2009. március 31., kedd

Kamaszkori szerelem


Tizennégy lehettem, mikor lejártunk a térre a csajokkal. Üldögéltünk a padokon, cigiztünk, néha előkerült egy-egy üveg bor is, bár engem nem nagyon érdekelt, nem szerettem az ízét se a ciginek, se a bornak, de úgy tettem mintha, attól felnőtt a csaj. Pasik meg szemben velünk, ők is padokon, nagy röhögések közepette válogattunk közülük, mentek a sugdolózások, elosztottuk őket egymás között rendesen.

Volt köztük egy hosszúhajú srác akit baromira kinéztem magamnak. Helyes arc, kamaszosan vékony alkat, az volt a mindenem na és a hosszú haj rulez, mai napig. Azt mondták, nem riad vissza egy kis bűnözéstől a csávó, volt már dolga a rendőrséggel, ez aztán még izgalmasabbá tette a szememben. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy feltétlenül észrevegyen, nem is volt túl nehéz. Így ment ez nyáron, ősszel, majd mikor beköszöntött a tél és beindult a koriszezon, jött ő is, mint ahogy a bandából többen is. Nagy kegy volt, ha korizás után valamelyik srác hazakísérhetett és vihette a korimat.

 Hogy rövidebbre fogjam, járni kezdtünk. Szigorú papa mellett nekem este nyolcra haza kellett érnem, elszabadult a pokol, ha nem tartottam be úgyhogy igyekeztem, bár időnként mintha megállt volna az órám, nem a pontos időt mutatta. Zord apuka nem hitte el, szobafogság. Mi más lehetett volna a büntetés egy örökmozgó csajszinak? Pedig akkorra már nagyon messzire jutottunk a kisvadóccal, meg is csókoltuk egymást, remek helyeink voltak, kapuk alatt, parkokban, lépcsőházban lépcsőfordulóban, kreatívak voltunk. Valami hülye ötlettől vezérelve egyszer felvittem a lakásunkba, mikor senki nem volt otthon. Nagyon tetszett neki az otthonunk, jött, ment, mint a régi barátok. Meglepett, hogy nem velem foglalkozik, hanem a tárgyakat szemlélgeti. Apám íróasztalán volt egy arany tollkészlet, valami repi ajándék, nekem már fel sem tűnt, megszokta a szemem. Neki annál inkább. Elbűvölten bámulgatta. Aztán siettetni kezdtem az indulást, nem akartam megvárni, míg befutnak a szüleim.

Este viszont...azt az estét sem felejtem el, az biztos. Apám asztaláról eltűnt a tollkészlet. Azonnal észrevette és nyomozásba fogott. Kifaggatta viszonylag kis létszámú családját, ki mikor hol járt, kit hozott ide, óra percre mindent. Kész. Tudtam, hogy csak ő vihette el és lázasan törtem az agyam, mit is mondjak. Ha magamra vállalom, azt is meg kell mondanom, hova tettem. És a nyomozás folytatódik csak éppen eredménytelenül. Mártsam be a pasimat? Megérdemelné, nagyon dühös voltam rá. Nehéz dilemma. A vesztes mindenképpen én leszek, vagy apám bizalmát veszítem el, vagy a pasimat, aki árulónak fog tartani. Bőgtem egy sort időhúzás gyanánt, sajnáltattam magam egy kicsinyég, közben járt az agyam rendesen. És döntöttem. Lehet engem megkövezni, árulónak tartani, de felnyomtam a pasimat. Azzal az indokkal, hogy ha ezt képes volt megtenni velem, akkor vigye el ő a balhét.

El is vitte rendesen. Apám feljelentette és kiderült, nem ez az egy feljelentés érkezett ellene. Fél évre hűvösre tették. A kapcsolatunk megszakadt, még a bosszújától is tartottam egy darabig, de nem történt semmi. Igyekezett jófiúvá válni úgy látszik. De a szerelem, az a fránya szerelem nem múlik el olyan könnyen. A távolság inkább felizzítja, a rosszfiúság izgalmassá teszi, mindig is a rablókhoz vonzódtam inkább, nem a pandúrokhoz. Nos, ez az én első nagy szerelmem története.

2009. március 30., hétfő

Dr. Erba Odescalchi Sándor herceg visszaemlékezései 1

Dr. Erba Odescalchi Sándor herceg Testamentum című köteteiben megjelent visszaemlékezései segítségével visz bennünket vissza az időben. Történelem, korrajz, önéletrajz is egyben. Egy hiteles szemtanú sorsán keresztül lehetünk szemlélői a tovatűnt világnak. A válogatás visszaemlékezéseiből szubjektív, de sorain nem változtatok, úgy adom közre, ahogy ő írta:


I. Ferenc József ausztriai császár, Magyarország apostoli királya és e két országról elnevezett Monarchia sok más országának uralkodója már nyolcvannégy éves volt és hatvanhat éve uralkodott ötvenmilliós birodalma felett, mikor 1914 március 23-án Budapesten, a magyar királyság székesfővárosában, a történelmi emlékű budai Vár egy kis házában megszülettem, ugyanabban az évben, mint az első világháború.

Apám a császári és királyi hadsereg altábornagya, kiről azt fogják mondani a temetésén, hogy egy oszlop dőlt ki vele, és ilyen oszlopokra építette a nagy császár és király, Ferenc József az ő hatalmas Monarchiáját. Anyám szép hercegnő, kinek ezerháromszáz éves hercegi házát én lettem hivatva folytatni nagy ősök, köztük XI.Ince pápa emlékével. Családja nevét és címeit is én kaptam meg, kormányok és királyok megerősítették. Szülőim testileg és lelkileg kiváló, egészséges, szép, nagyeszű, erős jellemű és jó emberek voltak. Tehetségüket örökölve iskoláimat kitűnő eredménnyel végeztem, a jogtudományok doktora lettem, majd ügyvédi gyakorlatot és ügyvédi és bírói oklevelet szereztem.

1943 augusztus 17-én életem fénypontjához érkezett: a Balaton melletti ősi tihanyi apátság templomában feleségül vettem történelmi pompájú esküvőn a nagy Ferenc József császár és király dédunokáját, József főherceg lányát, a tizennyolc éves Margit ausztriai főhercegnőt, magyar és más országok királyi hercegnőjét.

Másfél évvel később hazánkat, vagyonunkat és mindenünket elvesztve, csak puszta életünket tartva meg Svédországba érkeztünk, mint a svéd királyi család vendégei a Stockholm melletti Haga királyi kastélyba. Ebben az idegen kastélyban született egyetlen gyermekünk. Azután egy kicsiny lakást bérelve, új országban, új klímában, új nyelven kezdtünk új, ezúttal „névtelen” életet. Eltitkoltuk azt, hogy kik vagyunk és végigjártuk a szegénység kálváriáját, de közben mégis mindig boldogok voltunk és új életünk felépítése közben alulról is láttuk azt, amit azelőtt csak felülről ismerhettünk meg. Új perspektívák nyíltak előttem, új megismerések. Mindennapi kenyerünk munkámmal biztosítva lett és szabad országban élhettünk. Materiális igényeink mindig szerények voltak, így még kultúrigényeink is kielégülést nyerhettek: gyűltek a könyvek és családjaink történetének emlékei: a kis bérelt lakás régi lényünk otthona lett.

Stockholm központjában van a Halwyll Múzeum. Nevét a múzeumot alapító és az államnak hagyományozó Halwyll grófi párról kapta: ez volt az ő palotájuk. Vannak benne dísztermek műkincsekkel és híres festményekkel és vannak fürdőszobák mosdókkal és törülközőkkel. A dísztermekben a féltett antik családi bútorok, de ott vannak a hamutartók és szivardobozok is, az íróasztalon az itatós és a használatlan levélpapírok, a tintatartó és a gumi pecsétnyomók, a szalma papírkosár és a napi posta. Pontosan úgy, ahogy Halwyll grófék hagyták, mikor a halál elszólította őket. Tárgyaik nem azért lettek egy múzeum anyaga, mert tulajdonosaik hazájuk vagy az emberiség nagyjai lettek volna. Hanem azért, mert az egész palota mutatja, hogyan élt a huszadik század elején egy előkelő és gazdag család. Minden érintetlenül a helyén maradt és ez kultúrtörténeti dokumentum. Többet mondanak el a személyes tárgyak a korról, mint az időtelen gobelinek és a híres képek.

Feljegyzéseim ugyanezt a célt szolgálják. Nem vagyok híres ember. Hogy nevem és arcom néhány évig ismert volt szülőhazámban az nem tetteim, hanem csak írásaim, történelmi nevem és a királyi család egy tagjával kötött házasságom következménye volt. Csak azt akarom, hogy megörökítsem családom, életem és korom képét, minthogy hagyományainkon kívül mindent elsöpört a háború és az utána következett események, és új létünket egy másik velünk együtt végleg elfújhatja. Írásaim: életem múzeuma. Egy nagynevű család belső életének képe a történelem viharos időszakában olyan őszintén, ahogy azt csak az ember saját maga ismerheti. Nemcsak fénylapok, hanem sok árnyék is: egy darab európai történelem.


2009. március 27., péntek

Tombolt a tenger



EM blogjában olvasgattam Gyimesről és ez eszembe juttatta azt a nyarat. 2002-ben történt, tánctáborban voltunk Erdélyben, Gyimesközéplokon, a Hargita egyik völgyében. A falu völgyi és havasi szórványtelepülés. A szórványok nevei jellemzően pataknevek, melyek egy része az itt elsőként megtelepülő székely családok neveit viseli, például Borospataka, Antalokpataka,Kováspataka. A falu Hidegség nevű része, a Hidegség patak a Bükkhavaspataka, Barackospataka, stb. a Gyimesvölgy legszebb része. Gyimesközéplokon őrzik legjobban a gyimesi csángó hagyományokat, népszokásokat, viseletet, táncokat, énekeket. Lakossága gyakorlatilag színmagyar, gyimesi csángó. Ott rendezik évente a tánctáborokat. Barátaim élnek ott, köztük egy srác, akit a neten ismertem meg. Meghívott, mentem.

Jó volt a tánctábor, élveztem. Néptáncos múltam élvezetessé tette az estéket, a táncházat, jó volt a társaság, remekül szórakoztunk. Sosem feledem az esti borozgatásokat, a helybeliek finom, jellegzetes ételeit, a szeretetüket, ami körülölelt.

Aztán a második héten Laci barátom úgy gondolta, nézzük meg a tengert. Még sosem láttam addig tengert közelről, tetszett az ötlet. Odaadtam az autómat, ő vezetett – nagyon jól és főleg gyorsan – én navigáltam – szintén nagyon jól, egyszer sem tévedtünk el. Meg is állapítottuk, hogy igen jó csapat vagyunk. Négy napot terveztünk Május 1. faluban tölteni.

Rengeteg szabad szoba volt, válogathattunk. Nagyon kellemes úszómedencés szállodácskában vettünk ki szobát, lepakoltunk és irány a tenger. Nem volt túl jó idő. Borongós volt, a tenger szürkén háborgott, nem ilyennek képzeltem. Túl nagy hullámokat láttam, féltem bemenni, de barátom nagyon bíztatott, szerinte remek lesz az élmény. Ugrálni a hatalmas hullámokban fel s alá. Nem akartam gyávának tűnni – mert nem is vagyok az – hősiesen elindultunk egymás kezét fogva, miközben tanítgatott, hogy kell elrugaszkodni, felugrani a hullám tetejére majd vissza és újból. A ritmus a lényeg. A ritmusérzékem jó, de itt valahogy nem működött. Ugyanis nem sikerült úgy ugrálnom, hogy elérjem a hullámok tetejét és levegőt vegyek. Valahogy mindenhol ott volt a víz, nem értem fel a felszínre, kétségbeesett kapálózás lett a vége. Lacit már rég elvesztettem, a bikinim önálló életre kelt, csúszott le meg fel, én meg halálfélelmet éreztem és fogalmam sem volt, mennyit bírok levegő nélkül. Egy-két perc telhetett el, nagyon cudar érzés volt. Aztán hirtelen a parton találtam magam, kivágott egy hatalmas hullám. Mire életem filmje lepereghetett volna előttem, megmenekültem. A bikinim viszont nem menekült meg, a nadrágja nem volt rajtam, elnyelte a tenger, nem is lett meg soha többé. A felsőjét pedig a nyakam köré tekerte a víz, gondolta biztos, ha már ő nem fojt meg, tegye meg a bikini. Anyapucéron rohantam a leterített törülközőnkhöz és vagy fél órán keresztül remegtem az átélt ijesztő élménytől. Laci vígan volt, azt hitte, én is éppen úgy élveztem a dolgot, mint ő. Hát nem. Épp hogy túléltem. Istennek biztos dolga van még velem.

Azóta nem voltam tengernél, nem tudom, leszek-e valaha még, de nem nagyon kívánkozom a nagy vízbe. Megmaradok szeretett Dunámnál, bár ő sem veszélytelen, de tudok vigyázni magamra, tisztelem az erejét, így aztán békében megvagyunk egymással.

Fotó: ebben a házban laktunk. Gyakran megmásztuk a hegyoldalt, ahol a tehénkéim legelésztek. Olyan meredek, hogy mindig azt képzeltem, a tehénkék négy lába nem is lehet egyforma hosszú, kettőnek biztos rövidebbnek kell lennie, hogy ne pottyanjanak le onnan a magasból. De aztán megnéztem őket közelről és teljesen rendben vannak:)

2009. március 25., szerda

Konyhakertem lesz



Bizony. Elkezdtem a munkálatokat, átalakítom a kertem. Minden növénykém megmarad, csak átcsoportosításokat tervezek, és a kert hátsó részéből, ahol most a kavicsos sziklakertem van, konyhakertet varázsolok. Idén még csak előkészítés folyik majd, átültetem a növényeket, ősszel betrágyázom a talajt, betakarom és jövő tavasszal vetek bele először.

A csicsókám addigra már teremni fog, a dughagymák felét sikerült ledugnom, de abba kellett hagyni a munkákat, hideg van és nagyon erős szél fúj. Lesz tehát újhagymám, fokhagymám és mindez vegyszermentesen, ahogy szoktam. Írok majd a tapasztalatokról. Komposztálok folyamatosan, nagyon hasznos, szépek a növényeim, megélnek boldogan ezen a homokos talajon is.


A fotókon az uborka még nem saját termés, de ilyen lesz majd, a rózsás fotó viszont az enyém, ott lesz a konyhakert, a rózsák egy szép nagy cserépbe költöznek és télre majd behozom őket a házba. Legyen már jó idő, kertezni szeretnék.

2009. március 23., hétfő

Változó világunk


Lassan elfelejthetjük az élet egyszerűségét és elkezdhetek attól tartani, hogy a békés kis mikrovilágomat sem tudom megóvni az iszonyatos változásoktól, ami Gaiára, a társadalmakra, az emberiségre vár. Miért is tudnám? Én is a természet és a társadalom része vagyok, minden mindennel összefügg, én sem lehetek kivétel.

Világunk többé nem tartható fenn. A dolgok egyáltalán nem a megszokott módon zajlanak, a Föld szó szerint átalakul a talpunk alatt. Noha a klímaváltozás a legészrevehetőbb, nem ez az egyetlen dolog, ami változik. Változik világunk gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális téren is még akkor is, ha embermilliók nem akarják tudomásul venni és el sem gondolkodnak mindezen. Mindez tény és ha túl akarunk élni akkor tenni kell valamit, és nem keveset.

A tudomány maga is épp egy paradigmaváltás közepén tart. Az új paradigma mélyebb megértést szolgáltat a természet és a társadalom összetett rendszereinek mibenlétéről. Az összetett rendszerek nem lineárisak, nem lépésről lépésre fejlődnek. Ha elérik stabilitásuk küszöbét, összeomlanak vagy más irányt vesznek. Ez igaz a csillagok evolúciójára de igaz az élő fajokra is. A legtöbb fajt a kihalás veszélye fenyegeti, tehát vagy életképesebbé mutálódnak vagy kihalnak. Mi, emberek sem vagyunk kivételek. Igaz ez bizony a mi civilizációnkra is, lásd kommunista világ. Ideje hát észbekapni és túlélni kezdeni, nem azon görcsölni, hogy Gyurcsány vagy Orbán. Ugyanis ez körülbelül teljesen mindegy. Nem elkeseredni kell, hanem gondolkodni. És itt visszacsatolnék életem lényegéhez: kezdjen mindenki egyszerűen élni. Takarékoskodni az energiával, térjetek vissza amennyire csak lehet a természetes életmódhoz. És kezdjük el felépíteni az országunkat.

2009. március 22., vasárnap

Bene vára


Szívesen időzöm elmúlt idők eseményei között. Elbűvöl a múlt, a sok szépség, a várak, kastélyok, templomok világa. Foglalkoztat a bennük élt emberek sorsa, de szívesen barangolom be képzeletben lakóhelyeiket is.

Ismered-e, kedves Olvasó, Kandra Kabos nevét? Több, mint száz évvel ezelőtt jelent meg tollából tudományos igényű tanulmány a Mátrafüred felett épült várról, melynek neve és egykori elképzelt formája az utóbbi másfél évtizedben a várkutatás szimbóluma lett. Kandra Kabos ( 1843-1905) emlékét régészeti kutatásai, a pogány magyar ősvallás kutatási eredményei, valamint egyháztörténeti munkái őrzik. Az ő tanulmányai szolgáltatnak ma is információs anyagot az útikönyvekhez, egyéb idegenforgalmi ismertetőkhöz. A Mátra déli peremének egyik legjelentősebb középkori vára Bene vára volt, romjai a ma Gyöngyös városához tartozó Mátrafüred nevű településtől kb 1 km-re északra találhatóak egy andezitbérc tetején. A várbérc keleti lábánál a Csatorna-patak, a nyugatinál a Somor-patak folyik, a vár helyétől délre egyesülnek Bene-patakká . Szent László csodatételét, a Hármas-forrás fakasztását - melyből a Szár-patak, ma Bene-patak ered - egy szép monda meséli el.

"Szent László éppen külellenség ellen készült vezetni győzedelmes seregét, midőn hírül veszi, hogy a kúnhadak ismét betörtek országába s már is nem csupán Erdélyt, hanem a szomszédos magyar földet is ellepték rabló hadaik. Visszafordult azért, hogy Kopócs kúnvezért megtörje, s országából kiűzze. A kún sereg Fügeden alul táborozott. Szent László a Mátra-hegység alá, Bene vidékére vezette seregét. Az ég csatornái, már jó ideje, hogy megtagadták a termékenyítő esőt; hosszas szárazság, aszály uralkodott. A cseplyés erdőségben, hol László hős magyarjaival tábort ütött, hiányzott az ivóvíz, s ha kutakat ástak is vagy épen nem találtak vizet, vagy pedig az annyira rossz és posványos volt, hogy a jó víz hiányában különféle ragályos betegségek kezdtek lábrakapni." Ezért aztán a király bevetette magát a hegyekbe, a magas bércek közé, ahol a szűk völgyek egyikében egy sziklához ért. Imára kulcsolta kezeit. Kisvártatva felkél, s kardját hüvelyéből kihúzva, a sziklafalon három szúrást tesz. A szikla puha földként enged a kard hegyének, meghasad, s íme, csudálatos módon forrásvíz bugyog nagy erővel a nyílásokon." Feltört tehát a hármas forrás, hogy életet adjon a Bene- pataknak, ellássa bő vízzel a várat és környékét, a Mátra erdőit.

A honfoglaláskor Árpád egyik vezérének Edömérnek a Mátra erdejében nagy földet adott, unokája Bene vitéz lehetett az első birtokosa annak a nagy kiterjedésű pogányvárnak, melyet róla Bene várának, Benevárnak neveztek. A tatárjárás során elpusztult várat 1243-1250 között az Aba nemzetséghez tartozó Csobánka comes építette újjá és tette a nemzetség székhelyévé. A birtokot később két fia, János comes és Péter között úgy osztotta fel, hogy János kapta Gyöngyöst tartozékaival, így Péter Visontát a hozzá tartozó birtokrésszel.

Jánosnak három fia volt, László, Sámuel és I. Dávid. László mester 1298 július 31-én fegyvereseivel Kakaton - valószínűleg a Kenderes és a Kunhegyes közötti Kakaton - Rafain bánnak, Debrecen urának jobbágyaira támadt, akik közül hármat megölt, hatot megsebesített és mintegy 200 márka zsákmányt szerzett. Ezért a tettéért 1300 január 15-én III. Endre király által is jóváhagyott alországbírói ítélettel fej - és jószágvesztésre ítélték. Az ítéletet azonban nem hajtották végre, így a család 1301-ben az egri káptalan előtt Gyöngyöst, Bene helységet és Bene várát akadálytalanul oszthatta fel egymás között úgy, hogy a vár közös költségen maradt.

Erről az eseményről igen részletes leírás maradt az utókorra, egy 1301-ben keltezett oklevélben, amely a tulajdonrészeket írásban rögzíti, említést tesz a várról és az annak tövében elhelyezkedő faluról is. Magyar fordítása a következő: „…továbbá várukat felosztották három egyenlő részre, amelyből az egyik rész az északi oldalon található palota harmadrészével és három fatoronnyal valamint egy házzal és a keleten levő kisebb helyiségekkel Sámuelé. Továbbá ugyanezen palota középső harmada a nagy szoba felével és más kisebb épületekkel ugyanezen oldalon László mesteré; ugyanennek a palotának a harmadik, déli része pedig az említett nagy szoba felével ugyanazon oldalon Dávidhoz került. Továbbá az említett vár kapuja mögötti kisebb rész, amely keletről ugyanettől a kaputól egészen addig a helyig terjed, ahol a fal végződik, ugyanezen László mesteré; azonban a másik részből, tudniillik a nyugati területről bizonyos kisebb rész ugyanezen vár közepén lévő fatorony felével Sámuelhez került; a harmadik kisebb rész pedig - az említett palotának azon részénél, amely tudvalevőleg Dávid osztályrészéül jutott – ugyanezen torony maradék felével Dávidhoz került, és utódaira szállnak örök birtoklásra; az említett várban lévő kápolnájuk azonban és ugyanezen vár kapuja közös birtokukban maradtak…”

László 1304-ben büntetlenül halt meg, birtokait Sámuel ragadta kezébe. Károly Róbert király 1322-ben azonban javainak egyharmadát elfoglalta, a megmaradt részt pedig Sámuel gyermekeinek hagyta. I.Dávid Csák Mátéhoz csatlakozott és 1312-ben részt vett a rozgonyi csatában, ahol életét veszthette, mert többé már nem említik.

A Csobánkák sorsát véglegesen az 1327. május 21-én kiadott királyi oklevél döntötte el, melyben a családot minden vagyonától megfosztották és birtokaikat, köztük Bene várát is a Kacsics nembeli Farkas fia Tamás, a Széchényi család őse kapta. Tamásnak két fia volt: Miklós, kit Kónya bánnak is neveztek, és Mihály. Valószínűleg közös tulajdonukban volt a vár még 1394-ben is. 1411-ben a Kónya fiak és unokák, így Simon, egykori királyi főajtónállómester és László, néhai Frank vajdának fia osztozkodtak, de a vár továbbra is közös maradt. 1424-ben Széchényi Miklós ellentétbe került Luxemburgi Zsigmonddal és hamis pénzverés címén elítélték, a várat elkobozták. Zsigmond királyé lett, aki 1430-ban Borbála királynénak, majd 1438-ban Albert király a Rozgonyiaknak adományozta.

Bene várát valószínű, hogy a szomszédos Pata várában meghúzódó husziták rombolták le, mert 1497-ben már elhagyott várhelyként "locus castri in territorio possessionis Bene" mint a Kanizsai család birtokát említik. Régen a vártól délre, a Kőporos-tető 400 méter magas fennsíkján volt Bene falu, ahogy említettem már, első írásos említése 1301-ből származik. A települést Benepusztának, Beneváraljának is nevezték. 1713-ban a pestisjárvány elkerülte Benét, a lakosok hálából építették 1767-ben a barokk fogadalmi kistemplomot, amely előtt 1833-ban állított kőkereszt található. A 19. század elejéig a Bene-patakon posztóverő kallómalmok sora működött, melyeknek köszönhetően iparvidék alakult a környéken, és a benei posztó igen híressé vált. A régi kallók azonban nem vehették fel a versenyt a gyáriparral, így Bene a 19. század második felében teljesen elnéptelenedett.

Újabb fellendülést csak a turizmus elterjedése hozott, amit turistalétesítmények kiépítésével az 1887-ben megalakult Mátra Egylet indított el. A Bene feletti hegygerinceken kilátók, a völgyekben forrásfoglalások, menedékházak, pihenőhelyek épültek. Mátrafüred mai nevét 1893-ban kapta hideg vizű fürdőjére utalva. A vagyonosabb és előkelőbb osztály kedvelt nyaraló és mulató helye volt az északi szelektől védett, néhány díszes magánvillával büszkélkedő Bene vagy új nevén Mátrafüred.

A vár régészeti feltárása 1982-ben kezdődött Gyöngyös Város Tanácsa anyagi támogatásával. Felszínre hozták a falmaradványokat, konzerválták azokat. A vár ma is jól látható erős külső védelmi rendszerrel volt körülvéve. Keleten és nyugaton csak egy, míg az északi és déli oldalon két sáncárok is húzódott, kellő védelmet biztosítva ezzel a várlakóknak, mert az enyhe lejtő miatt itt könnyű lett volna a vár megközelítése. A vár szabálytalan ötszög alakú területét magas kőfal vette körül, maradványa az északi oldalon végig előkerült. Bejáratát az említett oklevél a keleti oldalra helyezi, ahol feltártak egy sziklába vágott gödröt, amely farkasveremként szolgálhatott, felette egy kaputorony is épült.

A nyugati oldalon előkerült épület középső részén lehetett az egykori nagyterem. Feltártak egy, a vár északnyugati sarkában lévő, a palotához közvetlenül csatlakozó, kőből épült tornyot, amelyről az okirat nem tesz említést. Szerepel viszont az oklevélben három, valószínűleg kisebb méretű fatorony, ezeket nem találták meg az ásatások során. A további terek, így a közös tulajdonban lévő kápolna helye egyelőre ismeretlen, talán az északnyugati oldalon elhelyezkedő lakóépület emeletén lehetett, esetleg magában a saroktoronyban.

Az ásatások során főleg cserépedények darabjai kerültek elő, ezek főként a 13.-14. századra jellemző fehér anyagú csigavonalas díszítésű fazekak lehettek. Előkerültek vastárgyak, szegek, nyílhegyek, patkók és csikózablák töredékei is. A legkülönösebb lelet talán egy Szíriában készült pohár töredéke, amely sötétkék üvegből készült , arannyal szegélyezett arab írással díszítették. Kor a 13. század elejére tehető, hazánkba valószínűleg II. András keresztes háborúinak során jutott el.

Bene vára tehát egy olyan kisméretű nemesi magánvár volt, amely a Csobánkák uradalomszervező tevékenységének köszönhette létrejöttét a Mátra egyik legszebb pontján, és amely ma is látogatott hely a szép tájakat, régmúlt időket idéző köveket, gazdag élővilágú erdőket kedvelő természetjárók körében.

2009. március 20., péntek

Ha nőnek születtél



Felháborított engem is egy nagy port kavart írás, Zappe Gábor követte el Anyák, húzzatok dolgozni címmel. Eszembe juttatott egy korábbi törvényjavaslatot a női kvótáról, arról, hogy kötelező legyen bizonyos számú nőt betenni a parlamentbe. Örültem annak idején, hogy leszavazták. Már azt is megalázónak és diszkriminatívnak éreztem, hogy egyáltalán bárki fejében megfordul az ilyesmi. Hogy kötelező érvénnyel, darabszámilag meghatározva kerüljenek nők a törvényhozók közé.

Kevés a nő a parlamentben, ez tény. De konzervatív felfogású lévén nem is gondolom, hogy egy nőnek a nagypolitikában lenne a helye, sőt azt sem gondolom, hogy amíg a gyermek pici, egyáltalán munkában a helye. Széthulló családokat látok, kulcsos gyermekeket. A társadalom alapjaiban van elszúrva. Sok nő szívesen otthon maradna a családdal, ha a férfiak eleget kereshetnének, ha visszatalálhatnánk a hagyományos értékekhez, ha ismét felértékelődne a család szerepe. Még nem indultunk el ezen az úton, de szilárd meggyőződésem, hogy valamikor bekövetkezik majd. Mert a jövőt, ha még van a számunkra, a gyermekeink jelentik és életképes felnőtteket csak erős, összetartó, szerető családban lehet nevelni. Maradjon a férfiaké a politika, maradjon övék a sok felelősségteljes munkakör, a vezető pozíciók, én azt mondom. A nők meg ne akarjanak pasik lenni, ha nem muszáj. Mindenki az lehessen, aminek született.

Nagyon különös véleményem van a gyereknevelésről. Sokan nem fognak egyetérteni velem, de lesznek, akik elgondolkodnak majd és megértenek. Nem akarom most spirituális módon megközelíteni ezt a kérdést, nem beszélek arról, hogy önmagában attól boldognak kell lennünk, hogy az a csöppnyi kis lélek minket választott szüleinek, arról sem teszek említést, hogy kész életprogramot hozott magával, arról beszélek most csak, miként és hogyan fog felnőni mellettünk a kis emberpalánta.

A gyermekek jónak születnek, boldognak és vidámnak, csak mi ronthatjuk el őket, mi, mindenbe beleszóló, mindent jobban tudó, okoskodó felnőttek. Hagynunk kell őket megismerkedni a világgal, szeretni őket, óvni míg rászorulnak, gondoskodni a testi fejlődésükről, egészséges táplálékot kell adnunk nekik és mindig őszintén kell válaszolnunk a kérdéseikre, mindig azon a szinten amit a koránál fogva megért. A legfontosabb azonban, hogy meg kell ismernünk őt, de úgy igazán. Minden tulajdonságát, elfogadni őt éppen olyannak, amilyen, nem szabad megváltoztatni akarni. Hiszek a dicséretben és nem hiszek a büntetésben, a testi fenyítést, verést, pofont, nadrágszíjat meg egyenesen szadizmusnak tartom, senki nem élhet vissza a testi fölényével, az erőszak minden formáját mélyen elítélem, legyen testi vagy lelki akár.

Ha ismerjük a gyermekünket akkor azt is tudjuk, hogy mire képes, mi érdekli, milyen irányba mozdul majd az élete, mihez van kedve és tehetsége. Segítsünk neki abban, hogy elindulhasson a saját útján, ne mi találjuk ki az életét. Szeressük nagyon, hogy a lelke szabadon szárnyalhasson, hogy biztonságban érezhesse magát mellettünk és tudja, hogy ránk mindig számíthat. Szeressük úgy, mint ahogy a sas a fiókáit: megtanítja őket repülni. És ne úgy, mint a majom, aki megfojtja a kölykeit a szeretetével. Ennyi nagyjából a tudomány, nagyon egyszerű és nagyon nehéz. Le kell hozzá győzni önmagunkat, az egónkat, tisztelnünk kell azt a pici kis emberi lényt ott mellettünk és majd tapasztalni fogjuk, hogy mi is mennyit tanulunk tőle. Megtanulunk újra gyermeknek lenni, ártatlannak, nagy szemekkel a világra csodálkozónak. És boldognak.

Nem anyagiakban kell megadnunk mindent, azzal nem sokat ér. A lelke legyen gazdag és erős, teste-lelke egészséges, ez a legtöbb, amit útravalónak adhatunk. És még valamit: apát ÉS anyát. Ha eljönnek a párkapcsolatban a konfliktusok, érezni a felelősséget és dolgozni azon keményen, hogy a problémák elháruljanak és a gyermek(ek) összetartó, egy életre véd- és dacszövetséget kötött, szerető családban nőjenek fel.

De térjünk vissza a nőhöz. Maitrey D. Piontek így ír a Nő és a tao című könyvében: manapság a nők gyakran megfeledkeznek belső erejükről, és a pasikat akarják utánozni. Ez azonban gyengíti a női testet, és kibillenti a nőt az egyensúlyából. Nekünk nőknek meg kell tanulnunk megérteni, hogy belsőleg erősek, külsőleg viszont lágyak és puhák vagyunk, hiszen éppen ettől vagyunk szépek. A lágyság és a puhaság nem hiba.

Nőnek lenni napjainkban nagyon bonyolult dolog. A tűzhelynél szorgoskodó asszonyka és a "szentháromság" . konyha, gyerek, templom - képe már nem feltétlenül felel meg a valóságnak. A nők dolgoznak, karriert csinálnak, politizálnak, küzdenek a jogaikért. Nekünk, nőknek manapság a régi és az új nőkép közt kell megtalálnunk a helyes utat. Az egyenjogúság ellenére a család és a ház körüli teendők túlnyomórészt még mindig a nő vállán vannak, akkor is, ha dolgozik. Így kétszeres, háromszoros vagy akár négyszeres leterheltség alakul ki.

Nagyon komolyan kell vennünk azt a feladatot, hogy újra felfedezzük és szabadjára engedjük a természetes női energiaáramot, és beépítsük e képességeket abba az őrült és természetellenes korba, melyben élünk. Gyakran tekintgetünk kifelé, hogy megszilárdítsuk önbecsülésünket. "Jó anya vagyok?" "Hogy hatok a férfiakra, mint nő? " "Jól csinálom?" "Tetszem?" Hogyan lehetnének a nők magabiztosabbak, hogyan javulhatna az önértékelésük, ha sem a szellemi, sem az elegendő külső terük nem volt meg ahhoz, hogy kibontakoztathassák ezeket a képességeket?

A női szerep jobb megértéséhez szervesen hozzátartozik, hogy hallgassunk a saját belső természetünkre, felderítjük, elfogadjuk, ápoljuk, védjük, gyógyítjuk, és aztán természetesen és magától értetődő módon hagyjuk hatni a külvilágra. Nincs olyan általános érvényű és tökéletes nőkép, mely a többi nő számára példakép vagy akár ideális jelenség lehetne, de nem is szabad keresni ilyet. Sokkal lényegesebb az, hogy megismerjük és fejlesszük magunkat, és létrehozzunk egy saját nőképet, mely talán egyedül csak számunkra érvényes, viszont maradéktalanul kifejezi lényünk egyediségét. Nos, így kellene valahogy.

Budai László festménye: Judit

(konzis írásom 2008 júniusából)

2009. március 19., csütörtök

A kis életmentő


Úgy bizony. Ő a cicám, Ciróka és megmentette az életemet pár éve, egy hűvös téli hajnalon. A szó szoros értelmében. Cseteltem a lányommal a korai órán, négy óra tájékán, lányka egy távoli országban él, Bali szigetén, és az időeltolódás miatt ezt az időpontot találtuk ki. Fáztam lent a nappaliban, ezért bekapcsoltam a villanyfűtőtestet, ami amolyan tartalék fűtőeszközként a falra szerelve adta a meleget mellettem, ha éppen bátorkodtam bekapcsolni. Na nem a berendezéstől féltem, hanem a számlától, amit majd kézhezkapok. Pedig félhettem volna attól is, de ezt akkor még nem tudtam.


Szóval beszélgettünk egy jót a kiscsajjal aztán úgy döntöttem alszom még egy keveset. Felmentem a hálóba, kutyáim velem - akkor még mindkettő élt - és el is aludtam nyomban. Egy idő elteltével - nem tudom, mennyit aludhattam - cicám éktelen sivalkodására ébredtem. Mint amikor párzási időszak van és oáznak a macskák, olyan hangokat hallatott de iszonyú erővel az amúgy nagyon halk cicusom. Felriadtam és azt láttam, hogy nem látok szinte semmit. Tömény koromfekete füst borította be a hálószobát, jött fel lentről - és mi, a kutyáim meg én mindezt nem vettük észre. Aludtunk és nem ébredtünk fel rá. Cica a lépcsőfeljáró tetején ül rémülten és ordít. Mikor meglátta, hogy felébredtem és indulok, lerohant ő is és a macskaajtón kifutott a házból. Csakúgy a kutyák is, ők is követtek engem, ahogy szoktak. Velem mozdultak mindig, addig aludtak, ameddig én, akkor keltek, amikor én.

Már a lépcsőről láttam, nem volt nehéz észrevenni még a füstben sem, hogy a nappali fala ég, a konnektor környéke, ahova a fűtőtest csatlakozója volt bedugva. Akkor már nagy lánggal égett, a xiladekorozott fafal pedig füstölt veszettül, mielőtt lángrakapott volna. Igencsak megijedtem, hiszen amikor ideköltöztem az utcába, még azon a héten láttam az utcánkban egy kőházat negyven perc alatt teljesen leégni, mire a tűzoltók ideértek, a házból nem sok maradt. Villámsebesen kellett döntenem, mit tegyek. Kirohantam a villanyórához, lekapcsoltam a biztosítékot. Visszarohantam a házba és elkaptam az első, a kezembe eső ruhadarabot. A köntösöm volt, mert még időm sem volt felvenni, azzal kezdtem el a tüzet elfojtani, oltani. Egyik helyen eloltottam, másik helyen újraledt. Nem is volt időm félni, dolgozni kellett keményen. Csináltam, nem álltam meg. A köntös már szinte semmivé foszlott a kezemben és a kezem is megégettem, de sikerült eloltani. A tűzoltókat nem is hívtam, arra végképp nem maradt időm, hogy elmagyarázzam, hova jöjjenek. Akkor le is ég a ház, az biztos. Az volt a szerencsém, hogy a xiladekorral kezelt fa nem kapott könnyedén lángra, inkább csak füstölt. Csak a konnektor és környéke lángolt, olyan fél négyzetméternyi területen, ezért sikerült eloltanom. Még hosszú órák múlva is féltem, hogy az átforrósodott fal újból lángra kap, őrségben álltam, amíg csak bírtam. Minden ajtó, ablak tárva-nyitva, hogy a füst kimenjen, de még hetek múlva is éreztem a szúrós szagát.

Villanyszerelő szerelte fel azt a biztosítékkal ellátott konektort, ami zárlatos volt. Újat fizettem ki, ő pedig egy hibás régit tett fel. Ha nincs a cicám, ez bizony az életembe került volna. Akkor döbbentem rá, hogy ha tűz van valahol, nem a lángokban halnak meg az emberek - bár biztos olyan is van - hanem füstmérgezésben. Milyen könnyű meghalni. Ha nem ordít Ciróka annyira kétségbeesetten, szépen bealszunk a kutyáimmal örökre. Pár pillanat és elillan az élet.

Így jártunk. Cicám már tizennégy éves, de nagyon jól tartja magát a kislány, akár tizet is letagadhat. Igaz, már nem szeret annyira vadászni és sokkal többet alszik, de ennek én szívből örülök, nem kell az egérkéket megmentenem. Szerencsés vagyok az állataimmal. Ő is éppen olyan kedves jószág, mint a kutyám és mint az öreg kutyám, Mocsi volt.

2009. március 18., szerda

Rendje van annak, hogy asszony lesz a jányból


Hogy magára ne hagyjam az ifjú jegyespárt, nézzünk be hozzájuk, hogy is folytatódik szerelmük története. A jegybenjárás alatt a legény csaknem minden nap meglátogatja menyasszonyát és ajándékokat visz neki. A jegyesek ezüstpénzt hordanak a csizmában vagy a cipőben, a talpuk alatt, hogy meg ne ronthassák rosszakarók a szerelmüket. Ősi hit ez is, mint a jegykendő, mert a kendőt, pántlikát hajdan bűvös szernek tartották a gonosz szellem ellen.

A vőlegény a jókomái közül választja ki a vőfélyt, akinek ugyancsak nehéz dolga van. Ő a regősök, énekmondók utódja, ő hívogatja a vendégeket verses mondókáival. A lakodalmas háznál ezalatt folynak az előkészületek. Szerda a nagy nap, szerdán van az esküvő, nem is lehet másként. Vasárnap csinálják a csigát, hétfőn a süteményeket, kalácsot, kedden ölik le a marhát, kopasztják a baromfit.

A lakodalom előestéjén elmennek a menyasszony ágyáért csengős kocsin, pántlikás lovakkal, maskarás legényekkel, végigdalolva a falut. A menyasszony kapujában szalmabáb áll és szalmakötél vigyázza a bejutást, amelyben vastag drót van belül. A vőfély verssel kéri ki az ágyat s hosszú alkudozás után pénzért váltják azt ki. Kocsira rakják s elviszik a vőlegényes házhoz; ekkorra öreg este van már s vacsorára várják a küldötteket. Éjfélig virrasztanak és táncolnak a rendetlen házban, amely tele van ajándékokkal, tésztafélékkel.

Az esküvő napján jókor kelnek mind a két háznál, mert reggeltájt gyűlnek a vendégek, akiket rögtön ellátnak inni-ennivalóval. Tizenegy óra tájban elindulnak az anyakönyvi hivatalba, onnan a paphoz. A menyasszony fején koszorú van, a nyoszolyóinak csak virágcsokor. A vőlegénynek is bokrétás a kalapja. A menyasszonyt a vőfély kéri ki és vezeti a templomba rigmusok és az asszonynép sűrű zokogása közepette.

A vőfély a pap elé vezeti külön a menyasszonyt, külön a vőlegényt. Tartozik a szertartáshoz egy aranyporos alma is, rúdon viszik a templomba majd haza, ott kettévágják, felét az új férj, felét az új asszony eszi meg. Ez is annak az ősi pogány hitnek az emléke, amit említettem volt az előző írásomban. Esküvő után a templom előtt kérik ki a menyasszonyt s elviszik a vőlegény házához. Ha csak tudják, közben visszalopják a menyasszonyt; itt aztán ügyelni kell a vőfélynek, ez a csúfság meg ne történjék rajta. Az ünnepi lakoma kora délután kezdődik és estig, vagy éjfélig is eltart, amikor is táncba kezdenek.

Este van a kárlátó. Ez annyit tesz, hogy a menyasszonyos ház vendégei fölkerekednek és eljönnek a vőlegényes házhoz azzal, hogy elveszett valami szép madaruk, meg akarják nézni, nem repült-e ide? Sok tréfa után beeresztik őket s közös lesz a mulatság. A lakoma végén van az új asszony felkontyolása. A nyoszolyók és a menyasszony leteszik koszorúikat, nyoszolyóasszonyok kontyba teszik a fiatal menyecske haját s be is kötik a fejét. Az új asszonyka titokban rágázol a vőlegény kalapjáról elcsent bokrétára s ezzel úgy megbabonázza azt, hogy sohase lesz csalfa.

Bekötött fejjel vezetik be az ifjú menyecskét a mulatók közé és ekkor jön a menyasszonytánc is, mikor mindenki fordulhat egyet a menyasszonnyal, ha pénzt dob az erre kitett tányérba. Majd hazamennek a kárlátósok s ha lehet, visszalopják a menyasszonyt. Reggelre kelve a nyoszolyók megfésülik, felöltöztetik az új asszonyt, fejére főkötőt tesznek s elvezetik a templomba, ahonnan azután a leányos házhoz mennek reggelizni. A legények azzal végzik a hosszú lakodalmat, hogy délelőtt kormos fazekakkal, piszkafával, bádogfedőn dobolva házról-házra járnak és enni kérnek. Néhol meg is vendégelik őket, míg másutt maguk lopnak ennivalót, sonkát a kéményből. Ez a tyúkverő.

A lakodalom nagy költséggel jár, a szülők nem is örülnek neki. És ha most elhagyjuk a száz évvel ezelőtti időket és visszatérünk a mába, láthatjuk, hogy elmaradtak a lakodalom túlzó vonásai, leegyszerűsödött, alkalmazkodott korunkhoz és ezzel a szépségét, játékosságát is elveszítette. Vannak még hagyományőrző vidékek, de az általam elmesélt lakodalmat nem leljük már fel ilyen ősi formában szinte sehol sem.

2009. március 15., vasárnap

Gyökerek


Különös valami az emberi élet. Ahova Isten beülteti, ott gyökeret ereszt. Hajszálnyi gyökeret elébb, mint a zsönge növényke, majd ahogy az idő telik: egyre szélesebb körben kapaszkodik a földbe, akár a fa. S ahogy növekszik, gyökere is egyre mélyebbre nyúl alá s egy idő múlva már nem is lehet kitépni onnan anélkül, hogy kár ne esnék bele, kisebb vagy nagyobb, a fa vagy az ember sajátságos természete szerint, s merthogy emberről beszélünk és nem fáról, hozzá kell tennünk a fontosság sorrendjében: az emberi lélek természete szerint.

Van fa, amelyik belepusztul az átültetésbe. Nem képes beilleszkedni az új talajba, az új éghajlatba, az új környezetbe. Elsatnyul, s idővel elpusztul. Így van az emberrel is. Ha a történelem gonosz keze kitépi a földből, ahova beleszületett, ahol emberré nőtt: nehezen leli meg helyét máshol. Akárcsak a fa. Míg fiatal alatta a gyökér: gondos kéz kiáshatja, elültetheti baj nélkül. De ha mélyen van már a gyökere, akkor az úristen törvénye szerint békében kellene hagyni, ha azt akarjuk, hogy gyümölcsöt teremjen.

Mostanában Wass Albertet olvasok, sokat. Szeretem, megnyugtat, elgondolkodtat. Ezt is ő írta.

2009. március 13., péntek

Tibeti gyógyítók


Kétezer-ötszáz évvel ezelőtt történt, hogy Buddha Sákjamúni hirtelen fenyegetőnek találta a jövőt. Rádöbbent, hogy öregség, betegség, halál vár rá. Keresni kezdte az utat, amelyen a fájdalom enyhülhet, és rájött, hogy annak eredendő okozói - a fizikai testünk által behatárolt és önmagunkat korlátozó gondolatok és érzelmek - lelki harmóniává, békévé, nyugalommá alakíthatók.

Korai buddhista írások szerint azért szenvedünk, mert nem találjuk helyünket az örökké változó univerzumban. Buddha tanítása szerint a testünkhöz, az anyagi valósághoz való túlzott ragaszkodás növeli a szenvedést. A gyógyítás buddhista művészete a tantrák – a megszabadulást egyetlen életciklus alatt elősegítő szövegek és titkos gyakorlatok – segítségével alakult ki. A testet onnan kezdve elsődleges közvetítő eszköznek tekintették, a tökéletes boldogság és a szunnyadó energiák otthonának.

A tantrikus tan a VIII. század tájékán jutott át Indiából Tibetbe, ahol Padmaszambvha terjesztette. Halála után a tibetiek átkeltek a Himaláján, hogy évszázadokon át kutassanak a buddhista tanok után, megértsék legbensőbb természetünket, mely felette áll a betegségnek és a halálnak. A gyógyítás az emberi lét örök vágya. Ha a körülöttünk lévő világgal egységben cselekszünk és élünk, a buddhista gyógyítás új lehetőségeket nyújt, olyan bölcsességeket, mely nem a transzcendentális égből, hanem testünk és szellemünk legbelsőbb zugából tűnik elő.

A tibeti orvos a gyógyítás minden ágát gyakorolja, a felismeréstől és a gyógynövényhasználattól kezdve a diagnózishoz szükséges meditatív empátiáig. Képzésük tizennégy éven át történik, majd öt – tizenkét éven át fejlesztik tudásukat, pulzusvizsgálatban, gyógyszertanban, az akupunktúrában való jártasságukat. Megtanulják a megtisztulás módszereit, tanulmányozzák a gyógyító anyagok hatásait. Ahhoz, hogy valaki jó orvos legyen, nem elég a szaktudása, fontosak a belső képességei is. Teljes szívével és lelkével kell részt vennie a gyógyításban, osztoznia kell betegei feszültségében és nyomorúságában.

A tibeti orvost a bölcsesség és könyörület buddhista eszméi segítik abban, hogy ellássa betegei fizikai, érzelmi és lelki szükségleteit. A tibeti gyógyászat napjainkban éppoly értékes, mint születésekor. Bonyolult diagnosztizálási technikái nem gépekkel történnek; ennél fontosabb, hogy az orvos érzékelje a belső energia áramlását, ismerje a gyógynövényeket és a technikákat. A kór legyőzésén túl olyan összetett rendszerrel van dolgunk, mely fejleszti a fizikai és lelki képességeinket.

A betegségek legkrónikusabb formái onnan erednek, hogy nem ismerjük fel minden jelenség egymással összefüggő eredetét és önmagunk igaz természetét. Ebből az alapvető tudatlanságból születik a vágy és az agresszió, melyek felébresztik a hiányosság és belső szegénység, valamint a fenyegetettség és a magány érzését. Az ilyen érzelmi zavar fiziológiai stresszt eredményez, fokozza az érzelmi egyensúlyhiányt, melynek következtében szervi változások is kialakulhatnak.

A tibeti gyógyászat elismeri a kórokozók, a helytelen étrend és viselkedés káros hatását az egészségre, a legalapvetőbb szenvedésforrásnak mégis a tudatlanságban gyökerező kapzsiságot és agressziót tekinti. Ragaszkodás, undor és közöny. Olyan érzelmi állapotok, melyek szintén fogékonnyá tesznek a betegségek iránt. A tibeti orvosok úgy vélik, betegen jobban belelátunk szellemünk működésébe, mint egészségesen. A betegség és a fájdalom, sőt még a legrosszabb tulajdonságaink is nagyon tanulságosak, ha bölcsességgel, könyörülettel közelítünk hozzájuk. Hiszen ha egyes mentális szokások betegséghez vezetnek, akkor győzedelmeskedhetnek is felette.

Szinte hihetetlen, de a tibeti orvosok már a VIII. században megfogalmazták, hogy a jövő betegségeit a vegyszerek és a környezet szennyező anyagi okozzák majd. Dr. Tenzin Choedlak, őszentsége a Dalami Láma személyi orvosa szerint a tizennyolc újkori betegség – többek között az agyhártyagyulladás, a rák és egyéb olyan állapotok, amelyek az immunrendszerre hatnak – megjelenése várható volt, hiszen az emberi test elemei és a külső környezet közötti összhang hiánya miatt alakultak ki.

A természetben előforduló mérgek: a kígyóméreg, a maláriaszúnyogok által terjesztett vírusok leírása megtalálható a gyógyászati tantrákban, de leírták a hosszú napozás káros hatásait is. A különösen mérgező növények között megtaláljuk a csattanó maszlagot és a szömörcét. A gyógyászati szent szövegek utalnak a rothadó húsban rejlő mérgekre, és más táplálékok helytelen párosításából – egyszerű példaként hal és tojás, tej és retek – keletkező káros hatásokra. Napjaink tibeti orvosai ide sorolják még a tartósított ételekben lévő vegyi adalékanyagok mérgező hatását is.

A tibeti gyógyító művészet feltárja a lényeget, hogy a fizikai létezésben fejleszthető a lélek. Orvosaik szerint képesek vagyunk megtalálni a test, a szellem és a lélek egységét, egészségét. A szív megnyílik, a test legfinomabb energiáiban feltárul az őseredeti tudatosság és az ember megszabadul minden szenvedéstől, betegségtől.

2009. március 12., csütörtök

Ha egy legénynek szándékja vóna


Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegyében járunk, több, mint száz évvel ezelőtt. Jóféle a közösségi élet, a kisebb községekben mindenki ismeri egymást, de a nagyobbakban is egész falura való ismeretsége van mindenkinek. Az iskolában, a munkánál, az egy utcában vagy városrészben lakók, a katonatársak erős lelki kötelékkel fűződnek egymáshoz.

A legények komának szólítják egymást, ez már a kötelességekkel is járó barátságnak a kifejezése; az ilyen komaságot bor mellett fűzik még szorosabbra. Majdnem minden legénynek van egy legjobb komája, akár tűzbe-vízbe is készek menni egymásért, jó szolgálatot tesz az ilyen kapcsolat kocsmai verekedésnél. Az egykorú lányok is összetartanak, baráti csoportokban csivitelnek egymással.

Jó korán kezdik a fiatalok az érintkezést. A lányokat hamar viszik férjhez, tizenhat, mire eladósorba kerül, mire tizenkilenc lesz, már vénnek mondják. A legények is korán nősülnek, 16-18 évesnek már van szíve választottja, de a házassággal azért kivárják a katonaság végét. Már az egészen apró legénykék is eljárnak esténként a lányos házhoz a napi munka után. Beszélgetnek illedelmesen a szobában egy ideig, aztán a legény látványosan elköszön, a leány úgy tesz, mintha kikísérné. A tornácon vagy a kiskapuban megáll a legény, és elkezd diskurálni a jánnyal, suttogva, egymáshoz közel hajolva, arra igyekszenek, hogy minél jobban kiismerjék egymást.

Néha a legény három-négy házhoz is eljár, ugyanazon este sorra látogatja mindegyiket. Persze ahhoz megy először, akit a legjobban kedvel, van aztán a többi helyen neheztelés, sértődés, „ hun vót idáig?” . A lány szülei elnézik, szó nélkül hagyják ezt a kinti sutyorgást, csak arra vigyáznak, hogy baj ne legyen és hogy jól válasszon az a lány. Végre aztán a legények oda járnak, ahová nagyon lekötötték magukat, úgy hogy jó világ érkezett el, már borral is kínálják őket.

A lány egy legényt sem utasíthat el, mert abból roppant nagy sértés kerekedik, csak a viselkedésével mutathatja ki, hogy nincs kedvére a legény. A szegénylegény, ha tisztességes, nem szalad a gazdag, a módos után, hanem a meggondolt szavú, dolgost választja ha szegény is. A szegény szülő nem szól fia választásába. A gazdag szüle annál jobban megnézi, kifélét, mifélét választ a gyereke. A leány életének a férjhez menés a legfőbb eseménye, a házasságban vagy a mennyország, vagy a pokol várja. A tökéletes férj nem iszik sokat, nem kártyázik és nem bolondul a szoknya után. Az a szép páros élet, ahol megvan az egyetértés és otthon egymásban gyönyörködnek a házasok.

Ha már a legény meg a leány jól összebarátkoztak, a legén megpendíti a lány előtt, hogy neki „ szándékja vóna!” Aztán megbeszéli a dolgot a szüleivel s ha nincs semmi baj, a szülők felkérik az egyik rokont násznagynak aki, többnyire az apával együtt elmegy megkérni a leány kezét. Jövetelük nem titok a lányos háznál, járt már itt „susogóba” egy öregasszony, aki kitudta, odaadják-e a leányt. De akkorra a legény már kitudta magának, mit gondol a lány felőle, mert az utolsó estén, amikor találkoztak, almát adott neki. Ha azt a lány megette, akkor biztos, hogy szereti és hozzámegy. Ősi szokás ez, még Ázsiából hozták eleink s a török népeknél szokásban van máig. Azt tartják, hogy az alma megtermékenyíti az asszonyt.

Igen szívesen fogadják a becses vendégeket. Bor, egy kis harapnivaló mellett megbeszélik a kézfogó napját is, majd jegyet ad egymásnak legény s leány. A legény pénzt, a saját sorsához illőt, a leány pántlikát, fenntartván ezzel az ősi szokást, amely még abban az időben kezdődött, mikor rabolta vagy vette magának a legény a feleséget. A jegyváltást a jegybenjárás követi, majd a lakodalom. Nagyon izgalmas a lakodalomra való készülődés és maga a lakodalom is, egyszer talán majd azt is elmesélem.

2009. március 11., szerda

A Nagy Vadász története


Az arisztokrácia társasági életében meghatározó volt a rokonság, a több évszázados egymás közötti házasodás. A kapcsolatok létrejöttében és ápolásában szerepet játszott az iskola. A nők nagy számban tanultak angolkisasszonyoknál, a Sacré Coeurben és a Notre Dame de Sion iskoláiban, a férfiak pedig a piaristák és a ciszterek budapesti gimnáziumaiban, valamint a bécsi Thereisanumban vagy Kalksburgban.

Az arisztokrata társasági élet egyik központja, az 1827-ben gróf Széchenyi István által alapított Nemzeti Casino volt – csak férfiak számára. Valamivel többen jártak a báró Atzél Béla alapította Park Klubba – férfiak és nők. A Park Club (Országos Casino) hivatalos lapja volt 1914-ig a Szalon Újság, 1914-1944-ig pedig a Társaság, amely hetente számolt be a nemesség és a főnemesség eseményeiről: utazásaikról, báljaikról, esküvőkről, valamint a halálozási és születési eseményekről, évfordulókról.

Kedvelték a sportot is az arisztokraták. A reneszánsznak – a klasszikus görög és római kultúrához való visszafordulásnak – kellett elkövetkeznie ahhoz, hogy az emberi testkultúra gondolata ismét előtérbe kerüljön. Számos új elem jelent meg a sport történetében, ezek döntő többsége Angliából indult világhódító útjára.. Az arisztokrácia zártkörű sportprogramjaiban a vadászat, lovaglás, vitorlázás, krikett és a korcsolya volt a domináns.

Gróf Széchenyi István angliai tapasztalatai alapján indította útjára Magyarországon a lóversenyzést. Költségigényes volta miatt a lósport a legexkluzívabb sportok körébe tartozott, istállótulajdonos azonban nem lehetett akárki. A lovak tartásához és a lovaregyleti tagsághoz nemcsak vagyon, hanem erkölcsi feddhetetlenség is kellett. A reformkor idején a tenyésztők és futtatók a "társaság javából" kerültek ki, így a Széchenyi, Károlyi, Andrássy, Keglevich, Esterházy, Pejacsevics grófi, a Wesselényi, Orczy és Brudern bárói családok tagjaiból, vagy később az Apponyiaktól, a tatai Esterházyaktól, Zichyektől, az Üchtritzektől, Wenckheimektől.

A vadászat ugyancsak főúri sport, és a legnemesebb szórakozások egyike. Nem céltalan öldöklés – sokkal inkább a természet tisztelete fejeződik ki benne, és az állatok védelmét szolgálja. A hagyományos ceremóniák fennköltséget adnak neki: azt az érzést, hogy akik űzik, egy zárt körbe, a kiválasztottak közé tartoznak. Érthetjük szó szerint, hiszen így is volt.

A II.Vh és az azt követő idők véget vetettek az idilli társasági életnek. Hogy is mutathatnám be szemléletesebben az arisztokrácia megpróbáltatásiat, mint a Nagy Vadász sorsán keresztül. Élete ékes bizonyítéka annak a rengeteg bűnnek, amit az 1945 utáni rendszer az arisztokrácia ellen elkövetett. Gróf Széchenyi Zsigmond a Magyar Nemzeti Múzeum alapítójának, Széchényi Ferenc grófnak ükunokája. Dédapja, gróf Széchényi Lajos, testvérbátyja volt a "legnagyobb magyarnak", gróf Széchenyi Istvánnak.

Miért ez a különbség az írásmódban? A 20. század első felében gróf Széchényi Viktor (1871-1945) volt a nemzetség összefogásának motorja. (Ő gróf Széchényi Ferenc dédunokája és gróf Széchenyi Zsigmond édesapja volt.) Az ő kezdeményezésére indultak meg a nemzetségi gyűlések, ő szorgalmazta a nemzetség monográfiájának megíratását, maga is több családtörténeti művet kiadott (vagy hagyott kéziratban az utókorra), buzdította a családtagokat, hogy gyarapítsák a közös levéltárat stb. Szóval erősen a szívén viselte a nemzetség múltját, jelenét és jövőjét. Nélküle nagyságrendekkel kevesebbet tudnánk a 20. század első felében élt Széchényiekről. Ő azonban csak egy volt a nemzetség tagjai közül, amely pl. 1932 elején 103 főt számlált (a házastársak nélkül).

Ezt a sok embert nem volt könnyű mozgósítani és összefogni, akármilyen nemes célról is volt szó: a számos családból álló nemzetség tagjai szétszóródva éltek az országban, emellett többen közülük már annyira elveszítették anyagi létalapjukat, hogy minden bizonnyal nem nagyon érdeklődtek ilyen apróságnak tűnő dolgok iránt. És persze nyilván voltak olyanok is, akik tudatosan - pl. a legnagyobb magyar emlékére való tekintettel - használtak egy ékezetet. Hogy egy-egy ékezet meglétének vagy nemlétének mi lehet a konkrét oka, azt természetesen ma már csak találgathatjuk. Csak az biztos: gróf Széchenyi Istvánnak egy ékezettel, gróf Széchényi Ferencnek (és a Könyvtárnak) pedig két ékezettel KELL írni a nevét.

Gróf Széchenyi Zsigmond 1898. január 23-án született Nagyváradon.. Münchenben, Stuttgartban és Cambridge-ben tanult, 1927-ben járt első afrikai vadász-és gyűjtőútján Szudánban, majd visszalátogatott többször Afrikába, de járt Alaszkában és Indiában is. Első felesége, az angol Stella Crowther Péter fiukkal már a háború elején visszaköltözött hazájába.

Az ostrom idején Széchenyi villája értékeivel együtt porig égett, apja budavári házában lakott a kitelepítésig. 1945 március 13-án a szovjet hatóságok elvitték, a Tisza Kálmán – Köztársaság – téren, majd Csömörön, egy lágerben tartották fogva április 19-ig. Közben egyik kihallgatásakor, a Mosonyi úti fogházban véletlenül találkozott még édesapjával, aki az ő kiszabadulása előtt két nappal halt meg a fogságban elszenvedett bántalmazások miatt.

1947-től 1950-ig még az Országos Erdőközpont vadászati felügyelője lehetett, 1948-ig vadászemlékeit közölte a Nimród vadászújság, s 1948-ban megjelent egy szakkönyve a szarvas selejtezésről. 1948 után megszaporodtak a származása miatt ellene irányuló támadások. 1950-ben elbocsátották, könyvei indexre kerültek bezúzták őket. 1951-ben kitelepítették Tiszapolgárra egy tyúkólba – megérkezésekor még a tyúkok is benne voltak. Öt hónap után másik kényszerlakhelyre költözhetett, Balatongyörökre, ahol ismerősei befogadó nyilatkozatot tettek.

1952 novemberében elhurcolta a rendőrség Keszthelyre, majd Veszprémbe, december elején a budapesti toloncházba. Mint „közveszélyes csavargót és munkakerülőt” internálták. Április elején két hónapra átvitték a sopronkőhidai fegyházba, majd visszakerült a toloncházba, ahonnan június 13-án szabadult. Vissza kellett költöznie Balatongyörökre, ott élt 1959 tavaszáig, ott ismerte meg második feleségét Hertelendy Margitot. Visszakerülése, illetve a kitelepítés feloldása után a keszthelyi Helikon Könyvtár munkatársa lett. 1955-től ismét megjelenhetett egy-egy cikke, s Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó vezetője kezdeményez te, hogy ismét kiadhassák könyveit.

A Természettudományi Múzeum 1957-ben egy kelet-afrikai expedíciót szervezett, hogy részben pótolják az 1956-os események során elpusztult gazdag gyűjteményt. Szükségük volt egy ismert, jó kapcsolatokkal bíró, nyelveket beszélő vadászra, így megkeresték az addig mellőzött Széchenyi Zsigmondot, aki tagja lett az 1959/60-as gyűjtőútnak. Előtte felköltözhettek Budapestre. 1964-ben feleségével tette utolsó, kilencedik kelet-afrikai útját. Könyveit számos nyelvre lefordították, jogdíjaikból valamennyivel jobb anyagi helyzetbe kerülhettek. Az 1960-as szafari után ezer forintos „kiemelt” nyugdíjat ítéltek neki. Fegyvertartási engedélyt kapott, külföldi barátai vadászfegyvert ajándékoztak neki.

1967-ben bekövetkezett haláláig itthon csak minimális vadászati lehetőséghez jutott, apróvadakon kívül mindössze két selejt szarvas kilövését engedélyezték az egyik legnagyobb magyar vadásznak. Kielégítetlen vadászszenvedélyét vadászati szakkönyvek gyűjtésével pótolta. Mintegy ötezer kötetes gyűjteménye a Természettudományi Múzeumba került, a felesége gondozásában.

Remélem, tudtam adni egy kis betekintést olvasóimnak a főnemesség, az arisztokrácia életébe és megpróbáltatásaiba. Vannak arisztokraták, akiknek mindez ma már semmit sem számít. Többen úgy gondolják, az arisztokrata származás, név inkább történelmi dimenzióban jelent valamit. Van aki úgy érzi, a név, a rang nagyobb felelősségtudatra kötelez. Van olyan főnemes, aki azt mondta: gyermekünknek inkább érdekesség grófi származásunk, élvezi a régi családi történeteket és ezeken keresztül már megismerte szinte az egész magyar történelmet. És vannak, akik nem felejtenek.

2009. március 9., hétfő

Zűrzavaros idők


1918 előtt az arisztokráciának konzervatívnak, a nemesi hagyományok politikai őrzőjének illett lennie, vagy pedig liberálisnak, de az alkotmányos királyság hívének – elvből, és nem taktikából. Ebben az időben az úri mértéktől csak balra lehetett eltérni, a konzervativizmustól jobbra semmi sem volt a politikában.

1918 után az arisztokrata politikai magatartás – a kaszinói elvárás értelmében – a Habsburg-királypártiság, a legitimizmus volt. A legszigorúbb úri körök még a Horthy-féle vonalat is rossz szemmel nézték.

1919 után azonban már bőven volt politikai tér a legitimizmustól jobbra elhelyezkedő irányzatok számára. Ám a főúri világ ezt sem tűrte, féltette a latifundiumot a „kis uraktól”, a keresztény középosztálytól, a jobboldali kispolgárságtól, az ő vagyonszerző, fosztogató éhségüktől.

A főúri stílus semmilyen politikai demagógiával nem fért össze. A különítményes báró, az „ébredő” őrgróf, a nyilas gróf ugyanúgy kigolyózta magát a „jó társaságból”, mint a köztársasági vagy a szocialista gróf.


Anarchisták, radikálisok, szocialisták

A legszélsőségesebb baloldali szocialista irányzatnak, az anarchizmusnak is akadt Magyarországon híve, egyik vezéralakja méghozzá az 1877-ben született Batthyány Ervin gróf volt. Már gyermekkorában szakítani akart a dologtalan élettel. Vagyonáról lemondva kőműves szakmát akart tanulni. A család fekete bárányként kezelte, külföldi utazásra küldte, hogy fejét kiszellőztessék. Londonban azonban az ifjú gróf megismerkedett az anarchizmus élő teoretikusaival, Kropotkinnal, Malatestával, az osztrák Ramus-zal, akiknek hatása alá került. Vagyonát a mozgalom hazai céljaira akarta fordítani. Lapot indított és bögötei birtokán szabad iskolát létesített parasztjai számára, de a hatóságok betiltották. 1910-ben eladta a birtokot, és megundorodva a pénzhajhász álanarchisták kalandorságától, Angliába települt. Ott halálig, 1934-ig anarchista elméleti munkásságot folytatott.

A baloldali „osztályáruló” arisztokraták közül, ahogy már említettem, Károlyi Mihály gróf volt a legismertebb. Fokozatosan vált radikális demokratává. Az első világháború idején azért küzdött, hogy Magyarország lépjen ki a háborúból. Amikor a Monarchia összeomlott, kézenfekvő volt, hogy az egyetlen demokratikus, de polgári alapon álló párt, a Függetlenségi Párt adja a forradalmi kormány fejét. Ennek pedig legradikálisabb vezetője Károlyi volt. A forradalom azután csak tovább radikalizálta nézeteit. Végül is nem fordult szembe a Tanácsköztársasággal, emigrációja idején pedig szoros szövetségese lett a kommunista mozgalomnak. Újabb személyes tragédiája, második emigrációjának oka, hogy a második világháború után a népi demokráciákban, így Magyarországon is felülkerekedett a sztálinizmus torz, dogmatikus gyakorlata - neki a Rajk-perrel telt be a pohár. Élete végéig házas-és szellemi társa, egyenrangú partnere volt gróf Andrássy „vörös” Katinka.

Sok nevet kellene említeni, akiket társadalmi osztályuk árulónak tartott: Odescalchi Margitot, Pálinkás (őrgróf Pallavicini) Antalt, báró Hatvany Józsefet. Utóbbi élete ugyancsak azt bizonyítja, hogy nemcsak megtagadott osztálya részéről érték elítélő megnyilatkozások, hanem tudatosan vállalt új, nagyobb közössége, a szocialista rendszer dogmatikus vezetői is bizalmatlanok voltak vele szemben. Őt is megalázták, ártatlanul börtönbe csukták.


Fasiszták, nyilasok

A baloldali állásfoglalásnál gyakoribb volt, főleg Hitler hatalomra kerülése után, hogy néhányan inkább jobbra, a fasizmus irányába csúsztak. A legismertebbek közülük Festetics Sándor, Széchenyi Lajos és Pálffy Fidél grófok, valamint Kemény Gábor báró. Érdekes, hogy egyes családokon belül, testvérek között is milyen óriási ideológiai és politikai szakadékok tátongtak.

A Pálffy fivérek közül József és Géza, akik legitimisták és élesen náciellenes gondolkodásúak voltak, a megszállás után aktívan közreműködtek a Magyar Front alapításában és működésében. Fidél viszont szegedi ellenforradalmárból fasiszta lett, a Szálasi-kormány földművelésügyi minisztere. Sokkal árnyaltabb személyiség volt Kemény Gábor báró, Szálasi másik főnemes minisztere. Elkötelezett németbarát, nyilas tevékenysége mellett időnként segített zsidók megmentésében, főleg bátyján, a demokratikus gondolkodású Boldizsáron keresztül, olykor elfogadva Raoul Wallenberg vagy más külföldi diplomata kéréseit. A nyilas arisztokratákat egyébként családi megvetés övezte. Nem hívták meg őket például a népes családok hagyományos nemzetségi összejöveteleire. Így tettek a Festeticsek Sándorral, vagy a Széchenyiek Lajossal.

Az arisztokraták közül leginkább azok jutottak balra, akikben a félelem szülte óvatosság hiánya az általános problémák gyökeres átgondolásának hajlamához, a szó szerinti értelemben vett radikalizmushoz vezetett. Jobboldalivá azok váltak, akiknek anyagi lehetőségei elmaradtak előkelő származásuktól, s az ennek megfelelő társadalmi állástól. Ez a helyzet elégedetlenséget, neheztelést keltett bennük, és az ilyen irigység motiválta gyűlölködés általában a szélsőjobboldali gondolkodás indítéka.

2009. március 6., péntek

Összetört címerek


Rossz idők jártak az arisztokráciára 1945 után. Magyarország fejlődése szempontjából a Rákosi-féle vezetés legnagyobb bűnei közé tartozott, hogy az arisztokráciát, a főnemeseket vagyis a jó neveltetésük, kitűnő körülményeik miatt igen jó képzett volt vezető réteget nem engedték beilleszkedni. Szellemi tőkéjükre óriási szükségünk lett volna.

Az arisztokraták többsége 1945 után itthon maradt (illetve 45-46-ban visszatért) és a szerényebb viszonyok között is, ha nem is túl nagy örömmel, de késznek mutatkozott az együttműködésre. Nem is az fájt nekik a legjobban, hogy elvették földjeiket, államosították egyéb tulajdonukat, hanem az, hogy nem hagyták őket emberi körülményekhez méltóan élni, nem végezhettek képzettségüknek, tudásuknak megfelelő munkát, és a gyerekeik sem tanulhattak tovább.

A Magyarországon maradt főnemesek többsége – többnyire érthető előrelátásból – már a háború végétől önként tartózkodott attól, hogy rangját, előneveit, címeit használja. Hivatalosan azonban csak 1947 januárjában szüntette meg egy törvény azokat. A nyugatra emigrált magyar főnemesek használták rangjukat, számos világváros telefonkönyvében ott szerepeltek az ismert magyar történelmi nevek. Sokat köszönhetünk Gudenus Jánosnak és Szentirmay Lászlónak, akik évtizedeken át kutatták a magyar arisztokrácia háború utáni sorsát, megpróbáltatásait, hogy aztán végül könyvbe rendezzék a történelmi hűségnek megfelelő dokumentumokat, az egyes családok sorsát követve, de feltétlenül meg kell említeni Szekfű Gyula és Weis István nevét is, akik a történelmi arisztokrácia szerepét tudományos szempontból a legigényesebben és talán a legkritikusabban értékelték.

1945 után a koalíciós időszakban az arisztokrácia politikai megítélése meglehetősen vegyes volt, ámbár egyhangú volt a vélemény, hogy az arisztokrácia vezető szerepe megszűnt. Persze ennek akkoriban egyáltalán nem mondott ellent, hogy a főnemesség demokratikus gondolkodású tagjai, főleg a náciellenes érzelmeiket 1945 előtt aktívan kimutató személyek részt vegyenek az Ideiglenes Nemzetgyűlésben (Dessewffy Gyula, Károlyi Mihály és Teleki Géza grófok).

Az 1948-1949-es fordulat után viszont nemcsak kollektív hanem egyéni értelemben is megpecsételődött az arisztokrácia sorsa. Az arisztokrácia megítélése az arisztokrácián belül sem volt egységes. A legélesebb kritikát az osztályával szembefordult Károlyi Mihály mondta ki. 1946-ban a Valóságban megjelent tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg a nyugati arisztokrácia a XVIII. századtól kezdve fokozatosan demokratizálódott, az elmaradt Magyarország oligarchiája továbbra is feudális jellegű maradt.

A magyar és az angol arisztokráciát összehasonlítva rámutat: bár lényegében Angliában is megmaradtak a döntő osztálykülönbségek, az arisztokrácia az ipari, kereskedelmi világban kénytelen volt sokféle emberrel érintkezni, és nem éreztethette többé korlátlan hatalmát, lassan levetette magáról azokat a hűbéri tulajdonságokat, melyeket a magyar gróf a XX. századba is átmentett. Az anglikán egyház befolyása alatt álló angol úri osztály kevésbé volt merev gondolkodású, mint a katolikus légkörben nevelkedő aulikus magyar arisztokrácia, mely egészen a legutolsó időkig megvetette az ipart, a kereskedelmet, és továbbra is földje hozadékát tékozolta. Még a bankok ügyvitelében sem igen vállaltak szerepet. Az ipar és a kereskedelem ügyeinek intézését a zsidóknak és a sváboknak engedték át, az állami és a megyei hivatalok vezetését pedig leginkább a kisnemesekre, dzsentrikre bízták. De nem lehet elvitatni, hogy az arisztokrácia, a főnemesek kifinomodott ízlésükkel, műveltségükkel nagyban hozzájárultak a művészetek fejlődéséhez.

Károlyi Mihály végkövetkeztetése: az arisztokrácia levitézlett. Ami érték benne volt, az 1940-es évekre mind elherdálta.


„Talán kiemelkedik közüle egy-egy lelkiismeretes ember, de - amíg régente még a legrosszabbak is megőriztek bizonyos méltóságot, kötelezettséget, következetességet, addig – ma az osztály, mint egész nem tudott megállni a lejtőn és a saját, féltve őrzött becsületét is bepiszkolta.”



Írása végén nem kis felindultsággal állítja ki a végbizonyítványt:


„Mi maradt meg az arisztokrácia értékeiből? Semmi. Ők, akiknek még a polgár is ötödrangú lény volt, a végén csak a kispolgári és alvilági SS és hasonló bandák kegyéből éltek. Nem mentség, hogy nem vettek tevékenyen részt az elmúlt két évtized politikájában. Ott álltak a háttérben és sokszor kényes posztokon szolgálták a rendszert Horthytól Szálasiig. Annak az osztálynak, amely önmagát is elárulta, nincs többé létjogosultsága.”


Kemény szavak. Károlyi véleménye még hosszú ideig hivatkozási alap volt az arisztokrata származásúak üldözéséhez. Mindezt bevezetőnek szántam egy következő posztomhoz.

/fotó: a lepusztult Wenckheim kastély Pósteleken/

Konzis írásaim

Tavaly a Konzervatórium állandó szerzője voltam. Tizenkét írásomat publikáltam ott májusban és júniusban Tita néven, ebből egyet, a Gasztronómia és Gasztrozófia címűt már korábban olvashattatok itt ebben a blogomban.

A következő napokban beteszem a többit, mind a tizenegyet szépen, sorban. Remélem, érdekesnek találjátok majd, akik ott nem olvastátok.


2009. március 5., csütörtök

Kétségek között


Nagyon nehéz így élni. Megélni akarni a pillanatokat, amit olyan nehezen tanultam meg, hiszen annyira buták vagyunk mi, emberek, hogy vagy a jövőben élünk, vagy a múltban de legritkábban a jelenben.

Kavarog a lelkemben minden. December óta történnek velem a dolgok, egyszerre a legjobbak és a legszomorúbbak. Visszatért az életembe a szerelmem, akivel 19 éves korunktól ismerjük egymást és három évet együtt is éltünk, aztán elsodródtunk egymástól hogy végül hazataláljunk. Jön haza a kislányom május végén, aki ismer, tudja, mekkora nagy boldogság ez nekem, évek óta nem láttuk egymást, hiszen messzire röppent a fióka, egészen Indonéziáig, Bali szigetén él.

Tervezgetünk a Kedvessel, de szabad-e tervezni? Megvalósítani a terveket még nem tudjuk, anyukája nagyon beteg, mellette marad, míg él, mindketten így akarjuk. Utána még lehetne sok jó évünk együtt, de mit ad a világ nekünk? Éhséglázadásokat? Háborút? Meghalunk? És ha igen, hogyan? Lelőnek majd vagy éhen halunk? Ha nekünk lesz is tartalékunk, de mi van akkor, ha a környezetünkben élőknek meg nem? Senki nem hiszi, hogy nagy a baj, csak akkor majd, ha nem lesz kaja a boltban.

Maradjunk a szigeten, évente többször átélni az árvízveszélyt, esetleg megtapasztalni, milyen is az, amikor a Duna birtokba veszi, ami az övé? Elköltözni, de hova? Hol vannak hozzánk hasonlóan gondolkodók? Hol lelhetünk igazi közösségre? - mert itt olyan nincs.

Ha maradunk, fel kell újítani a házamat, picit megnagyobbítani, hogy kényelmesen elférjünk. Új tető is kellene, új burkolatok. De van jövőnk, ami miatt érdemes? Ha megyünk, újak leszünk valahol, a „gyüttek”, akiket talán sohasem fogad be a falu.

Megannyi kérdés és nincsenek válaszaim. Kedves Barátaim, segítsetek. Adjatok tanácsot, esetleg mondjatok falvakat, amiket megnézhetnénk, ahol élni lehetne. Nem tudok aludni éjjelente, töprengek. Félek és féltem a szeretteimet.

A fotó egy gyönyörű tavaszi kép. Mert eljön a tavasz, ugye?

2009. március 4., szerda

Vers a Kedvestől




Péntek reggel


Az állomás fel sem ébred,
csak lustán másik oldalára fordul,
mikor a vonatom befut.
Műbőr- és alumínium-szagától
minden korábbi vonat-út eszembe jut.
Szívem még nem fogta fel,
hogy zakatolva hozzád visz el
a téli reggel:
lelkem köré az öröm
csak lassan, ásítozva csordul,
hogy megharcoljon
széllel és hideggel.
Mikor a part felé
a kis lejtős utcán baktatok,
már színt kap a világ:
kék ég-foltokat tükröznek vissza
a szemérmes ablakok,
és éber kiskutyák csaholnak ki rám
egy-egy kertkapun;
én visszaköszönök nekik:
"Om mani padme, hum!"

A kis hajó
még a túlparton imbolyog,
mikor a vízhez érek.
A folyó, a fák,
a sirályok, a kacsák
kiáltják felém, hogy élek,
hogy csodás az élet,
mert te VAGY, mert én VAGYOK.
S ahogy a kis komp nyomán
foszlanak szét a hullámok, habok,
úgy olvadnak semmivé
a találkozásaink közti évek és napok.
A Nap felcsillan a vizen, -
mint bennem a remény, és hiszem,
hogy mint a kis hajó,
egyszer majd révedbe érek.
Még egy szakasz gyalog
utcácskák virágnevű során,
míg végre nálad vagyok.
És csak ámulok a csodán:
hogy milyen boldoggá teszel -
pusztán azzal, hogy létezel.

S.Z.

Bp. 2009. 02. 28.

2009. március 2., hétfő

A nő és a tao


Aprócska koromtól nagyon szeretek olvasni. Hozzátartozik a napjaimhoz, sem a tévénézés, sem az internet nem tud elrabolni az olvasástól. Legfeljebb megkönnyíti a dolgomat, könnyű és gyors netről rendelni és teszem is gyakran.

Jó lenne egy igazi nagy könyvtár, de azért az keveseknek adatik meg. Sok könyvem van, de nem elég. Minél több van, annál többet szeretnék. Könyvtárba járni jó, de az igazi jó könyveket nem nagyon akarom visszavinni, pedig ugye muszáj. Az új könyvek meg...kell az az illat. Elbűvölő. Nekem, de tudom, másnak is.

Maitreyi D.Piontek könyvét ajánlom minden olyan nőnek, aki vonzódik a keleti kultúrához, filozófiához, de azoknak is, akik egyszerűen csak a legteljesebben szeretnék megélni nőiességüket, női mivoltukat, egészségesnek és szépnek akarják tudni magukat.

Manapság a nők gyakran megfeledkeznek belső erejükről, és a pasikat akarják utánozni. Ez azonban gyengíti a női testet, és kibillenti a nőt az egyensúlyából. Nekünk nőknek meg kell tanulnunk megérteni, hogy belsőleg erősek, külsőleg viszont lágyak és puhák vagyunk, hiszen éppen ettől vagyunk szépek. A lágyság és a puhaság nem hiba. Egy régi kínai mondás így szól: " Mi marad meg tovább a testnek: a puha nyelv, vagy a kemény fogak? "

A nőknek nem kell hasonlítaniuk a férfiakhoz - ne is akarjunk hasonlítani hozzájuk. Az a feladatunk, hogy felfedezzük a nő valódi természetét. Pontosan erről szól a könyv. Segít abban, hogy megismerjük magunkat, ne hátrányos adottságnak, hanem erőnek érezzük gyengeségünket.