2009. április 29., szerda

Múltidéző: a Főherceg Sándor utca

Térjünk vissza akkor a múltba, a mai Bródy Sándor, akkor Főherceg Sándor utcába. Legalább a keresztnevét megtarthatta szegényke. Első házában, amely egy háromemeletes bérpalota, a Múzeum körút sarkán volt a csendes Múzeum Kávéház, egyike az akkor még számtalan szép budapesti kávéháznak. A második ház volt a Dessewffy palota, egy velencei palazzo másolata. Tulajdonosa gróf Dessewffy Miklós volt, a nagy numizmatikus, nagy gyűjteménye volt a görög államok és városok pénzeiből Nagy Sándor koráig, de legnevezetesebb a közép-európai népvándorlás kori pénzek gyűjteménye volt, mely gazdagabb volt, mint bármely múzeumé. A tudós gróf maga írt hozzá részletes katalógust, amely nélkülözhetetlen forrásmű Közép-Európa népvándorlási történetéhez.

A Dessewffy palota mellett következett a Keszlerffy-palota, melyet a tulajdonosok halála után leányuk, báró Thoroczkai Viktorné örökölt, később eladta Károlyi György grófnak. A változásoknál kicserélték a kapu felett a kovácsoltvas címereket. A második világháború után, amikor a házat Károlyitól elvették, lekerült a címer. Ekkor a magyar történelmi osztály nemcsak vagyonát és rangviselési jogát vesztette el, hanem üldözött lett saját hazájában.

A palota másik oldalán volt a régi Országház, a később épült monumentális újgótikus Parlamenthez képest nagyon kicsi és szerény, Ybl Miklós műve. Itt beszélt Deák Ferenc, Tisza Kálmán és a 19. század második felének minden politikusa. A régi Országház másik oldalán volt a báró Inkey palota.

A Múzeum kert rácsos kerítése az első keresztutcáig, az Esterházy utcáig terjedt., ma Puskin utca a neve, a Múzeum kert mögötti rész pedig a Pollack Mihály tér. A Főherceg Sándor utca és az Esterházy utca túlsó sarkán volt az Odescalchi palota, mellette egy kisebb palota állt, Törley pezsgőgyárosé és családjáé volt. Velük szemben volt Festetics Tasziló egyemeletes szürke palotája.



A ház előtt vagy másfél méterrel a hercegi azilumjogot jelző láncok érték a földet oroszlánfejjel díszített alacsony vaspillérek között. Aki átlépte ezeket a láncokat, Festetics herceg "pallosjoga" alá került, élete-halála felett a herceg ítélkezhetett. Az odamenekült üldözöttek menedékjogot kaphattak, akár közönséges gonosztevők, akár politikai üldözöttek voltak, az állam rendőrei nem foghatták el őket a herceg parancsa nélkül. Persze ez a jog a húszas években már régen nem létezett, és minthogy Festetics Tasziló grófot 1910-ben Ferenc József emelte hercegi rangra, már csak egy szimbolikus történelmet idéző emlék volt.

A palota melletti kertet szép magas rács védte hercegi címeres kapuzattal. A kert nagy részét Tasziló herceg fia és örököse eladta a Magyar Rádiónak, itt épült a rádió épülete. Tasziló hercegről és az utca többi épületéről a következő posztban írok majd. Sokat jártam a Bródy Sándor utcában, a Nemzeti Múzeum és kertje kedvenc helyeim közé tartozik, jól ismerem a környéket, bár ma már csak néha megyek be a fővárosba. Akkor elnézek a Múzeum körútra is, meglátogatom az összes antikváriumot, és gyönyörködöm a szépséges palotákban, még ha sokuk hozzájuk méltatlan állapotban van is.


Fotó: a Festetics palota - Klösz György városfotóiból


2009. április 27., hétfő

Tökéletes egység


Amikor mérhetetlenül boldog vagy önmagadban, boldog vagy, ahogy vagy, áldott vagy, ahogy vagy, hálás vagy, ahogy vagy, és minden energiád együtt táncol, amikor az energiáid zenekarrá állnak össze, akkor Isten van. Ez a tökéletes egység érzete az, ami az Isten. Az Isten nem egy személy valahol - Isten ennek a háromnak az egységbe fordulása, amikor a negyedik megjelenik; ez egy tapasztalat. És ez a "negyedik" több, mint csak részegységek összege.

Ha részeire bontasz egy festményt, akkor ott találod a vásznat, a színeket, a festéket, de a festmény nem a vászon és a festék összessége, hanem valami több. Ez a valami több az, amit a festmény, a színek, a vászon a festő kifejez, és ez a valami több adja meg a kép szépségét.

Ha szétboncolsz egy rózsát, akkor megtalálod benne a vegyületeket, az alkotórészeket, de a szépségét sehol sem találod majd. Az nem az alkotórészek összessége, hanem valami annál több. Ha megérted, hogy az több, akkor megérted Istent.



Rasztafari szafari



Erdélyben vettem egy könyvet, Winkler Róbert írta, a címe: Kutyaszorító. A világ legvidámabb kutyahatározója, ahogy a könyv alcíme is mutatja. Beírom onnan, mit is ír a puliról. Ő adta írásának a rasztafari szafari alcímet, tök aranyos. És miért éppen a puliról írok? Mert Mocsi kutyám is az volt, ha nem is fajtatiszta, volt benne egy kevés pumi is apai ágon.

A puli

A legbefutottabb magyar terelőkutyasztár. Csekély mérete dacára a nyáj korlátlan ura; percek alatt képes Woolmark-embléma alakúra terrorizálni a birka tömeget. Ha nincs nyájunk, használhatjuk a pulit házőrzőnek is. A harapás nem erős oldala, de megvesztegethetetlenség terén Robespierre hozzá képest egyszerű Costa Rica-i vámos. Boldogult gimnazista koromban másfél éven keresztül folytattam bonyolult etológiai kísérleteket egy útba eső házőrző pulival. A kockacukrot néhány hét leforgása után elfogadta, de miután lenyelte, tovább ugatott. A kezdeti siker szárnyakat adott; hónapokig hordtam neki a cukrot - néha még vakáció alatt is, készülvén az új tanévre. Az érettségivel félbe szakadt a kísérlet, a kutyának soha nem vakargathattam meg a feje búbját.

A puli külsőre a megtévesztésig hasonlít H.G.Wells láthatatlan emberére, aki minden testfelületét befedte, nehogy feltűnjön valakinek, hogy nem létezik. A pulinál is nehéz megmondani, mi rejtőzik a hihetetlenül bozontos bunda mögött: füle, farka, szeme, lába és teste megannyi sötét rejtély. Egyedül az orra vége látszik - igazi profik soha nem ülnek le vele pókerezni. A legtöbben csak a fekete pulit ismerik, holott viszonylag gyakori a fehér, akad néhány szürke, maszkos fakó, és - bár ez marhaságnak tűnik - egy angol kutyakönyv barnáról is tud.

A puli a tűzpiros Gibson Les Pault leszámítva némileg Bob Marleyre hasonlít, ám városi lakásban ajánlatos lenyírni a rasztafari irhát. Ebben az esetben is szemrevaló társunk marad és göndör bundája nem rohad össze. Egy-egy loncsos pulit már kifejezetten kínoznak a portól-piszoktól súlyos, hatalmas szőrcsomók - a kutyának gyakran már szaladgálni sincs kedve. Több pulinyírásos beszámolót hallottam már, valamennyi tulajdonos azt mesélte, hogy a kutya hihetetlenül hálásan fogadta a fazonigazítást. Ha nem törünk kiállítói babérokra (mert például tele van már velük a vitrin), nyírni mindenképpen érdemes. De amennyiben a fodrászhajlam mellett él bennünk egy kis nosztalgia a rideg szik kopár síkja iránt, legalább a farkát hagyjuk meg eredeti, hosszú szőrű mivoltában, komor mementőjaként egy letűnt kor bonyodalmainak.

2009. április 25., szombat

Barangolás a múltban


1924-ben járunk. Megbukott a kommunizmus és a románokat is visszaszorították, de még korántsem jött rendbe a háború végén összeomlott ország. Az infláció továbbra is ijesztő mértékben nőtt, a közlekedés lassan állt helyre, a főváros élelmiszer-ellátása sokáig akadozott.

Két részre osztották az időt: a "háború előtt" jelentette a bőséget, gazdagságot, nyugalmat, áruknál a jó minőséget. Meg volt a ma. Az utcákon egyenruhás rokkantakat lehetett látni és koldusokat, de télen azért megjelentek égő kályháikkal a gesztenyés nénikék.

Az országra nagy bajok szakadtak: elcsatolták a Magyar Királyság területének kétharmad részét és ezek ellenséges "utódállamok" kezébe kerültek. Csak hat évvel a világháború elvesztése után sikerült a megmaradt csonka országot annyira konszolidálni, hogy új pénzegységet vezethettek be, a pengőt és lassan újraindult az élet.


A Múzeum kert volt a mágnásnegyed központja. A 19. század elején, mikor a kicsiny Pest kinőtt a várost körülvevő falak közül, József főherceg nádor rendeletére itt, Grassalkovich herceg egykori birtokán építették a két fontos középületet: a Magyar Nemzeti Múzeum épületét és az azóta lebontott Nemzeti Színházat. A Múzeum kertet magas rács vette körül, kapuit éjjelre bezárták. Az öreg "csősz bácsik" minden este körüljárták a kertet, kiküldve a még ott sétálókat a zárás miatt. Hangos kiáltásuk messzire hallatszott.

Gyönyörű volt a Múzeum kert amikor kialakították, impozáns szobrokkal, emlékművekkel, római szarkofágokkal. Ott állt a belvederei Apolló bronz másolata, szép alakján hol fügefalevél volt, hol nem - jut eszembe, írok majd erről a fügefalevélesdiről is - aszerint, hogy a hatóság műértése vagy erkölcse hogy látta jónak. Tele volt a kert fákkal, bokrokkal, sok ritka növénnyel. A gyönyörű pázsiton százszorszépek nyíltak, hatalmasak voltak a tiszafák, a fák törzsét borostyán ölelte körül. A sétáló, ha a csősz nem vette észre, megpihenhetett egy agavebokor tövében. A kert '24-re elvadult, elhanyagolttá vált, hogy később aztán újból régi szépségében pompázzon, bár az eredeti arcát sosem nyerte vissza.

A Múzeum kert északi oldalán volt a Főherceg Sándor utca. József nádor korán elhalt bátyjáról, Sándor főherceg nádorról nevezték el, amikor építeni kezdték. A két háború közötti időben nevét Sándor utcára egyszerűsítették, a második világháború után Bródy Sándor lett. Erről az utcáról írok legközelebb.


Fotó: Klösz György
Forrás: Erba Odescalchi Sándor herceg visszaemlékezései

2009. április 23., csütörtök

Ha egész az ember


A modern fizika felfedezte az egyik legfontosabb dolgot, amit valaha felfedeztek: hogy az anyag energia. Einstein ezzel a felfedezéssel adott legtöbbet az emberiségnek. Az anyag csak látszat... valójában nincs is olyasmi, hogy anyag, semmi sem szilárd. Még a kemény kő is egy pulzáló energia, a kemény kő is éppen úgy energia, mint a rohanó folyó, vagy a hullámzó tenger. A szilárd kő hullámait nem láthatjuk, mert azok nagyon finom hullámok, de a kő hullámzik, lüktet, lélegzik, él.

Nietzsche kijelentette, hogy Isten halott. Isten nem halott, ellenkezőleg, az derült ki, hogy az anyag halott. Kiderült, hogy az anyag egyáltalán nem is létezik. Ez a felismerés hozta közel a modern fizikát a miszticizmushoz. Eddington azt mondta: "Eddig azt hittük, hogy az anyag tárgy, de most már tudjuk, hogy ez nem így van. Az anyag inkább olyan, mint a gondolat."

A lét: energia. A tudomány felfedezte, hogy az észlelt, az észlelés tárgya: energia. És évezredekkel ezelőtt, legalább ötezer éve felismertük, hogy a másik polaritás - a szubjektum, az észlelő, a tudat - energia. Akkor mi a különbség e három dolog között? A ritmus, a hullámhossz.

A test vaskos, durva energia, aminek működése is durvább. Az elme már egy kicsit finomabb, de nem olyan nagyon, mert ha becsukjuk a szemünket, akkor a gondolatok is láthatóvá válnak. Nem annyira, mint a testünk, mert a gondolatainkat csak mi láthatjuk, normális módon mások számára láthatatlan.

A harmadik, a legmagasabb sík bennünk a tudat. A tudat még számunkra sem látható. Nem tudjuk objektummá alacsonyítani, mindig szubjektum marad. Ha ez a három energia mind harmóniában működik bennünk, akkor mondhatjuk, hogy egész emberek vagyunk. Ha ezek az energiák nem alkotnak egy akkordot, akkor betegek vagyunk, többé nem alkotunk egészet.

A diófa és a mogyoróbokor



Nagyon régi időkben történt, amit most elmesélek. Élt egyszer egy vén diófa. Egy dombtetőn állt, gyökerei mélyre lenyúltak a földbe, a környéken terelgető pásztoremberek sem tudták, mióta áll már ott. -- Emberemlékezet óta -- mondogatták, s azt is, hogy talán egyidős magával a dombbal. Ez a dombtetőn álló öreg diófa uralta a tájat. Odafentről nézte, mi történik a lenti síkon, és ahogy egyszer így nézelődött fejedelmi magányában, azt látta, hogy lent a mezőn egy csenevész mogyoróbokor hajtott ki.

Ez még azokban az időkben volt, amikor a mogyorónak nem volt héja. Nem borította az a kemény csonthéj, amit olyan nehéz feltörni, ami miatt manapság nem szabad a fogainkkal próbálkoznunk, mert beletörhet, kalapácsra van szükségünk. Szóval a mogyoró annak idején még csak úgy nőtt az ágak végén védtelenül, a belső magvát kínálva, azt a finom, puha magot, amit megeszünk. Kiszolgáltatottan állt ez a cserje a viharoknak, a madaraknak, amelyek könnyen megcsipkedhették, hiszen nem védte a csonthéja. Még a kukacok sem a diófa felé araszoltak, hiszen a dió kemény héján átrágni magukat fárasztó munka lett volna, hanem a kis mogyorócserjét vették célba, annak gyümölcsét dézsmálták.

Látta a vén diófa, hogy így ez a mogyoróbokor nem sokra viszi. Féltette is szegény rokonát, mert minden nyár végére, kora őszre, mire beérett volna sok-sok gyümölcse, a felét elverte a jég: lepotyogtak, a másik felét megcsipkedték a rigók, a harmadik felét – ha beszélhetünk ilyenről egyáltalán – a kukacok vették „gondozásba”. Elgondolkodott a diófa, hogy mit tehetne, de szomorúan kellett rájönnie, hogy nagyon messzire áll a mogyorócserjétől, ezért aligha tud rajta segíteni.

Később azonban egy ötlete támadt, és az egyik ősszel, amikor a diófának különösen gazdag termése volt, egy szem dióját lehullajtotta az ágról, ami gurulni kezdett lefelé a lejtőn, gurult, gurult le a domboldalon, s végül leért a mezőre, ott is folytatta útját még egy darabon, majd a mogyorócserje mellett egy lyukba belepottyant.

Aztán elközelgett a tél, lehullottak a kései esők, követte őket a korai hó, és leplével betakarta. A dió odalent a föld mélyében álomba merült, tavasszal pedig kicsírázott és növekedésnek indult. Az első évben még gyönge szára volt apró levelekkel, de ahogy teltek az esztendők, lassan akkora lett, mint a mellette levő mogyorócserje. Ekkortájt elegyedtek beszélgetésbe egymással. A mogyoró panaszkodott: – Nézd meg testvér, mi van velem. Nemsokára megöregszem itt a mezőn, és nincs egyetlen épen maradt magom, ami földbe hullva utódom lehetne. Mert látod, jó neked, megvéd az a kemény héj a gyümölcsödön, nekem bizony ilyen páncélom sohasem volt.

Erre a kis diófa így felelt a mogyorócserjének: – Figyelj rám, kezdd el növeszteni a gyökereidet abba az irányba, amerre én állok, és én is elkezdem feléd növeszteni. Amint összetalálkoztunk, megpróbálom átadni neked az erőmet.

Így is történt, a két kis fa gyökerei hétről hétre közeledtek egymáshoz, és egyszer csak két gyökér találkozott valahol mélyen a föld alatt. Ekkor a diófából erő áramlott át a másikba. Képzeljétek el, a következő tavasszal a kis mogyoróbokor azt látta, hogy miután a virágszirmai lehullottak, és gyümölcse érni kezdett, valami világosbarna héj borította minden darabját, ami kezdetben még lágy volt, de egyre keményebb lett. Majdnem olyan kemény, mint a dió héja. Bánata örömre fordult, mert hiába jöttek a rigók, kopogtatták a csőrükkel, fel kellett adniuk a próbálkozást. Ez a mogyoró most nem lesz csemege, gondolták csalódottan. Jöttek a viharok is, s bár néhány szem áldozatul esett, a legtöbb az ott maradt az ágakon. És bizony még a kezdő kukacok foga is beletört a héjába.

A diófa viszont azon a nyáron olyan gyümölcsöket hozott, amiket nem fedett csonthéj, mert átadta az erejét. A gerezdek védtelenül álltak a diófa ágain, a szomszéd fánál kudarcot vallott madarak, s egyéb ellenségek hamar fölfedezték s azt pusztították. Ahogy eljött az ősz, és a mogyoróbokornak beérett a termése, a ő satnyulni kezdett. Elsárgultak a levelei, lehullottak, s a következő tavasszal ki sem nyíltak újból: a diófa elszáradt. Ezt látva a mogyoróbokor elszomorodott, hogy a barátja föláldozta magát azért, hogy őneki csontpáncélba rejtett gyümölcse lehessen.

Miközben búslakodott, egy hang szólította meg. Az öreg diófa, amely még mindig a dombtetőn állt, így szólt hozzá: – Ne búsulj, testvérem, hiszen én, akinek a fiam volt az a kis diófa, ma is itt állok és örülök, hogy segíteni tudtam rajtad. Nézd, ágaim változatlanul a régi gyümölcsöket termik majd, amiknek nem árt vihar, se szél, sem állatok. A fiam átadta neked az erejét, és ezután a világon minden mogyoróbokor és -cserje olyan lesz, mint te. A te utódaid fogják benépesíteni a földet. Örülj ennek!

A mogyorócserje megvigasztalódott, s a kétféle fa leszármazottai mind a mai napig jó barátok.

(ismeretlen szerzőtől)

2009. április 20., hétfő

Bringacsere


Új bringa, új szerelem. Lecseréltem a régimet (egészen jó áron, húszerezért számította be Balázs, a szentendrei bringaboltos nagyon kedves srác) és ahogy az új megérkezett, máris nekiiramodtam a szigetnek, kipróbálni a kis csodát. Nagyon kellemes masina, lehet vele hegyen át meg völgyön át, kavicsos úton, füvön, aszfalton - na azt nem nagyon szereti - és lehet homokon is - na azt meg én nem szeretem. Túlzottan munkaigényes, kikészült az összes izmom mire áttekertem a több kilométeres erdei úton. Eső után még elmegy, de most vastag a por, a homok, nehéz na.

Viszont a gát, a Duna part az csodás, élmény némán suhanni a földek mellett, ahol a madár sem jár, vagyis a madár azért jár, de más sem:) Még szokom a rengeteg váltót, könnyítek meg nehezítek, de gyorsan rááll a kéz meg a láb a tempóra, hiszen kellemes, kényelmes, gyors, haladsz mint a szélvész. Néha megálltam vizet inni, még majd egy kis táskát vennem kell, hogy ne a zsebemben legyen a telefonom és a csomagtartóba dugva meg a vizem, de így sem volt rossz.

Viszont azt az idétlen láthatósági mellényt, ami állítólag kötelező, nem tudom elképzelni magamon, most kijelentem, hogy soha az életben fel nem veszem, legyen bár éjjel két óra, akkor sem. Nincs olyanom és nem is lesz. Vannak lámpák a bringámon, meg amúgy is elhagyatott, úttalan utakon szeretek tekerni, mi a bánatnak kellene az a mellény? Műszálas, meg is fulladnék benne azonnal. Életében nem bringázott, aki ezt a baromságot kitalálta. Hát akkor vegye is is fel és ne engedjék levennie a nyári hőségben sem soha. Álljon benne vigyázban még éjjel is és minden éjfélkor jelentse, hogy szakszervezeti tag-e a menyasszonya.

Na szóval programbővítésnek megérkezett a száguldás, Porsche, szerelem. Na jó, Porsche helyett egy kicsike édes Magellán. Afféle női szépség. Mint a gazdája:) Hehe.

A fotón Kishugi, megörökítettem az egyik kirándulásunk során.

Ahogy Istenről gondolkodom


Nem hiszek az egyházakban. Nem hiszem, hogy az istenhitet egy épületen belül, szervezett formában lehet megélni, bár elfogadom, hogy vannak emberek, akiknek szükségük van a közösségre, arra, hogy valaki megmondja nekik, mit tegyenek, hogyan éljenek.

Számomra az életet igenlő, az életet szerető ember vallásos. Mindazok, akik élet-ellenesek, még ha vallásosnak is hiszik magukat, nem azok. A keserűségükből látszik, hogy nem azok. A komolyságukból is ugyanez látszik.

A világegyetem az otthonunk Gaia a mi anyánk, az ég az apánk. Az egész hatalmas, mérhetetlen univerzum miértünk van és mi őérte. Nincs különbség köztünk és a mindenség között. Organikus egységben vagyunk. Ha érzed ezt és megéled, érzed azt az energiát, amit ad neked, akkor tudni fogod, hogy ez az igazi vallás. Nem kell hozzá imakönyv, sem istenszobrok, sem templomok, mert ez nem hipotézisen alapszik. Itt senkihez sem kell imádkozni...csak csendre van szükség és ezen a csenden keresztül jelenik meg a hála és az áhítat, a lelkedben a szeretet és az egész természet istenivé válik.

Istent nem személyesítem meg. Mindenben ott van: a fákban, a madarakban, az állatokban, az emberiségben, mindenben, ami élő. Szeresd magad, magadban Istent és szeretni fogod az egész mindenséget.

2009. április 18., szombat

A csicsóka reneszánsza


Annyit emlegetik az armageddonisták az Index fórumában, a Peak Oil topikban a csicsókát, hogy kedvem kerekedett ültetni a kertemben, hátha éhínség tör ránk napokon belül és akkor mégis legyen mihez nyúlni. Annyira igénytelen, írják a különféle okos cikkek, hogy még nekem is sikerülni fog megtermelni és csicsókabőség lesz nálam. Bizony, ahogy írtam, már meg is jelentek az első csicsókafejecskék. De azért nem akarom viccesre venni, ugyanis minél többet olvasok róla, annál inkább rájövök, hogy az egyik leghasznosabb élelmünk lehetne pontosabban számomra lesz is ezentúl.

A csicsóka – Helianthus tuberosus – őshazája Észak-Amerika, ahol még ma is vadon él. Gumóját az indiánok Amerika felfedezése idején burgonyaként ették, a XVII században vált Európa-szerte ismertté. A XIX. század elején már hazánkban is több helyen termesztett, jól ismert növényként említik. Éhínségek idején a „szegények krumplija” – teakratákhoz és tirpákékhoz hasonló elitek azonnal tépjék ki ezeket a lapokat a blogomból, ne olvassák - a lakosság elsőrendű tápláléka, megmentője.

A csicsókanövény hasonlít a napraforgóhoz, közeli rokona. Burgonyához hasonló, 10-15 cm hosszú, 5 cm vastag gyökérgumót fejleszt, amellyel vegetatív úton szaporítható. A gumó a növény szénhidráttartalmának raktározója. Cukorburgonyának is nevezik,tartalmaz zsírt, nyersrostot, fehérjét, különféle ásványi anyagokat: kálium, kalcium, magnézium, foszfor, vitaminokat: béta-karotin, thiamin, riboflavin, niacin, aszkorbinsav, esszenciális aminosavakat: lizin, arginin, hisztidin, cisztin, triptofán, aszparagin meg minden egyebet, szóval tényleg király kaja na, és finom.

Cukorbetegeknek egy csoda, inzulin nélkül hasznosul ugyanis a szervezetben. Ehető nyersen, sütve, főzve, főzelékként, levesként, salátaként és még sütit is lehet sütni belőle. Állítólag volt régebben egy csicsóka szórólap, nekem nem volt szerencsém hozzá, ez állt rajta: „Egészséges akar maradni? Fogyni akar? Cukorbeteg? Egyen cukorburgonyát (csicsókát)!" Akkor hurrá, rajta, együnk!:) Enyém ősszel már szedhető lesz. Majd nézzetek be a finom falatos blogomba, teszek csicsókareceptet.


Az élet célja


Mindannyian megkérdeztük már magunktól: mi az élet célja? Ha nincs velem valami különleges célja, akkor miért élek? Kell, hogy legyen valami különleges célja és akkor az életem értékes. Ha nincs különleges szándéka velem, akkor meg jelentéktelen.

Valószínűleg az ego kérdezi. Az ego, ami közönségesnek érzi magát, nem eléggé különlegesnek. Azt képzeljük, akkor van értelme az életünknek, ha az egónk csúcsán élünk.

Pedig nem. Az élet értékes és jelentése van, de valószínűleg nincs semmi célja. Egy cél nélküli jelentőség, mint egy dal vagy egy tánc. Mint egy virág. Minden cél nélkül kivirágzik, nem valakinek a kedvéért virágzik. Ha senki sem jár arra, akkor is kivirágzik és szétszórja illatát. Teljesen mindegy, hogy megszagolja-e valaha bárki is, vagy sem. Hogy jár-e arra egy szorgos méhecske, vagy sem. Magának a virágzásnak van jelentősége, nem pedig bármiféle célnak.

2009. április 17., péntek

Szolgálati közlemény


Minden külön értesítés helyett: kibújt a csicsóka!! Igen, igen igen:) Mindenhol, ahova csak ültettem. Imádom ezt a kis édes csöppnyi növénykét. Olyan lesz majd, mint a fotón, de most még csak három centis.

Annyira szeretem, hogy a növényektől is sokat lehet tanulni. A csicsókától például túlélést. Egyszerű növényke, alig eszik valamennyit, alig iszik, beéri árnyékkal ha nem süt a nap, mégis fejlődik, növekszik, terjed, elpusztíthatatlan. Maga az erő. Csicsókáim, szeretlek benneteket:)

Teljesség


Éld meg a pillanatokat, ne nyomj el magadban semmit. Ha táncolsz, te legyél a tánc. Ha dalolsz, te vagy a dal. Ha szeretsz, akkor te vagy a szeretet. Ha hallgatsz, akkor csak fül vagy, mert minden más eltűnik.

De az emberek valahogy mégis beérik nagyon kevéssel. Azzal vigasztalják magukat, boldogok a szegények, boldog aki jámbor. Pedig senkinek sem kellene szegénynek és jámbornak lennie. Az élet annyi mindent ad nekünk, hogy akár királyok is lehetnénk. Ahhoz, hogy király legyél, nem birodalomra van szükséged, hanem csak egy teljességet adó életmódra. Sok király egyébként csupán koldus. Nem élnek valódi életet, ugyanabban a csónakban eveznek, mint bárki más. Legbelül ugyanolyan szegények, mint az emberek jó nagy része. Ők is többet akarnak, a király is többet akar.

2009. április 16., csütörtök

Tündérkertem







Kezd virágba borulni a kertem:) A rózsaszín virágú fa díszszilva, nagyon szeretem a gyümölcsét és rengeteg terem rajta. Alatta a japán birset látjátok, teljes szépségében pompázik mindkét bokrom. Gyönyörű az aranyeső, arról most nincs fotó. A cseresznyevirágzás meg igazán ünnep lehetne nálunk is a sok búskomor ünnepünk helyett, nézzétek, milyen elbűvölő. A vinca minor megbújik a csalán között, aranyosak az apró kék virágai, rengeteg van a kertemben. Szeretik egymást a csalánnal, keresik egymás közelségét.

Felette kedvenc lila tulipánjaim, rengeteg tulipán van a kertben, igazi színvarázs. Van fekete is, igaz, csak egy szálacska árválkodik mindig, de nagyon szeretem. Legfelül pedig a törpemandula rózsaszín virágai láthatóak, mellette nyílik a liliom majd nyáron, hogy varázslatos illatával elkápráztasson. Sok falevél van még a virágok között, hagyom munkálkodni a talajlakókat, jó részét bedolgozzák majd a talajba, hogy a növénykéimnek tápanyagul szolgáljon. Van sok vadárvácskám is, nagyon szapora kis növény, hasonlít az ibolyához de nem az, az ibolya lassan elnyílik már, sok volt abból is. Remélem, megmelengettem a lelketeket így a komoly témák után:)

2009. április 15., szerda

A szerelem három dimenziója

A szerelemnek három dimenziója lehetséges. Az egyik az úgynevezett függő viszony; ez az, ami az emberek többségével történik. A férj a feleségétől függ, az asszony a férjétől. Kizsákmányolják egymást, uralkodnak egymás fölött, birtokolják egymást, árucikké alacsonyítják egymást. Az esetek kilencven százalékában ez történik a világban. Ezért a szerelem, ami egyébként a paradicsom kapujához vezethetne, legtöbbször a pokol kapujához vezet.

A második lehetőség a két független személy közötti szerelem. Ez csak néha-néha fordul elő, de ez is szenvedést hoz, mert állandó ellentét van a két fél között. Egyik sem alkalmazkodik; mindketten annyira függetlenek, hogy egyikük sem hajlandó kompromisszumra, alkalmazkodásra. A költők, művészek, gondolkodók, tudósok egyfajta független életet élnek - legalábbis az elméjükben - és ezért mind olyan emberek, akikkel lehetetlen együtt élni. Túl excentrikusak az együttéléshez. Meghagyják a másik szabadságát, de ez a szabadság inkább nem törődömségnek tűnik, mint szabadságnak. Nem igazán fontos nekik a másik. Meghagyják egymást saját közegükben. Ez a kapcsolat felszínes, mert valójában félnek mélyebbre hatolni egymás világában. Jobban ragaszkodnak a saját szabadságukhoz, mint a szerelemhez, és nem akarnak kompromisszumot kötni.

A harmadik lehetőség pedig az összefüggés lehetősége. Ez valóban nagyon ritkán történik meg, de amikor megtörténik, akkor ott megjelenik a földi paradicsom. Két ember, akik nem függetlenek de nem is függnek egymástól. Mérhetetlen szinkronban vannak egymással, mintha egymásért lélegeznének, mintha egy lélek lenne két testben - amikor ez megtörténik, akkor történik meg a szerelem. Csak ezt hívhatjuk szerelemnek.

Az előző kettő nem igazi szerelem, azok csak egyezségek - társadalmi. pszichológiai, biológiai egyezségek. Csak a harmadik lehetőségnek van köze a spiritualitáshoz.

2009. április 14., kedd

Szemlélődés


A taoizmust empirikus szemléletmódja tette a kínai tudomány és technika alapjává. Az első taoista filozófusok visszavonultak a vadonba, erdőkbe, hegyekbe, hogy ott meditáljanak a természet rendjéről, és megfigyeljék számtalan megnyilvánulását. Ugyanezt a szellemiséget tükrözi a következő zen mondás is:

"Aki szeretné megismerni a Buddha-természetet, figyeljen a megfelelő időre és az oksági viszonyokra."

A keleti miszticizmusban tehát a tudás szilárd bázisa a tapasztalatokon nyugszik, a tudományban pedig a tudás szilárd bázisa a kísérletezésen alapszik, s e kettő egymással párhuzamba állítható. Ezt a párhuzamot tovább erősíti a misztikus élmény természete. A keleti hagyományok szerint ez a közvetlen felismerés nem az értelem szülötte. A hozzá vezető út a szemlélődés útja, semmint a gondolkodásé, a magunkba fordulás és a megfigyelés útja.

Fritjof Capra: A fizika taója

Óvjuk az életet


Nincs nagyobb öröm, mint körülnézni korán reggel a kertben, érezni a virágillatot, látni a sok szépséget. Nyílnak a virágok, itt van a cseresznyevirágzás ideje, rózsaszín felhőbe burkolózott a díszszilva, piroslik a japánbirs, majd hozok fotókat. És az is eszembe jut, milyen jó, hogy nem használok vegyszereket, élhet minden kis élőlény békésen, legalábbis én nem ártok nekik, csak a természetes folyamatok avatkozhatnak az életükbe, máshol pedig még az ember is.


Hétköznapi nyelvhasználatunk mutatja, hova jutottunk: a növényeket és állatokat "hasznos" és "káros" skatulyákba suvasztottuk be. "Küzdeni kell" a gyomok ellen, "ki kell irtani" a tetveket. "El kell pusztítani" a zöldséges káposztalepkéit és ki kell gyomlálni a pázsitba fonódó százszorszépeket; a gombákat erőszakosan "irtani" szükséges.


Ezt nevezik "növényvédelemnek", ami valójában nem más, mint esztelen pusztítás, tömegmészárlás. Vajon csak azért dugjuk homokba a fejünket, mert nem látjuk, vagy nem kényszerülünk látni a rovar- a gombaölő és a gyomirtó szerek milliárdnyi apró áldozatának haláltusáját? Ám e szomorújáték elmaradhatatlan következményei is egyre érzékelhetőbbé váltak: kizsarolt földek, szennyezett talajvíz, alig ellenálló kultúrnövények értéktelen gyümölcsök és olyan újfajta kártevők, melyek jóval edzettebbek minden korábbinál.

2009. április 13., hétfő

A világ rosszabbodásának oka


Kezdetben, még a tudatosodás előtti állapotban az emberek részesültek az egész világnak kijáró nyugalomban. Abban az időben a Yin és Yang csöndes összhangban simultak; zavar nélkül folyt működésük. A négy évszak rendben váltotta egymást, sérelem nem érte a legkisebb létezőt sem, s az élőlények nem haltak meg idő előtti halállal. Az emberek a teljes megismerés birtokában voltak, de semmi okuk sem volt arra, hogy ezt hasznosítsák. Ez volt a tökéletes egység állapota. Abban az időben nem létezett célszerű cselekvés: minden szabadon haladt a maga útján.

Amikor ebben az eredendő állapotban romlás állt be, Sui Zsen és Fu Hi vették át a világ uralmát: ekkor ugyan minden jól ment a maga útján, de az ősegység már nem volt meg többé. S mikor a lét tovább hanyatlott, eljöttek Sou Nung és Huang Ti, hogy átvegyék a világ uralmát: ekkor ugyan megvolt a béke, de a dolgok nem mentek többé a maguk útján. Mikor a lét tovább hanyatlott, Yao és Sun vették át a világ uralmát: ők vezették be a rendbehozás, javítás módszereit s ezzel bemocskolták a tisztaságot, tönkretették az egyszerűséget, elhagyták a Taot, s helyére a jó eszméjét állították: a természetes tulajdonságok helyébe pedig az erényeket. Ettől kezdve feledésbe ment a természet, s az emberek saját fejük után mentek.

Az egyes elmék kicserélték ismereteiket, mégsem tudták a világot nyugalmi állapotába visszatéríteni. Ekkor még a ceremóniát is kitalálták, s az értelmet összekuszálta az ismeretek sokszerűsége. Ekkor kezdtek az emberek a legnagyobb zavarban és bizonytalanságban élni, s nem lelték többé az utat, amely igazi természetükhöz és eredendő állapotukhoz visszavezetett volna.

2009. április 12., vasárnap

Ahogy élünk


Ami ma jó, az a tegnapi jóra épül. Ezért kell folyamatosan figyelnünk a tetteinkre. Vegyük példának a takarékos embereket. Az ételmaradékot összegyűjtik, komposztálják. Inkább otthon étkeznek, nem mennek étterembe, fontos számukra az étel egyszerűsége, minősége. Nem pazarolják a vizet. Körültekintően vásárolnak. Nem költik a pénzüket jelentéktelenségekre. Pontosan erre a szemléletre van szükségünk a spiritualitáshoz.

Energiáinkat ne pazaroljuk olcsó szórakozásra, inkább összpontosítsunk a számunka legfontosabb vállalkozásokra. Az információt se össze-vissza gyűjtögessük, próbáljuk átfogó egészbe rendezni, meglátni az összefüggéseket, érteni, mi miért történik.

Az, hogy életünk nagyszerű vagy szánalmas, a napi aprólékos részletek rendezésén múlik. Úgy rendezzük el ezeket a részleteket, hogy megfeleljen nekünk. Csak így kerülhet értelem az életünkbe.

Húsvét


Áldott Húsvétot kívánok minden kedves barátomnak, ismerősömnek, blogom olvasóinak!

2009. április 11., szombat

A szerelmes költő


Ma van a költészet napja, bizony. És kiről is írhatnék, mint kis kedvencemről, Varró Dánielről.Már régen szerettem volna megrendelni a Szívdesszertet, Dániel verseskötetét, de csak mostanában realizálódott. Érkeztek egyéb könyvek is, úgyhogy most szép napokat élek. Nagyon szeretem a könyveket. Hiába lelhető fel annyi minden a neten, az olvasásélményt nem kapom meg. Azt csak a könyvek tudják adni.

Imádom az új könyvek illatát, megmelengeti szívem-lelkem, amikor először kezembe veszem, az antikvár könyveknek meg múltjuk van, történelmük, varázsviláguk. Könyvek nélkül lehet élni, de minek?:) Egyik kedvencem a mostani versei közül:


Vers az elektronikus levelekről, amiket váltunk


A szívem el van, ó, egészen andalodva,
s ímé, reszketeg
amióta veled éjjelente, hajnalonta
itt ímélezgetek.

S e szív - akár a jég a Montblanc csúcsán, ha meggyúl -
felolvad, szétreped,
ahányszor értesít a gép, hogy Önnek egy új
levele érkezett!

És az egész világ csak egy linkgyűjtemény
s a dolgok benne linkek -
kattintsak bárhová, folyton te tűnsz elém
te vagy honlapja mindnek.

Be kell ugyan hogy érjem egy jpg fájllal
míg gépelek vakon
(mivel te otthon ülsz, amit a szívem fájlal
és én itt, ahol lakom)

de épp ezért van úgy minden, ahogy reméltem
s vagy az, kit képzelek
s nem éktelenkedik nekünk még itt e mélen
se pont, se ékezet.

Dániel csak Dániel. Nem olyan, mint ahogy a költőket képzeljük. Nem bús-szomorú, asztal fölött görnyedő, ködös dohányfüstben töprengő borongós, éhes, aki a nagy világfájdalmat készül megénekelni, nem, ő más. Dániel fiatal pasi, gyermeki ártatlansággal, őszinteséggel, játékossággal. 77-ben született igazi mai fiatal, aki rohangál a világban, szereti az internetet, csajozik, szerelmes, barátai vannak, elbújik a gyorséttermek személytelenségében időnként és utálja a mobiltelefonját. Mert a mobil sosem szólal meg jókor és többnyire szemrehány, határidő csúszásról beszél meg sürget folyton, hát csoda nála a mobilpara?

Még most sem szokta meg, hogy Varró Dániel költő és műfordító, azt mondja, ez olyan vicces. Meg komoly is. A gyerekek, akiknek dedikál éppen, emberszabásúnál nagyobbként tekintenek rá, csodálkoznak, hogy egy költő fiatal és még él. És azt is hiszik, hogy a költő nagyon okos és mindenről van véleménye. Ő nem olyan. Nem tudja mindenről a nagy igazságot és nem is akarja tudni. Megmondani meg főképp nem.

Dániel éppen olyan, mint a többi fiatal. Csak éppen nem milliárdos bizniszeken töri a fejét, hanem versel. Ez a munkája. Dolgozik, sportol, moziba jár és szereti a külföldi tévésorozatokat. Reggel szeret dolgozni, van, hogy hajnalban kel, megissza a kávéját és már ül is a számítógéphez, életet adni a verscsíráknak. Ha van ihlet, nyomja. Ha elfárad, lazít, focizni, fallabdázni szeret. Multiplex mozi a jó hely, ott elfér a lába, van popkorn meg kóla, hozzá hollywoodi akciófilm vagy valami romantikus vígjáték, ez a kikapcsolódás ideje. A művészfilmek nem pihentetik.

Egy költő könnyen csajozik. Imádják a nők a szerelmes verseket (khm...izé...ugye Zé:). Ha hódítani akar, egyszerűen ír, érthetően, ne értse félre az a lány. És sietősre fogja, mert fennáll a veszélye, hogy mire befejezi a verset, véget ér a kapcsolat. De a legjobb mégis akkor írni, mikor a szerelem már tovatűnt, szakítás után már nem fájnak a volt kedvesnek a maguk nyers valóságában leírt szavak.

Szeret gyermekeknek írni, mert tiszta világos írásmódot kíván meg és az jó. Jó lecke a költőnek, abból tanul. Muszáj érthetően írni, ritmusosan, zenéje legyen a versnek. Rímmester a mi Dánielünk, akit 99-ben Daniként ismertünk meg, hirtelen robbant be a világunkba Bögre Azúr című kötetével. Stílusparódiáit azóta sem feledem, viccesek, szórakoztatók, nagyszerűek, mint minden, amit ír. Bátran szedi ízekre, csavarja meg, alakítja át nagyjaink műveit, karikatúrái kedvenceim közé tartoznak.

Dániel megtanít újból gyermeknek lenni. A Túl a Maszat hegyen bár gyermekeknek íródott meseregény, de hozzánk is szól, felnőttekhez, élvezhetjük a játékosságot, a tőle már megszokott humort, az öniróniát, azt, hogy tudja, ott vagyok az olvasásnál én is, a felnőtt, vele játszom, vele nevetek. Hogy megértjük az alapigazságokat, hogy át tudjuk adni a gyermekünknek, tudva, milyen fontosak, hogy visszamosolygunk rá, a költőre, éreztetve, célba ért az üzenet. Ami mai nyelvezettel, mai humorral, okosan, intelligensen, választékosan íródott, ahogy kell.

Varró Dániel az életem része, kell nekem, szeretem.

Az elveszett Paradicsom


A kert az elveszett Paradicsom legutolsó földi maradványa. Színes virágok, illatozó fűszernövények, zöldséges ágyak, cserjék és gyümölcsfák kicsiny, békés világa. Korlátozott térben igyekszik megvalósítani benne az emberéletről szőtt álmait - a természet segítségével. Ültetett sövényei mögé rejtőzve pihenheti ki magát, szabad folyást engedve játékos képzeletének. Virágai, fái csillapítják a szépség utáni vágyat, kétkezi munkájával termesztett almája, salátája egészséges ínyencfalatokat kínál.


A mondákkal övezett Édenkertben zavartalan harmóniában élt egymással növény, állat, ember. A Paradicsomból történt kiűzetéssel a földön irigység, ellenségeskedés ütötte fel a fejét. Az eredeti együttélést a keserű békétlenség, szembenállás váltotta fel. A háború a kertekbe is behatolt.

2009. április 10., péntek

Kilenc


Az istentisztelet nem egy isten előtti hajbókolást jelent, hanem az isteni tulajdonságok kifejlesztését önmagunkban. Legalábbis az én filozófiám, a tao szerint.

Ez kilenc területen való munkálkodással érhető el:

étrendünk álljon szerény, egészséges, eleven táplálékból.

Tanuljuk meg a gyógynövények alkalmazását, mivel gyógyítanak, hogyan őrzik meg egészségünket.

Öltözködjünk visszafogottan, természetes anyagú ruhákba. A viselt holmink tudatállapotunkat fejezi ki.

Imádkozzunk, énekeljünk, mantrázzunk és gyakoroljuk a némaságot is. Amit mondunk, megvalósul.

Mozogjunk, tornásszunk minden nap. Az univerzum mozog, mozgassuk az energiát testünkben is.

Meditáljunk minden nap - ha lehet, reggel és este. Csak így tehetünk szert éberségre és győzhetjük le kétségeinket.

Legyünk kreatívak. Általa adakozunk és emeljük lelkünket.

Tanuljunk meg egy jó szakmát. Értékeljük, amit tanultunk és őrizzük meg, hogy átadhassuk másoknak. Sose tartsd meg magadnak, amit tudsz.

És mindenekfelett legyünk együttérzőek. Ez a legerősebb bástya minden gonosz ellen és megnyitja szellemünket.

2009. április 9., csütörtök

Egyedül


Vannak szerencsés idők, amikor társaságot kapunk a szellemi utunkon, de az elválás ideje gyakran hívatlanul érkezik. Amikor barátaink úgy döntenek, hogy elmennek, nem ritkán kétségek, zavar és néha bűntudat marad utánuk. Bárki elhagyhatja az utat. Várja egy másik ösvény.

A Tao követői számára a szabály: járd társaddal az utad, amíg teheted, de ha el kell válnotok, sose tarts vissza senkit. A bölcsek mindig figyelmeztetnek a ragaszkodás veszélyeire. Ugyanakkor az érzelmek tesznek bennünket emberivé. Elméletben megérthetjük, miért távozik egy társunk, de nem kell letagadnunk az érzelmeinket, miközben megyünk tovább egyedül.

2009. április 8., szerda

Ha tavasz, akkor medvehagyma



Itt a tavasz, s a télen lestrapált szervezetet semmi mással nem lehet olyan jól újra formába hozni, mint az ilyenkor megjelenő friss zöldségekkel. Az ember falja a piros hónapos retket, tömi magába a zsenge újhagymát, szeli a vajas kenyerére a snidlinget, s megeszik minden hasonló jóságot. A szervezetünk jól tudja, mire van szüksége, így nem csoda, ha csorogni kezd a nyálunk valami zsenge és üde étel láttán. Már az én újhagymám is cseperedik, de addig is itt van a medvehagyma, imádott tavaszi növénykém.

Aki nem ismeri a medvehagymát, és amúgy szereti a hagymaféléket, sürgősen keressen valami forrást, biopiacot vagy erdőt, s kóstolja meg. Írok pár sort magáról a növényről.



Lombos erdők (gyertyán, bükk) alján nő kora tavasszal, a leveleit fogyasztjuk. A levél úgy néz ki, mint a gyöngyvirág levele, ezért ha nem ismerjük, nem szabad megenni azonnal mindent, ami hasonlít rá, mert azzal összetéveszthető (bár a gyöngyvirág jóval később nő csak meg), s a gyöngyvirág bizony mérgező. A medvehagyma alapvető ismertetőjegye az, hogy átható hagymás-fokhagymás illata van, s ezt a levél levágásakor igen könnyen érezhetjük. Amikor már virágot is hoz, erre sincs szükség, mert a virágja tipikus hagymavirág, s még véletlenül se hasonlít a gyöngyvirágra. Amikor virágba borul egy-egy medvehagymás erdő, kilométerekről lehet már érezni az illatát.

Van, aki levest készít belőle, én csak úgy természetes valóságában eszegetem, bármihez. Már írtam róla nektek a régebbi blogomban, de nem lehet elégszer. Menjetek kirándulni a Bakonyba, most van a szezonja, szedjetek, ne hagyjátok ki.

IV. Károly király


Dr. Erba Odescalchi Sándor herceg visszaemlékezései, 3. rész



Minthogy csak kétéves voltam, nem vittek el a királykoronázásra és sohasem láttam Magyarország eddig utolsó királyát, IV. Károlyt, de annál többet olvastam és hallottam róla. A háború alatt egy propagandaáramlat volt ellene, mely tekintet nélkül személyére a monarchia egysége és fennállása ellen volt. Egy másik propagandaáramlat a németektől indult ki, és ellene való hangulatkeltéssel akarta megelőzni a kárt, amit a háborúból való egyoldalú kilépési szándék okozhat. A háború végén kommunista plakátok gúnyolták, az ellenforradalom után a „szabad királyválasztók” még egy Országos Habsburg-ellenes Liga nevű egyesületet is alakítottak, a legitimisták viszont, kik a törvényesen megkoronázott király, halála után pedig Ottó trónörökös visszatérését kívánták, az ellenkező irányban befolyásolták a közvéleményt. Végül vagy húsz évvel a király halála után hívei kívánságára megindultak az előkészületek a szentté avatási per megindítására. Ezekből a különböző forrásokból áll össze Károly király képe.

A világháború harmadik évében. 1916 november 21-én meghalt a 86 éves Ferenc József, uralkodásának hatvannyolcadik évében. Utolsó napjáig hivatalnoki hűséggel végezte uralkodói feladatát. Halálával automatikusan a trónörökös, a harmincéves Károly Ferenc József lett a császár és király, azzal a Tisza István gróf magyar miniszterelnök által azonnal felhozott feltétellel, hogy Magyarországon megkoronáztatja magát. Ferenc József fia, Rudolf, ekkor már 27 éve halott volt a mayerlingi tragédiában. Minthogy neki csak egy leánya volt, és lányoknak csak a fiág teljes kihalása esetén volt trónöröklési joguk, így Ferenc József öccse, Károly Lajos főherceg és ennek 1896-ban bekövetkezett halála után az ő elsőszülött fia, Ferenc Ferdinánd lett a trónörökös. Őt 1914-ben meggyilkolták. Fiai morganatikus házasságból származván nem örökölhették a trónt, ezért öccsének, néhai Ottó főhercegnek fiára szállt a trónörökösség.

A fiatal Károly főherceg, aki még a béke éveiben egy bécsi bált édesanyámmal nyitott meg, már békében, de különösen a háborúban vallásos kötelességtudással igyekezett megfelelni feladatának. A háborúban nem kapott magasabb parancsnokságot, sem vezető szerepet, de fáradhatatlan kötelességérzettel utazott egyik hadszíntérről a másikra. Mikor ez a békeszerető fiatalember egyszerre császár és király lett a világháború közepén, az osztrák-magyar és a német csapatok két év óta győzedelmesen harcolva mindenütt az ellenség területén álltak. Károly látta, hogyan élnek és szenvednek a katonák, mennyire vágynak a békére és az otthonra. De mit tegyen az új király? Hiába látja céltalannak a háborút, az tovább folyik: hogy csináljon békét?

A magyar koronázás káprázatos szertartását és ünnepségeit mint alkotmányos kötelességet végigcsinálta. Letette a koronázási esküt és hátralevő életében annak egy betűjét sem szegte meg. A koronázási ünnepségeket a király kívánságára a háború miatt minimumra szorították. Bécsben sürgős ügyek várták.

Károly király egyszerű, demokratikus gondolkodását és közvetlenségét sokan félreértették és félremagyarázták. Mindjárt az audenciákat is. Ferenc József, ki szintén nagyon egyszerűen élt, tábori vaságyon aludt, hajnalban kelt, egész nap dolgozott, keveset evett és sohasem volt iszákos, a kor kívánságai szerint mégis külső pompával lépett fel. Az általános kihallgatásokon a Hofburg vagy Schönbrunn, esetleg a budai királyi palota e célra szolgáló szobájában állva fogadta a kihallgatandókat, fehér kesztyűben, karddal az oldalán, mindig katonai egyenruhában. Csak az arisztokratáknak vagy kamarásoknak adott kezet, másoknak nem. Csak a szokásos, formaszerű kérdéseket kérdezte szóról szóra mindig, ismétlődött minden kihallgatáson. Mégis ez a rövid formaság személyes kapcsolatba hozta a törzstisztelet és a fontosabb hivatalnokokat ba legfőbb hadúrral és uralkodóval, így láthatták személyesen is azt, kihez esküjük kötötte őket.

Érthető, hogy mindenki csodálkozott, mikor az új fiatal császár és király fogadta a kihallgatáson. Ő nem költözött a Hofburgba, sem Schönbrunnba, egy egyszerű polgári villában Badenben tartotta főhadiszállását és itt, csak néha Bécsben, Budapesten vagy Gödöllőn, ahol éppen volt, egy lakószobában fogadta, ahol néha spanyolfallal elkerített mosdó volt és – mint Károlyi Mihály emlékirataiban gúnyosan megjegyzi – néha az ablakban hidegre tett felvágott vagy sajtcsomag látszott. A király csupa szívélyesség. Leülteti látogatóját, kedvesen kezet ad és hosszan elbeszélget, panaszol és kérdez. És ha nem is beszélt tökéletesen valamely nyelven, mindenkivel saját nyelvén kívánt beszélni. Károlyi Mihállyal - kit a háború végén, mint a szocialista párt vezérét miniszterelnökké nevezett ki – magyarul beszélve, mikor az kérte, hogy Budapestre jöjjön, azt a régies szót használta, hogy „rögvest”. Ezután Károlyiék egymás közt mindig csak Rögvest Károlynak hívták a királyt.

Bécsben a császári istállók paripáit és a spanyol magasiskola lipicai ménjeit is a nép szolgálatára adta, hogy húzzanak szeneskocsikat és élelmiszer-szállítmányokat. Ezért senki sem dicsérte, de mindenki kritizálta. Trónra lépése után tovább látogatta a harctereket, de folyton azon gondolkodott, hogy hogyan fejezhetné be a háborút és hogyan teljesíthetné összes népének kívánságait, hogy békében, elégedetten és boldogan éljenek.

Kormányai és katonai tanácsadói nem láttak más utat, mint további német szövetségben kitartva várnia győzelemig: Hindenburg tábornagy már 1917 júliusában kijelentette, hogy a központi hatalmak győztek a háborúban. Az ellenség kimerült és belső zavarokkal küzd, Oroszország összeomlás előtt áll.

Családi körben is beszélt a király gondjairól. Zita királyné, aki a Bourbon pármai hercegi családból származott, egy tizenkilenc tagú testvérkör tagja volt. Itália egyesítésekor elkergették őket a pármai trónról és a család Ausztriában telepedett le. A királyné fivérei részben az osztrák-magyar hadseregben teljesítettek szolgálatot, de ketten közülük Sixtus és Xavér Bourbonoknak és mint ilyenek franciáknak érezték magukat és mert a francia hadseregbe nem vették be őket, a belga hadseregben vállaltak szolgálatot. De kapcsolatot tartottak francia politikusokkal is, és a nagy tehetségű Sixtus herceg a francia miniszterelnököt, Aristide Briandt is jól ismerte. Így került szó családi körben arra, hogy a béke érdekében legalább titokban érdeklődni kellene a főellenségnél, a franciáknál. A fiatal Sixtus felajánlkozott, hogy diplomatikusan ő maga fog puhatolózni Briandnál. Végül abban állapodtak meg, hogy Károly király egy magánlevelet intéz sógorához ebben az ügyben, amit az Svájcon át magával visz, hogy bizonyítékul a császár és a király békeakaratára szükség esetén felmutathassa Franciaországban.

Franciaország ekkor szintén hadierőlködéseinek végére járt, de hogy ellenségei szövetségi egységét megbontsa és saját népének bizonyítsa, hogy az ellenség békét kér, a francia kormány közzétette ezt a levelet, amelyben Károly király nemcsak saját maga nem kíván új területeket magának, hanem abba is beleegyezik, hogy a franciák által maguknak követelt Elsass és Lotharingia francia legyen. A levél közzététele drámai következményekkel járt. Károly király külügyminisztere és osztrák miniszterelnöke Czernin gróf tanácsára dementálni kényszerült. A cáfolatot senki sem hitte, a királyt hazugsággal vádolták, a német szövetségesek árulásról beszéltek és többé nem bíztak Károlyban. A politikusok felháborodtak, hogy nem kérdezték meg őket, a katonák pedig egyszerre azt látták, hogy áldozatuk hiábavaló, legfölül nem hisznek többé a győzelemben. Egy másik rokonom, Odescalchi Gyalma herceg, ki közvetítőként belekeveredett a Sixtus-levél ügybe, ezért kellett hogy hagyja magyar hazáját örökre, mert a Nemzeti Casinóból kigolyózták, ami ebben az időben azt jelentette, hogy a magyar mágnásvilágban erkölcsi halott.

Nem ment jobban a monarchia népeinek adandó szabadság ügye sem. A császár és király azt kívánta, hogy a csehek, német-osztrákok stb. képezzenek nemzeti tanácsokat és azok dolgozzák ki a tervet, hogy hogyan elégítse ki az uralkodó nemzeti törekvéseiket. Egyetlen kikötése az volt, hogy kívánságaik nem ütközhetnek a magyar szent korona országainak területi és alkotmányos jogaiba, mert ezek megtartására esküt tett. A szláv nemzetek pedig éppen erre nem voltak hajlandók. A cseh ezredek, ahol lehetett megadták magukat és nyíltan átmentek az ellenséghez és az orosz Kerenszkij kormány offenzívájában már cseh-szlovák csapatok is „kitűntették magukat”, először a történelemben. Az osztrák-magyar haditengerészet létszámának többségét kitevő dalmátok, horvátok és bosnyákok lázadozni kezdtek és az olasz front rendkívül véres csatái sem hozták meg a győzelmet.

Tisza István magyar miniszterelnök bejelentette a parlamentben, hogy a háborút elvesztettük és többé senki sem hitt az Osztrák-Magyar Monarchia jövőjében. A cseh nemzeti tanács 1918 októberében kimondotta elszakadását a monarchiától és kikiáltotta a köztársaságot. Ausztriában egy párt a Németországba való beolvadást tűzte ki célul és a katonák dezertálni kezdtek, özönlöttek haza a frontokról. Tisza miniszterelnököt egy matróz a lakásán agyonlőtte és több sikertelen közbenső próbálkozás után a király végre a szocialista párt vezérét, gróf Károlyi Mihályt bízta meg magyar kormány alakításával és saját képviseletére mint homo regiust József főherceg tábornagyot bízta meg a magyar királyság kormányzói feladatával.

1918 október végén a vesztes hadsereg felbomlott, a háborúba belefáradt tüntetők az utcán letépték a tisztek és altisztek csillagait és rangjelzéseit és helyette őszirózsát adtak át. Ez volt Magyarország őszirózsás forradalma. Szegény Károly király akármit tett, minden jóakarata kudarcba fulladt. Nem volt ő hadvezér, nem volt politikus, nem volt népszónok, csak egy kötelességtudó, vallásos jó ember. Ausztriában felszólították, hogy mondjon le a császárságról. Nem mondott le, de engedte magát rábeszélni, hogy „visszavonul az ügyek vezetésétől” és az Eckartsau-i kastélyba költözik családjával. Magyarországon novemberben megalakult a kommunista párt, a Károlyi- kormány rövidesen átadta nekik a hatalmat és kikiáltották a köztársaságot. Károlyi hadügyminisztere kijelentette: nem akarok katonát látni! Csehek, románok, szerbek vonultak be Magyarország velük határos részeire. Az Osztrák-Magyar Monarchia és benne a magyar királyság nem volt többé.

2009. április 7., kedd

Forrás


Minden erő forrása bennünk található. Fenntart és táplál, mint a valódi forrás a természetben, energiát ad, éltet. De másra is képes. Ajándék lehet, mint a nem mindennapi tudás, vagy az egyszerű békesség. Tőlünk függ, hogy a kapott energiákat merre irányítjuk.


Nem könnyű irányítani. Tapasztalatot, bölcsességet, tanulást igényel. A spirituális erő forrását megtalálni öröm, eldönteni, hogy merre irányítsuk: a legnagyobb felelősség.

2009. április 3., péntek

Mocsi kutyám


Gyakran eszembe jut Mocsi kutyám. Igen, ő az, a hófehérke a fotón, Teóval hancúroznak éppen. Nagyon szerették egymást, Teó ugye fiú, Mocsi lány volt, teljes volt az összhang közöttük, bár Mocsi sokkal idősebb volt mikor Teó hozzánk került mákszemnyi kis jószágként. Cicával is nagy haverok voltak, mikor hazavittem Cirókát éppen a költözés előtt, azonnal egymásba szerettek.

Mocsiban, éppúgy mint Teóban, rengeteg szeretet volt nyugodt természettel, de mert puliféle volt, ha nem is fajtatiszta, rendelkezett a pulik elég idegesítő tulajdonságával: igen beszédes volt. Ugatással közölt mindent. Örült, ha érkeztem, szomorú volt, ha indultam és mindezt szóban is értésemre adta: hangos ugatással. Én megszoktam, de a hozzám érkezők sohasem tudták megszokni, Mocsi mindenkit így üdvözölt. Aztán pillanatok alatt lenyugodott és attól kezdve tökéletesen jó kutyus volt. Sajnos már elhagyott bennünket hogy az örök vadászmezőkre távozzon de tudom, lelke itt van velem, sokszor érzem a jelenlétét.

Mit is írhatnék a kis keverék puliról? Áradozni tudnék órákig, de inkább azt írom le, milyen édes volt, amikor a Pecsában, a bolhapiacon megláttuk őt. A lányommal bóklásztunk, szinte minden vasárnap kimentünk akkoriban a bolhára, imádtunk a kincsek között kotorászni, mindig találtunk valami apróságot, amiért már megérte kimenni. Meg aztán a zajos nyócker után jót tett a Városliget levegője. Szóval ahogy sétálgattunk a sorok között, megláttuk azt a tenyérnyi kiskutyát, hosszú fehér szőre olyan volt, mint az árvalányhaj, ide-oda lengedezett, ahogy fújta a könnyű szellő. Aprócska volt őkelme, négy-öt hetes lehetett, reszketett, nagyon félt. Meglátni és beleszeretni egy pillanat műve volt, bár egyáltalán nem állt szándékunkban lakásban kutyát tartani. Nem kapkodtuk el a döntést. Lányom könyörgött, kimentünk a ligetbe, mászkáltunk és tanakodtunk vagy másfél órát, tudtam, hogy a felelősség, az etetés, a séta mind az én gondom lesz, hiába fogadkozik a kiscsaj égre-földre, felmértem a jövőnket hamar. De nem tudtuk otthagyni. Visszamentünk, kézbevettem és tudtam, hogy ő az enyém. Hát így történt.

2009. április 2., csütörtök

Ferenc Ferdinánd


(Dr. Elba Odescalchi Sándor herceg visszaemlékezései, 2. rész)


Amikor 1914. március 23-án megszülettem a budai Várban, ragyogó tavasz volt. Virágzott a som, az utcákon illatos ibolyát árultak és apám mandulafagallyakkal díszítette anyám szobáját.

Hazánk a hatalmas virágzó Osztrák-Magyar Monarchia, Európa egyik legnépesebb és leghatalmasabb birodalma, Ferenc József a császár és a király, a pápa után a világ első uralkodója, és a kor a belle époque.

Keresztelőmre négyesfogaton vittek a budavári Nagyboldogasszony Koronázó Főtemplomba, ahol Nemes Antal püspök keresztelt. Szülőim olasz rokonunkat, Albertoni Muzio grófot, a máltai lovagrend lombardiai tartományfőnökét kérték fel keresztapának, de ő röviddel születésem előtt meghalt, így nagyatyám, Erba Odescalchi Hugó herceg lett keresztapám. Keresztanyám, Inkey Kálmánné aranypénzekből kis gúlákat rakott a főoltár minden sarkára. Én sárga selyem és brüsszeli csipke pólyában voltam, de erről mit sem tudok. És az élet megtanított, hogy a selyem és a csipke csak látszat: alatta egy síró gyermek van.

A keresztségben Sándor József Innocent neveket kaptam, Sándor Elba Odescalchi őseim ilyen nevű tagjai után, József apámról, és Innocent XI. Ince pápáról. Keresztanyám egy igen szép szecessziós stílusú ezüstkészletet adott nekem és tíz darab húsz koronás aranypénzt tett be nevemre a takarékpénztárba, hogy ha majd nagy leszek, kamatos kamatokkal felvehessem. Anyám családjának egyetlen leszármazottja lévén, több oldalról nagy örökségek néztek rám, mint aki majd az Erba Odescalchi házat folytatja. És szülőim azt remélték, hogy egyszer a virágzó nagy birodalom vezetői között lesz a helyem.

De mikor még csak három hónapos voltam, 1914. június 28-án két lövés dördült el az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Sarajevóban, és Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös és felesége, Hohenberg Zsófia hercegnő holtan roskadtak össze autójukban. Ezzel a két lövéssel lezárult a belle époque, egy hónappal később kitört a háború Szerbia ellen. A háborúba napok alatt annyi ország lépett be, hogy annak a világtörténelemben először a világháború nevet adták a történészek. És ebben a világháborúban elpusztult az Osztrák-Magyar Monarchia, a cári Oroszország, a német császárság és a török szultánok birodalma.

Sok évvel később, stockholmi hazátlanságunk első éveiben, mikor szinte semmink sem volt, ami családjainkra és régi életünkre emlékeztetett volna, sikerült vásárolnom egy plakát nagyságú képet Ferenc Ferdinándról, egy festmény színes reprodukcióját, melyet halála után nyomtathattak, gyászkerettel és aláírásának reprodukciójával. Úgy terveztem, hogy feleségem szobájába teszem berámázva, mint családjának egy tagját. Nem lett belőle semmi, mert látni sem akarta. Kinézése valóban nem volt megnyerő, és egyike volt a dinasztia azon kevés tagjának, ki nem volt népszerű. Apám sem szerette. Halála után találtam apám könyvei közt egy panegyrikus életrajzot róla 1914-ből, a Pacséry nevű szerző alázatos ajánlásával apámhoz. Sorai után apám szabályos, szép rond-írásával ez állt: „érdemtelenül jutottam e könyvhöz. Én Ferenc Ferdinándot egy korlátolt embernek tartottam, ki még halálával is pusztulásba döntötte a szép Monarchiát”. Egy történelmi személyt, aki lebukott a színről, mielőtt szerepét eljátszhatta volna, nehéz megítélni. Céltalan a múlt valamelyik szereplőjével kapcsolatban azt kutatni: mi lett volna, ha tovább élt volna.

Ferenc Ferdinánd nem szerette a magyarokat. Mikor magyar képviselők azt kérték, hogy a hadseregnek Magyarországon magyar legyen a vezényleti nyelve, Ferenc Ferdinánd ellenezte. Azt mondta, hogy 68 német szó elég ahhoz, hogy valaki katonai szolgálatát teljesíthesse. Ennyit mindenki megtanulhat a hadsereg vezetésének egysége érdekében. A német Fugger hercegné emlékirataiban leírja, hogy mikor férje katonai szolgálata miatt egy soproni huszárezrednél Magyarországon éltek, egy bált, melyen Ferenc Ferdinánd is megjelent, szokás szerint csárdással nyitottak meg. Ferenc Ferdinánd hallhatóan mondta a körülötte ülőknek, hogy meg fogja tiltani ezt az „ostoba” táncot. Mikor pedig apám, mint ezredparancsnok Nagykanizsán a Rákóczi-induló lelkesítő hangjaival vonultatta el ezredét a trónörökös előtt, ő ezt rebellis tüntetésnek értelmezte és az apámat rögtön nyugdíjaztatni akarta.

Mint magyar, gyermek- és ifjúkoromban ezek ellenszenvessé tették számomra Ferenc Ferdinándot. Később sok mindent másképp láttam. A trónörökös nem volt megnyerő ember, de kötelességtudó, vallásos, családszerető, jó férj és apa, és igazságosságra törekedett. Egy sok nemzetből álló birodalom trónjának örököse volt, de látta, hogy ebben a birodalomban csak két nemzet és nyelv viszi az uralkodó szerepet, az osztrák és a magyar.


Feleségének nemzete, a csehek, kiknek történelmi múltja nem kevésbé régi és dicső, a lengyelek, a horvátok, kik a török háború súlyát legkeményebben szenvedték évszázadokon át, a szlovénok, szlavónok, bosnyákok, szlovákok, rutének és a szláv népcsalád többi tagja, kiknek száma a Monarchiában nagyobb, mint a magyaroké, nem játszottak hasonló szerepet, és ezért elégedetlenek. Szerinte a magyarok befolyása túl nagy volt, és mikor Magyarországon magyar vezényleti nyelvet és egyéb engedményeket követelnek, azt hiszik, hogy Magyarország huszonegymillió lakosa csupa magyar nacionalistából áll, holott legalább nyolcmillió magyar állampolgár anyanyelve nem magyar.

És arról, hogy Magyarország románlakta területein román, szlováklakta területein tót, rutének részére rutén s a többi legyen a vezényleti nyelv, a magyar képviselők hallani sem akarnának. Ők a „harmincmillió magyar”-ról álmodnak (Rákosi Jenő), értve ez alatt, hogy a más nemzetiségűek éppúgy magyarrá lesznek, mint Petőfi Sándor, a szerb kocsmáros és a tót cseléd fia, a legnagyobb magyar nacionalista költő, és mint nagyon sok más nem magyar eredetű család, ezek között mi is.

Ferenc Ferdinánd biztosítani akarta a Monarchia egységét és jövőjét, és ezt úgy látta elérhetőnek, ha az osztrák és a magyar mellett a szláv nemzetiségűeket is államalkotó nemzetté emeli: dualizmus helyett trializmus. Mióta Magyarországon kívül élek és más látókörből nézem a világot, Ferenc Ferdinándnak ezt az elgondolását helyesnek tartom. A nemzeti és nyelvi elkülönülés gondolata a múlt században kezdte diadalútját Európában, mikor a Habsburg Birodalom már több évszázados, és nem valamelyik nemzetre épített valóság volt. Minthogy a magyar nemzet volt az, mely legrégebben követelt nemzeti szuverenitást, Ferenc József az idők szelleméhez vélt alkalmazkodni, mikor a kiegyezéssel az Osztrák Császárságot Ausztria-Magyarországgá változtatta. De a magyarok kiemelése csak még jobban elkeserítette a többi, fel nem emelt nemzetiségeket, annál is inkább, mert a magyarok ezek törekvéseit nem támogatták, sőt ellene voltak.

A szláv népek felemelésének gondolata Ferenc Ferdinándnak az életébe került. Az orosz pánszlávisták féltették befolyásukat a többi szláv népre. Ha a Monarchia keretében a szláv népek is főszerepet kapnak, senki sem fog többé az orosz szirénhangokra hallgatni, hiszen egy sokkal magasabban álló európai birodalom egyenrangú tagjai. Ezért dolgozta ki az oroszok által inspirált szerb Narodna Ohrana a tervet, hogy a szlávbarát trónörököst el kell tenni láb alól. Hogy sikerült volna-e a trializmust keresztülvinni, és hogy ezután a Monarchia lakossága elégedettebb lett volna-e, nem tudhatjuk, mert erre sohasem került sor. A trónörököspár meggyilkolása olyan kihívás volt, melyet nem lehetett szó nélkül hagyni.

Ferenc József 84 éves volt, és sohasem volt hadvezér. Örökösét hihetőleg nem is különösen szerette, és a háborúkból hosszú uralkodása alatt keserű leckéket kapott: elég a véres solferinoi, később pedig a königgrätzi csatavesztésekre gondolni, melyek után jelentős veszteségekkel békét kötött. Most sem akart háborút. De a fejlemények egymást követték, a német császár biztosította támogatásáról, ugyanígy a török szultán is. A szövetséges Itália, Románia és Bulgária ugyan nem kívántak vele együtt háborút kezdeni, de egy hónapi habozás után megjelentek a plakátok az egész Monarchiában: „ Népeimhez! Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam..”. És ezzel megindult a háború Szerbia ellen. Németország mellénk állt, erre megjött az orosz hadüzenet, és mint egy válasz-levelezőlap, jött a hadüzenet Franciaországtól és Angliától is. Igen, a belle époque-nak vége volt.