Téli hangulat

Nagyon, nagyon hideg van. Tíz fok volt a nappaliban, mikor lejöttem reggel pedig befűtöttem este is. Havas a kert, gyönyörű látvány. Fehérek a háztetők, az enyém is, hófehér minden, ameddig a szem ellát. Gyűjti erejét a nap, hogy utat törjenek maguknak a sugarak és megmelegítsék végre testem-lelkem, mert ma fabrikett pakolás lesz, kell az erő. Fent akad már egy kevés hely a kert végében maradottaknak.

Nem szeretek és nem is szoktam nosztalgiázni, bár a régi időket nagyon szeretem, a történelmet is, de az más. A saját múltamba nem szoktam visszanézegetni, miért jusson eszembe a múlt, ha nem is volt annyira jó meg aztán az sem volt könnyű, hogy megtanuljak a jelenben élni. De valamire, pontosabban valakire mégis sokat gondolok mostanában. Elmesélem.

Volt egyszer egy fiatal lány, Dömsödön élt, paraszti családból származott. Dolgos, helyeske, kedves menyecske volt, be is kötötték a fejét hamarost. Jöttek a gyerekek sorban, két fiú meg egy lány. Úgy éltek, mint ahogy a többi vidéki ember, sokat dolgoztak a földeken, a gyermekek segítettek nekik és iskolába jártak, mint annyian mások. Aztán a lánygyermek megunta a vidéket és a nagyvárosba vágyott, Pestre. Jött is, állást is talált, dadus lett egy gyári bölcsödében.

Lámpagyár. Így hívták akkor. Fegyvergyár volt valójában és dolgozott ott egy délceg férfi, akit a szép kis dadus hamar kinézett magának. Ők lettek a nagyszüleim. Nagypapa gyári munkás volt, egyszerű ember, jószívű, szorgalmas. Hamarosan házat vettek Erzsébeten, kicsit, de hangulatosat. Két leányuk született, a nagyobbik lett később édesanyám. Taníttatták őket, érettségiztek - nagy szó volt az akkoriban - zenét tanultak, hegedültek mindketten, tánciskolába jártak. Megannyi úri passzió, de hadd legyen úr a szegény ember gyermeke is. Vagyis úrleány:)


A tánciskola hozta össze anyut apámmal, szerelem, majd házasság lett a dolog vége. Jöttek sorban a gyermekek, három lány. Kellett a segítség és itt kanyarodunk vissza a dömsödi menyecskéhez, a dédnagymamámhoz, akit mi csak Kökény maminak hívtunk. Akkora már elveszítette a férjét, otthonát a fiai uralták - akik közül az egyik később a nagy és csábító Amerikába disszidált - így szívesen költözött anyámékhoz, hogy felnevelje leányaikat.

Szerettük Kökény mamit. Sok jó története volt, mesélt nekünk, szeretett riogatni bennünket a kis huncut, bőven voltak temetős történetei:) Én sosem féltem, hiányzik valahogy belőlem ez az érzés, biztos nem normális:), a húgaim viszont nagyon, és hogy rátegyek még egy lapáttal, ijesztgettem is őket, mint afféle rosszkislány. Ma már nem tenném meg, de akkor jókat nevettem rajtuk, ugyanis mindig azt hittem, csak játszunk és sosem fordult meg az agyamban, hogy ők VALÓBAN félnek. Félős felnőtt lett mindkettőből. Kilenc-tíz éves voltam akkoriban, később persze kinőttem a hülyeségeket, belenőttem más hülyeségekbe, sokat bohóckodtam, nevettettem őket, szüleink legnagyobb bánatára imádtam ezt elalvás előtt csinálni, repkedtek a papucsaik a két szobát elválasztó kétszárnyas ajtóhoz.

Kökény mami meg velünk élt tizenkét - tizenhárom évet, aztán visszament vidékre. Vagy visszaküldték. Szorongok, ha eszembe jut, mert már sohasem tudhatom meg az igazságot, nem élnek a szüleim, nem élnek a nagyszüleim és nem él Kökény mami sem, meghalt évekkel ezelőtt. És én, a dédunokája és a családom, nem látogattuk őt meg sohasem. Egyszer kórházba került, akkor a szüleim és a húgaim bementek hozzá a kórházba, én nem, akkoriban egészen mással voltam elfoglalva. Sosem néztük meg, hogy él, van-e mit ennie, törődnek-e vele. Csak a halálhírét kaptuk évekkel később.

Lementünk Dömsödre a temetésére. Kis összeaszott arcocska a koporsóban, 84 éves volt. Nagy dínom-dánommal, halotti torral vártak bennünket, de engem az érdekelt, hogy élte Kökény mami utolsó éveit. Kértem, mutassák meg hol lakott. Amit láttam, örökre megviselt. A földeken, a házaktól távol volt egy kis ház, gazdasági épület talán. Olyan háromszor-három méteres lehetett, két oldalán egy-egy ággyal. Valami öreg emberrel lakott együtt, nem ismertem, sosem hallottam róla, ő valamivel előbb halt meg, mint Kökény mami. Mami ágyán egy lyukas lópokróc. Az az asszony, aki felnevelt egy csomó gyermeket, szegénységben, nyomorúságban halt meg, sokat fázhatott télen és nem tudom, evett-e eleget. És a legfájdalmasabb az volt, amikor a rokonok elmondták, hogy utolsó hónapjaiban folyton engem emlegetett. " Tita majd eljön értem, tudom, hogy eljön értem". Kész. Ezt nem lehetett elviselni. Kimentem a kertbe bőgni. Sosem tudtam megbocsátani magamnak, hogy önző dögként a saját hülye életemmel voltam elfoglalva, nem fért a gondolataim közé senki más. Nem szabad, nem szabad így élni.

Ilyesmik jutnak mostanában eszembe. Az ember időnként nagy árat fizet azért, hogy a nyugalmát, békéjét meglelje, de soha nem lelheti meg teljesen, mert vannak hibák, amiket ha elkövet, helyrehozhatatlanok. És nyugtalan lesz tőlük a lélek, ha eszünkbe jut. Valaki mondja azt nekem, hogy mindjárt ragyog a nap, meleg lesz, mehetek az erdőbe és holnap minden jó lesz, mert új nap kezdődik.