2009. augusztus 16., vasárnap

Tudatlanság


Amikor a tudatlanság szót használom, nem negatív értelemben értem - nem a tudás hiányát értem rajta. Valami nagyon lényegit, nagyon jelenbelit, nagyon pozitívat jelölök vele. A létezés alapvető természetéhez tartozik, hogy rejtélyes marad, ezért olyan csodálatos.

Minden tudás felesleges. A tudás, mint olyan felesleges. És minden tudás csupán azt az illúziót teremti meg, hogy tudunk. Pedig nem tudunk. Együtt élhetsz valakivel egy egész életen át és azt hiszed, hogy ismered az illetőt - pedig nem ismered. Életet adsz egy gyermeknek és azt gondolhatod, hogy ismered őt - pedig nem ismered. Minden, amit tudásnak vélünk, igen megtévesztő.

Valaki megkérdezi: "Mi a víz?" te pedig azt feleled: "H2O". Csupán egy játékot játszol. Nem ismert, hogy mi a víz, vagy mi a "H" vagy mi az "O". Csak felcímkézed a dolgokat. Valaki megkérdezi, mi ez a "H", ez a hidrogén, azután elmész a molekuláig, az atomokig, az elektronokig - de csak neveket adsz. A rejtély nincs megoldva - a rejtély csak el van odázva és a legvégén még mindig ott a mérhetetlen tudatlanság. Kezdetben nem tudtuk, mi a víz; most nem tudjuk, mi az elektron, vagyis nem jutottunk el semmilyen tudáshoz. A dolgok elnevezésének, kategorizálásának játékát játsszuk s közben az élet rejtély marad.

A tudatlanság annyira mélyreható, annyira abszolút, hogy nem lehet megsemmisíteni. És amint ezt megérted, megpihenhetsz benne. Olyan csodálatos, olyan megnyugtató.... mert nincs hova menni. Nincs semmi megismerni való, mert semmit nem lehet megismerni. A tudatlanság abszolút. Mérhetetlen, hatalmas.

A hegy szelleme


Miért nem ereszt a hegyek varázsa, ha már egyszer megtapasztaltuk vonzerejét? Miért nem tudjuk feledni a sziklás ormok látványát, a bódító, mámorító illatát s a csend hangját?

A hegy magával ragad, szinte magába zár. Megunhatatlan és kitörölhetetlen nyomot hagy a lelkekben. Megérzünk ott talán valamit az örökkévalóságból, a Természet hatalmas magasztosságából, ami feltétlen alázatra, csodálatra késztet. Érezzük, hogy a táj uralkodik felettünk, kegyétől függ életünk. Szívünkben remegve kérjük, tartsa távol a sötét fellegeket, védjen meg bennünket mély völgyeiben, szakadékaiban és magas gerincein. S ha nem vagyunk elég tisztelettudóak, könnyen megharagszik ránk a Hegy Szelleme. Félelmetes arcát fordítja felénk és jéggel hűti le önteltségünket.

Ám ha lelkünk szeretetteljes csodával telik, gyönyörű szivárványt rajzol szemünk elé, hogy gyönyörünk fokozódjék. Nagyon hálás a Hegy ha kiérdemeljük. Megannyi meglepetéssel, szépséggel, ajándékkal kedveskedik azoknak, kik fejet hajtva, csöndesen járják birodalmát. Csodákat láthatunk, állatokat-növényeket, ha nyitott szemmel és nyitott lélekkel élünk.

A szív izgalommal telik, s alig hisszük, hogy ilyen boldogság létezik. Szeretnénk örökké maradni. Örökké járni a végtelen hegyek-völgyek láncolatát, amíg csak életünk tart! Kilesni a kedves mormoták családi életét, a zergék kecses mozgását nyaktörő omladékokon, apró növénykék tökéletességét, beszívni semmihez sem fogható illatukat.

Nézni-nézni és látni! Menni új élmények után – és talán menekülni attól, ami valahol, talán nem is ezen a világon vár ránk, valahol, valószínűtlen messzeségben…

Elfelejtjük a hétköznapok apró-cseprő idegőrlő kis ostobaságait, mert itt minden olyan nagy, magas, és mi gondjainkkal együtt olyan aprók vagyunk, hogy szinte csodálkozunk, miért nem nyomott még agyon egyetlen szikla sem. Hogyan létezhetünk ilyen roppant hatalom uralma alatt?

És ekkor végtelen jóérzés árad szét testünkben. Az érzés, hogy jó úton járunk, nem kell félnünk semmitől, a Hegy Szelleme mellettünk van és segít. És addig nem is veszítjük el, amíg le nem térünk a helyes útról. Később, mikor ólomsúlyú szívvel kilépünk a hegyek ölelő karéjából, ez a bíztató érzés elkísér és örökké hívogat. Kicsinyes világunkban, lent a porban elég egy apró jel, egy illat, egy kép, ami felidézi a magasztos tájat – és a Hegy Szellemét ismét magunkban érezzük. Szívfacsaróan hív, vonz, szólít, hogy térjünk vissza, szükségünk van rá. És mi – nem mehetünk…

Már-már fizikai fájdalom az ellenállás. De maradnunk kell. Szólít a kötelesség is, melynek erősebb, szigorúbb, követelőbb a hangja. Nincs menekvés.

Ha kell, életünk végéig képesek vagyunk reménykedni és hinni benne, hogy még visszatérünk. Elhitetjük magunkkal, mennyire szerencsések vagyunk így is, hogy egyáltalán járhattunk ott és megtapasztalhattuk a kézzel fogható életet. Ebből táplálkozva kellene élnünk az elkövetkezendőkben – de mégsem volt elég. Kell a megerősítés, az újabb átélés. Úgy érezzük, nem tudunk enélkül tovább élni.

És mégis… Holnap is felkelünk és azután is, meg azután. De a remény egyre halványabb, a szívünk egyre keserűbb és lassan beletemetkezünk valami lényegtelen, álságos hétköznapi dologba, amivel lényegében sem magunknak, sem másnak nem használunk. Mégis úgy érezzük, többet érünk, ha valamit, akármit csinálunk. Ha a nap – ha keservesen és unalmasan is -, de munkával, gürcöléssel telik. Hiába nincs időnk gondolkozni, újra álmodozni és édes terveket dédelgetni. Hiába a hajtás, a zaklatottság. És hiába a kevéske pénz, amit összegürcöltünk – már nem boldogít. Az is csak addig ért valamit, ameddig nemes célért gyűjtögettük. Most már, hogy elszállt az utolsó reménysugár is, minek a pénz? Minek az élet vágyak nélkül?
Értéktelen, gépies, természetidegen az ilyen lét. Fabatkát sem ér.

Eljátszunk a gondolattal: mennyivel más lett volna, ha korábban többet küzdünk az álmainkért. Ha nem állunk be a sorba, nem hajtunk fejet és ellenállunk!.Nem kellett volna hagynunk, hogy szépen becsomagolt üres szavakkal elcsábítsanak az ördögi körbe, a tiszta, egyenes út helyett. Miért is voltunk olyan vakok?! De ebben a pillanatban felgyúl egy szikra…

A hit szikrája.

Hiszen a hitet nem vehetik el, nem vásárolhatják meg tőlünk. Hittel minden megvalósítható. Legszebb álmaink, vágyaink, ábrándjaink.

Én megtettem. Valóra váltottam legszentebb álmaimat, elköltözöm a Hegyre. Fel, jó magasra, a Vár tövébe. Hihetetlen energiák közelébe. Találtunk egy kertet, egy hozzánk illő házat, és a ház, a növények, a gyümölcsfák szívesen fogadtak. Hazaérkeztünk. Csomagolunk lelkesen és szombattól már nem kell eljönnünk onnan soha többé.

forrás: Posta Imre blogja

2009. augusztus 12., szerda

Vissza őseinkhez


Legalábbis ami a táplálkozást illeti, jó lenne, ha így tennénk. Sok ősi ételünk van, amit méltatlanul elfelejtettünk. Hosszú ideig a szegények eledelének számított a hajdina, a zab és a köles, hogy csak néhányat említsek. Aztán már a szegényebbek is elfelejtették, rászoktak a finom, jó illatú, szemnek is tetszetős fehér kenyérre, gazdagnak érezve magukat tőle. Mint ahogy én gazdagnak érzem magam, ha bekapok egy Ferrero Rochest, mindjárt egy limuzinba képzelem magam, a sofőröm valami extra helyre visz éppen, én pedig pezsgőzöm és csokit majszolok, hát soha nagyobb örömöm ne legyen:) Nnna. Komolyan ne vegyétek.

Pedig mennyire egészségtelen a fehér kenyér, meg nem enném. Elmondtam már párszor, most nem kezdem mantrázni. Ma viszont, a vegák és a bio ételeket előnyben részesítők körében - akik nem feltétlenül gazdagok, mint ahogyan én sem, egyszerűen csak tudatosan táplálkoznak - reneszánszukat élik az ősi gabonák. De ismerkedjünk meg picit közelebbről a kölessel.

Az egyetlen lúgos kémhatású gabonafélénk. Nagyon sok, egészségünkre jótékony hatása van. Értékes fehérjéket, aminosavakat tartalmaz, erősíti az immunrendszert. Ragadozó barátaim időnként kétségbeesnek, hogy mi lesz velem, ha nem eszem húsféléket, biztos fehérjehiányban fogok meghalni. Már elmeséltem nekik párszor, hogy számtalan növényi eredetű étel tartalmaz fehérjét, sőt, a gyümölcsök között van olyan, amely szinte az összes, az emberi szervezet számára fontos aminosavat tartalmazza ( banán pl). De ott vannak a magok, a tofu, szóval senki ne ijedjen meg, ha akarná, sem lenne fehérje hiánya. Csak figyeljen oda arra, hogy mit eszik. Ennyi a titok.

Visszatérve a kölesre, nagyon jó energiaforrás, magas a zsírtartalma. Ásványi és nyomelem tartalma ideális, erősíti a csontokat, erős lesz a körmünk, a fogaink, dús a hajunk, ha sok kölest fogyasztunk. Jól szórakozom a reklámokon, ha véletlenül oda téved a szemem, mindenféle hókuszpókos samponnak, balzsamnak tudják be a szép hajat, elárulom, semmi köze hozzá. A hajunk is attól szép, amit megeszünk. Mint minden egyéb. A bőrünk mondjuk. A köles elkészítésénél, bármit csinálunk belőle, a négyszeres víz hozzáadása a legfontosabb. Ezt jól jegyezzétek meg. Hoztam egy király kis receptet, még kaptok karalábét, próbáljátok ki, hét végre ideális újdonság lehet az asztalotokon.

Találjatok magatoknak egy bioboltot ha szeretnétek, de olyan igazit, mint az enyém, a Bioszféra Szentendrén, ahol a tulaj és az eladólányok is elkötelezett hívei a biotáplálkozásnak, jókat beszélgetünk, ha betérek és tökéletesen megbízom bennük. Magokat, gabonát ugyanis feltétlenül onnan kell beszerezni, így egészen biztos, hogy kikerülitek a vegyszeres, esetleg génmanipulált (van ám) magokat. Most, hogy költözünk, már előre felfedeztem az új bioboltomat. Győrben van, a Fáy András utcában. Havonta, kéthavonta elmegyünk és bevásárolunk.

Na de nézzük, mit hoztam nektek mára, ha már ennyit emlegettem a kölest. Kölessel töltött karalábét készítünk, kell hozzá három karalábé, öt deka köles, fél padlizsán, egy hagyma, egy picurka cukkíni, egy paradicsom húsa, egy tojássárgája, só, bors, pirospaprika és az öntethez egy pohár tejföl és kapor. A kölest négyszeres vízben megfőzzük, gyorsan kész. A hozzávaló zöldségeket apróra vágjuk, szépen sorban megdinszteljük, kezdve a hagymával, egyenként hozzáadva a többit, padlizsán, cukkíni majd a pari húsa, leve nem kell, ne legyen túl híg a töltelékünk. Amikor a padlizsán krémessé válik, kész is. Sózzuk, borsozzuk, paprikázzuk és hozzáadjuk a kölest.

Most jön a művészetünk. Kibelezzük a karalábékat - picit macerás lesz, de legalább gyakorolhatjuk a türelem erényét - majd beletöltjük a köleses trutymost. A karalábéból kivájt részeket, a levágott tetejét lábosba tesszük és felöntjük vízzel, éppen hogy csak ellepje mindezt. Szépen ráállítgatjuk a megtöltött karalábékat, és lassú lángon, óvatosan, nem kevergetve kb egy óráig főzzük, ami inkább gőzölés-párolás ugye. Ha kész, a karalábékat tányérokra helyezzük. Kivesszük a megfőtt darabkákat is, turmixoljuk és a tejfölös-kapros mártáshoz adjuk, aztán jól a karalábékra öntjük. Tehetünk rá reszelt sajtot is, de anélkül is finom:)

Fotó: Morzsóka

2009. augusztus 11., kedd

Változnak az évszakok


Még mindig Osho gondolatainál tartok. Jót tett velem, hogy megismertem, elgondolkodtat, arra késztet, hogy itt-ott megváltoztassam az életemet. Nem mintha nem változna magától is. Változnak az évszakok is. Olykor tél van, máskor nyár. Ha mindig ugyanazon az éghajlaton vagyunk, megfeneklünk.

Meg kell tanulnunk kedvelni azt, ami történik. Ez az érettség. Azt kell szeretnünk, ami már jelen van, ami velünk van, ami velünk történik. Az éretlenség azt jelenti, hogy mindig a kellene és a lehetne világában élünk, és sosem a van-ban- pedig a van a helyzet. A kellene csak egy álom.

Bármi legyen a helyzet, úgy jó. Szeresd, kedveld és lazulj el benne. Ha olykor intenzitás érkezik, szeresd. Ha elmegy, mondj búcsút neki. A dolgok változnak...az élet áramlik. Semmi sem marad ugyanaz, ezért olykor hatalmas terek tárulnak eléd, máskor pedig nincs hova menni. De mindkettő jó. Mindkettő a létezés ajándéka.

Hálásnak kell lennünk; bármi történik, hála legyen bennünk, köszönet. Élvezzük! Ez az, ami éppen most történik. Holnap talán megváltozik, akkor élvezd azt. Holnapután talán valami más történik. Élvezd azt. Ne hasonlítsd össze a múltat haszontalan jövőfantáziákkal. Éld meg a pillanatot. Olykor forró, máskor nagyon hideg, de mindkettőre szükség van; máskülönben eltűnik az élet. Az élet polaritásokban létezik.

Téli táj: Wéber T. Mária festménye

A táplálkozás taoja


Miért eszünk? Mert friss energiára van szükségünk a testünk számára, de azért is, mert az evés örömet szerez. A Föld nevű planétán nem csak levegővel és szeretettel táplálkozunk, egy átlagos halandó számára az evés és az ivás is létfontosságú alapszükséglet. Az ember, legalábbis a mi fogyasztói társadalmunkban, többnyire teljesen vagy részben maga döntheti el, hogyan elégíti ki ezt az alapszükségletet. Ami régen egy nő és anya érzelemdús, kreatív tevékenysége volt - a nők többnyire az egész családra főztek - az mára értelmi megfontolások vezérelte tudomány lett.

Elemzik, kiszámolják, beosztják és bebizonyítják, miért kell ezt vagy azt mindenképpen és miért nem szabad egy másik élelmiszert semmiképp sem fogyasztani. De mindebben óriási szerepet játszanak a gazdasági érdekek. Éppen az egészség terén lehet a legnehezebben felismerni a kereskedelmi érdekeket, mert a reklám rendkívül agyafúrt lett, és ennek megfelelően mélyen bevésődik a tudatalattiba. A gazdaságban a profitról van szó, nem a mi egészségünkről. Sokkal hasznosabb lenne, ha megint a józan észre hallgatnánk, örömet találnánk az ételek elkészítésében és fogyasztásában, és a lehető legtermészetesebben és egyszerűbben kezelnénk ezt a területet.

Ha egyszerűen, természetesen, energiákban gazdagon és élvezettel táplálkozunk, az nagyon jót tesz az egészségünknek. Tiszta ételeket együnk. Kerüljük el azokat az élelmiszereket, amelyek kémiai konzerválószereket, mesterséges színezéket, állományjavítókat, cukorpótlót vagy más mesterséges adalékot tartalmaznak. A Tao nem ellenzi a húsfogyasztást, de figyelni kell arra, honnan származik a hús és milyen úton "nyerték".

Az, hogy egy élelmiszer egészséges vagy egészségre káros-e attól függ ki, mikor és milyen körülmények között eszi. A táplálkozás annyira személyes ügy, hogy rendkívül nehéz megmondani más embereknek, mi a jó nekik. Minden embernek más a szervezete, más dolgokat részesít előnyben, más munkát végez, másként reagál egy-egy élelmiszerre.

2009. augusztus 9., vasárnap

Coelho kis hercege



Talán a a legjobb története mind közül. Húsz évvel ezelőtt írta meg és egyből rangos helyet kapott a világ legjobb írói között. Egy egyszerű történetet mesél el, egyszerű, mindenki számára érthető nyelven veti fel létünk legfontosabb kérdéseit. Válaszait misztikummal, metafizikával itatja át, olyan válaszokat ad, amelyeket mi is tudunk lelkünk mélyén legfeljebb sohasem fogalmazzuk meg, mert a napi gondjaink, pörgésünk közepette nem szakítunk időt rá.

Egyszerűnek tűnik a regény, de ha a mélyére nézünk, nem az. Gondolkodásra, átértékelésre késztet, megmozgat bennünk valamit, valami nagyon fontosat. Az alaptörténet nem túl eredeti, olvastunk már ilyen mesét, amúgy is leginkább Saint-Exupéry Kis hercegéhez szokták hasonlítani a kritikusok a művet. Nos, igen.

Főhősünk, Santiago, az andalúz pásztorfiú álmot lát, kétszer ugyanazt, mely szerint az egyiptomi piramisoknál kincset talál. Egy cigányasszonytól kér tanácsot, mit tegyen, aki azt javasolja, induljon Egyiptomba. A fiú el is indul, eladja juhait, áthajózik Afrikába, ahol munkába áll, majd vándorútja során különböző emberekkel találkozik, megismerkedik az igaz Szerelemmel, no és az alkimistával, aki végül tanítómestere lesz. Santiago követi a jeleket, járja a Személyes Történetéhez vezető utat, közeli kapcsolatba kerül a Világlélekkel, megtanulja a Világ Nyelvét.

Aztán a piramisoknál rádöbben, hogy a kincs Spanyolországban van, ott, ahol egykor a juhaival aludt. Miközben a regény irodalmi, művészi értékét sokan vitatják, mégis csak van benne valami, ami elég szuggesztívvá teszi ezt a vékonyka kis könyvet ahhoz, hogy váratlanul mély nyomot hagyjon bennünk. Ennél többet mit várhatunk?

Harvey Weinstein hollywoodi filmproducer bejelentette, hogy Laurence Fishburne-nel karöltve filmvászonra viszi Paulo Coelho regényét.."A könyv egyszerű és lélekkel teli, a forgatókönyv pedig ezt fogja visszaadni" - nyilatkozta a producer vasárnap a cannes-i filmfesztiválon. Az alkimista filmjogait a Warner Bros. vásárolta meg, és forgatókönyvírói évekig kínlódtak egy valamire való szkript összehozásán. A sikerregény brazil szerzője közleményben tudatta, hogy nagyon örül Weinsteinék vállalkozásának, mert úgy látja, hogy a könyv oly módon lesz megfilmesítve, ahogy ő is szerette volna: megőrizve munkája szellemét és egyszerűségét. Fishburne, aki a rendezést és az egyik főszerepet is elvállalta, videoüzenetben erősítette meg, hogy régi álma vált valóra a filmmel.

hírforrás: Kultúrpont

2009. augusztus 7., péntek

Lényeges dolgok


Van egy régi anekdota három utazóról, akik Rómába mennek. Meglátogatják a pápát, aki megkérdezi az elsőtől:

- meddig maradsz itt?

A férfi azt feleli: - három hónapig.

- akkor sokat látsz majd Rómából.

Az ott-tartózkodás hosszára irányuló kérdésre a második utazó azt feleli, hogy csak hat hétig tud maradni. A pápa azt mondja:

- akkor te még többet láthatsz, mint az első.

A harmadik utazó azt feleli, hogy csupán két hetet tölt Rómában, mire a pápa így szól:

- szerencsés vagy, mert módod lesz megnézni mindent, amit érdemes.

Az utazók megzavarodnak, mert nem értik az elme működését. Pedig nem nehéz, gondoljatok csak bele: ha ezer évig élnénk, számtalan dolgot elszalasztanánk, mert folyton halogatnánk a dolgokat. De mert az életünk rövid, nem engedhetjük meg magunknak a halogatást. (csak zárójelben jegyzem meg, hogy néha győz a lustaságunk, és mégis megtesszük. Viszont a saját kárunkra).

Ha tudnánk, hogy már csak huszonnégy óránk maradt, azt hiszem, a lényeges dolgokat nem halogatnánk.

Akit nem szeret a pénz


Még jó, hogy nem szeret, ha én sem szeretem. Nem is szeretnék sok pénzt. Kicsit sokat igen, csak nagyon sokat nem. Azt hiszem, meg kell magyaráznom ezt a dolgot. A baj ott kezdődik, hogy valaki egy átlagos családban nő fel. Nem túl szegényben de nem is gazdagban, értelmiségi diplomás szülőkkel, van rendes ruhája, étele, iskolába jár, tanul rendesen, kirándulni járnak, múzeumba.

Korán megismertetik az olvasás szépségével, a könyvtárral, 14 éves korában már túl van Dosztojevszkijen, Jókain, a többi klasszikuson és külön szerencséje, hogy olyan korban nőtt fel, amikor még az olvasottság, műveltség érték volt. De sem az iskoláktól, sem a szüleimtől nem tanultam meg a pénzzel való bánásmódot, azt viszont igen, hogy kell "spórolni", hogy kell "beosztani", hiszen ezek a szavak meglehetősen gyakran hangzottak el családunkban. Elismerem, három lánygyermekkel nem lehetett egy rózsaágy az élet.

Belátom és kijelentem, hogy nincs pénzügyi intelligenciám. Miután ezt főként az otthonról hozott minta és kultúra határozza meg, nem jó tananyagot sajátítottam el, akaratlanul. Egy olyan mintát követtem az életem során, amelyet megváltoztatni nagyon nehéz, hiszen a pénzügyi intelligencia elsősorban szemléletmód, másodsorban a pénzzel való bánásnak olyan kreatív és intelligens módja, amikor is el tudjuk érni, hogy a pénz dolgozik nekünk és nem mi dolgozunk a pénzért. Na ez az, ami nekem nem megy. És az az érzésem, nem vagyok ezzel egyedül.

Bár manapság ez a "pénz dolgozik nekünk" mintha valami neoliberális huncutság lenne. Olyan világot szeretnék, amiben mindenki a teljesítménye szerint részesedik a javakból, nem, egyenlősdiről nincs szó, nem a be nem vált szocializmusra gondolok. Csak konkrét, elvégzett munka után járjon a fizetség, úgy majd nem lennének kirívóan gazdagok, de szegények sem. Tűnjenek el a virtuális vagyonok. Valóságos élet, munka legyen. Nem mintha a mostani uralkodó elit ezt hagyná, sok víz, vér és könny fog még lefolyni ez ügyben mindenféle patakokon és folyókon.

Nem kívánom a lottó ötöst, ezért nem is lottózom. Nem tudnék a pénzzel mit kezdeni, nyomasztana, megváltoztatná az életemet és nem pozitív irányban. Ne kapjátok fel a fejeteket méltatlankodva, hogy ez a nő hülye. Nem, nem hülye. Legalábbis ebben a kérdésben biztosan nem. Képes vagyok előre átgondolni, hogy egy hatalmas, váratlanul jött összeg milyen rombolást végezne a lelkemben, az életemben. Félni kezdenék, muszáj lenne nagyobb házat, jobb autót vennem, elkezdeném nyilván osztogatni. Sőt lehet, hogy jó nagy részét odaadnám azoknak, akiken segíthetek vele, öregeknek, gyerekeknek, állatoknak, de senki sem hinné el, hogy nekem nem maradt és ugyanúgy félnem kellene továbbra is.

Befektetni? Jól felhasználni? Kanyarodjunk nyugodtan vissza ahhoz, hogy a virtuális pénzek nem érdekelnek, nincs ide vonatkozó pénzügyi intelligenciám és már nem is lesz. Szeretem az életemet, ezt az életet akarom élni továbbra is, éppen ezt. Ilyen kevés, de mégis elég pénzzel, amim van. Szabad vagyok, félelem nélkül élek. És jó így nekem.

2009. augusztus 5., szerda

A szeretetről


Amikor azt mondod valakinek hogy "szeretlek", akkor nem is tudod, mit beszélsz. Nem tudod, hogy ez pusztán nemi vágy egy szép szó mögé rejtve. Csak igen rövid ideig életképes, bármelyik pillanatban eltűnhet.

A szeretet örök. A szeretet a Buddhák tapasztalata, nem az öntudatlan embereké. Csak nagyon kevesen ismerték meg, hogy mi az a szeretet; csak a felébredettek, a megvilágosodottak. Ezt csak az emberi tudat legmagasabb síkján ismerheted meg. Ha tényleg meg akarod tudni, hogy mi a szeretet, akkor felejtsd el a szeretetet és foglalkozz a meditációval.

Ha azt akarod, hogy a kerted rózsáktól tündököljön, akkor először a talajt hozd rendbe. Tápláld, öntözd, gondozd és figyelj rá, hogy elég napsütés érje. Ha mindenre ügyelsz, akkor a virág magától megjelenik majd a megfelelő időben. Nem húzhatod a virágot, hogy gyorsabban nőjön és nem erőltetheted, hogy előbb nyíljon ki. Nem kérheted egy rózsaszáltól, hogy legyen tökéletesebb. Láttál már tökéletlen virágot? Minden virág tökéletes a maga egyediségében. Ahogy a szélben, az esőben, a napsütésben táncolnak..hát nem látod azt a csodálatos szépséget, azt a tökéletes boldogságot? Egyetlen kis virágszálban ott tündököl a természet minden fényessége.

A szeretet lényed egyik rózsája, de csak akkor jelenik meg, ha előkészíted hozzá a talajt, azaz a lényedet. Légy egyre éberebb és tudatosabb, és a szeretet megjelenik magától, a kellő időben. A szeretet spirituális élmény - semmi köze nemekhez és testekhez. Legbenső lényeddel van összefüggésben. Ismerd meg önmagad és a szeretet majd megérkezik, mint egy jutalom. Eláraszt majd, mint egy virágeső, feltölti egész lényedet és egyre csak árad és hihetetlen erővel arra késztet, hogy mindezt megoszd másokkal. A szeretet egy vendég, aki mindenképpen eljön azokhoz, akik felkészültek a fogadására.

Osho nyomán

Dzsaipur utolsó királynője


Kilencven évesen meghalt Gayatri Devi, az egykori nyugat-indiai Dzsaipur királyság néhai maharadzsájának felesége, aki India függetlenné válása után politikai szerepet vállalt, és híres volt szépségéről.

Gayatri Devi egy kelet-indiai királyi családba született 1919. május 23-án, és húszéves korában ment férjhez Dzsaipur uralkodójához, elnyerve ezzel a maharani címet. A maharadzsa harmadik felesége lett.

A több mint ötszáz királyságra szakadt indiai szubkontinensen 1947-ben szűnt meg a brit gyarmati kormányzás. Egyidejűleg elapadt a királyi magánpénztárak brit támogatása, és a független Indiában eltörölték a királyi címeket. Számos uralkodóház teljesen elszegényedett, ám a dzsaipuri királyi családnak sikerült megőriznie gazdagságát, luxusszállodákká varázsolva egykori palotáikat.

Az asszony a hatvanas években politikai pártot alapított, és képviselőként bekerült az indiai parlamentbe. A hetvenes években vonult vissza a politikai élettől. Közéleti tevékenysége során felkarolta a nők oktatását, és Dzsaipurban, Rádzsasztán állam fővárosában iskolát alapított lányok számára, amelyet róla neveztek el.

Gondoltam írok róla, megérdemli. Hátha nem mindenki ismeri.

forrás: MTI

2009. augusztus 3., hétfő

Aludni jó


Az álom nélküli alvásban az ego eltűnik. Rövid ez az idő, talán csak két óra, de feltölt élettel. Reggel frissen ébredünk, ajándéknak érezzük a napot, minden újnak tűnik, mert mi újultunk meg. Mindezt az ego eltűnése tette velünk. Patandzsali azt mondja, nincs sok különbség a szusupti - álom nélküli alvás - és a szamádhi a buddhaság végső állapota között. Azért egy fontos különbség mégis van. Az álom nélküli alvás, öntudatlan, a szamádhi pedig tudatos állapot. Mindkét esetben viszatérünk Istenhez, az egyetemes központhoz.

Azok az emberek, akik nem tudnak aludni, nem túl szerencsések. Elveszítették az Istenhez vezető legtermészetesebb forrást. Bezárult előttük egy ajtó. Ez az első olyan század, amelyben az emberek álmatlanságban szenvednek. Már az összes többi ajtót bezártuk, ami a természet felé vezet, most becsukjuk az utolsót is, az alvás ajtaját. Ez volt az utolsó kapcsolódási pontunk az egyetemes energiához és most ezt is megszakítjuk. Mi több, léteznek már olyan könyvek is, amelyek leírják, hogy alvásra nincs is szükség. Logikus okfejtések sorát tartalmazzák, hogy miért nincs. Sőt, az alvás egyszerűen időpocsékolás.

Jó nagy butaság. Mindenesetre én szeretek aludni és alszom is. Ha hűvösebbre fordul az idő, még jobban.

A hét fotója


Új-Zéland egyik kis szigetén készült a fotó erről a ritka kis növénykéről, a kornistárnics benszülött változatáról. A sziget Rangipo Desert, valójában egy kopár vulkanikus fennsík, három aktív tűzhányó között. A fagyos hegyvidéki tájat gyakran zavarja meg a vulkáni forróság. Milyen különös, ugye? Veszélyek és mostoha körülmények között a kis tárnics él és élni akar, közben pedig elbűvölően gyönyörű.

Forrás.: Nat Geo

2009. augusztus 1., szombat

Hogy a gyermek önmaga lehessen


Megkérdezték a kisfiútól: "tudod-e, ki vagy te?" A gyerekek tiszták, fogékonyabbak, mint a felnőttek, akiket elrontottak már mindenféle ideológiákkal, vallásokkal. A kisfiú azt felelte: "amikor vendégek jönnek hozzánk, akkor az egyik azt mondja, hogy a szemem olyan, mint az apámé. A másik azt mondja, hogy az orrom olyan, mint az anyámé. A harmadik meg, hogy az arcom olyan, mint a bácsikámé. Így aztán fogalmam sincs, hogy most akkor ki is vagyok, mert senki nem mond olyat, ami rám hasonlítana."

Na, ez az, amit minden gyermekkel csinálnak. Békén kell hagyni a gyermekeket. Hagyni, hogy felfedezhessék önmagukat, nem kell terhelni őket a saját beteljesületlen ambícióinkkal. Bőven írtam erről a másik blogomban.

Minden szülő a saját képére akarja formálni a gyermekét, pedig minden gyermeknek megvan a saját sorsa, a saját rendeltetése. Ha nem hagyjuk, hogy önmaga legyen, akkor sosem lehet elégedett, sosem fog megbékélni a léttel, sosem lesz boldog. Mindig azt fogja érezni, hogy valami hiányzik.

Feleség lettem


Zé és én tegnap összeházasodtunk. Egyszerű, de megható kis esküvő volt. Szentendrén tartottuk, utána megebédeltünk a vendégekkel a Chez Nicolasban. Jó volt a teraszon üldögélni és nézni a Dunát, csodálatos a panoráma a vízre és szúnyog sem volt, tudták, hogy kivételes a nap, nem zavartak:)

Szóval örök hűség meg miegymás. A feleség továbbra is a leánykori nevét fogja viselni, nem lesz változás. Az életünk meg nem lesz rossz, határozottan nem lesz rossz. Zé egy angyal, én kevésbé de majd igyekszem. Ja és Zé neve a neten "szélmadár", indult egy blogja is, a Csillagszél. Megtaláljátok itt nálam a "böngészgetek"-ben.

Kaptunk egy emléklapot is Szentendre polgármesterétől, tele sok-sok jókivánsággal, kedves gesztus. Hamarosan költözés, pár hét és Jozék befejezik, álomszép lesz a mesebeli mézeskalács házacskánk.

Szép az élet, ugye?:) (armageddonisták ne olvassák:D )