2009. január 30., péntek

Ha Isten rosszkedvű


Évek óta folyik a küzdelem kicsiny házunkban. A kertben kezdődött, évente legalább egyszer megcsípett egy darázs, hol itt, hol ott, valamiért a fenekemet szeretik a legjobban. Orvul, hátulról támadnak a gazok.

Sosem bántanék semmilyen állatot. Békében élhetne tőlem a darázs is, de ennek az lenne a feltétele, hogy megmarad a környezetében és messzire elkerül engem és a házat. De nem teszi. Nem volt elég a kert, nem érték be a kerti támadásokkal, megtelepedtek valahol a házban és képtelenek vagyunk felfedezni, hogy hol. Csukott ajtónál, télen, hirtelen alázuhan valahonnan egy hatalmas darázs, lódarázs. Mert egyre nagyobbak támadnak, éppen ilyenek, mint a fotón. Rohanok a fújókáért és ádáz küzdelem kezdődik, mert viharsebesen repked a szobában ide-oda, néha felém, akkor visítok és fedezékbe vonulok.

Aztán folytatom, sohasem adom fel, meg kell ölnöm, mert ha nem, ő öl meg engem. Iszonyúan feldagadok a csípésétől, enyhe allergia lehet, ha komolyabban allergiás lennék, már belehaltam volna.

Tanácstalanságom teljes, nem értem a lelkivilágukat, nem értem a viselkedésüket. Mi a manót akarnak tőlem? Tudom, hogy Isten teljesen maga alatt lehetett, mikor a darazsakat és a szúnyogokat teremtette. Valakin bosszút akart állni, és a darazsakat találta a megfelelő eszköznek. Csak ártanak szegények, de azt nagyon. Ha megbolygatnám a fészküket, életveszélybe kerülhetnék, mondjuk így is abban érzem magam. Sosem tudom, mikor és honnan támadnak.

Vicces, de már három helyen is tartok szórókát. Hogy gyorsan megtaláljam, ha jön az ellenség. Még az is eszembe szokott jutni, hogy ha tök egészségesen élek, akkor vajon miben fogok meghalni és hogyan? Talán darázsháborúban vesztem életem. Nem, nem. Nem tetszik. Nem szép halál. Főleg nem, ha idő előtt ér. Úgyhogy darazsak, ki a házból!

2009. január 28., szerda

Az utolsó óra

Ez a címe annak az előadásnak, melyet dr. Hetesi Zsolt fizikus tartott a szolnoki Tisza Klubban. A Fenntartható Fejlődés Kutatócsoport vezetője úgy véli egyre kevesebb az időnk, ha nem takarékoskodunk az energiaforrásokkal.

A neves előadó elmondja véleményét arról is, hogy mi vezetett a világ pénzügyi válságához, ez hogyan hatott az olajárakra és milyen esélye van a jövőben az emberiségnek, ha továbbra is a fogyasztás növelésére törekszik. A fizikus számokkal támasztja alá a csoport elméletét. Megdöbbentő jövőkép.


Kedves Barátaim, az előadást megnézhetitek - meghallgathatjátok itt:


http://www.szolnoktv.hu/musorok/merleg/?article_hid=4302

2009. január 27., kedd

A Szent Korona titkai


Sokat olvashatunk mostanában a Szent Koronáról. Hogy elzálogosította kormányunk, hogy el is veszíthetjük. Fogalmam sincs, igaz-e ez így, remélem, csak a szokásos politikai csatározásról van szó. Most másról szeretnék írni.

Berta Tibor huszonöt éve kutatja a Szent Korona titkait. Nagyon különös megállapításai vannak, engem is erősen foglalkoztat. A korona látványa lenyűgöző, nem tűnik lehetetlennek egyáltalán, hogy titkok tudója. Naptárkorona a mi koronánk, évszámokat rejt magában, olyan, mint egy Indiana Jones történet. Világvége, titkos utalások az ékkövek mögött, ez lenne a korona megfejtett kódja?

BT szerint a koronánk az összekötő kapocs az angliai Stonehenge és az egyiptomi Kheopsz piramis között. Ami összeköti őket az a mértékegység, amivel mind a hármat tervezték, tehát maga az időkód és a fehér ló kultusza, amely mind a háromban fellelhető. Egy 1981-es Fizikai Szemlében olvasni lehetett már hasonlóról: "Egy régi kor kozmonológiájának emléke a magyar Szent Korona".

Hasonló a misztikuma, mint a frigyládának, a koronát ládában őrizték és mint egy energetikai eszközt, védték a külvilágtól elzártan. A magyar királyokról ezzel a koronával nincs ábrázolásunk, koronázáskor nem ezt a koronát viselték. Beavató korona volt, koronázás előtt három napig közszemlére tették, majd vissza a ládába - nincs még egy korona a világban, amire ilyen szerepet osztottak volna.

A korona maga két részből áll, a felső latin és az alsó görög koronából. Ez persze csak feltételezés, ami biztos, hogy különböző korszakban készültek. A koronán ma látható képekből néhány később került rá, a felső sorból kilenc darab gyöngy hiányzik. A megfejtett évszámokról beigazolódott, hogy előre megjósoltak fontos eseményeket: 1000 koronázás, 1038 az égbeajánlás dátuma, 1301 az Árpád-ház kihalásának időpontja, 1440 a koronarablás mind, mind ott szerepelnek.

Ami még nem következett be: 2012, mint kiemelt évszám és 2030 az utolsó. Szívből remélem, hogy csak helyhiány miatt és nem az emberiség végét jelenti. Bár amilyen pontosan és művészien elkészített időkód, helyhiányban nem reménykedhetünk.

Rengeteg tehát a feltételezés a Szent Koronával kapcsolatban, csak az biztos, hogy semmi sem biztos. De amilyen úton halad világunk, akár még minden igaz is lehet.


2009. január 26., hétfő

Bugyli a zsebben




A bugylibicskáról olvastam a minap. Eszembe jutott, hogy nekem is van valahol. Egy búcsúban nyertük, a barátom lőtt egy telitalálatot és ezt kapta ajándékba. Szép faragott nyele van, színes. Nem tudom hova lett, eléggé rendezetten tartom a dolgaimat, de azért akad egy-két kupis doboz. Arrafelé kellene keresgélnem.


A mesékben mindig a szegény ember zsebéből került elő az olcsó fakés, összecsukható, gyenge pengéjű vacak kis vágóeszköz. Bugylibicska. Asszem a neve miatt szerettem meg, olyan vicces az a szó, hogy bugyli. De mert érdekelt, utánaolvastam, mit is jelent. Zsebet. Ennyi az egész. Azért lett bugyli, mert nem a csizmaszárban hordták, mint a késeket általában, hanem a zsebben. A kicsi falvakban a kocsmában szórakoztak régen a legények, nem volt más szórakozóhely akkoriban. Zsebükben elengedhetetlenül ott lapult a bugylibicska. Üzletben nem is lehetett kapni talán, vásári termék volt, ott díszelgett minden kirakodóasztalon, ahogy a búcsúkban is. Ha találkoztok eggyel, őrizzétek meg, hogy ne tűnjön el végleg a világunkból.

2009. január 24., szombat

A nyáridéző Kishamis


Nem akarom, hogy megint olyan hideg legyen, hogy ne süssön a nap, fényt szeretnék és kimenni a kertbe, lemenni a Balcsira, ahogy a húgaimmal terveztük. Talán ma szép idő lesz a kedvemért, a Nap leánya volnék, meghalok a simogató napsugarak nélkül.

Olvastam a Kishamisról, eszembe juttatta a régebbi időket, mikor volt szerencsém pár igen vonzó sráccal vitorlázni a Balatonon. Egy házibulin találkoztunk, meghívtak Füredre egy hétvégére, örömmel mentem. Nem volt még igazi nyár, inkább olyan nyárelő, a turistaszezon még nem indult be, de a hajósnépek már vitorlát bontottak, túl voltunk az ünnepélyes szezonnyitón is. Barátaim versenyzők voltak, izgalmas kalandnak néztem elébe.

Korán kihajóztunk, aztán a Balcsi közepén mi csajszik ledobtuk a bikinifelsőt, lelkes napozásba fogtunk, a pasik meg a szemüket legeltették rajtunk, de ez így volt kitalálva. Két csaj, két pasi, az arány megfelelő, éppen két kapcsolat között léteztem akkoriban, megtehettem bármit, amit csak akartam. Élveztem a pihenést, a szabadságot, a romantikus környezetet és a srácok kitüntető figyelmét. Tanítgattak vitorlázni is, szívesen tettem-vettem a hajóban. Este aztán buli, tánc, minden, ami belefért. De ez csak úgy eszembe jutott, minden kedves olvasóm a Kishamis történetét várja már, kit érdekelhet egy romantikus éjszaka, ugye?

Kishamis nem tini már, 113 éves lesz lassacskán. A Balaton és talán Európa legidősebb vitorlása, mára már műemléki védettséget élvez, de korát meghazudtoló módon a mai napig versenyez. A kis öreg.


A Millenium évében Magyarországra készülődött Erzsébet királyné, a mi Sissink. Lokálpatrióta mágnásaink a Balaton pezsgő vízi életével akarták elkápráztatni és több más nagy vitorlás mellett a Széchenyi család jóvoltából, Emil Ratsey tervei alapján megépült a Kishamis is. Na de milyenek a nők. Sissi végül nem jött el, a hajók viszont maradtak, így az 1896-ban épült Kishamis is. Úgy rendelkeztek róla, hogy a neve mindörökké Kishamis maradjon, színeiben a kék legyen a domináns. Jól megy még manapság is, a Balaton vizét szelő mai modern hajókkal leginkább középszélben és a bőszeles menetekben képes felvenni a versenyt.

Láttam Füreden, gyönyörű hajó.

2009. január 22., csütörtök

Egy igazi nyár


Gildorral beszélgettünk pár szót a szúnyogokról, és ez menten eszembe juttatta kedvenc nyaramat. Igen, nagyon különös nyár volt a tavaly előtti. Eltűntek a szúnyogok. Értsétek úgy, ahogy írom. Itt, az erdő közelében, a Duna menti faluban ahol élek, azon a nyáron egyetlen egy darab szúnyog sem volt. Elmentek, meghaltak, meg sem születtek, nem tudom. De nem voltak, nincsenek. Meg is rémültem rendesen. Teljesen kifordult magából a természet? Hát ezt tette a globalizáció, a klímaváltozás, a sok hamburger, a gyenge magyar foci vagy a kormány esztelen politikája, esetleg a trópusi hőség?

Hiányoztak nekem. Milyen jó volt, mikor hessegetni kellett őket ezrével locsolás közben este, vagy amikor nem tudtam kiülni a kertbe reggel, délben, hogy kedvenc asztalomnál költsem el ebédemet. De azt a kellemes érzést is nélkülöznöm kellett, hogy vegyszerrel beszórva induljak az erdőbe csavarogni, és a Fenistilem sem fogyott, mert egyetlenegy piros, égető csípés sem volt rajtam, amit kedvemre vakargathattam volna. Nem volt az élet úgy.

Biztos tudtak valamit. Ezek a szúnyogok olyanok, a tudósok megmondták, még egy atomháborút is túlélnek, erősebbek, alkalmazkodóbbak mint mi, emberek. Egyébként minden állat okosabb nálunk, csak mi hisszük az ellenkezőjét. A világ urának képzeljük magunkat és még a hőség elől sem tudunk elmenekülni sehova, egy özönvíz vagy egy villám könnyedén végez velünk, nem is beszélve a cunamiról, ugye. Srí Lankán, akkor karácsonykor, az állatok életben maradtak. Előre megérezték a veszélyt és felmentek a hegyekbe. A nagy elefántok időben megkezdték a visszavonulást, de az emberek nem értették meg a viselkedésüket. Mert ilyenek vagyunk mi emberek. Sem egymásra, sem az állatokra nem figyelünk. Pedig bölcsek és lenne mit tanulni tőlük.

Na de térjünk csak vissza a szúnyogokra. Nem jó jel, hogy nem voltak. Itt valami készül, tudom. Remélem atomháború nem lesz mostanában, a forradalom is bizonytalan, marad a természeti katasztrófa. A Dunán cunamit nem gondolnék, árvízveszély sem volt nyáron, szinte el is fogyott a Duna, olyan alacsony volt, most is alacsony. Trópusi nyár volt, egy jó kis zuhi ránk fért volna, de azt azért nem fogtam volna fel elemi csapásnak. Úgyhogy nem tudom, mi volt a baj, csak találgattam. De helyzet volt, az biztos. És ezt a szúnyogok megérezték és elvonultak innen békésebb, túlélősebb helyekre, hogy engem vad kétségbeesésbe kergessenek. Ne legyen többé ilyen nyugtalanító helyzet. Idén szúnyogokat akarok! De azért ne nevessetek majd ki, ha az sem fog tetszeni. Hát lehet nekem jót tenni?:)

2009. január 21., szerda

Nirvána


Folyamatosan semmivé válni merőben különböző dolog attól, mint semmiként végezni. A világi emberek vagyont, hírnevet, státuszt vagy akár megvilágosodottságot hajszolnak. Mikor nem sikerül elérniük, lenézik az egész emberi természetet, és Istent vagy a karmát hibáztatják.

Mi lett volna, ha soha nem döntenek úgy, hogy bármit is hajszolnak? Ha semmire sem vágytak volna, kit is kellene hibáztatniuk, amiért nem érték el? Létezz! Legyél! És…vagy. Mikor te vagy, Nirvána van.


zen bölcsesség

2009. január 19., hétfő

Ananászos édes nap


Szusszanjunk egyet a sok komoly téma után. Elmesélem, milyen többszörösen édes napom lesz ma. Először is: ma vendégem jön. Azon törtem a fejecskémet mivel kényeztessem. Eszembe jutott ez az ananászos finomság, viszont ananászt nem kaptam a faluban, marad a kukoricamálé, előtte zöldborsópörkölt tésztával. Nem untatok senkit, minden bio és teljes kiőrlésű és izébizé, vega na.

Mégis az ananászról és az ananászosról írok, kedvet akarok csinálni hozzá nektek, a városlakók kapnak ananászt, az bizti. A városok azok olyanok. Van sok pláza, meg szupermarket, tele fogyasztásra csábító őrültségekkel meg ananásszal. De azért magam miatt is írok, hogy ha legközelebb beszerzem a hozzávalókat, itt legyen a blogomban kéznél a munkamenet.

Képzeljétek. Régen, mikor még ennél is tudatlanabb és ostobább voltam, azt hittem, hogy az ananász olyan karcsú, soklevelű, hatalmas pálmafán terem. Ananászpálma. És elképzeltem, amint fürge emberek, lábukon olyan sarlófélével kapaszkodva felmásznak és mint a kókuszdiót, ütögetik az ananászokat lefelé. Jó sok van a fán, soha el nem fogy, Misi mókus biztos örülne ennek is, mert ha nem tudtátok volna eddig, Misi mókus az ananászt is meg a spenótot is szereti.

No, nem így van. Ez a vonzó trópusi gyümölcs nem fán terem. Mindössze 60-80 cm magas az a kardlevelű növényke, aminek a tövében ücsörög az ananász és sűrű szemérmes pislogással adja a keresők tudtára, hol is bujkál. Vigyázni kell nagyon a leszedéssel, nincs utánérés. Emiatt aztán nekünk meg arra kell ügyelni, hogy érett gyümölcsöt vegyünk. Szóval, csak ügyesen. Annyi jót tartalmaz az ananász, hogy felsorolni is sok. Fogyni vágyóknak remek zsírégető. És finom, édes.

Nézzük, mit is akartam kezdeni vele. Édes sült gombócokat gyártani, bizony. Balinéz recept, aki ismer, tudja szoros kötődésem okát a varázslatos Balihoz, a fűszerillatú szigethez. Kell hozzá két tojás, 35 dkg liszt, 2 dl tej, 1 dl tejföl 1 ananász, két banán, egy alma, két evőkanál barna nádcukor, fél kávéskanál őrölt fahéj, fél kávéskanál őrölt szegfűszeg, negyed kávéskanál őrölt szerecsendió, picike só és olaj a sütéshez.

Egy formás kis tálba ütjük a tojásokat, hozzáöntögetjük a tejfölt, a tejet, belepakoljuk a liszt egy részét, cukrot és a fűszereket. Simára keverjük, használhattok hozzá kézi mixert, én is szoktam. A gyümölcsöket kábé egy centis kockákra vágjuk. Mély edényben, serpenyőben olajat forrósítunk, míg melegszik, a gyümölcsöket belekeverjük a jénaiban lévő masszába és elkezdjük adagolni hozzá a maradék lisztet és vizet is, mindaddig, míg jó ragacsos masszát nem kapunk, ami azért kellőképpen összeáll. Magunkhoz ragadunk egy evőkanalat, kanálnyi darabkákat szaggatunk a forró olajba, aranybarnára sütjük. Kész is a finomság, ihatunk hozzá édes fehérbort, ha akarunk.

Megédesítettem a napotokat? Szerintem is:)

2009. január 17., szombat

A megoldás az antianyag?


Már egy ideje erősen foglalkoztat a Peak Oil, az olaj- és ezzel az energiaválság kérdése. Beszéltünk már erről sokat. Eszembe jutott, hogy a Dan Brown féle történettel kapcsolatban olvastam egy cikket régebben az antianyagról. Egy magkutatót holtan találnak svájci laborjában. Meggyilkolták. A mellkasára misztikus szimbólumot karcoltak, a legendás szövetség, az Illuminati jelét, mely különösen intelligens tudósokat foglal magába, akik évszázadok óta az egyház és a vallás ellen küzdenek. Egy kegyetlen terven dolgoznak: a Vatikánt egy antianyag bombával akarják eltüntetni a föld felszínéről. Ehhez fejlesztette a kutató az antianyagot a laborjában.


Vajon mennyi tudomány rejlik a Dan Brown féle történetben? Valóban lehetséges antianyag bombát alkotni? A békés Svájcban valóban állítanak elő antianyagot. Az energiája 10 milliárdszor nagyobb, mint egy hagyományos robbanóanyagé. Így egy milliomod grammnyi antianyag elegendő olyan erejű robbanás előidézéséhez, amely mellett az atombomba csak enyhe fuvallatnak tűnne. Máig azonban az antianyag termelése nem volt veszélyes.

A genfi részecskegyárban, a CERN-ben csak igen apró mennyiséget állítottak elő belőle. Ha azonban lehetővé válna nagyobb mennyiség gyártása, az emberiség számára hihetetlen gazdag energiaforrásként szolgálhatna, például űrhajók működtetéséhez. Az orvostudomány is hasznát venné az antianyagnak a rákos sejtek pusztításánál. Az antianyag mindezidáig csupán 30 milliárdod másodpercig létezett. A tudósok azonban bizakodóak. Szerintük nemsokára képesek lesznek az antihidrogént hosszabb időre stabilan tartani úgy, hogy lehűtik, és apró cseppek vagy kristályok formájában kondenzálják. Akkor az antianyagot lényegesen kisebb tárolóban is tartani lehet majd, mint a jelenlegi bojler méretű lebegőcsapda.

Csak maguk a tárolók hatalmas előrelépést jelentenének az orvostudománynak. Lehetne bennük radioaktív izotópokat szállítani a pozitronos tomográfok működtetéséhez. Jelenleg az úgynevezett PET scannerek részecskegyorsítók közelében vannak, ahol az izotópokat előállítják. A hordozható anti-anyag tároló az izotóp termelési helyétől független felhasználást biztosítana. Az orvostudomány az antianyagból is profitálna. Az antiprotonok például jó szolgáltatot tennének a rák elleni küzdelemben. Az antiprotonokkal hatékonyabban lehetne végezi a rádióterápiás kezelést, amit ma anyagi protonok végeznek.

No, jobban nem mélyednék bele, ezerféle dologról szól még a cikk, azokba meg jobb, ha magamfajta fehérnép nem üti bele a teljesen jelentéktelen orrocskáját. Hiszen nem is ért hozzá. Egyszóval, meglátjuk. Az armageddonisták nem adnak sok évet nekünk, embereknek, ha elfogy az olaj, az felér egy világvégével. Talán addigra lesz más energiaforrás. Ha rajtam múlna, én a lábunk alatt keresgélnék és a föld alatt lévő geotermikus energiával foglalkoznék. Korlátlan, el nem fogyó, mint a napenergia de azzal ellentétben folytonos és nem szakaszosan érkezik, viszonylag olcsón kitermelhető és a levegőt sem szennyezi.

A képen: kutatók szerint a fő antianyag-források a kis méretű, ősi fekete lyukak, melyek "párolgása", az úgynevezett Hawking-sugárzás biztosítja az antianyag folyamatos termelődését.


A tudományos belekotyogás a NetHírlap nyomán, fotó Index

2009. január 16., péntek

Ókori görög színházak titkai



Ha már a görögöket emlegettem a tegnapi posztomban, írok egy keveset a színházaikról is. Egyik kedvenc témám, nagyon különös módon építették meg ezeket a színházakat. Volt ott titok bőséggel, bár ha én tudok róla, akkor az már nem is igazi titok, ugye?:) Dehogynem. Hiszen mi, az utókor gyermekei imádjuk a titkokat de leginkább megfejteni szeretjük azokat. Számomra a görög színház maga a titok, maga a csoda.

Theodórosz, az ókori tragédiák nagy színésze például sohasem engedte meg senkinek hogy előtte lépjen színpadra, mert úgy gondolta, hogy a nézőközönség mindig az először hallottak hatása alatt áll. Micsoda tülekedés mehetett az elsőségért:). Ezzel be is vezettem, amiről írni fogok : mitől volt olyan csodálatos az ókori görög színházak akusztikája, hogy évtizedekig kutatták, mire - úgy gondolják - válaszolni tudtak a kérdésre.

Epidauroszban, a legépebben fennmaradt görög színházban a suttogó beszédet vagy a fellobbanó gyufa sercenését a legtávolabbi sorokban is kifogástalanul hallani. A színház az i.e. 4. század végén épült egy domb természetes, kagyló alakú mélyedésében. Eredetileg 34 sorban helyezkedtek el a nézők, a római időkben további 21 sorral bővítették a színházat. A szürkésfehér terméskövekből épült üléssorok legtávolabbi pontja csaknem 60 méterre van a színpadtól.

Az idővel föld alá került építményt 1881-ben tárták fel. Építészek és régészek azóta töprengenek a kitűnő akusztika titkán. Azt sem tudták, hogy tudatos tervezésnek vagy egyszerűen a véletlennek köszönhető az eredmény. Az epidauroszit már az ókorban is a legszebb arányú színházépületnek tartották, mintájára sorra épültek a hasonló elrendezésű színházak szerte a görög világban. Az i.e. 1. században működött Vitruvius (Marcus Vitruvius Pollio) római építész és mérnök szerint elődei nagyon jól tudták, hogyan lehet a színházban kiemelni az emberi hangot. De Architectura c. könyvében írta: "A matematika szabályaival, a zene módszerével törekedtek arra, hogy a színpadról a hangok tisztábban és kellemesebben jussanak el a hallgatók fülébe ... a régiek a harmónia tudományának megfelelően építették meg a színházakat, ezzel megnövelték a hang erejét".

Később arra gondoltak, hogy a szélnek köszönhető a remek akusztika, itt ez ugyanis legtöbbször a színpad felől a nézők felé fújt. A görög beszéd ritmusában is keresték a megoldást, mások azt feltételezték, hogy a színészek álarca hangerősítőként működhetett. Epidauroszban azonban ma is tartanak színielőadásokat, és a tapasztalatok szerint szélcsendes időben, álarc nélkül is remekül terjed a hang a színházban, tehát nem igazolódnak a korábbi magyarázatok.

Nico Declercq és Cindy Dekeyser (Georgia Műszaki Egyetem, Atlanta, USA) elemzése szerint az üléssorok elrendezése és anyaga a megoldás kulcsa. Ez a geometria akusztikai szűrőként működik: kiszűri az alacsony frekvenciákat, ugyanakkor nem nyeli el a színész magas hangjait. A háttérzajok többsége alacsony frekvenciájú, ide sorolható a fák lombjainak zizegése vagy a közönség mormolása. A szűrésben a szerzők szerint fontos szerepet kap az ülések kőanyagának felszíne: nincs simára csiszolva, hanem hullámos, barázdás (a modern hangelnyelő megoldásokban is szerepet kapnak a hullámos felületek).

A két kutató számításai szerint az epidauroszi színház kő üléssorai elsősorban az 500 hertz alatti frekvenciákat nyomják el a rájuk verődő hangok közül. Kisebb háttérzaj mellett természetesen jobban hallani az előadó hangját. A műegyetem munkatársai az amerikai akusztikai társaság folyóiratában közölt számításaikat üres színházra végezték, a hallgatók megjelenése számításokkal egyelőre követhetetlen módon befolyásolja az akusztikai viszonyokat. Az emberi test egyenlőtlen anyageloszlását és bonyolult alakját nem tudták figyelembe venni. A kutatók szerint modern létesítmények, pl. szabadtéri színházak vagy sportstadionok tervezésénél is érdemes az üléssorok elrendezésének, a székek alatti lépcsők anyagának hangszűrő hatásával számolni.


forrás: Sg

2009. január 15., csütörtök

Leostobáznak, és az jó

Régóta tervezem már, hogy írok erről. Két éve írok blogot, kommentelgetek néhány blogban, írtam a Konzervatórium blognak néhány cikket és mind ez összes helyen előfordult, hogy leostobáztak, minősíthetetlen jelzőkkel illettek, iskolázatlan nemtomkinek neveztek. Gyakran írták azt is, hogy nyilván túl fiatal vagyok, hiányzik belőlem a kellő élettapasztalat és a kor adta bölcsesség. Volt, hogy rájuk hagytam, igen, fiatal vagyok, sőt – még tettem is rá egy lapáttal, annyira fájt a dolog.


Sokat gondolkodtam azon, miért is lehet ez? Miért látnak engem ilyennek? Sohasem volt gondom a való világban sem az intelligenciámmal, sem az észbeli képességeimmel, sem a tudásommal, sem a műveltségemmel, megálltam a helyem, bárhova is sodort az élet. És sodort sokfelé: része voltam a repülős világnak, foglalkoztam nemzetközi ügyekkel neves főiskolán, utaztam és szerződéseket kötöttem, előadásokat tartottam külföldön német nyelven, egy német tulajdonban lévő magazin marketing menedzsereként sem voltam éppen sikertelen, örömmel végeztem a munkám és jól éreztem magam minden munkahelyemen. Mitől lettem tehát a blogok világában ostoba?


Megmondom. Változtam, sokat változtam és előnyömre. Megtanultam egyszerűnek lenni. Egyszerűbb lettem, egyszerű életet élek, egyszerűen fogalmazok, nem próbálom már az egómat erősíteni bonyolult, komplikált dolgokkal, mint régen. Nincs rá szükségem. Akik engem leostobáznak viszont azt teszik, az egójuk fogságában élnek, megpróbálnak mássá válni, másmilyennek tűnni, látszani, mint amik. Kihívásnak tekintik, tele vannak vágyakkal, ambíciókkal, azt hiszik, hogy az elvégzett egyetemek száma, a híres nevekre való hivatkozás, néhány link becsatolása a megfelelő helyen és időben minősíti őket nagyszerűvé, nagy tudásúvá, mindenki felett állókká. Egójuk uralkodni vágyik. És ha valaki más eltér ettől, lazán leostobázzák.


Leostobáznak és én ennek borzasztóan örülök. Nem volt mindig így, régebben bántott. Sokat kellett töprengenem rajta, míg rájöttem, hogy így van jól. Minél kevésbé erős az egóm, annál inkább vagyok saját magam. És ez a lényeg. Egyszerűnek lenni. Egyszerűnek születünk, aztán jönnek a szülők és az elvárásaikkal bonyolulttá tesznek. Azt gondolják, valakivé kell válnod, pedig már vagy valaki. Rátesznek még erre a tanárok, főnökeid, férjed, feleséged, akik mind azt mondják, légy valaki, különben semmit sem ér az életed. Legyél mindenben az első, legyél több, mint mások. És folyik a megállíthatatlan küzdelem, mindenki egyre magasabbra tör, az sem érdekli, ha közben eltipor másokat. Hiszen a csúcsra nem érhet fel mindenki.

Nem mer az ember önmaga lenni. Nem mer az lenni, aminek született. Megszületik egy naposcsibe, és az anyja mondjuk farkast akar nevelni belőle. Napjában sokszor elmondja neki, hogy farkassá kell válnia. A kiscsibe mindent megpróbál, de nem sikerül, csibe marad. Ereje gyengül, energiája fogy, kikészül teljesen, kudarcosnak érzi magát, meg is betegszik. Hiszen ő annyira akar farkas lenni, de nem megy. Viszont már csibének sem jó, csibének sem lesz nagyszerű sohasem, nem maradt energiája hozzá. Elfecsérelte az eredménytelen küzdelemben, hogy farkassá váljon. Így van ez, ugye? Nálunk, embereknél is. Emiatt van annyi frusztrált, idegbeteg ember. Nem értik meg, hogy a legtöbb, amit tehetnek, hogy azok maradnak, aminek születtek. Van, akiből jó ügyvéd válhat, van, aki a földet szereti és növényeket termeszt, van, aki szép házakat épít, van, aki főállású anyuka szeretne lenni. És tökéletesek abban, amit csinálnak. Mert könnyedén csinálják, mert erre születtek. Nem bonyolítják túl az egójukat. A helyükön vannak.

A személyiséged nem te vagy. Pszeudoszemélyiség, ami körülvesz. Maszk, amit a társadalom erőltetett rád. Már a szó jelentése is lebilincselő: persona (görög): személyiség. Onnan ered, hogy az ókori görögök igen szerették a drámajátékokat, de miközben játszottak, nem mutatták meg a valódi arcukat. Maszkokat vettek fel, a hangjuk ezeken a maszkokon át jutott el a nézőkhöz. A sona jelentése hang, a per pedig valamin át, keresztül. A persona tehát: valamin átjövő hang.

Így van ez bizony. Maszk a személyiségünk, az egónk. Hazugság, arc, amit a külvilág felé mutatunk és nem is egy van belőle, hanem sok. Van egy második énünk, az elfojtott, tudattalan én, amit Freud fedezett fel, de van egy harmadik is, az igazi, az eredeti arcunk. A transzcendentális én. A buddhaság. Az isteni minőség. Aki a harmadikat megtalálja, jól tudja majd használni a második énjét és az elsővel sem lesz gondja. De idáig eljutni nagyon nehéz és nagyon keveseknek sikerül.

Napjaink felnőtt embere abszolút abnormális. Hasonlítsd össze egy gyermekkel: a gyermek szép, boldog, érdeklődő, csillogó szemmel néz a világra. A felnőtt elveszítette lendületét, lelkesedését, unja a világot, nem érti a rejtélyeket, nem fogadja be a szépségeket, sőt, észre sem veszi, elfelejtette a csodák nyelvét, elfelejtett játszani, nincs már benne semmi misztérium. Mindenre van magyarázata, okossága, sok idegen szóval tűzdelve. Elveszítette a titokzatosságot, a költészetet, a táncot, eltávolodott a természettől, öli az állatokat, öli a másik embert, mérgezi a Földet, elveszített tehát mindent, ami értelmet ad az életnek, ami értékes. Nincs íze az életének.

Egyszerű vagyok, tehát némelyeknek ostoba. Vállalom. Egyszerűen élni jó.


2009. január 14., szerda

Élet az élet előtt és után


Különös dolgok ezek, örök-e a lélek vagy sem, léteznek-e előző életek. Dr. Daubner Béla orvos-természetgyógyász a legelismertebb szaktekintélye nálunk a regressziós hipnózisnak, gyógyításának egyik eszköze ez. Hipnózissal visszaviszi pácienseit a múltba, gyermekkorba vagy az előző életeibe akár, feltérképezni és feloldani az okokat, amelyek a mostani lelki problémáit okozzák. Sikereket ér el, tehát nyilván van a dologban valami. Ha más nem a hit, amely nagyon erős. A beteg hite abban, hogy őt most meggyógyították.

A múlt században megkezdett regressziós kutatások előrehaladtával döbbenetes erővel hatott a felismerés, hogy előző életeink gyakran visszhangozzák jelen körülményeinket, és a regresszió után a páciensek élete láthatóan új értelmet nyer, egyre inkább bizonyítva az elméletet, mely szerint jelenlegi nehézségeink egy előző élet megoldatlan problémáiból erednek. A regressziós hipnózis a kutatás szintjéről terápiás rendszerré fejlődött. A gyógyítás alapköve a felismerés , mely szerint "csak az nyomaszt, amit elfojtunk". Sok ezer páciensen végeztek sikeres gyógyítást regresszióval. Elsősorban olyanokon, akik feldolgozatlan traumától, lelki sérüléstől, fóbiától, vagy elfojtott bűntudatban szenvedtek.

Hiszek abban, hogy a lélek örök, hogy sok életet is megélhetek. Hiszek egy felsőbbrendű intelligenciában, egy rendszerező elmében, energiának tartom és nem személyesítem meg. Ez az én belső hitem, nem függ össze kordivattal, semmilyen hókuszpókusszal. A Föld lakóinak fele hisz a reinkarnációban, s ez a téma a nyugati világban is egyre inkább terjed. Szinte mindenki tudni akarja, hogy mi és milyen volt az előző- és milyen lesz egy jövő életben. A nyolcvanas évek elején egy új "vírus" támadt, a kozmikus korszakváltást beharangozó "New Age" mozgalma az Usából indult, elítélve a nyugati racionalizmust és materializmust, hozzánk a kilencvenes évek elején, a rendszerváltás hajnalán gyűrűzött be.

Arra ösztönzi követőit, hogy egy kicsit többet foglalkozzanak a lelkükkel. Hirtelen nem érdekesek többé a nyolcvanas évtized elején divatban lévő indokok: a pénz, karrier, helyükbe lépett a misztika. Buddha, Visnu, a tibeti lámák, vagy az indián sámánok az új szupersztárok. Trendi most ezzel foglalkozni. Viszont érthető, mert a ma emberének, aki a materializmus emlőjén nevelkedett, nincs más kapaszkodója. Válságban a világ, sorra dőlnek meg elméletek, a klímaváltozás tragikus méreteket ölt, bizonytalanságban élünk, nincs jövőképünk, kell valamit találni, ami könnyebbé teszi napjainkat.

A New Age mozgalom követői tele vannak vallási szomjjal, de visszautasítják a hivatalos dogmákat és a spirituális és ezoterikus hagyományokhoz nyúlnak vissza. Zen, tarot, pszichokorporális terápiák, szublimináris (tudatküszöb alatti) zene, bevezetés a haiti-i varázslásba; a New Age a spiritualitás hatalmas bazárja. Egy nagy áruház, amelyben mindenki megtalálja azt, amit akar, a leglátogatottabb részleg az előző élettel foglalkozik. A reinkarnáció divatba jött.

A fő jelmondatok: "éljük meg újra előző életünket!", "haljunk meg, hogy újjászülethessünk!", "mindnyájan halhatatlanok vagyunk! stb." A bolygón élőknek több, mint a fele hisz a reinkarnációban: 250 millió buddhista, 500 millió hinduista, az amerikai indiánok, az eszkimók, a libanoni drúzok, és nagy számú afrikai. Afrikában egyes törzseknek szokása, hogy levágják halottaik bal kisujjának utolsó ujjpercét: ezáltal lehetővé válik számukra, hogy felismerjék kedves halottjukat, ha netán újra megjelenne körükben. A leghíresebb reinkarnálódott ember a tibeti láma.

Az örök visszatérés mítosza sokkal inkább vonzó, mint az elveszett Paradicsomé. A buddhizmusban a reinkarnációt a karma törvényeivel magyarázzák. Jelen életünk múlt életeinknek eredménye és a jövő életeinknek előkészítése.

Ezek a folyamatos életlehetőségek lehetővé teszik az embernek, hogy kijavítsa korábbi hibáit, hogy fejlődjön a Jó útján. Az elmélet szerint addig reinkarnálódik a lélek, amíg nem járta végig ezeket az utakat, amíg nem számolta fel karmáját. Ezután tiszta szellemmé válik, fürdik az üdvözülésben, ozmózisban a kozmosszal.

Számos technika létezik előző életünk felkutatására. A legradikálisabb a spirituális akupunktúra: a test különböző részein beszúrt tűk segítségével energiákat szabadítanak fel, és elvonulnak előttünk előző életünk képei. Egy másik módszer a relaxáción alapul. Ilyen hatékony módszer a karmikus asztrológia is, amellyel 40.000 hivatalos asztrológus kb. tíz százaléka foglalkozik Franciaországban. E módszer képviselői a klasszikus asztrológiát a hindu Hold-szomók (Hold csomópontok) hagyományával egyeztetik össze. A felkelő holdcsomó azokról ad jelöléseket, amelyeket a jelen életünkben akarunk elérni, a lenyugvó holdcsomó az előző életünkben megszerzett dolgoknak felel meg. És ide tartozik a regressziós hipnózis is, aki elég bátor, próbálja ki. Én nem tenném.

Hiszem, hogy ha létezik felsőbbrendű intelligencia - és hitem szerint létezik - akkor gondoskodott volna arról, hogy kapcsolatba kerüljek előző életeimmel, vagy a számunkra láthatatlan dimenzióval, esetleg a szellemvilággal. Adott volna hozzá képességet. De mert nem adott, úgy döntöttem, nincs dolgom az említettekkel. Van elég feladatom ezzel az életemmel, minek ártsam bele magam még a múltbéli dolgokba is. Ha fóbiáim vannak, az a dolgom, hogy leküzdjem azokat. Legjobb magamtól, segítség nélkül. Hiszen éppen ez jelenlegi életem karmája: leküzdeni az előző életekből hozott hibákat, rossz cselekedeteket, rossz tulajdonságokat. És akkor éppen a régi, elhibázott életemhez menjek vissza segítségért?

Nem foglalkozom a New Age kínálta dolgokkal. Éltem az életem, gondolkodtam, kérdéseket tettem fel és előbb-utóbb meg is tudtam válaszolni ezeket e kérdéseket. Nem csatlakoztam semmilyen egyházhoz, valláshoz, sokat olvastam és rájöttem, hogy az életvitelem a tao filozófiájához áll a legközelebb. Járom az utam és hiszem, hogy maga az út a fontos. De tiszteletben tartom bárki hitét, térjen bár el teljesen az enyémtől.


Lehet vitába szállni velem, akik nem hisznek abban, hogy a lélek örök, nyilván nevetségesnek tartják az általam leírtakat. De ne feledjék, hogy ez itt az én véleményem, hozzáállásom, hitem, amit sohasem akartam másra erőltetni.

Kép: Fotoaréna

2009. január 13., kedd

A bor filozófiája


Ha már a táplálkozásról beszéltünk, igaza van Satnak, gondoljunk a borivásra is. A jó bor, mértékkel, igazán sok jótékony hatással bír, de nem untatlak benneteket most a tudományos belekotyogással, inkább idézek Hamvas Bélától, aki fenti című művében csodálatosan ír a borról - és persze másról.

Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bármikor, bárhol, bárhogyan. De viszont itt is, ott is minden körülmény fontos. A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és a napszakot. Van henyélő bor, kacér bor, mesélő bor, tragikus bor. A legnagyobb érzéketlenségre vall például kedélyes családi ebéden drámai bort inni. Ugyanilyen ízléstelenség hivatalos lakomán parázna bort inni.

Ha egyedül vagy és kint, mindig keress távlatot; a bor szereti a magasságot és a kilátást, és szeret felülről nézni. Ha szobában vagy, előbb mindig teríts asztalodra kendőt. A barbár viaszosvászonról iszik, a szerencsétlen, de nem azért, mert nincs neki kendője, hanem azért, mert nincs szíve az iváshoz. Minden esetben előbb egyél, legalább néhány szem diót, mogyorót, vagy mandulát. Erre az olajos magra a bor íze kibontakozik.

Késő ősszel asztalodon legyen mindig gesztenye, akár főve, akár sütve, akár valamilyen süteményben, és a még csípős újbort erre igyad. A krizanténumról meg ne feledkezz! Lehet sárga, világoslila vagy fehér, mindegy, de ott legyen. Gesztenye, krizanténum és újbor -jegyezd meg jól!

A borivásnak ugyan nincs múzsája, de ha nincs is, helyesen bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik. Ez az ember a helyes időpontot is meg tudja választani a munkára, a sétára, az alvásra, a beszélgetésre, az olvasásra, csak ez tudja, hogy szerelmet és bort bárhol, bármikor és bárhogyan.

Fotó: Szántó György

2009. január 11., vasárnap

Gasztronómia és gasztrozófia


A vegetarizmus mostani helyzetével nagyjából mindenki tisztában van. Kevés a tudatosan táplálkozó ember, hiszen a legnehezebb az emberek étkezési és egyéb szokásait megváltoztatni, eltérni a valójában egészségtelen mostani magyar konyhától. A vegetarizmus, bár terjedőben van, tért hódítani igazán még nem tudott. Sokan nem meggyőződésből, hanem divatból nevezik magukat vegáknak, miközben fogalmuk sincs, mit jelent a vegaság, mennyire oda kell figyelni a megfelelő táplálkozásra, ha valaki elhagyja az állati eredetű táplálékot.

Enni jó. Az ember egyik fő örömszerzési forrása az evés, semmiképp sem kell és szabad lemondani róla. Fontos viszont, hogy táplálkozástudatossá váljunk. A szokások megváltoztathatók, ha kellő energiát fektetünk bele mert felmérjük, mi a hátránya az egyiknek és mi az előnye a másiknak. Testi-lelki harmóniát kell kialakítani magunkban hogy megőrizzük egészségünket és tökéletessé tegyük életminőségünket. Életünket a túltápláltsággal rövidítjük meg. Jó levegőn élni, megfelelő környezetben, eleget mozogni, lelki harmóniában és tiszta egyszerű táplálékkal, ez a hosszú élet titka valamint a szeretet, szeretni embertársainkat és cselekedni az ő boldogulásukért is.

A civilizált ember betegre, kövérre eszi magát, betegre üli, idegesíti és mérgezi magát gyógyszerekkel, vegyszerekkel, tartósítószerekkel, adalékanyagokkal. Sok betegséget okoz a húsevés, elsősorban a szív- és érrendszeri, vérkeringési betegségeket segíti elő. A falánk túltáplálkozás mellett az alkoholfogyasztás és a dohányzás a legnagyobb önpusztító szenvedélyünk. A gyermekétkeztetésben történtek apró változtatások, de komolyak sajnos nem. Pénzhiányra hivatkozva mérgeződnek tovább gyermekeink. Nagy a közösség felelőssége, és nagy a szülőké is. De ha a vegetarizmusról, mint egészséges életmódról beszélek, nem hagyhatom említés nélkül nagy szellemi emberek, közösségek tiszteletre méltó álláspontját sem: a nem ölés, az állatszeretet, az állatvédelem elve alapján utasítják el a húsevést, ezért vegetáriusok elsősorban.

Mahatma Gandhi mondta:

"Számomra a bárány élete nem értéktelenebb, mint egy ember élete. Vonakodnom kellene, hogy elvegyem egy bárány életét az emberi test kedvéért. Fenntartom, hogy minél tehetetlenebb egy teremtmény, annál inkább az ember feladata megvédeni az ember kegyetlenségétől. Egy nemzet nagysága és morális fejlődése lemérhető azon, hogyan bánnak az állatokkal."

Jómagam is ehhez a csoporthoz tartozom. Az agresszív magatartással szemben, irányuljon bármilyen élőlényre a békés életforma megvalósítására törekszem. Életmódváltáshoz ösztönző erőt jelenthet a pozitívum, amit nyerünk: az egészség, a termékeny, cselekvő élet, a jó közérzet a mások hasznát, üdvét szolgáló élet. Nem könnyű változtatni, tudom. Az előítélet gúzsba köti az embereket, azt gondolják, az evés minden öröméről le kell mondani, el kell felejteni a megszokott, jó ízeket, azt hiszik, hogy a húsmentes élet aszkézis.

Nincs így. A gasztronómiáról a gasztrozófiára térünk át. Előbbi elvarázsol bennünket minél ínycsiklandozóbb ételekkel, az a lényeg, hogy minél jobban jóllakjék valaki, mindegy milyen áron, csak a pillanat élvezete számít. A gasztronómia az étvágy mesterséges fokozásának és bármilyen természetellenes vagy káros étel vonzóvá varázsolásának művészete, amely az asztal örömeit helyezi középpontba.

A gasztrozófia egészen más. Az étkezés bölcselete. Tartózkodik minden túlzástól, a falánkságtól és a koplalástól (aszkézistól) egyaránt. A természetes ízlés és az értelem, a tudatosság egységét érvényesíti a táplálkozásban. Ha elhatározzuk az életmódváltást, természetes ízlésünk gyorsan magára talál. Hiszen mikor kisgyermekek voltunk, ez a természetes ízlés kívántatta velünk annyira a friss gyümölcsöt, a nyers növényi ételt, hogy a nyers krumplit is kikönyörögtük anyánk keze alól krumplihámozáskor, belecsipegettünk a nyers tésztába ha senki nem látta és annyira sajnáltuk a levágott kedves tyúkot, a büszkén kukorékoló kakast az idétlenül, aranyosan totyogó kacsát, a kés alá került, borzalmasan sivalkodó disznót, hogy nem bírtunk, nem akartunk enni a húsából. Valahogy nem is kívántuk, nem is szerettük a húst. Inkább fára másztunk a gyümölcsért, dióért, mogyorót ettünk, kukoricát csentünk. De hát betörtek bennünket lassan, különösen a városi gyerekeket, azt kellett ennünk, amit elénk raktak. Így aztán sok gyereknél ez az ösztön már nem is jelentkezik.

Egy kis történelem

1883-ban alakult meg a Magyarországi Vegetárius Egyesület (később Magyar Vegetárius Egyesület). Az alapszabály szerint az egyesület célja: „A tagoknak úgy testi, mint kedélybeli s szellemi egészségét összhangzatosan kiképezni, jólétüket előmozdítani természetes és ésszerű életmód által, azaz a Vegetarismus értelmében a tapasztalat s tudomány alapján….Mértékletességet ébreszteni, valamint ezen erények iránti hajlamot tágabb körökbe vinni, meghonosítani”.

Az 1940-es évekig folyóiratokat adtak ki. A Természetes életmód című Bicsérdi Tibor szerkesztésében jelent meg. Ezt 1926-ban az Életművészet című „bölcsészeti és erkölcstani, egészségnevelésügyi folyóirat” követte, majd 1931-től kezdve az évente tíz számmal publikált Életreform című egészségügyi, gazdasági és társadalomtudományi értesítő következett „útmutató, hogyan oldhatók meg az ember erkölcsi, egészségi és gazdasági feladatai természetes eszközökkel” alcímmel. Szerkesztője Makó Sándor (Szentendre) volt. Az egyesület védnöksége alatt állott az 1911-ben a Rákóczi út 9. szám alatti Rauch Emil tulajdonaként megnyílt vegetárius Reform étterem, ahol felolvasásokat tartottak minden hónap második szombatján. Később a Múzeum körút 17. szám alatt nyílt az egyesület házi kezelésében „dr. Lahmann rendszere szerinti húsmentes higiénikus-diatetikus étkező.” Itt keddenként tartottak előadásokat a természetes élet- és gyógymódokról. Három-négyhetente kirándulásokat szervezett az egyesület, azt vallották, hogy „a turistaság, mint egészséges erkölcsnemesítő tényező a vegetarizmusnak egyik legfontosabb szerves része, amely nemcsak természet- hanem emberszeretetre is megtanít”.

Sok támadással kellett szembenézniük az életreform magyar képviselőinek. Az Életművészet 1928 február 6-i száma így ír erről: „Minálunk, a „jól élés” hazájában a leglassabban terjednek ezek az eszmék. Áldatlan viszonyok. A tömeges elbetegedésnek és a korai elhalálozásoknak az életmód helytelenségei az okai, melyeknek gyógyítására hiába sietnek a derék orvosok heroikus gyógyszerekkel. S ebből a circulus vitiosusból csak egy kijárás van, ha erős közvélemény tömörülne egy egységesebb életmód eszméje körül. De akik a hús, az alkohol és a narkotikumok ellen komolyan szót emelnek, hogy ideájukat megvédelmezzék, azoknak sokszor szenvedniök kell. A megszenvedésnek legelső stádiuma, hogy magukat őszintén vegetáriusoknak vallókat gyakran gúnnyal fogadják, mint ahogyan ezt szokásosan a magyar napilapok teszik. De hiába, az emberek legtöbbje tudja vagy sejti, hogy nem jó úton jár. A szebb, jobb és egészségesebb életreformok feltartóztathatatlanul utat törnek”.

A gúny, a kritika, sőt üldözés ellenére tiszteletre méltó erkölcsi erőről és meggyőződésről tesznek tanúságot az életreform megvalósítói a század első felében. Nem csak vegetárius éttermek voltak Budapesten, hanem természetes gyógymód szanatóriumok is Budapesten és vidéken. Ilyen volt például ifj.dr. Rusznyák István „hústalan diétás üdülőpanzió”-ja Balatonföldváron, ahol orvosi irányítás mellett nap- és légfürdő, vízkúra, gimnasztika, masszázs, strand, hús nélküli diéta, böjt, nyerskoszt-kúrák álltak a betegek rendelkezésére.

Értékes életreformer közösség alakult ki a század elején Gödöllőn Nagy Sándor és felesége Kriesch Laura valamint Körösfői Aladár festőművészek körül. Remsey Ágnes iparművész és író így emlékszik azokra az időkre: „A kolónia élete többsíkú volt. Nem szorítkozott a művészi munkára, az életmód is fontos szerepet játszott. A fennálló polgári életrenddel ellentétben ők reforméletet éltek, ami kiterjedt a táplálkozásra, sportra, a színházlátogatásokra, könyvek figyelemmel kísérésére, folyóiratok járatására, olvasására. Egy széles spektrumú életszemlélet volt az, ami mindnyájunkat ebben az irányban befolyásolta. A nők a telepen ún. reformruhában jártak, ami azt jelentette, hogy levették a fűzőket, ami az akkori divat szerint kötelező volt, nem hordtak se kalapot, se kesztyűt, a szoros, magas szárú cipőket mellőzték, helyettük sarukat csináltattak vagy csináltak saját kezükkel és abban jártak. A ruháik bő zsákruhák voltak, amivel úgyszintén nagy feltűnést keltettek. Egészséges életmódot folytattak. Ez kezdődött azzal, hogy reggel nagyon korán keltek, különösen nyáron és akkor a szabadban tornagyakorlatokat végeztek. Télen pedig közösen sportoltak. A kolóniának az alaptörvénye nem az volt, hogy kizárólag művészi alkotásokban akarják kifejezni magukat. Általában művészek voltak, akik itt csoportosultak, de a művészet is alá volt rendelve egy szerintük magasabb célnak. Ez kimondottan etikai cél volt, vagyis egy emberebb embernek a megteremtése, s azálta, hogy ők itt egy ilyen csoportot alkottak, a kellő közeget akarták megteremteni ahhoz, hogy egy ilyen új embertípus kifejlődhessék.”

Az 1930-as évek elején dr. Antolik Arnold nyugalmazott polgármester vezetésével a szentendrei Izbégen megvalósult az első magyar „vegetár telep”, vegetár közösség. 1935-ben kilencvenen tartoztak a közösséghez, huszonnégy család. A németországi Éden mintájára közös területen természetes otthonokat építettek. Egy-egy család egy-két holdon gazdálkodott, megtermelte a vegetárius étrendjéhez szükséges zöldféléket. Említésre méltó kezdeményezés volt az 1937 október 3-án Budapesten megtartott Vegetárius és Állatvédelmi Nap is, egész napos programmal, számos értékes előadással.

Aztán gyorsan vége lett a szép világnak. 1948, a fordulat éve után a személyi kultusz éveiben csírájában elfojtottak minden ilyen jellegű tevékenységet, megszüntették a vegetárius egyesületet is minden hasznos létesítményével együtt. Megszakadt a természetgyógyászati, életreform könyvek kiadása is egészen 1985-ig. Adminisztratív és büntetőjogi intézkedések miatt ugyanúgy megakadt a magyar természetgyógyászati és vegetárius mozgalom fejlődése mint több más, azóta rehabilitált értékes eszmerendszer és intézmény fejlődésnek lehetősége.

Forrás: dr. Oláh Andor írásai

Szloboda Béla festménye: Csendélet gyümölcsökkel

Ez az írásom 2008 júliusában jelent meg a Konzervatórium blogban. Összesen 12 cikkemet publikáltam akkoriban, apránként közreadom majd mindet itt a blogomban is.

2009. január 10., szombat

Boldogság


"Miért nem vagyok boldog? Hogyan lehetnék boldog? " - kérded a tanítót, gurut vagy a pszichológust. Az ember az idők kezdete óta keresi a választ, ám érdekes, azt, hogy " miként lehetnék boldogtalan?" - sosem kérdezed. Erre a kérdésre ismered a választ, a boldogtalanság átélése tökéletesen megy.

Magáról a boldogságról nem lehet beszélni, nem lehet írni. Az örömöt csak átélni, megélni lehet; az elmélkedésre csak akkor kerül sor, ha az ember már kiesett az örök harmóniájából. Ha hagyod, hogy az elméd és az egod kényszerítő ereje nélkül létezz, egyszerűen boldoggá válsz mindenféle erőlködés, szándék és ok nélkül.

Az, hogy a boldogtalanság az ember alapállapotává válik, elsősorban a neveltetésnek köszönhető. Amikor egy gyermek megszületik, minden idegszálával a környezetét lesi: tiszta kis lényére a külvilágból eltanult minták építik fel személyiségét. Mikor egy gyermek békésen gyönyörködik az életben vagy épp boldogan elmerül a játékai között senki sem törődik vele sőt, a szülei örülnek, hogy csend van végre s megnézhetik a tévében a meccset vagy az aktuális szappanopera következő részét. Ha a kicsi hangosan kacagva boldog, még rá is ordítanak, meg is büntetik, mert hát nem hallják a tévét, nem hallják, mivel mossa éppen agyukat a doboz. Milyen vicces. Megtanítják gyermekeiket beszélni és járni, aztán meg folyton azért veszekszenek, hogy üljön le és maradjon csendben.

Ám amint beteg lesz, azonnal szeretetteljesen fordulnak felé, azonnal kitüntetik figyelmükkel. A gyermek rájön, hogy csak akkor kapja meg azt a figyelmet amit szeretne, csak akkor lesz "jó" gyerek, csak akkor kap szeretetet az ordítás helyett, ha beteg, ha szomorú. Így válik tehát egy ember személyiségének alapjává, a létezése alapállapotává a boldogtalanság.

Ha tudatára ébredsz minderre, esélyt kapsz a szabad életre, esélyt a boldogságra. Ne maradj egy számítógép: ha vágysz a boldogságra, akkor lépj túl a beléd nevelt programon. Megteheted, ha akarod...mindent megtehetsz.

A második oka annak, hogy a boldogtalanság természeteddé vált, az elme, az ego. Figyeld csak meg, amikor egy ismerősöd boldogtalan, egyből felé fordulsz s elönt egyfajta meleg együttérzés. Az emberek azt hiszik, hogy ilyenkor szeretik a másikat, de ha képes vagy őszintén megfigyelni magad ebben a pillanatban, akkor észreveheted, hogy amit érzel, az nem szeretet. Ezzel a látványos odafordulással csak játszod azt a megértő, figyelmes szerepet, amelyet a társadalom elvár tőled - a benned megjelenő melegség pedig a sajnálat. Ám a sajnálatot az ego összehasonlító képessége szüli: ha valaki nálad rosszabbul érzi magát, az ego elhiteti veled, hogy te több vagy egy szenvedő embernél. Természetesen ez az érzés szinte soha nem jut el a hétköznapi tudatosságodig, szinte sosem sajnálsz valakit direkt azért, hogy többnek hihesd magad általa. De az egód legmélyéről ez az érzés irányítja lépteid, akár tudsz róla, akár nem. Minderről nem tehetsz - de arról már igen, ha tudsz a folyamatról és hagyod, hogy továbbra is így legyen.Ha őszintén szembe mersz nézni magaddal akkor megfigyelheted, hogy ha valaki fennhangon megéli a boldogságot, ha valaki szemmel látható ok nélkül nevet, énekel vagy éppen vigadozik, általában nem érzed jól magad. Míg a boldogtalan emberrel azonnal tudsz azonosulni, a boldogság megnyilvánulásába ritkán tudsz bekapcsolódni, mert az egód azonnal elkezd okokat keresni a másik boldogságára. " Miért boldog ez?" - elmélkedsz. S amikor találsz egy logikus magyarázatot - nyert a lottón, vett egy új autót, talált magának egy gyönyörű nőt, vagy egy jóképű pasit stb. - akkor az egód azonnal megszólal a fejedben: " Miért pont ő? Miért pont neki van nekem meg nincs?"

Ha valóban boldog akarsz lenni, el kell szakadnod attól az egoista tévhittől, hogy a boldogsághoz indok kell. Ez egy hatalmas csapda: amíg hiszed, hogy neked valami boldogságot ad, addig hajszolni fogod, hogy megszerezd - így a nagy hajszában elfelejtesz boldog lenni. Olvassatok bele a profilomba, nagyon érdekesen fogalmazza meg a zen, mi is az élet. Ha meg megszerzed a boldogságod vélt tárgyát, akkor meg minden pillanatban attól fogsz félni, hogy elveszted - a nagy félelemben megint elfelejtesz boldog lenni.

Amikor igazán boldog vagy, amikor fekszel a tengerparton és napozol - ezt most Ági juttatta eszembe Brazíliával:) - amikor fáradtan hazaérsz és jóleső sóhajjal belezuhansz az ágyba, amikor csak öleled a szerelmedet és nem gondolsz semmire...amikor valóban Boldog vagy, eltűnnek az indokok. Sőt, még te is eltűnsz: amikor te magad vagy a Boldogság, akkor az egód, az elméd megszűnik. Ekkor csak vagy és ez maga a Boldogság. S hogy miért vagy boldog, amikor nincs rá semmi okod, hogy boldog legyél? Mindenért és semmiért.

A létezés alapállapota a boldogság. Ezért nincs szükség semmi okra. Ha tudsz csak önmagad lenni, ha tudsz csak létezni akkor átérzed a boldogságot. Ha a jelenben élsz, akkor boldog vagy - mert a boldogtalanság a múltban vagy a jövőben létezik. Amikor gyötör egy régi emlék, akkor a múltad miatt vagy szomorú, amikor épp a holnapi megoldandó feladatok miatt gyötrődsz, akkor a jövőd tesz boldogtalanná. De ha átélsz egyetlen pillanatot a jelenben, akkor rá fogsz döbbenni, hogy a jelenben nincs szomorúság, nincs gyötrődés. Olyan sokszor írtam már a pillanatokról. Hogy milyen fontos megragadnunk, megélnünk a pillanatokat.

Ha megtanulsz önmagadra figyelni, akkor önmagadban felfedezheted a Boldogságot. Oly ragyogó, oly örömteli lesz a benned felfakadó valódi Öröm, hogy ok nélkül osztod majd meg mindenkivel. Ez a szeretet, ez a korlátlan elfogadás.


Tóth Rozália festménye: Zeneszó

2009. január 9., péntek

Téli hangulat


Nagyon, nagyon hideg van. Tíz fok volt a nappaliban, mikor lejöttem reggel pedig befűtöttem este is. Havas a kert, gyönyörű látvány. Fehérek a háztetők, az enyém is, hófehér minden, ameddig a szem ellát. Gyűjti erejét a nap, hogy utat törjenek maguknak a sugarak és megmelegítsék végre testem-lelkem, mert ma fabrikett pakolás lesz, kell az erő. Fent akad már egy kevés hely a kert végében maradottaknak.

Nem szeretek és nem is szoktam nosztalgiázni, bár a régi időket nagyon szeretem, a történelmet is, de az más. A saját múltamba nem szoktam visszanézegetni, miért jusson eszembe a múlt, ha nem is volt annyira jó meg aztán az sem volt könnyű, hogy megtanuljak a jelenben élni. De valamire, pontosabban valakire mégis sokat gondolok mostanában. Elmesélem.

Volt egyszer egy fiatal lány, Dömsödön élt, paraszti családból származott. Dolgos, helyeske, kedves menyecske volt, be is kötötték a fejét hamarost. Jöttek a gyerekek sorban, két fiú meg egy lány. Úgy éltek, mint ahogy a többi vidéki ember, sokat dolgoztak a földeken, a gyermekek segítettek nekik és iskolába jártak, mint annyian mások. Aztán a lánygyermek megunta a vidéket és a nagyvárosba vágyott, Pestre. Jött is, állást is talált, dadus lett egy gyári bölcsödében.

Lámpagyár. Így hívták akkor. Fegyvergyár volt valójában és dolgozott ott egy délceg férfi, akit a szép kis dadus hamar kinézett magának. Ők lettek a nagyszüleim. Nagypapa gyári munkás volt, egyszerű ember, jószívű, szorgalmas. Hamarosan házat vettek Erzsébeten, kicsit, de hangulatosat. Két leányuk született, a nagyobbik lett később édesanyám. Taníttatták őket, érettségiztek - nagy szó volt az akkoriban - zenét tanultak, hegedültek mindketten, tánciskolába jártak. Megannyi úri passzió, de hadd legyen úr a szegény ember gyermeke is. Vagyis úrleány:)


A tánciskola hozta össze anyut apámmal, szerelem, majd házasság lett a dolog vége. Jöttek sorban a gyermekek, három lány. Kellett a segítség és itt kanyarodunk vissza a dömsödi menyecskéhez, a dédnagymamámhoz, akit mi csak Kökény maminak hívtunk. Akkora már elveszítette a férjét, otthonát a fiai uralták - akik közül az egyik később a nagy és csábító Amerikába disszidált - így szívesen költözött anyámékhoz, hogy felnevelje leányaikat.

Szerettük Kökény mamit. Sok jó története volt, mesélt nekünk, szeretett riogatni bennünket a kis huncut, bőven voltak temetős történetei:) Én sosem féltem, hiányzik valahogy belőlem ez az érzés, biztos nem normális:), a húgaim viszont nagyon, és hogy rátegyek még egy lapáttal, ijesztgettem is őket, mint afféle rosszkislány. Ma már nem tenném meg, de akkor jókat nevettem rajtuk, ugyanis mindig azt hittem, csak játszunk és sosem fordult meg az agyamban, hogy ők VALÓBAN félnek. Félős felnőtt lett mindkettőből. Kilenc-tíz éves voltam akkoriban, később persze kinőttem a hülyeségeket, belenőttem más hülyeségekbe, sokat bohóckodtam, nevettettem őket, szüleink legnagyobb bánatára imádtam ezt elalvás előtt csinálni, repkedtek a papucsaik a két szobát elválasztó kétszárnyas ajtóhoz.

Kökény mami meg velünk élt tizenkét - tizenhárom évet, aztán visszament vidékre. Vagy visszaküldték. Szorongok, ha eszembe jut, mert már sohasem tudhatom meg az igazságot, nem élnek a szüleim, nem élnek a nagyszüleim és nem él Kökény mami sem, meghalt évekkel ezelőtt. És én, a dédunokája és a családom, nem látogattuk őt meg sohasem. Egyszer kórházba került, akkor a szüleim és a húgaim bementek hozzá a kórházba, én nem, akkoriban egészen mással voltam elfoglalva. Sosem néztük meg, hogy él, van-e mit ennie, törődnek-e vele. Csak a halálhírét kaptuk évekkel később.

Lementünk Dömsödre a temetésére. Kis összeaszott arcocska a koporsóban, 84 éves volt. Nagy dínom-dánommal, halotti torral vártak bennünket, de engem az érdekelt, hogy élte Kökény mami utolsó éveit. Kértem, mutassák meg hol lakott. Amit láttam, örökre megviselt. A földeken, a házaktól távol volt egy kis ház, gazdasági épület talán. Olyan háromszor-három méteres lehetett, két oldalán egy-egy ággyal. Valami öreg emberrel lakott együtt, nem ismertem, sosem hallottam róla, ő valamivel előbb halt meg, mint Kökény mami. Mami ágyán egy lyukas lópokróc. Az az asszony, aki felnevelt egy csomó gyermeket, szegénységben, nyomorúságban halt meg, sokat fázhatott télen és nem tudom, evett-e eleget. És a legfájdalmasabb az volt, amikor a rokonok elmondták, hogy utolsó hónapjaiban folyton engem emlegetett. " Tita majd eljön értem, tudom, hogy eljön értem". Kész. Ezt nem lehetett elviselni. Kimentem a kertbe bőgni. Sosem tudtam megbocsátani magamnak, hogy önző dögként a saját hülye életemmel voltam elfoglalva, nem fért a gondolataim közé senki más. Nem szabad, nem szabad így élni.

Ilyesmik jutnak mostanában eszembe. Az ember időnként nagy árat fizet azért, hogy a nyugalmát, békéjét meglelje, de soha nem lelheti meg teljesen, mert vannak hibák, amiket ha elkövet, helyrehozhatatlanok. És nyugtalan lesz tőlük a lélek, ha eszünkbe jut. Valaki mondja azt nekem, hogy mindjárt ragyog a nap, meleg lesz, mehetek az erdőbe és holnap minden jó lesz, mert új nap kezdődik.

2009. január 8., csütörtök

A népem


Mesélek a népemről. A népem két kis lényből áll, ők a cicám és a kutyám. Néha egerek is csatlakoznak hozzánk, persze kizárólag akkor, ha a cicám behozza őket a házba. Gondoskodó kislány, ellát bennünket vacsorával, pedig tudhatná, hogy nem gerjedek az egerekre annyira, mint ő. Szóval behozza, murrog egyet elégedetten, mint aki jól végezte dolgát, aztán heves kergetőzésbe fognak, az egér és ő. Én meg igyekszem gyorsan kitalálni, hogy menthetném meg az egér életét, ajtót nyissak, utat engedjek, cicát kapjam fel, vagy mi a bánatot csináljak. Néha sikerül, néha meg nem. Így élünk mi. Igaz, egyre ritkábbak az ilyen események, mert öregszik a kislány, tizennégy éves lesz idén, lelassult már azért, szívesebben van bent a házban, velem, meg a tesójával. A tesójával, aki fiú és kutya és imádom.

A fotó meg a tél eleji első, krumplihéjas befűtést örökítette meg, az ám. Megint tanultam valamit. A kéményseprőktől, akik itt jártak kikotorni a kéményből amit ki kell és felszerelni egy új kis ajtót, amin keresztül ki kell kotorni, amit ki kell. Tizenötezerbe fájt, számla és áfa nélkül, namostmondjátokmeg.

Befűtöttem kevés fával - tudjátok, abból az akácból, ami húsz mázsa helyett tizenöt sem volt - és amikor már parázslott, rátettem egy rakás krumplihéjat. Megfőztem vagy két kiló krumplit petrezselymes burginak ( egy hétig le volt a gondom a kajáról) a krumplihéj meg bepakolódott a kályhába és remélhetőleg nagy jót tett a füstje vagy mije a kéményemnek. Ősi módszer biztos. Jók az ősi módszerek, jobbak, mint a mai szintetikus mindenfélék. Például ha lepisilem a lábamon a sebet, sokkal előbb gyógyul, mintha kenőccsel kenegetném. Dédnagyitól tanultam.

Úgyhogy meleg lett a kályha, a népem meg azonnal odahelyezkedett, cicám a fáskosárba, ahogy szokott, kuttyom meg a cicus mellé. Imádják egymást, gyakran alszanak együtt, a kiscsaj meg a bátyó. Ők a szőrös gyerekeim. A kályhában meg ott ropog a tűz, tessék csak jobban megnézni a fotót:) Bírom a telet. Jó a kályha mellett, olyan..olyan..olyan..melengető érzés, na. Lélekmelengető. Az már csak hab a tortán, hogy a testnek is jólesik. Különösen az ilyen fogvacogtatós időben, amilyen hetek óta van. De ma végre felragyogott nap, van még hó is, szikrázik a napsütésben, hamarosan indulunk az erdőbe túrázni, feltöltődni egy picit. Nem picit, nagyon:)


2009. január 7., szerda

A pillangó lelke



Ha nekem olyan apukám lett volna, mint Lázár Ervin, fogtam volna a kissámlimat, leültem volna a lábaihoz, és csillogó szemekkel merültem volna el a mese világában nap mint nap. Én lettem volna a Kislány, aki mindenkit szeretett, nem hagytam volna, hogy szegény Dzsoni a százarcú boszorkával viaskodjon és utáltam volna a rosszkedvet, mint Berzsián.

Így lehetett náluk is. A Nagy Mesemondónak, akit én forrón szeretek, tisztelek és a mai napig olvasom a meséit, három gyermeke született. Zsófi, akit a legjobban megragadott a mesevilág, maga is írni kezdett. Kis történeteket, állatkákról, növényekről, majd édesapjával közösen megírták a Bogármesét. Inkább Zsófi meséje ez, mint apukájáé, de ahhoz, hogy közismert legyen az első szárnypróbálgatás, nem jött rosszul az apai név, a segítség.

Lázár Ervin, és lánya, Lázár Zsófia először készített "négykezest" a gyerekek, és a Lázár Ervin meséken felnőtt felnőttek nagy örömére. Apa és lánya kézen fogva elindul az erdőbe gombát szedni. Előző napon esett az eső, így jó víz-föld szagú erdei úton lépdelnek. Az útjuk az erdőn át elvezet Csillagszeműhöz, a Szivárványoshoz, az Erdei Bogárkórushoz.

Varázslatos családi mese ez az örök értékekről kicsiknek és nagyoknak… Egyszer…amikor a gonosz páncélfejű grafitbogarak uralkodtak az erdőben, egy éjjel gyönyörű gyógyító erejű virág nőtt a rét közepén, és a varázsvirág visszakergette a szürkebogarakat a föld alá. Ám egy napon hatalmas vihar támadt, és letörte a varázsvirágot… A szárát a szarvasbogár vette el a szél ellen támasztékul. A széthullott szirmokat - a fejük fölé tartva - különböző bogárkák vitték magukkal az eső elől menekülve: egyet a hangyák, másikat a legyek, harmadikat a szeméthasznosító bogarak, a negyediket a skarabeuszok. Az ötödik szirom a Szivárványos Bogárkához került, de őt meglátták a föld alól kiszabaduló szürkebogarak. Majdnem elfogták, a karján meg is csípték, elmenekült, de a csípéstől megbetegedett.

Vajon sikerül-e új barátjának a Csillagszemű Bogárkának még időben újra összeraknia a varázsvirágot, hogy Szivárványos meggyógyuljon és a szürkebogarak ismét visszabújjanak a föld alá…. A napok sokkal vidámabban telnek, ha barátokkal forró csokit szürcsölgetve múlatjuk az időt, ugye?:) Aztán a barátok segítségre szorulnak, kalandokba keverednek és közösen kilábalnak a bajból. Amíg olvassuk a mesét rájövünk, hogy a csodálatos bogárvilág is éppen úgy működik, mint az emberek világa, talán máshogy tekintünk a nyár esti repkedőkre is ezentúl. Mesebalett is készült Zsófi írásából, biztos élvezték a kicsik.

Mit érezhetett vajon a kicsi lány, akinek az apja árnyékában kellett felnőni, alkotni, aki rajongott az apjáért de mindig azt szerette volna, ha őt saját magáért ítélik meg? Írónak készült, elbűvölte a mesék, a kalandok, a mai és az elképzelt történetek különös világa. Novellákat írt, amiket aztán meg is jelentett A pillangó lelke címmel. Baranyi Ferenc így ír a kötetről: "Lázár Zsófia bátor író. Ez a bátorság nem a kísérletező kedv vakmerőségét jelenti, hanem ellenkezőleg. A hagyománytisztelet merészségét. Sok mindent átvállal a múltból: a realista próza fegyelmező örökségét éppúgy, mint a szürreálba hajló, az álomvilág és a való világ mezsgyéjén történő könnyű lebegés nehéz terhét, de még a groteszk és az abszurd mutatványok fortélyainak magától értetődő alkalmazását is. Mindezzel együtt korántsem érezzük túlzottan tradicionálisnak a prózáját: korának „érzeményét” fejezi ki – és kicsit sem korszerűtlen eszközökkel, a amit külön szeretek benne, az a személyesség: érzelmileg jelen van mindegyik történetében, a részvét, a szeretet teszi tónusát szinte szívszorítóvá."

Lázár Zsófia apja nyomdokaiba lépett, gondozza hagyatékát és igen, író lesz a lányból akárki meglássa. Légy boldog a pályádon, Zsófia!

2009. január 6., kedd

Sírnak az esőerdők


Esőisten siratja Mexikót…gyönyörű cím egy regénynek. Az esőerdők siratják Marina Silvát..írhattam volna ezt is címnek, és igaz lenne. Marina Silva, Brazília környezetvédelmi minisztere május közepén lemondott és ezzel mindannyian sokat veszítettünk. Marina erején felül próbált tenni az Amazonas esőerdőiért, de a mezőgazdasági és az energiaipari lobbi erősebbnek bizonyult.

Féltem bolygónk tüdejét, féltik velem együtt sokan. Brazília birtokolja az esőerdők legnagyobb részét. Tenni ők tudnának az esőerdőkért, de ahelyett, hogy az történne, a brazil elnök fokozatosan kihátrált a környezetvédelmi program mögül, úgy gondolja, hogy itt az ideje Brazíliának energiaipari és mezőgazdasági nagyhatalommá válnia. Soha jobbkor. Jól tudjuk, hogy ezek a tervek csak az esőerdők további hatalmas mértékű pusztítása árán valósíthatók meg, tönkretéve mindazt, amit Marina Silva eddig elért, megállította a pusztítás ütemét, ha teljesen megakadályoznia nem is sikerült. Most, hogy ő nincs a posztján, az események drámaian felgyorsulnak.

Emberi szempontokból érthető az erdőirtás, ha el nem is fogadható. Ha újból visszaesik a szigorú és hatékony ellenőrzés, folytatódik az illegális erdőirtás, mert a gyorsan emelkedő nyersanyag- és élelmiszerárak miatt nő a földéhség. Leginkább három régióban, Mato Grosso, Pará és Rondonia szövetségi államban gyorsult fel az erdőpusztulás. Mata Grosso a szójatermelés központja, Brazília pedig az Egyesült Államok után a második legnagyobb termelő a világon. A legnépesebb latin-amerikai országban a szarvasmarha-tenyésztés is robbanásszerűen bővül, a letarolt erdőterületet pedig jellemzően először marhalegelőnek használják, majd szójával vetik be. Az Amazonas területe 1970 óta 700 ezer négyzetkilométerrel csökkent. Még mindig a legnagyobb őserdő és a földkerekség leggazdagabb élővilágának ad otthont, de már csak alig hat millió négyzetkilométerre terjed ki.

Silva asszony emberfeletti küzdelmének, munkájának köszönhetően az eredmények nem maradtak el, de más tervei is voltak. A miniszterasszony az Amazonas védelmére és a fenntartható ökológiai hasznosítására kidolgozott program, az ARPA keretében a brazil esőerdők 60 százalékát védettnek nyilvánította volna, hogy abban csak olyan tevékenységeket lehessen folytatni, amelyek nem károsítják az erdőket.

Erre azért is szükség lenne, mivel a BBC News tudósítója szerint olyan bennszülött indián törzsek is áttértek immár az erdőterületek felégetésével járó marhatenyésztésre, amelyek korábban egyértelműen az erdőből éltek: vadásztak, halásztak és házi jellegű mezőgazdasági tevékenységeket végeztek. Persze a messzi távolból vagy a nagyvárosok betonrengetegéből könnyű azt mondani, hogy helytelenül cselekedtek ezek az indiánok, csakhogy a megélhetésükről volt szó, és ahogy a BBC News tudósítója is megjegyzi: valójában kényszerűségből és nem jószántukból tértek át a nagyüzemi jellegű állattenyésztésre. Csapdába estünk tehát. Úgy tűnik, nincs megoldás, talán Silva asszony is ezért adta fel. A marhatenyésztés terheli meg leginkább környezetünket, nemcsak az üvegházhatású gázkibocsátással, hanem azzal is, hogy ez a mezőgazdasági tevékenységi forma az egyik legvízigényesebb tevékenység.

A marhatenyésztéssel azonban, amely az erdőterületek pusztulásának 70 százalékáért felelős, hatalmas erdőterületek vesznek el. A bioüzemanyag előállításához szükséges nádcukor termőterületének növelése közvetve hat az őserdőkre: mivel a déli területekről éppen a szaporodó nádcukorültetvények miatt kiszorulnak a marhatenyésztők, ezért ők az olcsó és könnyen megszerezhető esőerdő területek felégetésével szereznek maguknak új területeket. De az esőerdőkre közvetve az is hat, hogy az Egyesült Államok kormánya jelentős mértékben támogatja a szintén bioüzemanyag előállításához szükséges kukorica termelőit: mivel az USA-ban így egyre többen térnek át szójatermelésről kukoricatermelésre, ezért Brazíliában sokan most látnak fantáziát a szójatermelésre való áttérésben, amelyre azonban szintén csak az erdők felégetésével bevont új területeken nyílik lehetőség.


Mit tehetünk mi, hétköznapi emberek az Amazonas és más erdők pusztítása ellen?

- Együnk kevesebb húst, vagy ne együnk egyáltalán. Rengeteg gabonát termelünk az állatok részére, sok energiát tudnánk megtakarítani azzal, ha levágásra nem kellene ennyi állatot tenyészteni. Nem lenne ekkor éhínség, a gabonát megehetnék az emberek. Nem csak a közvetlen legelőterületek, de a világszerte takarmányként használt szója termőterületének növelése miatt is egyre nagyobb erdőterületek esnek áldozatul.

- Kerüljük az egyszer használatos, eldobható papírtermékek használatát, váltsuk ki őket mással. Papírtörlő kendő helyett használjunk például konyharuhát. Használjunk újrahasznosított papírból készült termékeket, a papírhulladékot gyűjtsük szelektíven. Évente több mint 500 millió köbméter fát vágnak ki papírgyártás céljából.

- Részesítsük előnyben a használt fabútorokat: ezeket legfeljebb csak felújítani kell, nem kell miattuk újabb fákat kivágni.

Ennyit megtehetnénk, nem? Arra szeretném rábírni az embereket, hogy kezdjünk végre környezettudatosan élni. Vigyázzunk arra, aminek részei vagyunk, a természetre. Hiszen ő jelenti a túlélést számunkra. Ne akarjuk, hogy sírjanak az esőerdők.

2009. január 5., hétfő

Gaia segít, de meddig?


Bolygónk öngyógyító képességét, megújulni tudását ismerjük. Segítenünk kellene őt ebben, ehelyett hatalmas erőkkel pusztítjuk. Most mégis felcsillant valami remény, megint. Féltünk az olvadó jéghegyektől, pedig lehet, hogy a klímaváltozásra megoldást hoznak. Legalábbis ezt állítják az Antarktiszon dolgozó brit kutatók.

Ahogy a globális felmelegedés hatására a jég olvad, apró vasrészecskék kerülnek a tengerekbe. Az algák ezzel a vassal táplálkoznak, hatására virágozni kezdenek és a felszínre emelkednek. A felszínen elnyelik a szén-dioxidot a levegőből majd elsüllyednek, és ezzel megteszik nekünk azt a szívességet, hogy az üvegházhatást okozó gázt évszázadokra elzárják a környezettől, megvédve azt.

Logikusan következik az előzőkből, hogy a kutatók most azzal fognak kísérletezni, mi történik akkor, ha mesterségesen juttatunk vasat a vízbe. Több tonnányi vasszulfátot nyomatnak majd az Atlanti-óceánba, a Déli-Georgia-szigeteknél. Hát, nem tudom. Sosem hasznosul úgy a vas az emberi szervezetben sem, ha gyógyszer formájában kapkodjuk be, mintha a megfelelő zöldfélékkel tennénk ugyanezt. Én mindenesetre aggódom az ilyen kíséreletek miatt, sosem jó megbolygatni a természetes folyamatokat.

Mikor hiszünk végre Gaiának, mikor hisszük el, hogy tudja, mit csinál? Segíteni úgy tudjuk, ha nem pusztítjuk, nem zsigereljük ki. Holnap írok az esőerdőkről.

2009. január 4., vasárnap

Rigómamám


Mi emberek úgy gondoljuk, hogy miénk a természet, miénk a kertünk, miénk minden, az állatok meg megtűrt, esetleg szeretett élőlények a közelünkben. Szeretem a kertemet és szeretem az állataimat, de én voltam a betolakodó, amikor kiköltöztünk ide a fővárosból. Nézhettek ijedten a madárkák, ki ez az emberszerű valaki, aki elveszi az otthonunkat? Mi lesz ezután?

Nem történt semmi rossz. Biokertünk van, nem vegyszerezek semmivel semmit sem, óvom a kert tisztaságát, szépségét, hiszen én magam alakítottam ki a két kis maszatos kezemmel, tettem olyanná, ahol minden élőlény az lehet ami, akiknek nem kell félni a pusztításomtól, akikkel békés szimbiózisban tudunk élni egymás mellett, meghagyva egymásnak az életteret.

Sok rigóm van nyáron, most a télen kevesebbet látok.  Főleg feketerigók, de megjelenik időnként sárgarigó is és rengeteg énekesmadár. A hideg beálltával etetem őket, kapnak szotyit, almát, diót bőven, nagyon hideg napokon rizst is főzök nekik, vagy tésztát, ahogy korábban írtam. Mosolygok is  rájuk, mikor fázósan gubbasztanak reggelenként az ágakon és várják a kaját: ugye jó, hogy idejöttem? Most mi lenne veletek?:) Bólogatnak, úgy van az, bizony. Kellesz nekünk.

Így gondolhatta egy szürke rigómama is, aki nagyon különösen viselkedett velem. Több éven át tipegett mindig a közelemben, ha locsoltam, odajött egészen közel, boldog fürdőzést rendezve a vízben. Csak ő volt ilyen kis közeledős, a többi rigó csak nézett bennünket a fákról, vagy a kerítés tetején üldögélve. De ez a kis csöppség azonnal megjelent, mikor kimentem a kertbe és nem tágított mellőlem, míg kint voltam. Tavasz idején tűnt el csak pár hétre, de láttam akkor is, fészeknekvalóval a csőrében repdesett a kerten át, építették a kis kuckót a rigóbabáknak.

Történt egy napon, hogy vizsgákra készülődve a hintaágyban ücsörögtem, tanultam lelkesen, mikor három rigót láttam felém ugrabugrizni. Ő volt az, két kis borzasfejűvel. A lélegzetem is elállt, ez nem lehet igaz. De az volt. Elhozta a családját bemutatni. Az én rigómamám odahozta nekem a kicsinyeit. Ez kész. Teljesen meghatódtam. A picik nem féltek, bíztak az anyjukban, gondolva, ha ő odajön hozzám, nekik sem eshetik bántódásuk.

Nem is esett:) Időben körbenéztem, cicám nem volt sehol, tőlem meg soha egy állatnak sem kellett tartania. Így aztán ott hancúroztak pár pillanatig, majd bátortalan, bizonytalan mozdulatokkal felrepültek a kerítésre, onnan a fenyőágakra, hogy aztán elkezdjék önálló életüket és én ne lássam őket többé.

Mert bizony így volt. Nem tudtam azután már megkülönböztetni őket a többiektől. Rigómamám még jött egy darabig, talán még a következő évben, aztán ő is elment, lejárt a földi ideje biztos. De míg élt, vigyázott rám, a gyermekének fogadott. Mert így volt. Éreztem a figyelmét, a törődését. Nagyon különleges kapcsolat volt, amilyen csak egyszer adódik az ember életében. A fotó csak illusztráció, rigómamát nem fotóztam le egyszer sem, nem akartam őt megzavarni. Úgysem felejtem el:)

Merre tovább, világgazdaság?

Kedves Barátaim, szeretném felhívni a figyelmeteket dr. Hetesi Zsolt tanulmányára, címe: Pénz és energia; a gazdasági hálózatok csapdájában. Olvassátok el feltétlenül, meglehetősen pontos képet kaptok arról, ami most mindannyiunkat érdekel.

Dr. Hetesi Zsolt fizikus, az ELTE Fenntartható Fejlődés Egyetemközi Kutatócsoport vezetője, ajánlott link: astro.elte.hu/~hetesizs/FFEK.html

A tanulmányt megtalálhatjátok az Alterglobon.

Zsolttal ma lesz egy beszélgetés a HírTV-ben este 8-kor a Kontrasztban, erről a témáról, a fenntartható fejlődésről és egyebekről, nézze meg, aki teheti és akit érdekel, milyen lehetőségek vannak még számunkra szeretett bolygónkon.

2009. január 3., szombat

A pillanatok varázsa


Az élet csak akkor történik meg veled, ha feltétel nélkül elfogadod; ha készen állsz arra, hogy szívesen fogadd, bármi is történik. Ha engeded a dolgokat megtörténni. Nem kell mindig irányítani akarni, a túl erős irányítás miatt szalasztjuk el a dolgokat. Nem kell mindig dönteni sem, néha a problémák maguktól megoldódnak.

Élj nyitott, befogadó életet. Élj együtt a természettel, hagyd a dolgokat megtörténni. Élj a nagy egész részeként. Az emberek túl tudatosan élnek, ettől aztán gyakran rabságban érzik magukat. Meglátnak egy csodálatos fát, oda akarják építeni az otthonukat. Megépítik és azonnal kötődni kezdenek. Túl erős a birtoklási vágy emberhez, tárgyakhoz és ez röghöz kötötté tesz. Nem keresik a további utakat. Pedig továbblépni jó, újat jelent, változást, szépségeket.

A pillanatok a fontosak, azokat kell megragadni. Meg kell őrizni a bennünk lévő gyermeket, meg kell tudnunk lepődni dolgokon, rá kell tudni csodálkozni a Duna-parton egy-egy szép kavicsra. Megteszem gyakran, és az nekem jó. Ha akarom, a kavics drágakővé változik, vagy a kicsi béka királyfivá, pedig meg sem csókoltam:) Ne felejts el játszani. Játszani jó, nagyon jó. Nyitottnak kell maradni, mert az élet végtelen. Végtelen utazás, milliónyi pillanatból tevődik össze, és minden pillanat új és szép, minden pillanatot fel kell fedezni és minden apró pillanatban boldogságot, örömöt, szépséget lehet találni.


2009. január 2., péntek

Úton a lélek


Mi késztet egy embert arra, hogy érdeklődése az ezotéria, a spiritualizmus felé forduljon? Hogy gondolkodni kezdjen azon, mi vagy ki szervezi ilyen tökéletesre az Univerzumot, a természetet? Hogy minden megmagyarázható-e a fizika törvényeivel vagy van-e azokon túl is valami? Hogy a halállal mindennek vége? Hogy örök-e lélek?

Nálam nagyon különösen alakult. Édesapámat fiatalon elveszítettem, fiatal voltam én is akkor, ő is. A kilencvenes évek legelején történt, hogy bármit kezdtem olvasni, hirtelen elém ugrott az arca. Mintha mondani akarna valamit. Nevető arc, nem szomorú és mindig ugyanúgy. Valahányszor olvasni akartam, jött és mosolygott, ott volt a könyv lapjain én meg megrémültem, nem értettem semmit sem az egészből, leginkább azt hittem, hogy kezd elmenni a józan eszem a sok olvasástól. Félre is tettem egy időre a könyveket, hetekig kézbe sem vettem egyet sem, majd amikor újból, akkor megismétlődött. Elkezdtem gondolkodni. Mindez már nem lehet véletlen, de akkor mi?

Arra jöttem rá, hogy apám üzenni akar nekem valamit. Talán éppen azt, hogy létezik egy ismeretlen dimenzió is, ahova földi lény nem juthat el földi életében, amiről nem tudunk semmit, de most apám közölni akarja ezt velem. Hosszú napokat, heteket gondolkodtam végig, könyveket kerestem, hogy igazolva lássam a gondolataimat. Éppen túl voltunk a rendszerváltáson, megjelenhettek ezoterikus témájú könyvek, de egy abszolút járatlannak, mint én is voltam, nagyon nehéz volt eldöntenie, mi hiteles és mi nem az. Nagy szerencsém volt, gyorsan eljutottam Hamvas Bélához és rajta keresztül aztán olyan gondolkodókhoz, akik utat tudtak mutatni, akiktől tanulni tudtam, akik megváltoztatták a gondolkodásomat és így a világhoz való hozzáállásomat is.

Kaptam később is jeleket, konkrét tények formájában, majd később mesélek ezekről is. Már nem vagyok kételkedő, meggyőződésem, hogy a halál nem vége, hanem kezdete valaminek. Nem félek a haláltól és igyekszem jobb emberré válni, egyre jobbá, még ha nagyon nehéz is. Rengeteg hibát követek el, de nézhetjük arról az oldalról is, hogy egyre kevesebbet. Hitem erős, megingathatatlan.