2009. február 28., szombat

Szent Péter esernyője...vagy az enyém?


Válogatom a cuccaimat, megteszem minden évben, közeledik a lomtalanítás. Alig veszek valamit, nem vagyok egy nagy vásárló, inkább a természetben gyönyörködöm, mint a tárgyakban, kevés az, amihez ragaszkodom, az emlékeket a lelkemben őrzöm, nem tárgyiasult formában. Meg aztán még mindig a jelenben élek inkább - és sajnos sokszor a jövőben, erről nem tudok leszokni - de a múltban nem. Mindezek ellenére mégis összegyűlik egy csomó kidobásra kerülő kacat, ki érti ezt?

Na szóval megtaláltam a csíkos ernyőt. Azt az ernyőt, amiről tavaly írtam, de aztán kimaradt ebből az új blogból valahogy, de most beírom, mert különös történet, itt a helye.


Akkor történt, amikor a kislányom még általános iskolába járt. A fővárosban tombolt már a Meki mánia, mint valami elit programot, úgy emlegették a " voltunk a Mekiben" címűt a suliban a srácok. A mi kis hármasunk életéből kimaradt valahogy, éppen csórók voltunk, az én több állásom ellenére, gyermektartásdíj híján.

Hogy a történet könnyen érthető legyen, el kell mesélnem valamit. Úgy zajlottak a fizetésnapok nálunk, hogy leültünk hárman az étkezőben, elővettük a borítékokat és szépen beleosztogattuk a megfelelő összegeket a kötelező kiadásokra, vagyis a számlák kifizetésére, kajára, egyebekre, ami nélkülözhetetlennek számított. Félretettem valamennyit váratlan kiadásokra is, általában - a manó tudja hogyan - voltak bizony váratlan kiadások. Néha úgy éreztem, hogy csak azok vannak. Mikor mindent kiosztottunk, megszámolgattuk a maradékot és abból minden hónapban egy valakinek a családból megvettük azt, amire a legnagyobb szüksége volt. Cipő, farmer, bármi.

Abban a bizonyos hónapban nekem szavaztak meg egy esernyőt a srácok, talán zavarta őket már, hogy többnyire bőrig ázva keveredek haza, kezemben a tele cekkerekkel, nem volt egy szívderítő látvány valószínűleg. Okés, elfogadtam a döntést és a pénzt betettem egy újabb borítékba -rengeteg borítékunk volt, ha más nem, boríték legyen alapon - nem szándékoztam azonnal ernyőt venni, valahogy nem volt szívem elkölteni a pénzt, hátha kell még valamire.

Egy délután láttam lánykám arcán, hogy szomorú. Üldögélt az íróasztalánál és nézett ki az ablakon, leültem mellé megtudakolni, hogy mi bántja. Fiam edzésen volt, kettesben voltunk csak, bizalmas beszélgetésnek nem volt akadálya. Szombat volt talán, erre már nem emlékszem. El is mondta szépen, mi a baj és nem hittem a fülemnek. Az érdekelte, hogy mi most mennyire vagyunk szegények? Mondtam, hogy semennyire. Éppen tökéletesen megvan mindenünk, amire szükségünk van. Akkor már volt tévénk, videónk nem, autónk nem, de jártunk színházba, múzeumokba, sok könyvet vettünk, lányomnak rengeteg CD-t kotorásztunk a Bolhán a Pecsában, egyszer az Őrségbe is el tudtunk menni nyaralni, szóval én gömbölyűnek ítéltem az életünket, de ugye egy anyuka biztos másképp látja... De akkor mi miért nem voltunk még a McDonaldsben, mikor az osztályból már mindenki?

Huh. Igazán nem gondoltam volna, hogy a gazdagságot jelzi, ha valaki a Mekibe"jár", de azért megláttam a kicsike lányban, hogy a dolog valóban mélyen érinti. Azonnal eszembe jutott az ernyős boríték és vidáman felpattantam. Héka, akkor mi most indulunk a Mekibe, de nyomban!:) Volt nagy öröm, készülődés, busz, villamos és hipp-hopp már ott is voltunk. Szép volt a belvárosi Meki, ha jól emlékszem a Régiposta és az Aranykéz utca sarkán, gyönyörű volt kívül is belül is és a kaja is újdonságszámba ment, ez tény. Pálcikakrumplikat ettünk sokat, mustárba és kechupba mártogattuk, a lányom még valami habostrutyit is ivott hozzá, vidáman voltunk, örültem nagyon az örömének. Elment az ernyőm ára, de megérte. Hadd meséljen az a gyerek másnap - tudom, mások hamburgereznek ott, de a kiscsaj három éves korától vega (utál mindenféle húst) én meg undorodtam a hamburgertől, bár akkor még nem voltam vega, a sültkrumpli biztonságosabbnak látszott.

De nem ez a történet poénja, ezek mind az előzmények voltak. Most jön az igazi. Gyalog indultunk el hazafelé, nevetgéltünk, bolondoztunk, átmentünk az Astoria aluljárón majd tovább a Blaha irányába, hogy a Delej utcába repítsen minket az onnan induló buszunk. Igen, de eszünkbe jutott, hogy a fiamnak is kellene valamit hazavinni, hadd örüljön ő is. Vissza már nem akartunk menni, a Rákóczi út ellenkező oldalán megláttam egy sültcsirkést, amerikai neve van ennek is de most nem akarom azon törni a buksi fejem, hogy kell helyesen leírni Kentucky McChiken lehet? Mindenesetre valami hasonló. Átmentünk - átrohantunk a tilosban, szokás szerint, fő a nevelő hatású helyes viselkedés - bementünk, vettünk csirkét az akkor még ragadozó, mára már rég vega fiúnak és megálltunk egy asztalnál, várni, míg kisütik a burgival együtt. Volt egy fiatal pár az egyik asztalnál, hamarosan távoztak és csak mi maradtunk ketten. Pultok voltak, nem asztalok, olyan pultok, aminek az alján olyan kis lerakópolcocska volt táskának, egyebeknek. És a szemem egyszercsak a mi pultunk polcocskájára tévedt:

nem fogjátok elhinni: egy fekete-fehér csíkos esernyő volt ott. Ott feküdt, gazdátlanul. Most óriási hatásszünetet kellene tartanom, mert a valóságban ez történt. Néztünk egymásra a lányommal és mindkettőnk szemében az volt, hogy azt az ernyőt nekem tette oda valaki. Még nem sokat tudtam ezotériáról, spiritualitásról, Istenről sem de akkor és ott biztosan tudtam, hogy az az ernyő az enyém. Mikor elkészült az étel, fogtam az ernyőt és elvittük magunkkal. Kinyitottam a bolt előtt és vártunk egy keveset, hátha valaki visszajön érte, de nem jött. A pultosnak nem akartam odaadni, mert az ernyő akkor már hozzám tartozott és ő simán elvette volna, mit érdekelte volna, hogy kié. Meséltem ezt a történetet vagy másfél éve a wiwen, sokan tartották valóban isteni ajándéknak, de volt, aki szerint oda kellett volna adni, hogy majd érte megy a gazdája.

Nem. Azt az ernyőt én kaptam, tudtam, egyszerűen megéreztem, tudtam. Sosem venném el a másét, ha pénztárcát találnék adatokkal, visszaadnám nyomban. De akkor, az az ernyő az enyém volt. Így történt.

Budai László festménye – Lányok

2009. február 27., péntek

A Buddha keze tea


Yong Chun Fo Shou: az összetett név szó szerinti jelentése Buddha Keze tea az Örök Tavasz Városából.

Yong Chun Fujianban található Xiamen és Fuzhou közt félúton, évezredes hagyományú, Kína gyorsan fejlődő régióihoz hasonlóan ellentmondásos vidék, a Minnan, vagyis a Min folyótól délre eső fijuani teatermelés legfontosabb központja. Ultramodern, gazdag épületeit, területeit nyomortanyák veszik körül. A város régi kézműves központ és a teatermesztésben is ezt a hagyományt folytatja. Teatermelésének alapjai szinte kizárólag a zöld wulongok, ezek közül is elsősorban a Tie Kuan Yin klónok.

A Fo Shou eredeti neve Xiang Yuan, citrust jelent. Miért citrus és miért Buddha keze? Azért, mert minden citrusok biloógiai anyja- beleértve ebbe nagy valószínűséggel az európai citrusféléket is - a Fo Shu nevű Xiang Yuan, azaz a Buddha keze nevű citrus gyümölcs. Abszurd, tehéntőgy alakú termése valóban emlékeztet egy lefelé fordított kézre és annak ujjaira. Termése magtalan, levet nem ad, önmagában ehetetlen, ételként legfeljebb az ujjakat, de leginkább a héját használják, azt is főleg nyugati konyhák egzotikus ízesítőjeként, kiegészítőjeként. Úgy kell elképzelni, mint egy olyan grapefruitot, ami azon túl, hogy kesztyű alakú, minden hámozási kísérletre újból és újból fehér, kesernyés szivacsos belsővel válaszol. Mint egy rossz álom.

Használati értékét szépsége és rendkívül intenzív, több napig érezhető illata adja, amiért kedvelt légfrissítő és dísz. Vallásos dísz, ahol lehet, jelen van a buddhista oltárokon, jelentése erősen maszkulin töltetű, érettségre és termékenységre utal, egyúttal jókívánságot fejez ki, ugyanezzel a tartalommal. Miért asszociáltak a fujiani teatermesztők erre a gyümölcsre? Mert a gyümölcs itt őshonos, mert a Fo Shou tea levelei szokatlanul hosszú, visszagörbült levelek, szedés előtt a szárra visszahajolva megtévesztésig hasonlítanak a gyümölcsre.

Végül arról, hogy kerül ide Buddha? A gyümölcs észak-indiai eredetű és régóta része a buddhista szertartásoknak. Buddha keze, pontosabban a kéz a buddhizmusban a mindenséggel összekötő kapocs, de itt a teában és a gyümölcs nevében nem referál egyetlen bizonyos kéztartásra (mudrára) sem, mint ahogy nincs egyetlen mindenható mudra sem.

Minden mozdulatunkban, tettünkben a nap minden pillanatában mudrákat hozunk létre, ezek bizonyos tekintetben személyiségünk, jellemünk, kifejezőkészségünk tudattalan eszközei. A vallásos hit gyümölcsbe és teába vízionálta az isteni kegyelem megnyilvánulását, ami gyümölcsről gyümölcsre, egyik teáról a másikra változik. Ez a figyelő, türelemmel teli, befelé forduló magatartás minden tea sajátja, de ha ezt egy Buddha kezére emlékeztető, a termékeny élet attribútumát megtestesítő gyümölcs adja, az még erősebb töltéssel ruházza fel.

Buddha keze az életerőnkkel való uralkodás képességére emlékeztet, a nem verbális kommunikáció olyan egyetemes eszköze, ami saját harmóniánk kiteljesítésével, vagy éppen határaink megszabásával, az energiapályák befolyásolásával végül is a velünk született természetes, a világban való tájékozódást tágítja végtelenné. Keresztülfolyik rajtam a világ és a világ része vagyok.

Forrás: A tea útja

2009. február 26., csütörtök

Háztartási napló a múltból



Nagypapi, aki indexes fórumozó, ellátogatott a blogomba a múltkori poszthoz, amit régi háztartási naplókról írtam. Kérésére újból keresgélni kezdtem, mert a topikjukban szóba kerültek a régi liszt és cukor árak és érdekelné őket néhány konkrét adat. 1967-ből találtam árakat, később sajnos évek maradtak ki, az árak összevontan, mint "közért" illetve "ABC" kerültek bejegyzésre, majd ismét találtam konkrét összegeket.

Nézzük:

1967. január 1 kg liszt 4.60.-Ft
1 kg cukor 10.60.-Ft

1971. április 1 kg kenyér 3.60.-Ft


1971. október babakocsi 1.200.-Ft
kabátjavítás 40.-Ft
1 csomag Fecske 4.20.-Ft
1 liter tej 4.60.-Ft
villamos bérlet 20.-Ft

1974. január 1 kg kenyér 4.60.-Ft
3 kg alma 23.-Ft
1 kifli 40 fillér

1981. október 25 dkg margarin 12.50.-Ft
1 doboz tejföl 5.70.-Ft
1 liter tej 6.20.-Ft
1 kg liszt 7.-Ft
1 kg kristálycukor 17.50.-Ft
kolbász 16.-Ft

1988. január 25 dkg margarin 17.50.-Ft
1 kg liszt 8.90.-Ft
1 kg zsír 33.20.-Ft


Érdekes nézegetni az árak alakulását. Egy család élete számokban.

2009. február 25., szerda

Mesélek valamit


Sokszor érzem úgy, hogy itt már jártam, ezt már láttam. Biztos ti is voltatok így ezzel. Deja vu. Az egyik legkülönösebb ilyen érzés a kastélyokhoz fűz. Rajongok a kastélyokért. Lenyűgöz szépségük, impozáns méretük és az ismerős érzés, ha kastélyt látok: éltem már ilyen helyen.

Szeretem a kastélyokról szóló könyveket. Kedvencem a Kastélyok és mágnások, avagy az arisztokrácia világa a századvégi Magyarországon. Eredeti fotók vannak a könyvben, ha lapozgatom úgy érzem, hogy bejárom a kastélyt magát kívül és belül, az előcsarnokot az ősök portréival, végigsétálhatok a termeken, a szalonokon, megnézhetem az ebédlőt, a könyvtárat, a dolgozó- háló- és gyerekszobákat, táncolhatok a bálteremben. Beindulhat a fantáziám. Elképzelem a forgatagot ahol románcok szövődnek, látom az arcokat és álarcokat, a mosolyt és a gőgöt. De látom a családi zenélést, a karácsonyi ünnepeket is.

Milyen lány lehettem vajon? Okos kis tudorka, akit alig lehetett előcsalogatni apja könyvtárából? Vagy nagyon szép, akinek a kezéért versengtek a környék hercegei? Vagy fiús kis csavargó, aki elszökött a cselédekkel játszani, imádta az állatokat, képes volt naphosszat lovagolni vagy a kutyáival hancúrozni? Talán onnan hoztam az állatszeretetemet és a felelősségvállalás, gondoskodni tudás képességét? Vagy mindenből egy kicsi ? Végül is úgy lenne igazságos:)

A visszatérő érzés. Vonulok le a lépcsőn földig érő ruhában, óvatosan magamhoz emelve a ruha selymét, hogy ne akadályozzon a mozgásban. Jobb kezem a lépcső karfáján, érzem a márvány hűvösségét. Hajamat húzzák a csatok, ahogy ügyetlen kezek feltűzték, igazgatom, miközben lent már várnak a vacsoránál vagy a mulatságban, ki tudja? Figyelő szemek kísérnek, míg le nem érek.

Különös, nagyon különös. Visszatérnek az emlékek egy fotót látva, vagy ha egy kastélyszerű épületben vagyok éppen. Sok ilyen van a fővárosban. Elhoztam az érzést ebbe az életembe is. A kastélyt persze nem, de az nem is számít. Új élet, új jelmez. Immár kastély nélkül.

2009. február 24., kedd

Csapdában az emberiség


Mayer Amschel Rothschild nem az első zsidó volt, aki keresztény közegben magasra kapaszkodott. Nem is ő volt az első pénzember, aki nemzetközi arányokban gondolkodott és működött. De ő volt az első, aki a mindenható Pénzt politikai manőverekre használta fel, a politikát pedig a Pénz halmozására, és mindkettőben teljesen gátlástalan volt. Számára egyedül a Pénz volt fontos, és az ezzel elérhető hatalom. Az uralkodókat és általában a politikusokat megvetette, bár ezt nyíltan nem mutatta. Neki tulajdonították a mondást: "Add meg nekem a hatalmat, hogy egy ország pénznemét kontrolláljam, és nem törődöm azzal, mi történik a kormányban és a parlamentben." Életében nem volt képes ezt az elvét megvalósítani, de fiai családi hagyományként megőrizték, és idővel sikerre is vitték.

Térjünk vissza a napóleoni időkhöz. A legnagyobb fogásra Nátán tett szert. A Rothschildok nemcsak tudták, hanem be is bizonyították, hogy az idő: pénz. Anglia és Franciaország között párját ritkító futárszolgálatot alakítottak ki. Az egyik ilyen útvonal, melyet egy gyorsjáratú hajó rövid idő alatt tett meg, Ostendet kötötte össze Folkstone-nal. A hajó kizárólag a Rothschildok futárját szállította, a hír pedig, amit vitt – a waterlooi csata kimenetele volt. Természetes, hogy így a Rothschild futár sokkal hamarabb – nyolc órával korábban – adta át a hírt, mint Wellington hírnöke. Mi történt ez alatt a nyolc óra alatt? Mire használta Nátán Rothschild ezt az időt? Titokban közölte az angol kormánnyal a kétszavas álhírt: Napóleon győzött. És ennek hatására Rothschild nem vásárolt, hanem eladott állami értékpapírokat. Vajon miért?

Rothschild tudta, hogy a birtokában levő állami értékpapírok árfolyama a szerint fog alakulni, hogy Anglia nagy vállalkozása, a Napóleonnal szembeni háború győzelemmel vagy kudarccal végződik-e. Tudta: angol győzelem esetén az angol állami értékpapírok rövidesen igen keresettek lesznek. Más ilyenkor vásárol – ő elad. Áll a londoni tőzsde egyik oszlopánál – azóta nevezik azt Rothschild oszlopnak – és csak elad. Nem mindennapi esemény, hogy a híres bankár tömegével ad el kötvényeket; tudnia kell valamit, gondolják mások. A csatát biztosan elvesztették az angolok, a kötvények semmit sem érnek. Mások is kezdenek eladni.

És akkor, amikor a kötvények árfolyama mélyponton volt már, Rothschild egyetlen intésére megbízottai az eladási ár töredékéért felvásárolták az összeset. Mire megérkezett a hivatalos hír a háború tényleges kimenetelésről, az angol győzelemről és a tőzsde magához tért – Nátán Rothschild ez alatt a nyolc óra alatt felvásárolta az államkötvények többségét töredékáron és iszonyatosan meggazdagodott.

Később Nátán vezette a Rothschildok és üzlettársaik offenzíváját az akkor még ifjú óriásnak tekintett Egyesült Államok központi jegybankjának megkaparintására is. Alexander Hamilton javaslatára a Kongresszus 1791-ben létrehozta a Bank of the United States-t, mint magánvállalkozást. Az akkori alelnök, Thomas Jefferson, minden idők legbölcsebb és legelőrelátóbb amerikai államférfija, élesen ellenezte a javaslatot, mondván, hogy a nemzeti valutának egy magánkézben lévő központi bank rendelkezésére bocsátása "nagyobb veszélyt jelent a nép szabadságára, mint egy a határokon álló hadsereg." A bank tevékenysége sokban igazolta Jefferson félelmét, és mikor húszéves működési engedélye 1811-ben lejárt, a Kongresszus nem újította meg azt. Az európai bankok, elsősorban a Rothschild-ház egyre erősödő és megfelelő pénzügyi manőverekkel alátámasztott nyomására azonban az amerikai törvényhozás 1816-ban újra megalapította a Bank of the United States-t, ez alkalommal még szélesebb jogkörrel és szorosabb kormánykapcsolatokkal, és most már a Rothschildok ellenőrzése alatt.

Időközben javában folyt a bécsi kongresszus Európa újrarendezésére, és az ott felállított új hatalmi rendszernek, a Szentszövetségnek szintén pénzre, sok pénzre volt szüksége, amit ismét a Rothschildok szolgáltattak busás haszon mellett. Ismételten talpra állították a bécsi császári kincstárt, és ugyancsak ők folyósítottak hatalmas államkölcsönöket a hosszú háborúk után súlyos anyagi gondokkal küszködő porosz királyságnak, ami ismét rendkívül nyereséges volt számukra. A porosz kapcsolatok ápolására a legmozgékonyabb testvér, Kalmann gyakori látogató lett Berlinben és Potsdamban. A Rothschildok csillaga most már magasan fénylett Európa egén.

Hasztalanul szorgoskodtak azonban a Rothschildok a számukra oly jövedelmező európai hatalmi rendszer fenntartásában, a zsarnokok béklyójában vergődő népek szabadságtörekvéseit nem lehetett örökké féken tartani. 1830 júliusában forradalom tört ki Párizsban: a király egész minisztériumával együtt elmenekült, és a hatalmat a liberális gondolkodású orleánsi herceg vette át. A párizsi por ugyan rövidesen elült, és a Rothschildok gyorsan köpönyeget váltva sikeresen újraszervezték franciaországi érdekeltségeiket az új király, Lajos Fülöp mögött. Az újabb francia forradalom azonban kiengedte a szellemet a palackból, és azt már nem volt olyan könnyű visszaparancsolni. Európa-szerte liberális mozgalmak ütötték fel fejüket, itt-ott forradalmakba és szabadságharcokba is torkollva, és a Metternich által oly gondosan ápolt európai hatalmi rendszer megrendült.

A konzervatív reakciónak sikerült ugyan véres katonai és rendőrakciók árán a rendet helyreállítani, de már nem volt minden a régi. Európa uralkodóinak viszketni kezdett a nyakuk. A Rothschildok sem ülhettek olyan biztonságosan pénzeszsákjaikon - a Metternich-rendszer fennmaradásában nem bízhattak többé.

Nem voltak még elég erősek ahhoz, hogy nyíltan színre lépve pénzhatalmukat közvetlenül politikai birodalommá alakítsák át, de időszerűnek látták, hogy ebben az irányban tegyenek egy átkaroló mozdulatot a mit sem sejtő emberiség ellen. Fegyvertársi rangra emelték a korábban is általuk szított és pénzelt szabadkőműves mozgalmat, és azzal egybefonódva megkezdték a fennálló politikai és társadalmi rend lebontását.


Nem részletezem a történetet tovább. Rothschild Nátán még 1836-ban meghalt (állítólag fivérei mérgezték meg, mivel apja végakaratát megszegve, üzleti érdekből felvette az anglikán vallást és megkeresztelkedett), de fia, Lionel, tovább vezette a londoni bankházat, és az apja társadalmi elképzelését folytatva, 1858-ban a City of London (London üzleti központja) egyik képviselőjévé választatta magát az angol alsóházban. Az ő fia, Nathaniel pedig már baronet ranggal választatta meg magát ugyancsak képviselővé, majd 1885-ben, mint az első zsidó lord, a Lordok Házának is tagja lett.

Hasonló társadalmi és politikai sikereket ért el Rothschild Károly (Kalmann) ugyancsak Károly nevű fia, aki a gyermektelen Amschel halála után a frankfurti anyaház feje lett, és összeköttetései révén a porosz Herrenhaus (felsőház) életfogytiglani tagságát is elnyerte.

A Rothschild-ház szervezte meg és irányítja mindmáig a Londoni Klub (hivatalos nevén London Acceptance Council) néven ismert, 17 nemzetközi bankból álló tőkés tömörülést is, mely előre látva az angol birodalom lehanyatlását - melyet az évtizedek távlatából nézve tevékenyen elő is mozdított - a múlt század második felében megkezdte az Egyesült Államok pénzügyeinek behálózását a New York-i Wall Streeten létesített és nagy sietséggel kiépített tőkés hadállásain keresztül.

Innen, a Wall Streetről indult ki és folyt a kampány az amerikai jegybank létrehozásáért és az amerikai nemzeti valuta, a dollár kibocsátásának jogáért. A Wall Street világuralmára irányuló, jól átgondolt manőverek végrehajtásához a Rothschild-háznak és amerikai szövetségeseinek természetesen hasonló elképzelésekkel és tőkével rendelkező társakra is szükségük volt, és ilyeneket már a művelet első, előkészítő szakaszában sikerült is találniuk. Első és legfontosabb volt ezek közt a Rockefeller dinasztia, akik családi kapcsolatra is léptek a Rothschildokkal. (A Rockefellerek nem voltak zsidók, német eredetű baptista család voltak, akik az amerikai kőolajtermelés és kereskedelem monopóliumának megkaparintásával tettek szert fantasztikus vagyonra.)

A nagy szívóssággal és körültekintéssel folytatott kampány az amerikai dollár kézbekerítéséért 1913 végén el is érte célját. Az idegen tőkések által felállított "amerikai" jegybank 1914. november 16.-án kezdte meg működését. Jóllehet a törvény kikötötte, hogy a bank első igazgatóit az Egyesült Államok elnöke nevezte ki, Woodrow Wilson elnök későbbi elmondása szerint neki csupán egyetlen igazgató kijelölésére volt lehetősége, a többieket a jegybank részvényeit birtokló nagy New York-i bankok - gyakorlatilag mind Rothschild és Rockefeller-érdekeltség - nevezték ki. Így kaparintották meg a Wall Streeten tömörült nemzetközi bankárok a világhódítás minden fegyvernél hatékonyabb eszközét, az amerikai dollárt.

A dollár fölötti egyeduralom megszerzésével egyidejűleg a Londoni Klub megkezdte az Egyesült Államoknak világhatalommá való emelését az I. világháborúba való beléptetésével és az európai politikába való, egyre fokozódó beavatkozásával. Mindez nem az Egyesült Államok népessége, még kevésbé az európai demokráciák "megmentése" érdekében történt: rövid távon a Wall Street-i pénzmágnások mesébe illő meggazdagodását, hosszú távon világhódító terveik megvalósítását szolgálta.

Az I. világháború pénzügyi "terülj asztalkám" volt a Wall Streeten tömörült nemzetközi bankárok számára, de politikailag, társadalmilag katasztrofális következményekkel járt az amerikai nép létérdekeire nézve. Ettől fogva az Egyesült Államok a bankárok irányításával visszavonhatatlanul elkötelezte magát a földkerekség rendőrének és mentőangyalának szerepére, aminek árát ez a tehetetlen óriás egyre növekvő mértékben vérben és aranyban volt fizetni kénytelen. És a rövid győzelmi mámor után sokasodtak a belső gazdasági bajok is. A háború és annak a Wall Street által biztosított kimenetele azonban még tragikusabbak voltak Európa nemzetei számára, mert miután a bankárok az antant hatalmakat győzelemre segítették, a zsoldjukban álló szabadkőműves angol és francia politikusokkal olyan békediktátumokat kényszerítettek a vesztesekre, melyek eleve magukban hordozták egy következő világégés csíráit.

A Londoni Klub nem csupán egy újabb világkatasztrófa melegágyát vetette meg, hanem az első világháború előtti évekhez hasonlóan, pénztömegeinek gondos bevetésével elő is készítette a másodikat. A világuralmi hadjáratukat immár az Egyesült Államokból folytató bankárok egyszerre kettős offenzívát indítottak az akkor még az egész világ szellemi és gazdasági erőközpontját képező Európa ellen: minden erejükkel folytatták a kontinens teljes szétrombolására irányuló, már a francia forradalom előtt megkezdett és azóta lankadatlanul folytatott aknamunkájukat, és ugyanakkor Oroszországban uralomra juttatták a bolsevista tömeggyilkosokat, hogy általuk Európa többé-kevésbé még kereszténynek maradt népeinek megadhassák a végső tőrdöfést, és egyben biztosítsák a Wall Street számára az orosz birodalom gigantikus természeti kincseit és energiaforrásait, mint egy későbbi időpontban maguktól ölükbe hulló érett gyümölcsöket.

Mielőtt azonban e kettős offenzíva csúcspontjaként a második világégést kirobbantották volna, az előre gondolkozó nemzetközi bankárok szükségesnek látták egy újabb mesterséges "pénzügyi válság" létrehozását, melyből "okulva", a leendő háború végén hálójukat még szélesebb körökre kiterjeszthetik. Ezúttal már egészen nagy vadra vadásztak: az egész emberiséget vették célba, ezért a válságnak is világméretűnek kellett lennie. Az 1929-es világválságról olvashattok A pénz nagymesterei című írásomban, nem írok róla most.


A II. világháború végén már Amerika rendelkezett a porban heverő Európa fölött, és miután azt szovjet szövetségesével a bankárok által gondosan előkészített és mindkét oldalon beépített "tanácsosaik" révén előre egyeztetett csúcskonferenciákon kettéosztotta, a kontinens nyugati, értékesebb felét saját politikai, katonai és gazdasági hegemóniája alá vette. A végcél azonban egy globális méretű, színleg az Egyesült Államok vezetése alatt működő, de valójában a bankárokkal egybefonódott nemzetközi szabadkőművesség által irányított és minden tevékenységében szigorúan ellenőrzött világbirodalom kiépítése volt. (Lásd többek közt Mónus Áron: "Összeesküvés: A Nietzschei birodalom", több kiadást ért meg.) Ennek a hatalmi politikának szerves része volt a Londoni Klub ellenőrzése alatt álló Wall Street-i tőkés központnak az egész világ pénzgazdálkodási irányítójává tétele és ezzel párhuzamosan az amerikai dollár központi valutává, vagyis minden nemzetközi pénztranzakció elszámolási alapjává emelése.

Két nemzetközi ikerszervezetet hoztak létre, a Világbankot (World Bank), teljes nevén Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, és a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Fund), melyek valódi célja a Wall Streeten tömörült pénztőke uralmának az egész földkerekségre való kiterjesztése volt. Ennek hathatósabb megvalósítása és egyben világpolitikai mezbe öltöztetése céljából a két szervezetet egyidejűleg szintén a Wall Street által sugalmazott és nagymérvű anyagi támogatásával sietve létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezetébe ágyazták be, mint annak "szakosított intézményeit". A Világbank névleges célja az volt, hogy hosszú távú hitelekhez juttassa azokat az államokat, melyek a világégés rombolásai után sürgősen rászorulnak az ilyen segélyre. A Nemzetközi Valutaalap a nemzetközi fizetések rövid távú egyensúlyhiányait - más szóval: a tagok ideiglenes fizetési nehézségeit - hivatott finanszírozni, a különböző valutaárfolyamok stabilizálása érdekében. Ekkor vált teljessé világszinten az adósságháló, melybe a mindenható Pénz Wall Street-i urai az egész emberiséget be akarták fogni. Meyer Amschel Rothschild nagy álma megvalósulhatott. A többit tudjuk, tapasztaljuk, a gyümölcs beérett.

Forrás: Endrey A., dr. Vadászlaki I. írásai

Ész, merészség és....gátlástalanság?



Nézzük tehát hogy esett, ami megesett a Rothschild fiúkkal. Nátán angliai működésének első valóban jelentős gyümölcse a Napoleon által 1805-ben kihirdetett kontinentális blokád sikeres kijátszása volt. A nélkülözhetetlen gyarmatáruk, különösen a cukor, a kávé és a dohány egyetlen beszerzési forrása Anglia volt, és a blokád miatt ezek árai a kontinensen roppant magasra szöktek. Megfelelő kenőpénzek árán és kedvező időpontokban azonban lehetséges volt hollandiai és észak-német kikötőkön keresztül a blokádon áttörni, mivel Napoleon ellenőrzése a terjedelmes európai partvidéken nem volt egészen teljes. Így Nátán segítségével és saját információs szolgálatukra is támaszkodva, a Rothschildok éveken keresztül hatalmas haszonnal járó gyarmatáruforgalmat bonyolítottak le.

Izgalmas történet, hogyan csempészte át Jákob és Nátán a Kelet-Indiai Társaság aranykészletét az Ibériai-félszigetre Wellingtonhoz a legrövidebb úton, francia földön keresztül. A két testvér összejátszása nagyszerűen sikerült. A monetarizmustól még erősen átitatott francia pénzügyi életben Jákob elhíresztelte, hogy az arany kiáramoltatása a kontinentális zárlat alá vont Angliából az ellenség, Anglia hatalmát gyengíti – persze azt nem árulták el, hogy mi a végső úti cél. Ezt a félelmüket az angolok egy hamis levél megírásával adtál a franciák tudomására. A megtévesztés olyan tökéletes volt, hogy maguk a franciák biztosították a szabad utat, sőt, a védelmet is az arany számára, s mire észbe kaptak, az arany a célban, a megfelelő helyen, Wellingtonnál volt.

A Rothschildok 1808-tól fogva a dúsgazdag IX. Vilmos összes pénzforrásainak bizalmas kezelői lettek, és mivel úgyszólván valamennyi európai uralkodó ezektől a pénzforrásoktól, illetve az azokat a tulajdonos megbízásából kihelyező bankároktól remélte maga és rogyadozó államkincstára boldogulását, a Rothschild-ház az egész kontinensen meghatározó politikai befolyásra tett szert.

Ezentúl már nem a Rothschildok folyamodtak az uralkodók kegyeiért, hanem azok jöttek hozzájuk a mindenható Pénzért, s a feltételeket a Rothschildok szabták meg. Ők irányították a kulisszák mögül a háborúkat is, melyek gazdagodásuk fő forrásai voltak, mert Montecuccoli híres mondása szerint a háborúhoz három dolog kellett: "pénz, pénz és pénz", és a három-egy dolog fölött egyre nagyobb mértékben a Rothschildok rendelkeztek. Pénzeszsákjaik megszorítása hadjáratok, sőt országok sorsát döntötte el, és ebbeli döntéseiket nem emberbaráti szempontok, hanem kizárólag saját önös érdekeik, pénzhegyeik növelésének vágya irányították.

Nem volt mentes ettől a növekvő Rothschild-hegemóniától maga a császár sem. A hosszú háborúskodás miatt a bécsi udvar pénzügyeiben teljes káosz uralkodott. A papírpénzt annyira felelőtlenül szaporították, hogy az rohamosan vesztett értékéből; 1810 elején egy ezüstpénzért ötször annyi névértékű kincstárjegyet kellett adni, néhány hónappal később már tizenkétszer annyit. Az állampapíroknak ez a rohamos inflációja gyors mentőakciót igényelt, és a császári kincstár a hessei herceg vagyonát kezelő Rothschildokhoz fordult segítségért.

A Rothschildok azonban óvatosak voltak, és az általuk javasolt bonyolult kölcsönügylet nem felelt meg a császár pénzügyi tanácsadóinak. A tervezett tranzakció tehát nem jött létre, de a tény, hogy a Rothschildok közvetlen kapcsolatba kerültek a császári udvarral, óriási mértékben emelte tekintélyüket a nemzetközi pénzvilágban.

Ezen a ponton a Rothschildok már nem csupán a hessei herceg befektetésre váró millióit voltak képesek megcsillogtatni fejedelmi klienseik szemei előtt, hanem maguk is igen jelentős tőkével rendelkeztek, melyet egyre magasabb körökben forgattak. Így 1810 decemberében már saját pénzeikből kölcsönöztek 400.000 tallért a dán pénzügyminiszternek. Rövidesen ők pénzelték a bajba jutott császárt, az angol kincstárt, és Napoleon egyre nagyobb méreteket öltő hadjáratait is. Mindezt olyan diszkréten tették, hogy a szembenálló felek nem is sejtették ezt a kétszínű pénzpolitikai játékot.

Üzleti köreik szélesedése és vagyonuk rohamos növekedése szükségessé tette a Rothschildok számára a cég jogi szerkezetének szabályozását. Ezért az apa 1810 szeptemberében formális társasági szerződésre lépett fiaival: magának megtartotta a vezető szerepet és a viszonylagos részvénytöbbséget, de a két legidősebb fiú, Amschel és Salamon is jelentős részt kapott az üzletben, míg a két legfiatalabb, Kalmann és Jákob, akik még kiskorúak voltak, kisebb összegekben részesültek. Nátán a családdal kötött titkos megállapodás szerint Amschellel és Salamonnal azonos arányban vált a cég tulajdonosává, de bankháza Angliában lévén, nevét nem volt ajánlatos Frankfurtban dobra verni.

Egyre nagyobb stílű nemzetközi pénzügyleteik ellenére a Rothschildok továbbra is kitartottak a hessei választófejedelem mellett, aki Napoleontól való félelmében állandó jelleggel Prágában ütötte fel székhelyét. Az összekötő szerepét Frankfurt és Prága közt többnyire Kalmann látta el, míg Jákob a közben Párizsba áttelepült Salamont és a Manchesterben székelő Nátánt látogatta rendszeresen a frankfurti üzleti központból. Nátán ekkor már maga is tekintélyes pénzember volt Angliában, hatalmas saját vagyonra tett szert. Salamon Párizsban forgatta a Frankfurtból rendelkezésére bocsátott pénzösszegeket, és rövid idő alatt annyira beférkőzött a francia üzleti életbe, hogy Jákob is csatlakozott hozzá, és Nátánnal onnan tartotta fent a kapcsolatokat. A Rothschild-háznak így hatalmas támaszpontjai működtek a Csatorna mindkét oldalán, a két szembenálló tábor legfőbb politikai központjaiban, mikor Napoleon a Grande Arméeval elindult nagy kalandjára Moszkva felé. Ezekben a napokban érkezett Mayer Amschel Rothschild földi életútja végére.

Halála közeledtét érezve az agg bankár 1812 szeptember 16-án megíratta végrendeletét, melyben a "Mayer Amschel Rothschild és Fiai" bankházat egyenlő arányban öt fiára hagyta. Leányairól másképpen gondoskodott, vejeit és fiaikat pedig teljesen kizárta az üzletből. Meghagyta családjának, hogy szigorúan tartsák meg az ortodox zsidó hitet, és lehetőleg egymás közt házasodjanak, keresztényekkel pedig semmiképp sem. Három nappal később örökre lehunyta szemét, és az immár gigantikus pénzbirodalom az öt Rothschild fiúra szállt.

kép: Nátán Rothschild

folytatom

2009. február 23., hétfő

A Rothschildok


A zsidók gazdasági és társadalmi felemelkedésének úgyszólván egyetlen számottevő útja a kora középkortól fogva a pénz forgalmazása: különböző pénznemek átváltása és a pénz uzsorakamatra való kihelyezése volt. Ez volt a zsidóság hagyományos specialitása a keresztény társadalmi és gazdasági rendben, melyben éltek, ennek a feladatnak ellátásáért tűrték meg őket, és ez volt jólétük és olykor üldöztetésük forrása is.

Ilyen közepesen tehetős pénzváltó családba született Mayer Amschel Rothschild a Majna parti Frankfurtban 1743-ban. Az ő zseniális, maga és nemzetsége számára elképzelhetetlen vagyont és hatalmat teremtő meglátása volt az, hogy nem kisembereket kell uzsorakamatokkal szipolyozni, hanem uralkodók és államkincstárak hitelezőjévé kell válni, és akkor majd azok fogják a kisemberekből kisajtolni a kifogyhatatlan pénzáradatokat, melyek a soha ki nem fizetett és lehetőleg ki sem fizethető kölcsönök folyományaként a hitelező bankárok pénzeszsákjaiba vég nélkül ömlenek.

Ez volt Mayer Amschel Rothschild briliáns "találmánya", magának és utódainak és a velük szövetkezőknek soha nem látott vagyon és hatalom, az emberiség millióinak pedig pokolbéli átok és rákfenénél borzalmasabb pusztulás. Mindez pedig nem csupán a meggazdagodás telhetetlen vágyából fakadt, ennek mélyebb rugói voltak: az egész emberiség fölötti uralom megszerzése, amint a próféták megírták, és ehhez a mindenható pénz is csak eszköz volt.

A kis Mayer Amschel tízéves korától fogva a családi pénzváltó üzletben dolgozott, és a sokféle pénzérme felkeltette érdeklődését a numizmatika iránt. Ebben hamarosan szakértő lett, és amikor szüleit két évvel később elvesztette, majd néhány év múlva az üzletet is átvette, ez szolgált szédületes karrierje alapjául.

A hessei fejedelemség trónörököse, Vilmos herceg fő passziója a numizmatika volt, és Mayer Amschel ilyetén szolgálatai révén már 1763-ban bejáratos volt az udvarába. A trónörökös a híres frankfurti vásárokat is gyakran meglátogatta. Mayer Amschel ilyen alkalmakkor is ápolta a herceggel való üzleti kapcsolatait, és idővel ezek rendszeressé váltak.

Miután a herceg bizalmába férkőzött, a fiatal zsidó helyes meglátással udvari címet is szerzett magának, mint "a Hesse-Hanau fejedelemség koronaügynöke". Ez azután megnyitotta előtte a legelőkelőbb német főúri, sőt uralkodói családok ajtaját. Vilmos herceg III. György angol király unokája és V. frigyes dán király veje volt, s bár tartománya mindössze 50.000 lakost számlált, az egész német birodalomban kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett. Így ívelt felfelé Mayer Amschel csillaga az 1770-es években, miközben felesége öt fiúgyermekkel ajándékozta meg, akik az Amschel, Salamon, Nátán, Kalmann és Jákob neveket kapták.

Kisebb méretű kezdeti pénzügyi sikerei után Mayer Amschelnek végül is a francia forradalom és a napoleoni háborúk hozták meg a nagy lehetőséget. A hessei uralkodó 1795-ben Poroszországgal együtt kiugrott a franciaellenes koalícióból, és ezt követően minden energiáját a korábban is igen jól forgatott kölcsönügyleteinek szentelte. Úgyszólván egész Európa bankárja lett, és a tovább hadakozó német fejedelmeket gyakran látta el pénzzel, természetesen magas kamat mellett. Egyre szélesedő fejedelmi üzletköre ápolásához újabb pénzemberekre volt szüksége, és ezek egyikét az utóbb kissé elhanyagolt Mayer Amschelben találta meg. A hercegnek ez a választása annál inkább is kézenfekvő volt, mert a franciák német-alföldi hódításai folytán Európa addigi központi pénzpiaca, az amszterdami tőzsde 1795-ben gyakorlatilag összeomlott, és szerepét egyre fokozódó mértékben a frankfurti tőzsde vette át.

Ilyen nemzetközi méretű bankártevékenység mellett szükségessé vált Mayer Amschel számára külföldi képviseletek létrehozása, és ehhez a megfelelő személyeket saját fiaiban találta meg. A két legidősebb, Amschel és Salamon már jól bedolgozta magát a frankfurti családi üzletben, míg a harmadik, a 21 esztendős, rendkívül eleven és tehetséges Nátán tettre készen várta, hogy talentumainak megfelelő megbízást kapjon. Logikus volt ezért apja választása, mikor 1798-ban ezt a fiát menesztette legfontosabb külföldi érdekeltségébe, Angliába 20.000 fontsterling kíséretében. Az öt igen merész Rothschild fiú alapozta meg a család későbbi hatalmas bankmonopóliumát. Amschel a német föderáció kincstárnoka, Nátán Anglia legnagyobb pénzügyi hatalmassága lett, Salamon a bécsi, Kalmann a nápolyi Rothschild bankházat alapította. Jákob a Francia Köztársaságnak, majd a császárságnak lett pénzügyi hatalmassága.

A Rothschild fiúk vagyonszerző tevékenységéhez több történet is fűződik. A következő posztomban erről írok majd.

Kép: a Rothschildok Faberge tojása

2009. február 22., vasárnap

A pénz nagymesterei


Vissza kell nyúlnunk a múltba, ha meg akarjuk érteni a világunkban most zajló pénzügyi folyamatokat. Ismernünk kell a bankok, különösen a nemzetközi bankok praktikáit legalább alapfokon. A nemzetközi pénzemberek célja nem kevesebb, mint a pénzügyek irányítása általi világuralom. Honnan kapják a kormányok óriási pénzösszegeiket? Java részük természetesen adóból származik, de a kormányok gyakran költenek többet, mint amennyit polgáraiktól behajtani akarnak vagy tudnak, és így kénytelenek kölcsönt felvenni. Államadósságunk minden forintja után kamatot kell fizetnünk.

Az emberek sokáig azt hitték, hogy a kormány, államkötvények formájában a lakosságtól kölcsönöz. A valóságban ez csak az ország adósságának egy kis töredéke. A nemzetközi bankokként ismert óriási pénzintézetek birtokában van a kötvények legnagyobb része.

A nemzetközi bankárok évszázadokon keresztül nagy hasznot húztak királyok és kormányok pénzeléséből. Miféle biztosítékot kaphat az ember egy királytól vagy kormánytól? Mi lesz, ha a király egyszerűen lefejezteti a pénzét követelő bankárt?

Stuart Crane közgazdaság professzor megjegyzi, hogy két lehetőség van királyi és kormánytartozás behajtására. Ha egy vállalat nagy összegű kölcsönt vesz fel, a hitelező, befektetésének megóvása miatt beleszólást nyer a cég irányításába. Egy vállalathoz hasonlóan, a kormány sem kaphat kölcsönt anélkül, hogy hajlandó lenne lemondani függetlenségének egy részéről. Tehát a különböző országoknak milliárdos hiteleket nyújtó nemzetközi bankároknak jelentős beleszólásuk van az adós országok politikai ügyeibe.

De a hitelezők egy esetlegesen helytelenkedő király elleni legfőbb fegyvere, hogy az ellenségeit is támogathatják. Tehát ha a királypénzelő üzletben akarunk maradni, tanácsos, hogy mindig kéznél legyen egy-két ellenség, aki kész a király elmozdítására. Ha nincs ellenség, gyorsan keríteni kell egyet.

A híres Rothschild család volt a király-finanszírozó tevékenység legkiemelkedőbbje. A családalapító Mayer Amschel Rothschild (1743-1812) egyik fiát otthon tartotta, hogy a frankfurti bankot irányítsa, a másik négyet pedig elküldte Londonba, Párizsba, Bécsbe és Nápolyba. A 19. században a Rothschildok hihetetlenül meggazdagodtak az egymással háborúzó országok finanszírozásából, de róluk részletesebben majd a következőkben írok.

Ha visszatekintünk a 19. század Európa háborúira, azt láthatjuk, hogy azok mindig hatalmi egyensúly létrehozásával értek véget. A kialakult új erőegyensúly a londoni, párizsi vagy bécsi Rothschild-ház köré csoportosult. Úgy rendezték az egyes országokat, hogy ha bármely király nem a megfelelő irányvonalat követte, azonnal háború tört ki, aminek kimenetelét a pénzügyi támogatás döntötte el. A háborúzó országok adóssághelyzetének vizsgálata általában megmutatja ki volt az, akit büntetni kellett.

A Rothschildokat és a főbb nemzetközi bankárokat jellemezve Dr. Quigley elmondja, hogy azok több tekintetben eltérnek a közönséges bankároktól. Ők nemzetköziek, közel állnak a kormányokhoz és főképp államadósságban vannak érdekeltségeik. Minthogy az államkötvények a nemzetközi bankbirodalom alapkövei, e bankoknak mindig is az volt az érdeke, hogy a kormányokat hitelek felvételére ösztökéljék. Minél nagyobb az adósság, annál nagyobb a kamat. Semmi nem adósít el úgy egy országot, mint a háború. Nem szokatlan a nemzetközi bankárok részéről, hogy egy háború mindkét oldalát támogassák. Az amerikai polgárháború alatt például, a Rothschildok amerikai ügynöke, August Belmont, Északot finanszírozta, a Rothschildokkal rokonságban álló Erlangerek pedig Délt.

A háborúk és forradalmak a kormányok fölötti hatalomra törekvő bankárok fontos eszközei, de a befolyás igazi kulcsa a pénzügyek kézbekaparintása. Könnyűszerrel irányíthatunk egy olyan kormányt amelyik adósunk. A hitelező abban a helyzetben van, hogy kiváltságokat követelhet. A pénzszűkében lévő kormányok pénzügyek, ásványkincsek, szállítás feletti kizárólagos jogokat adtak hitelezőiknek. A nemzetközi bankárok természetesen a nemzet pénze feletti ellenőrzés előjogára vágytak a legjobban.

Végül is a nemzetközi bankárok Európa központi bankjainak tényleges tulajdonosaivá váltak. Az angol, francia, német nemzeti bank nem állami tulajdonban volt, mint azt legtöbben képzelték, hanem bank-monopóliumokéban. Amint azt Reginald McKenna, a Midland Bank elnöke, megjegyezte : „Egy ilyen rendszerben a hitel és a pénz teremtői és kibocsátói irányítják a kormány politikáját és tartják kezükben a nép sorsát.”


A nemzetközi bankárok saját embereiket tették az európai központi bankok vezetőivé. Quigley professzor így ír erről : „Nem szabad azt gondolnunk, hogy a világ központi bankjainak vezetői önmagukban különösebb hatalmat jelentenének a pénzügyi életben! Ők inkább csak az országaikban uralkodó beruházási bankárok ügynökei. E bankárok ültették őket hivatalukba és módjukban áll, hogy bármikor elmozdítsák őket. A világ pénzügyi hatalma a beruházási bankárok (nemzetközi vagy kalmár bankároknak is nevezik őket) kezében van, kik a színfalak mögött, be nem jegyzett magánbankjaikban húzódnak meg. E bankárok nemzeti befolyása és nemzetközi együttműködési hálózata sokkal hatalmasabb (zártkörűbb és titkosabb) mint a központi bankokban ülő ügynökeiké.”

1929. október 24-én elszabadult a pokol. Az Egyesült Államok Megoldatlan Pénzügyi és Politikai Gondjai című könyvében, William Bryan a következőképpen írja le mi történt :

„Amikor minden készen állt, New yorki hitelezők visszavonták azonnali-hívásos kölcsöneiket. Ez azt jelentette, hogy a tőzsdeügynökök és ügyfeleik kénytelenek voltak eladni részvényeiket, hogy kifizethessék tartozásukat. Ez természetszerűleg tőzsdei bukást és országszerte bankok csődjét eredményezte, mert az uralkodó körön kívüli bankoknak ekkor igen nagy összegű, ügynök-kölcsön kibocsátásaik voltak és a betéttel rendelkezők is egyszerre mind a pénzüket követelték. Annak ellenére, hogy a törvény szerint kötelessége lett volna rugalmas fizetőeszközt fenntartani, a Szövetség Tartalék semmit sem tett a helyzet javítására.”

A pénzüket részvényekbe fektetők — beleértve a legtöbb tőzsdeügynököt és bankot is — óriási összegeket veszítettek, de a bennfentesek egy centet sem. Ők akkorra már kiszálltak az üzletből. A dolgok valós állását ismerők előtt Paul Warbur egyik megjegyzése volt a végszó az eladásra. 1929 március 9-én jelent meg Warburg figyelmeztetése a Financial Chronical-ban :

„Ha megengedjük, hogy a zabolátlan spekuláció orgiái túl messzire menjenek, elkerülhetetlenül összeomlásba sodródunk, ami egy egész országra kiterjedő, általános válságot fog eredményezni.” Az ügyesebbek később az összeomlás előtti ár egy tizedéért tudtak részvényeket venni.

Minden észszerűségnek ellentmond az a feltételezés, hogy a ’29-es bukás véletlen vagy ostobaság következménye volt. Az inflációs politikát és a részvények árát felhajtó hírverést ösztönző nemzetközi bankároknak túl sok nemzedéknyi tapasztalata volt ahhoz, hogy csak úgy belecsöppenjenek egy gazdasági világválságba.

Louis McFadden, a Ház Bankügyi és Fizetőeszköz Bizottságának elnöke, megállapította : „A válság nem volt véletlen. Egy alaposan kigondolt esemény volt. A nemzetközi bankárok reménytelen helyzetet idéztek elő, hogy azután mindannyiunk uralkodói lehessenek."

Most pedig valami nagyon hasonlót, csak súlyosabbat élünk át. Túlnépesedett a bolygónk, el kell pusztítani az emberiség felét a túlélés érdekében. Tetézve mindezt energiaválsággal, klímaváltozással, társadalmi- és szociális válsággal.

(Forrás: Gary Allen) folytatom

2009. február 20., péntek

Sorsalakítás


Az emberi lét a múlt és jövő két pontja között játszódik le. Mindannyian a rejtélyes múltból az ismeretlen jövő felé tartunk. Kevesen tudják, illetve csak egészen kivételes szellemek tudatosítják, honnan jövünk és hová megyünk. Az ember általában a születés és halál két sorompója közé beszorítva küzd titokzatos ösztönzései megvalósításáért. Úgy érzi, e rövid intervallumba kell bezsúfolni reményeit, ambícióit, szerelmi vágyait. Homályos célja elérésére, amelynek a "boldogság" fedőnevet adja, csak e villanásnyi létpillanat áll rendelkezésére.

Bár e magatartás lényegében helytelen, mivel éppen a sóvárgott célhoz nem visz soha közelebb, mégis rejt valami transzcendens magot, amely a lélek tudattalan emlékezetében gyökerezik. Ez a mag az éppen folyamatban lévő inkarnáció fontosságának sejtelme.

A sorsalakítás, a sors fölötti uralom megszerzése állandó harc a determinációval, vagyis a szellem harca az anyaggal és a démonokkal. Az anyag rajtunk súlyosodik, a démonok bennünk tombolnak. A determináció kizárólag olyan mértékben és olyan módon érvényesül sorsunkban, ahogyan belső magatartásunk idézi és jellemünk aláveti magát neki. Az alakulásban lévő sors nem a múltban vagy a jövőben, hanem a jelenben izzik. E ponton zajlanak a különféle döntő folyamatok. Ebben a mozzanatban megy végbe a múlt feldolgozása és a jövő kialakítása. Tehát mindig, mindenkor a jelen az élet, az aktívan cselekvő, küzdő, felismerő jelenvalóság egyetlen esélyünk önmagunk felszabadítására.

A létforma, amelyben élünk, a legközelebbi, megoldásra váró feladatunk. A félelem legyőzése nélkül sohasem lehetünk sorsunk uraivá. Elnehezült erőink szublimálása nélkül nem szárnyalhatunk éteribb síkokra, ahol az élet feltételei sokkal kevésbé fájdalmasak. Vakságunk megszüntetése nélkül nem láthatjuk meg a lét titkait.

Tóth Gábor festménye: Virágos ajtó

2009. február 19., csütörtök

Ahol kijön a rosszaság



Valami miatt fáj a kezem, alig tudok írni. A fájdalmakról mondjuk lemondanék, Kökénymami azt mondta gyermekkorunkban ha fájdalomra panaszkodtunk, hogy "ott jön ki a rosszaság" - sűrűn nézegettem a pocakomat akkoriban, vártam, hogy kijöjjön, de nem jött. Nem is a pocakom volt persze a legfájósabb - bár lehetett volna, mert kolbászrajongó voltam, igaz, akkoriban még nem pakolták tele tartósítószerrel meg mindenféle embernek nem való dologgal - hanem a térdem, kis csavargóként általában nem nagyon voltak ép helyek a térdemen. Egyszer, talán tíz éves lehettem, nagypapámtól egy szál kolbászt kaptam szülinapomra, királyság volt.

Hárman vagyunk lánytestvérek, különféle ízléssel hálisten. Bármikor hajlandó voltam elcserélni az alkalmakkénti tortaszeletet valami normális ételre, mondjuk egy szelet rántott husira. Sós, sós, sós. Mai napig is a sós íz a kedvencem, cukrot egész évben szinte nulla mennyiséget eszem, kivéve, ha hugitól kapok valami általa sütött finomságot, azt betolom a helyes kis pofikámba, kár lenne veszni hagyni. Ha a húsféléket ki is hagyom, a sós íz szeretete megmaradt.

Naszóval nekem most a kezemen - karomon jött ki a rosszaság, de leküzdötte lassan a szervezetem, fogni is tudok már, bizonyos mozdulatoknál rosszalkodik csak egy picit de majd az is elmúlik.


Kaptam egy szép kis sütőtököt. Nagyon egyszerű kaját készítek belőle, nem mintha nem lehetne komolyabbakat is, finom a sütőtökkrémleves, a sütőtökös krumplipüré, sőt, rántva is eszméletlen jó a sütőtök, ha még nem próbáltátok, akkor rajta.

Amit ma készítek az nem más, mint egy sűrű palacsintatészta, amibe reszelt sütőtököt pakolászok, jó sokat. Eléggé édes lenne, ezért sajtot keverek hozzá, tudjátok, olyan tubusos krémsajtot, lehet kecskesajt is, bár az drágább. A mai ínséges időkben az sem árt, ha a kaja finom is meg óccsó is, nem igaz? Na akkor rá is térek, mi minden legyen othon nálatok a finom lepénykéhez: fél kilónyi sütőtök, két tojás, hat evőkanálnyi liszt - ki milyet szeret, nekem tuggyátokmilyen - kell hozzá egy deci víz, só, a kisütéshez két evőkanálnyi olívaolaj. Belekeverjük a krémsajtot is, jól összekutyuljuk a hozzávalókat és serpenyőben, kis lángon sütögetjük a masszát. Ha úgy látjátok, hogy megsült az egyik oldala, megfordítjuk és megsütjük a másikat is, sokkal előbb megsül, vigyázzatok, oda ne égjen. Tök egyszerű és nagyon finom. Megszórhatjátok snidlinggel, kész is az ebéd vagy a vacsora:)

(fotó: Zsuzsi)

2009. február 18., szerda

A gyertyák




A rövidre leégett gyertyácska - amelynek üszkös kanócában fekete kis manó alszik - mellettem állt. Igen, benn alszik a kis legény. Jóízűt szundikál naphosszat, csak ha a közelben gyufát gyújtanak, röppen el az álma és csak azt várja akkor, hogy odaértessük hozzá a tüzes varázsbotocskát, fölpattan ő is, hunyorgatja egy ideig a szemét, aztán ragyogóan, sárgán, mereven tekint szét maga körül.

De azt hiszem, hogy amikor benn alszik a füstös kis kanócban, akkor is mindent észrevesz, tud maga körül. Kissé búsul, ha látja a citromszínűen ragyogó gázlángok diadalát, amelyek alatt neki meg kell húzódnia az éjjeliszekrényen, a karos bronz gyertyatartómban. Hiszen senki se törődik vele komolyan. Kicsit olvasnak mellette, leginkább újságot, ha az, aki ágyba fekszik, nem tud mindjárt elaludni. Közönyösen gyújtja meg a gyertyát, elcsavarja a gonosz gázcsövek csapjait, azután lefekszik. Olvas egy negyedórát, és a végén nagyot fúj a levegőbe. A kis manó erre sóhajt egyet, talán haragszik is. Legalább erre vall, hogy a kanóc vörösen pislogó hegyéről bosszúságában rossz szagú füstöt bocsát, azután bánatosan nyugalomra tér. Megint egész nap alhatik.

Igazán alig van rá szükség. Legföljebb, ha a kamrában keresnek valamit és a leány nem találja meg - mert a kamrában már kora délután is sötét van - no ilyenkor kikerül a gyertya a szobából. A kis manó előre örül, hogy valami szép dicső dolgot lát. Reméli tán, hogy még karácsonyfára kerül, ami valóban pompás lehet, de hát egy nyolckrajcáros vastag gyertya helyzetében valóban hívságos remény. Mondom, előre örül neki, és persze azután elszomorodik, mert valaki így szól:

- Mindig mondtam, hogy a kamrába is be kellett volna vezetnünk a gázt, most lecsepegtetik a ruhákat és a bőröndöket. Az az ostoba gyertya is hozzá úgy csöpög, mintha fizetnének neki.

Ilyenkor este szó esik a gyertyáról. Vagy egyébkor is, mert a nagymama szereti emlegetni:

- Mikor én lány voltam, bizony gyertya mellett varrtunk. Tudtuk is mi, hogy mi az a lámpa... az én stafírungomat édesanyámmal csináltuk hét hét alatt, éjjel. Azt is csak faggyúgyertya mellett.

Ilyenkor a kis manó fülel. Jólesik neki az ilyen beszéd.

Egyéb szórakozása azonban ritkán van. Ha szombat este kiviszik a konyhába a gyertyatartókat, hogy megtisztítsák és kifényesítsék őket, nyírott, színes papíros gallérral díszítsék a töveiket és ollóval lenyírják a fölösleges kanócrészeket, ilyenkor egymás mellé kerülnek a gyertyák, és beszélgethetnek. Az öreg gyertya, amelyből már csak két-három hüvelyknyi maradt meg, többnyire panaszkodik, hogy a mai világban a gyertyának már nincs alkalma se társadalmi, se irodalmi műveltséget szerezni. Ha a szalonban vendégek vannak és beszélgetnek, a gyertya az éjjeliszekrényen egy szót sem érthet belőle. S ha regényt olvas valaki, vagy az ifjú úr tanul a szobájában, mindez gázvilágítás mellett történik. A kisasszony pedig, ha este néha odaül a zongorához, nem visz be gyertyákat, hogy hangjegyekről a nagy mesterek remekműveit zongorázza, hanem csak nótákat játszik - magyar nótákat - ahogy éppen eszébe jut, kegyetlen suszterbasszusokkal. Ezért méltán haragudhatnék a gyertya a kisasszonyra. De ezt mégse teszi, mert a kisasszony szép lány. Vékony fehér ujjai vannak, csodálatos csillogó fekete szemei és jóillatú, selymes, szőke haja. Éjjel néha nyugtalanul alszik, és azután álmatlanul bámul be a szoba koromsötét szögleteibe. Fáj a feje is bizonyára. Ilyenkor a kisasszony gyufát keres és megkönnyebbül, amikor végre felébreszti a gyertyában lakó kis manót, hogy virrasszon vele. (Aki ezt szívesen is teszi.) A kisasszony szekrényén azonban olykor nincsen gyufa. Finom hosszú ujjai hiába tapogatnak utána, csak a gyertya akad a keze ügyébe... De a gyertya ennek még jobban örül, mintha meggyújtanák a kanócán. Azt gondolja, hogy a fény és meleg közül - ha választani kell az élet dolgai között - mégis a melegség a szebbik.

Vagy ha éjjel a fiatalúr várja a leányt, s a fiatalúr a szíve dobogása miatt nem tud egy helyen maradni, csak halkan, harisnyában, hogy meg ne hallják, lépked, szaladgál ide-oda a szobában - hol leülve az ágyra, hol újra fölugorva - eközben is a gyertya világít neki. Sárga lángja most kékesen, kótyagosan libeg-lobog, hogy a fiatalúr nevetne rajta, ha nem vacogna a foga... Amikor pedig süket csikorgással fölnyílik az ajtó, fehér ruhában lebben be a leány, és nevet is - a gyertyaláng meghajol, és köszönti őt... Azután pedig vígan, jókedvűen alszik el. És csak a sötétben kuncog jókat, tovább hallgatódzik, és vidám dolgokra gondol.

Nem kell azonban azt hinni, hogy a gyertyák szereplése az emberek életében pusztán az ilyen kisebb jelentőségű alkalmakra szorítkozik.

Ugyanabba a gyertyatartóba, amely most a nagymama fiókos szekrényén áll, sok évvel ezelőtt, éppen szombaton, új gyertyát tettek. Hétfő hajnalán még sötét volt künn - tél volt -, ezt a gyertyát egy sápadt, széparcú asszony gyújtotta meg. Nemsokára megelevenedett a ház. Lótottak, futottak. Mire pedig a nap feljött, gyereksírás hallatszott a szobában. A gyertyát égve feledték. Láttam. Őt láttam először a világból.

Valószínűleg őt fogom látni utoljára is.

Valahol idegen városban szállóban alszom. Arra ébredek, hogy a szívem bolondul ver és fáj is. A fejemen pedig hideg veríték üt ki. Megkeresem a gyufát és fölgyújtom a hosszú, kormos kanócot. Nagyot lobban a láng és soká táncol. - Végre megállapodik. De akkorra én már nagyot sóhajtok, s utána nemsokára a szemeim is kinyílnak.

Magára hagyom a kis manót. Egy ideig csodálkozva borul rám. Először bohóckodva vidáman költöget - mint aki tréfának veszi a dolgot -, azután lekúszik a kanóc tövére, és ott alacsony kék nyelvecskével pislákol.

Végre azt is megunja. Elszomorodva kilobban, és soká, ünnepélyesen füstöl.

Csáth Géza

Fürst József festménye

2009. február 17., kedd

Felhők alatt halkan suhanunk



De jó is volt. Jó csapatunk volt, csupa fiatal srác, csaj na meg egy reptéri Uaz. Kalandosak voltak az utak nagyon. Hajnalok hajnalán találkoztunk a budaörsi reptéren, bepakoltuk az autóba az összehajtogatott ballont, gondolát, gázpalackokat meg magunkat. Mindig négyen voltunk, kettő repült kettő pedig a ballont követte az Uazzal, hogy meg is találjuk, amikor földet ért. Nagyon izgalmas játék volt.


Felváltva működött a csapat, hol követők, hol repülők voltunk. Nagy élmény volt repülni. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint némán siklani a fák felett, fölöttünk az ég, alattunk az erdő a vadakkal, a falvak a kutyákkal, akik csak nézték azt a hihetetlenül nagy furcsa tárgyat a magasban, még csak el sem szaladtak, nem is ugattak, tátott szájjal bámulták a csodát, ahogy az emberek is.

Akkoriban még az embereknek is szokatlan volt a látvány, hallottuk, ahogy a falusi asszony kiabált be a párjának " hé apjuk gyere mán, nédd, mi van ott, valami léggömb a' de hát embörök vannak benne!" Különös élmény megfigyelni az erdőt, a tájakat. Legjobban szerettem alacsonyan repülni emiatt, de mentünk magasabban is, ez tény, onnan más a világ. Szabad vagy, repülsz, mint a madár, a gondola a derekadig ér, a látványt semmi sem zavarja, a néma csendet csak a lángoló gáz hangja töri meg időnként, de nem zavaró. Arra szállunk, amerre a szél visz bennünket, csak a leszállást lehet segíteni egy tépőzáras rés megnyitásával, amivel fokozatosan kiengedjünk a meleg levegőt.

Na, a földet érés sem volt semmi. Jó pilóta kellett, különben a ballon húzta maga után a gondolát, ami pattogott ide-oda, komoly térd- és egyéb sérüléseket is lehetett szerezni. Pár kék folttal mindig megúsztam, de az szinte kötelező volt:) Nem, nem számított semmit sem, annyira király volt az élmény. De szép is volt, maradandó emlék.

Voltunk egyszer egy nemzetközi bajnokságon. Nem repültem, mert máshol volt rám szükség, tolmács voltam és kereső, nagyon jól tudtam tájékozódni, mindig megtaláltam a földet ért ballont. Volt egy éjszakai keresés, na, az nagy kaland volt. Délután feltámadt a szél és a ballont igen messzire sodorta, engem küldtek és egy srácot a megkeresésükre. Ő vezetett, én figyeltem, kerestem és navigáltam. Ráment a délután, az este és akkor besötétedett. Nem tudtuk, tudnak-e világítani, vagy legalább valami tüzet csinálni, hogy jelezzenek nekünk. Úttalan utakon mentünk, erdőben főleg, nem volt könnyű az Uazzal haladni, de végül megláttunk a távolban egy kis pislákoló fényt, ők voltak. Egy német csapat, még a nevükre is emlékszem. Húúú, de megörültünk egymásnak. Nem is kezdtünk el bepakolni, dumálgattunk, nevetgéltünk miközben majdnem éhen haltunk, előző reggel óta nem ettünk egy falatot sem.

Hajnalodott, mikor visszaértünk a szállodába. Jólesett, hogy gondoltak ránk. Mindenki aludt már rég, és aludt még, de kajacsomagok vártak bennünket, neki is láttunk a társalgóban egyből. Így elmesélve talán nem is túl izgalmas és szemléletes, de nekünk akkor az volt. Remek dolog volt ballonozni és igazi sport. Mára már nyilván betört oda is a technika, lényegesen könnyebb lehet a keresés és megtalálás a mobiltelefonok világában. Viszont a repülési lehetőség meg lecsökkent, mi sportként űztük, a maiak meg nyilván fizetnek érte, vagy szponzorálják őket, nem tudom, hogy megy ez. Mindenesetre elmondhatom, hogy jó időben voltam jó helyen.



(Fotó: Ed Siegel)

2009. február 16., hétfő

Hazatalálni


Mint a gólyák. Milyen messzire repülnek, és ha valami baj nem éri őket a hosszú úton, mindig visszatérnek a fészkükbe. Hazatérnek. És ez a gondolat mindannyiunk számára nagyon fontos. Menjünk el dolgozni a munkahelyünkre, utazzunk, csináljunk bármit, de térjünk haza. Olyan jó érzés már kimondani is: haza.

Nem számít, mennyi gonddal jár az élet, mennyit barangolunk, szükségünk van valamilyen mágnesre, valamilyen központra, ahonnan indítjuk a műveleteinket. Sokunknak ez az otthon. De vannak különleges emberek, akiknek elég, ha a lelkükbe húzódnak vissza. Ők mindenütt otthon vannak.

A tao filozófia szerint létezik egy központi szellem, ahova mindannyiunknak vissza kell térnie. Ezt a központi szellemet egyre jobban beszennyezik a gondolataink és a civilizációnk bonyodalmai. A viszatérés egyszerűsítés. Meg kell keresni az utat vissza, a tiszta belső személyiségünkhöz, vissza a természetes állapotunkba. Nem könnyű, keveseknek sikerül igazán.

2009. február 13., péntek

Önhipnózis


Ha azt gondolom, és úgy cselekszem, hogy nincsenek gondjaim, akkor nincsenek is. Válságban a világ, összeomlóban az országunk de én élni akarok, békében, harmóniában. Tehetem? Ha úgy akarom, igen. Önhipnózis: ha sokszor mondok el magamnak valamit, mint egy mantrát, előbb-utóbb el is hiszem. És ha elhiszem, valósággá válik.

Mióta az ember eltávolodott Istentől, vagy a Felsőbbrendű Rendszerező Elmétől, kinek hogy tetszik, folyamatosan hibákat követ el és mégcsak nem is tanul belőle. Gondokat gyártunk szüntelenül, mintha nem is tudnánk gondok nélkül élni. Boldogok vagyunk a gondjainkkal, mert elfoglaltságot adnak. Gondolkodnunk kell rajtuk, tennivalóink vannak.

Én sem vagyok kivétel. De most, amikor szinte végveszélyben van az emberiség, minden korláttal és bajjal együtt nyugodt és derűs szeretnék maradni, legalább itt, a kis mikrovilágomban.

2009. február 12., csütörtök

Kavicsos part


Most téliesebb a látvány, mint a fotón. Sok hó esett, de ilyenkor is nagyon szép. Szeretem a telet. Holle anyó ad nekem havat bőven mostanában, de nincs ez mindig így. Fáznak a növények a kis állatok télen, jót tesz a hótakaró. Túlélést jelent.


Nem látni a képen, de van egy nagy kő, amin üldögélek néha, csak bámulok ki a fejemből, nézem a kutyámat, ahogy rohangál a vízben vagy mellette, kavicsokat keresgélek és mindenfélén töprengek, az élet kis és nagy dolgairól is. Na meg a kavicsokról:) Hogy vajon itt születtek vagy messziről sodorta őket ide a folyó. Biztos minden kavicsnak története van, és ha értjük őket, mesélnek is. Mind más színű szinte, megnéztétek már közelről? Egyáltalán, le szoktatok feküdni a fűbe vagy a folyóparton? Jó nézni közelről az életet, vagy a mozdulatlanságot. Az olyan örökkévaló.

2009. február 10., kedd

Kincsem, a cicarajongó versenyló



Nagyon szeretem a lovakat. Legszívesebben "suttogó" lennék, a világ legszebb hivatása. Vannak itt a szigeten lovak, olyan is, amelyik elválasztva a többitől, külön karámban van. Időnként elbringázunk vagy eltúrázunk hozzá hugival és beszélgetek vele. Csókos a neve. Hamarosan megyünk megint, viszünk neki almát, répát, na meg a fotómasinámat, mindig elfelejtem, pedig szeretném őt megörökíteni.

Kincsem meg azért lopta magát a szívembe elismert érdemei mellett, mert imádta a cicáját. Egy kis rozoga fekete-fehér nőstény cica volt a legjobb barátja, nélküle a versenyein el sem akart indulni. Amikor egyszer Boulogne kikötőjében elkóborolt a cica, Kincsem egész tábora őt kereste. Nem tudom, meglett-e, remélem. Kincsem nagyon fiatalon halt meg, a cicák is élnek addig, leélhettek volna egy ilyen szép baráti kapcsolatot végig, együtt. Nem is értem, hogy nem tudtak vigyázni a cicára, ha tapasztalták, hogy Kincsemnek ennyire fontos.

Elég különös lovacska volt Kincsem, válogatós. Nem ivott meg akármilyen vizet például. Képes volt álló napon át szomjazni, ha nem a megfelelőt tették az itatójába. Na de annyi kiváló eredménnyel, amivel ő büszkélkedhetett, azt hiszem, néhány ilyen hóbortos dolog igazán megbocsátható.

Kincsem Kisbéren született 1874. március 7-én. Apja egy Cambuscan nevű import angol telivér volt, amelyet 1871-ben vásárolt meg Francis Cavaliero a kisbéri ménes számára, anyja pedig Water Nymph, az ozorai Esterházy-ménes kancája, amelyet 1873-ban vittek Kisbérre fedeztetni. Kincsem karrierje kétéves korában,1876-ban kezdődött. Trénere az Angliából Magyarországra települt Hesp Róbert volt. Akkor még nem sejtették, hogy már a neve is telitalálat, hiszen valóban kincset ért tulajdonosának, sőt az egész nemzetnek is.

Szinte állandóan utazott, vonatozott versenyről versenyre. Megnyert mindent, amit csak lehetett. Ötévesen tizenkétszer állt starthoz, többek között Berlinben, Frankfurtban és sokadszorra Baden-Badenben. Kincsemet hatévesen is futtatni szerették volna, de a felkészülések során kiderült, hogy lábai nem egészségesek, ízületei elkoptak. Új korszak kezdődött a számára: ezúttal tenyészkancaként bizonyíthatott. Tápiószentmártonba szállították, ahol öt csikót ellett. Ebből három a híres mén, Buccaneer utódja, kettő pedig egy Doncaster nevű méntől született. Kincsem első ivadéka, Budagyöngye 1882-ben jött világra. Később ez a kanca is sok győzelmet tudhatott a magáénak. Következő csikója Buccaneertől, Ollyan Nincs (szintén kanca), sok sikert ért el a versenypályákon.

A csodakanca utolsó utódja Kincs volt, amelyet 1887-ben ellett. Kincs lánya, Napfény később eredményes versenyzővé vált. Utolsó ellése után Kincsem egészsége meggyengült, gyomor és bélgörcsök kínozták. 1887. március 7-én, tizenharmadik születésnapján egy súlyos kólikaroham következtében múlt ki legendás lovacskánk. Teljesítményét soha egyetlen versenyló sem tudta túlszárnyalni, ezzel az egész magyar versenylótenyésztésnek szerzett világhírnevet. Leszármazottai eljutottak a világ neves tenyésztőistállóiba. Számos versenyt neveztek el a csodakancáról olyan országokban is, ahol a kanca élete során meg sem fordult.

2009. február 8., vasárnap

A környezettudatos királynő


Annyira tetszik ez nekem. Egy királynő igenis mutasson jó példát, ha már a politikusok nem teszik. II. Erzsébet kizárólag ökoáramot használ, mert saját vízerőműve van Balmoralban, kedvenc tartózkodási helyén. Egy megawatt áramot termel, így az erőmű nem csak a kastély rengeteg termét látja el árammal, hanem még ezer, a környéken élő családnak is tud áramot adni.

Ezzel a királyi család nyári rezidenciája az első olyan kastély, amely teljesen alternatív erőforrásból látja el saját magát. Az erőmű egy hatalmas, háromszáz megawattos skót vízerőmű kicsinyített mása, egy patak mellett áll és a nemzeti áramhálózathoz is kapcsolódik. Annyi patakunk van nekünk is. Meg folyónk. Erőmű? Valaki? Lehet, hogy már az összes patakunkat is eladta a kormány? Ahogy a Vízműveket meg a szelünket is? Ha szeretnék egy pici szélkereket, ezerféle engedélyt kellene beszereznem hozzá, ha egyáltalán megadják. Ezért jó királynőnek lenni. Ő megteheti. Én meg csak hercegnő voltam és az is álmomban. Mesélek majd róla.

Így mutat példát tehát a királynő alattvalóinak. Balmoralban komposzttal trágyáznak és a kastélyban használt gépek is mind biodízellel üzemelnek. Utóbbinál biztos kitalálnak majd még jobbat is, nem szabad elvenni a földeket üzemanyag céljára az élelemtől.


2009. február 5., csütörtök

Ha eljön a tavasz


Mint ahogy lomb váltja a lombot, olyan csak az ember.
Földre sodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő
mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra:
így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.

Homérosz


Nem lehet mindenki hős


Sok kutyáról tudunk, aki cicát mentett, embereket keres és talál romok alatt, megmenti a gazdáját szóval igazi hősként szeretjük és tiszteljük őket, mint Mancsot, a legendás mentőkutyát. Az én Teóm nem hős, nem tud semmi különöset, de egyet nagyon tud: velem és a cicánkkal harmóniában élni.

Neki mindig minden úgy van jól, ahogy én csinálom. Akkor ébred, amikor én, nem ébreszt fel hajnalban, hogy enni kellene, ha dolgozom, szépen csendben elnyúlik a kosarában és figyeli minden rezdülésemet, együtt mozdul velem. Ha kimegyek a konyhába, elkísér, ha a kertbe, akkor pláne:) Ő is éppen úgy szereti a kertet mint én. Nem kaparja ki a növényeimet, nem megy olyan helyre, ahova nem szabad neki.

Gyorsan megjegyez mindent és aztán jól csinálja. Ha eljön a fél 12, akkor leül velem szemben és vár, tudja, hogy itt van a séta ideje, megyünk az erdőbe. Nagyon szeretjük az erdőt, ott aztán megmutatja, mit is tudnak a tibeti kutyák. Hatalmasakat ugrik dombról dombra, elképzelem mindezt sziklákkal, bizony ügyes a kis gazfickó. Neki mindegy, hogy nyár van vagy tél, mindig jól érzi magát.

Azok a reggelek. Hát lehet rosszkedvűen ébredni, amikor egy kis boldogsággombóc ott örvendezik nekünk, mintha hosszú útról tértünk volna vissza? Nem, nem lehet. Lehet-e rossz napom, mikor nevetősek a reggeleim? Nem, nem lehet. Teó ilyen. Szófogadó, sohasem csinál semmi rosszat, semmi kárt, nem ette meg a cipőimet, nem megy fel az ágyra, kanapéra, tudja, meddig tartanak a határai és sohasem lépi át azokat.

De nem hős az én kutyám. Fél az erős zajoktól, a petárdáktól, a tűzijátéktól. Volt olyan szilveszter, hogy be is pisilt ijedtében. Ölbe veszem, nyugtatgatom, elmondom neki, hogy mennyire szeretem és hogy nem kell félnie, megvédem mindentől és mindenkitől. Nem születik mindenki hősnek, kellenek az ilyen egyszerű kutyusok is, mint az én Teóm. Akik mellett boldog az élet. Sokat ad ez a kis állat, önzetlenül, nekem is és a cicánknak is. Mert imádja és ez a feltétlen szeretet kölcsönös. Gyakran alszanak összebújva, vagy bújócskáznak a kertben, lélekmelengető látvány. Teó bármikor kapható a játékra, Ciróka, öntörvényű személyiségénél fogva csak ha neki kedve van. Teó kilenc, Ciróka lassan tizennégy éves már, de játékosak, mint kölyökkorukban. Ciróka is megérne egy posztot, tökéletes őcicasága. Kis életmentőm. Írok majd róla is. Teodor a kuttyom neve. Annyit jelent a neve: Isten ajándéka. Az bizony.

2009. február 4., szerda

Rémes krémes


Az a négy krémes lehet az oka, amit tavaly elpusztítottam. Kettőt nyár elején, kettőt meg nyár vége felé, kishugi szülinapján. Ilyen alkalmakkor befigyel pár süti.

És akkor most ezt így hogy? Jönnek a kilók és megrémültem. Ritkán állok a mérlegre, de egyre többet mutat. Nem ér a nevem. Alig eszem és az is tök egészséges, de komolyan. Nincs nasi, nincsenek sütik - jó, a krémeseket bevallottam - nincs kóla meg szörpikék sem, csipszek sem, semmi sem, kész csoda, hogy még élek. Vega vagyok mint tudjuk, a vegák meg általában nem dundik. Én leszek az üdítő kivétel? Affenébe is.

A kilók kúsznak felfele. Vagy a mérleg romlott el, télleg, kidobom. Mozgok eleget, naponta a túrák a kuttyommal, kertezek sokat, táncolok, ha úgy hozza kedvem, télen sztepplépcsőzöm, bringázás is bejátszik, és mégis.

Nem baj. Legyen így. Gömbölyű leszek és passz. Szeretek főzni, szeretek enni a kis színes tányérkáimból, szeretem az ételek látványát, illatát, nem őrültem meg, hogy lemondjak róluk. Az egyik legfontosabb örömforrás, örömtáncot lejtenek bennem olyankor a boldogsághormonok, kellenek nekem. Nem állok többé mérlegre. Ez a megoldás.

2009. február 2., hétfő

Szent István, az Adria Titanicja


1915-ben készült el a minden haditechnikával felszerelt Szent István csatahajó, amely az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb hajóosztályát képviselte. Évekig a pulai kikötőben tartózkodott hadgyakorlatokon, és a város légvédelmében vett részt. Különös helyzet volt akkoriban az Adrián: ha a Monarchia flottája kifut, az Antant azonnal támad. Viszont ha nem fut, a jelenléte akkor is fenyegető, emiatt az Antant nem merészkedett osztrák-magyar felségvizekre.

1918. június 9-én éjjel indult első bevetésére a Szent István testvérhajója, a Tegetthoff és több torpedónaszád kíséretében. A kísérőhajók feladata az ellenséges torpedónaszádok távoltartása volt. Azaz lett volna, mert másnap hajnalban a Premuda-szigettől délkeletre két olasz „motorcsónak” – úgy tudjuk teljesen véletlenül – felfedezte az osztrák-magyar hajórajt, és kijátszva az őrhajók éberségét 500 méterről két torpedót lőtt a Szent Istvánra. Mi történhetett? Hihetetlen véletlen? Az őrszemek figyelmetlensége? Nem tudjuk biztosan, de óriási hiba volt, hogy a két, szó szerint csónak méretű olasz jármű ilyen közel juthatott a Szent Istvánhoz. Ráadásul lerázták az üldözésükre indult torpedónaszádot és sértetlenül hagyták el a helyszínt – máig az olasz flotta napjaként ünneplik ezt a napot.

A Szent István felborult, majd elsüllyedt. A monarchia népeiből álló, teljesen vegyes nemzetiségű tengerészből 89-en veszítették életüket, köztük 41 magyar. Az 1056 matrózból és 38 fős tisztikarból álló legénység többsége megmenekült. A Szent István kettétört, így ért a fenékre. Orra az iszapba fúródott a hetven méter mély vízben. Ezért, és mert a roncs 90 éve rozsdásodik a víz alatt, fel sem merült, hogy kiemeljék.

Pár hónapja kutatja egy magyar-horvát, katonai és civil búvárokból alakult kutatócsoport az I. világháborúban elsüllyedt Szent István csatahajó roncsait az Adrián. A búvárok a hajótest körül szétszóródott, kiemelhető tárgyakat keresik. Egy korábbi expedíció például tökéletes állapotban fennmaradt Zsolnay porcelánkészletet emelt ki az egyébként nemzetközi oltalom alatt álló hadisírból.


Magas rangú katonák jelenlétében emléktáblát helyeztek el a hullámsírban: „A kötelesség előbbrevaló, mint az élet” – hirdeti a Monarchia flottájának jelmondatát magyar, német és horvát nyelven.


Forrás: NatGeo

2009. február 1., vasárnap

Kenyeret sütöttem



Nem most először, már hónapok óta magam sütöm a kenyerünket. Bizony ám. Nagyon szépséges lesz mindig, éppen olyan mint a fotón, bár ezt a fotót nem én követtem el hanem a recept mellől nyúltam, a finomfalatos blogomból.

Csak rábeszélni tudok mindenkit, annyira egyszerű elkészíteni. Leírom nektek, hogy csináltam, ne kelljen keresgélni.

Kell hozzá:

75 dkg teljes kiőrlésű tönkönyliszt
1 csomag organikus porélesztő
2,5 teáskanál só
5 dl víz
1 dl tej
1 evőkanál méz

Nagyon vicces dolog is történt. Mikor először sütöttem és bevásároltam hozzá, fogalmam sem volt, mi az az organikus porélesztő és a bioboltomban sem tudták, vettem tehát egy normál zacskós porélesztőt. Múltkor hülyéskedtünk a Konzin és Crl megfejtette a nagy titkot: az organikus egyszerűen bio-t jelent angol nyelvterületen. Úgyhogy jót vettem:)

Na akkor kezdjük. Összemancsolom először a poros dolgokat: a lisztet, a sót és az élesztőt, összekevergetem, hogy mindenhova egyformán jusson. Egy másik edényben a tejet keverem el a vízzel, majd szépen a lisztes kutyulékhoz öntögetem végül belekeverem a kanál mézet - bio vegyes virágmézet. Annyira sok a hamis méz, hogy csak a bioboltban veszek mézet, az garantált minőségű. De sütök néha méz nélkül is, úgyis jó.

Letakarom egy konyharuhával a tálat, nyáron kiteszem a napra, télen fel a kályha tetejére, másfél óráig békén hagyom, addig az élesztő teszi a dolgát, szépen megduzzad a tészta, ahogy kell. Kipakolom a konyhaasztalra, csinálok belőle négy egyforma cipócskát. Egyenként kilapítom őket, nem túl vékonyra és négyrét hajtogatom. Semmi extra, mintha fognátok egy zsebkendőt és a négy csücskét a közepére hajtogatnátok. Láttatok már túróstáskát, na úgy néz ki.

Egy lapos tepsit kilisztezek, sütőfóliát teszek rá és hajtással lefelé bepakolom szépen a négy cipócskát az előmelegített sütőbe. Legalulra behelyezek egy tál vizet és bár a receptleírás 30 percet ír, nekem több kell, kábé 50 perc alatt sülnek készre a cipócskák, igaz, ősrégi elavult tűzhelyem van, nem olyan puccos órás meg hőfokszabályzós meg mindennyavalyás. Az enyém az égvilágon semmit sem tud, palackos gázzal működik felül, a sütő meg villany, van rajta négy fokozat osztjóvan.

De szépen megsülnek mindig és nagyon finomak lesznek. Jó érzés magunk sütötte kenyeret enni. Kábé 600 forintból jött ki a négy cipó, olcsóbb, mint az eddig vásárolt kenyereim. Biolisztből biokenyér és pontosan tudom, mit tartalmaz, kell ennél több?:)