2008. november 30., vasárnap

Dízelgomba


Tessék, itt az új üzemanyag:) Úgyis gondban van a világ, válság válság hátán ér bennünket, a föld gyomrának kincsei is kimerülőben vannak, de ennek most vége, van bőven gomba az erdőben, méghozzá dízelgomba. Nagyon érdekes felfedezés. Dél-Amerikában egy patagóniai esőerdőben amerikai kutatók még 2002-ben számos növényt begyűjtöttek, köztük egy ősi fa, az úgynevezett "ulmo" ágait is.

Amikor megvizsgálták az ágakat, belsejében egy gombát találtak, amit vizsgálatoknak vetettek alá és felfedezték, hogy a gomba, a "Gliocladium roseum" gázokat termel. A későbbi tesztek kimutatták, hogy a gomba - oxigén korlátozás hatására - több olyan alkotóelemet hoz létre, ami rendszerint a nyers olajból kinyert dízel üzemanyagban is megtalálható.

Az a jövő zenéje, hogy lesz-e, lehet-e ebből üzemanyag, mindenesetre azon érdemes elgondolkodni, hogy megint a természet nyújtja a bajainkra a megoldást. Az a természet, amit minden igyekezetünk ellenére sem tudtunk teljesen hazavágni. Gondoskodik rólunk. Gyógyít, etet, és még üzemanyagot is ad.

2008. november 29., szombat

Korán reggel

Szeretem a hajnalokat. Leginkább nyáron, amikor már korán világos van, kimehetek a teraszra, érezhetem a finom virágillatot. Együtt ébredezem a természettel, lassan, békésen, nagyon jó érzés.

De ilyenkor, hidegben is szeretem. Felébredek hét óra felé. Nem sietek felkelni, megvárom míg felébred a belsőm is teljesen, addig gondolkodom, mi is vár rám aznap, mi lesz a napomban a nagy jó, minek lehet örülni. Mindig találok valamit. A jó ötletek is ilyenkor jutnak eszembe, megoldásokat találok dolgokra, amiken napközben hiába töprengek.


2008. november 28., péntek

A csodanövény


Tegnap nyakamba vettem a piacot és bevásároltam, vettem egy rakás fokhagymát is, mert imádom és mert a fokhagyma igazi csodaszer, mindenki egyen belőle rengeteget.

Mindent elmulaszt, meggyógyít. Elmulasztja a szívproblémákat, a náthát, tágítja az ereket, csökkenti a vérnyomást, valószínűleg gyógyítja a rákot is, aki kicsi az megnő tőle, aki nagy, az összemegy, a kövérek vékonyak lesznek, a soványak szépen kigömbölyödnek, szóval mindenki bajára gyógyír:) Közben azon morfondírozom, hogy ha már ilyen tökéletes, az illatát - azt a jó büdös illatát - vajon mi mulasztja el? Azt miért nem tudja saját maga elmulasztani? Hogy adhatott Isten ilyen illatot egy csodanövénynek?
Az illatoknak mindig van valami funkciója, nem? Például elriasztó hatású, hogy jelezze, ne együk meg, árt nekünk. Vagy éppen nagyon vonzó illat, odacsalogatja a méhecskéket a virágokhoz:) Az lehet a baj, hogy mindez az állatokra vonatkozhat, Isten minket kifelejtett a tervezésből. Néhány vonatkozásban.

Úgy eszem a fokhagymát, hogy iszom. Mézes teába nyomok pár gerezdet, egészen apró formában, van fokhagymanyomóm, azt használom ilyenkor. Mindig este - és nem minden este, mert akkor még a bőröm is fokhagyma illatú lenne - és akkor másnap nem érezni rajtam.

2008. november 27., csütörtök

Régi idők

Szeretem a régi korokat. Nem jó ma élni. Esztelen rohanás van, nincs minőség, nincsenek értékek. Halmozza a pénzt aki tudja, sokan meg szegényednek. Látom a körülöttem élőkön, hogy sokat nosztalgiáznak, lassan már a múltban élnek, nincs jövőképük.

Nem rossz néha a múltba nézni. Én is szeretek. Jó érzés megkeresni és megtalálni a régi, elmúlt idők értékeit, szokásait, hagyományait, tárgyait, épületeit. A magam és talán mások örömére.

Tőlünk függ?

John Hagelin kvantumfizikus az mondja, hogy az egész univerzum a gondolatra vezethető vissza. Vagyis anyagi világunk lecsapódott gondolat. Tőlünk függ tehát, hogy mi történik az univerzumban, a gondolatainkkal mi alakítjuk. Nem mindegy ezek szerint, hogy miket gondolunk. Negatív gondolatoktól a világunk is negatív lesz és fordítva.

Mi lennénk a teremtők? Tőlünk függ az univerzum sorsa? Hatalmunk, erőnk van? Remélem, azért van ott fenn egy rendszerező Elme, aki lehet akár Isten is, mert erre a sok hitelt felvevő, túlfogyasztó, korrupt és beképzelt emberiségre nem nagyon bíznám a világot. A természeti népekre talán. Igyekszem ezentúl jóra és szépre gondolni, és nagyon sűrűn a világbékére, meg arra, hogy legyen vége a válságnak. Már a szótól is rosszul vagyok, mi lesz velünk? Mi lesz az életünkből?

Istenem, segíts!:)

2008. november 26., szerda

Éhesek a madárkák


Hófehér minden, hatalmas hó esett, gyönyörű felénk a táj. Meg is marad, nem úgy, mint a városokban, ott a piszkos latyak alig emlékeztet a télre. Pár napja már etetem a madarakat. Sok énekesmadár lakik a kertünkben, rengeteg cinke, meggyvágó, szajkó, szeretem nézni őket nyáron is, télen is.

Sózott szalonnát nem szabad adni nekik, amúgy a zsiradékot meghálálják és a magokat is. Szotyit adok, apró feketeszeműt. A rigóknak a földre kell szórni, kapnak magokat, főtt rizst, almahéjat, nagyon szeretik. Kertes házban lakók etessétek őket, ilyenkor már nem találnak semmit sem maguknak, sokan elpusztulnak, nem vészelik át a telet.

Gyorsan megtanulják, hol kapnak enni, jönnek is reggelente, kérik. Nagyon fontos, hogy ha egyszer elkezdtétek etetni őket, tavaszig, március végéig, április elejéig abba se hagyjátok, nem szabad. Elpusztulnának. Ők a kis vendégmunkásaink tavasszal, nyáron, ősszel, szépen leeszegetik a fákról, bokrokról a kártevőket. Itt élnek, fészkelnek a kertben velünk, éppen úgy gondoskodom róluk, mint a cicámról, kutyámról. Szeretem őket.

Virágzik a hunyor


Fekete hunyor. Ez a pontos neve, igaz, nem szolgált rá, ugyanis a virága hófehér és gyönyörű, november közepétől áprilisig nyílik. Ő az én téli virágom. Három bokrocska van a kertben, az egyik nagyon lelkes és igyekvő, ő bontja ki először a virágait. A másik kettő is bimbós már, hamarosan ők is csatlakoznak.

Annyira szeretem őket. Képes vagyok csak úgy azért kimenni a kertbe, hogy megnézzem, jól vannak-e ebben a hidegben. Köszönik, jól vannak:)

Busmanok a celebvilágban

Valójában fordítva kellene, hogy legyen, hiszen a celebek törtek be a busmanok otthonába - néha szó szerint - de nincs fordítva. Nézem ezt a szerencsétlen celebsót, azt reméltem, jobban megismerem Afrikát, de nem.

Ők nem az igazi busmanok szerintem. Inkább olyan előretolt helyőrség, operettbusmanok, akiket már rég felfedeztek a filmesek, el is rontották valamennyire őket azzal, hogy megismertették velük a pénzt. Színészek ők, akik szerepet játszanak. Nekem mindenesetre úgy tűnik. Az igazi kis tündérvilágukba nincs bejárásunk, és jobb is így.

Ezt a kripli magyar társaságot meg nem is érdekli a busmanok élete, egyedül Bogi volt érdeklődő és Márk lett volna, gyorsan ki is paterolták őket a szerkesztők. Nem a közönség, mert a szavazásban sem hiszek. Semmit sem hiszek el a kertévéknek, azt sem, ha véletlenül igazat mondanának vagy tennének.

Na de nem is ezt akartam mondani. Beszélnek is a busmanok, feliratozzák a mondataikat. Soha az életben meg nem tudjuk, valóban ezt mondták-e, de el tudom képzelni, hogy igen. Annyira szép mondatok hangzottak el. A sötét, beképzelt magyar celebfejekben nem születnek ilyen mondatok. Engem mélyen érintettek. Mondok példákat.

Ibolya sokat szomorkodik, háttal ül a csapatnak. Megbántja ezzel a busmanokat, de nem tudja. Egy busman lány ezt mondta róla: " a lelke elbolyongott a távolba a fújó széllel." eszméletlenül szép, ugye?

A másik, amit megjegyeztem, amit egy fiatal busman férfi mondott Fialáról: "elásta a szívét a föld alá" és "a háta mögött mindig sötét az ég" - igen, tökéletes jellemzés. Még akkor is áll, ha Fiala a kijelölt undok és szerepet játszik. Nem ismerem a valóságban, bármi belefér.

Én a busmanokkal vagyok.

A természet részeként

Mélyen belül szeretnél eljutni a teljes önmegadásig, ahol minden aggodalmad feloldódik, és egyszerűen megpihenhetsz. De félsz; mindenki fél az önmegadástól. Normálisan azt gondoljuk, valakik vagyunk - pedig semmik vagyunk. Csak egy hamis ego. Kapaszkodunk, mert egész életünkben arra programoztak, hogy az élet harc, harcoljunk, mintha az egész élet a túlélésért folytatott küzdelem lenne. Csak akkor ismered meg az életet, amikor elkezded feladni önmagad. Akkor felhagysz a harccal, és elkezded élvezni az életet.

Nyugaton az ego képzete nagyon erős, és mindenki le akar győzni valamit. Az emberek még beszélnek is a természet legyőzéséről. Micsoda ostobaság! A természet részei vagyunk; hogyan győzhetnénk le? Elpusztíthatjuk, de nem győzhetjük le. Ezért lassan-lassan elpusztítjuk az egész ökológiát. Nincs semmi legyőznivaló. Valójában a természettel, a természetben kell haladnod, és engedd a természetnek, hogy létezzen.

A halhatatlan festő


1900. május elsejének éjszakáján egy németországi magánszanatóriumban meghalt egy magyar festő: Munkácsy Mihály. Kilenc nap múlva temették Budapesten. Temetése nem a halottnak kijáró gyászszertartás volt. A halhatatlant ünnepelték.


A Hősök terén emeltek díszes ravatalt, a Műcsarnok neoklasszikus homlokzatának hat korinthoszi oszlopa előtt. Szarkofágja tizenöt méter magas katafalkon nyugodott. A két hatalmas, fekete lobogókkal bevont zászlórudat fehérre festett babérkoszorúk koronázták. Két sorban sötétzöld levelű, gömbformára nyesett, egyenes törzsű fácskák álltak őrt. Négy bronztartóban lángoltak és füstölögtek a fáklyák a katafalk körül. Hideg, szeles májusi nap volt.

Jelen voltak a kormány és a hivatalos Budapest képviselői: miniszterek, a polgármester, talpig feketében, cilinderben. A szélben tömjén -és mirhaillat lengett. Fél négykor elindult a temetési menet. Hat fekete takarós, ezüstszerszámos ló húzta a halottaskocsit, a koszorúkat nyolc kocsi vitte.

A város elcsendesedett. A Duna pesti oldalán megálltak a villamosok. Fekete lobogók lengtek. A menet a széles Andrássy útra kanyarodott. Ott elhalkult a lovak patáinak hangos csattogása; az Andrássy utat akkor keményfa kockák burkolták. A hatalmas menet végighömpölygött a sugárúton, Pest büszkeségén, az újgazdagok villáinak kovácsoltvas kerítései a nagyhatalmak konzulátusai előtt, májusi lombok alatt. Az Oktogonon egy harsonás megállította a menetet; balra, a Nagykörútra irányította. Az Erzsébet körút 44. számú házának első emeleti erkélyén egy ősz szakállú úr állt: a magyar irodalom nagy öregje, Jókai Mór. Kalaplevéve nézte az odalent elhaladó menetet. Nők bókoltak, akadt, aki le is térdelt. A Körútról rákanyarodtak a Kerepesi útra, a városi temető felé.

Budapest főútvonalain kigyúltak a fények. A tömeg lassan szétoszlott az ibolyaszínű alkonyatban.

(forrás: John Lukács írásai)
Munkácsy Mihály festménye: Golgota