2012. május 11., péntek

Kertrészletek májusban és új vendégünk

Növögetnek a veteményeink, de még nem látványos a kert. Majd pár hét múlva teszek fel újabb fotókat.

A kis szürke cica a szomszéd népes cicacsaládjához tartozik, de mintha tudná - valószínűleg tudja is - hogy Cirókánk már nincs velünk, gyakran átjön. Simán belefekszik a hintaágyba, mintha kiválasztott volna bennünket családjának, igen otthon érzi magát, egészen addig, míg Teó kutyám meg nem jelenik. Teó elzavarja, kergeti, míg szürke cica át nem ugrik gyorsan a kerítésen.

Nem tudom, mit hoz a jövő, úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk több cicát, mert a kapun kívül buszok, traktorok, autók jönnek-mennek, nem tudnánk az elütéstől megóvni. Állandóan aggódhatnék.

Hááát, ember tervez.... a cicák meg majd döntenek?











2012. május 1., kedd

Fekete kenyerem





Régen vágyódtam már rá. Olyan igazi, kemencében sült fekete rozskenyérre, amit akár két hétig is ehetek, még mindig finom és jól szeletelhető. De csak most, a napokban tudtam meg, hogy Makrai Tamás, a cseszneki vadőr süt ilyen kenyeret és bizony úgy, ahogy én szeretem, kovásszal, kemencében. Nagyon kedves embert ismertünk meg a személyében, jó, hogy rátaláltunk. Kaptunk is a frissen kisült rozskenyérből, valami csodálatos az íze, nagyon boldog voltam.

A rozs mellőzött és elfeledett mostohagyerek a gabonák között, pedig rendkívül hasznos növényke. A teljes állapotában meghagyott, kövön őrölt, korpát és csírát tartalmazó rozs csökkenti és megszünteti a véredények plakkjait és meszesedését. Képes felerősíteni a legyengült szervezetet, megújítja az egész emésztőrendszert. Mindezt magas szénhidráttartalmának és nitrogéntartalmú anyagainak köszönheti. Véredényeket tisztító, a rugalmasságot helyreállító képessége miatt rendkívül értékes kenyér alapanyag. Persze csak vegyszer- és adalékanyag, tartósítószer-mentes formában.

Fekete rozskenyeret sütni nem könnyű, de megéri a fáradságot. Egyetlen gabonaféle sem szerez ekkora dicsőséget a „péknek”. Bevallom, nekem nem sikerült rozsból kenyeret sütnöm, lapos és nyugodtan mondhatjuk, ehetetlen lett.

Tönkölybúzából sütöttem inkább, azzal egészen jól megbirkóztam. A magyar ember "élet"nek nevezi a búzát és igen, a hajdani durva őrlésű lisztből készült kenyér teljes értékű tápanyag, életfenntartó erő volt. Szerencsére egyre többen térnek vissza a kenyérsütés hagyományos módszereihez. Mi is vettünk malmot, rendeltünk öko termesztésű tönkölybúzát, és készültek a finom, igazi kenyerek a konyhánkban épített csikótűzhelyünkben, többféle recept alapján. Na de nekem a rozskenyér a kedvencem, és mostantól kaphatom is majd rendszeresen.

Elmarasztalják a magyar konyhát a nagy kenyérfogyasztás miatt, és ha a fehér kenyérre gondolunk, igazuk is van. A fehér kenyér nem egészséges (ahogy a finomított cukor sem) egyre többen tudják is, és egyre több barna kenyér fogy. Szerencsére.

Mi az, amit nem pótolhat a pékipar? Mi az, amit elvesztettünk a régimódi otthoni kenyérsütéssel, a barna liszttel, barna kenyérrel együtt? A kenyérsütés hajdan nem mechanikus, pusztán materiális cselekmény, konyhatechnika volt, különösen nem elektromos gépekkel, hanem komoly szellemi tartalommal telítődött. Nemcsak azért, mert szinte áhítatos szertartásként kapcsolódtak egymásba a tevékenység egyes részletei, hanem azért is, mert a kenyér alkotórészei is jelentéssel, értékkel telítődtek (és a szellemi érték - mai tudásunk szerint - arányos volt a biológiai értékkel is.)

Olyan szépen ír erről Kövi Pál (írtam is már róla korábban) mikor az otthon fészekmelegéről szól: " a kovászt Anyám nagyanyámtól kapta, amikor férjhez ment és önálló háztartást kezdett. Nagyanyám pedig dédanyámtól, és ez így ment a maga rendjén vissza a messzi századokba. A kis kovász magában hordozta családunk múltját, történelmét, jelenét és jövőjét: élni akarását. ... A kovász tehát csak a miénk volt és különbözött minden szomszédétól: titokzatosan uralkodó gócpont a világmindenség egy zárt egységében. Anyám kis kovászkája volt a letéteményese a mi családi összetartozásunknak, egyéni jellegünknek, jelképe hagyományainknak, folyamatosságunknak, a szépségnek és a szeretetnek, amit a család jelent".

A mai bolti kenyérből hiányzik valami. Nemcsak a maghéj, a terméshéj, az aleuronréteg és a csíra, hanem a kenyér lelke is. A mai kenyeret szemétbe hajigáló, a földön rátaposó világból ez az érték veszett ki, múlt el, de nem nyomtalanul hálisten. A hagyományok alapján helyreállíthatóan. Újra lehet és kell tanulnunk a technikát, a módszert, sőt, tökéletesítenünk is kell és lehet, és magunkévá kell tennünk újra a megbecsülés, az "egy kenyéren élés" régi szellemét is.

(megjelenik a Cseszneki Hírek májusi számában)