András nap

Bizony, ma András nap van, fiacskám nevenapja. Védőszentje Szent András, aki egyébként Skócia védőszentje, Magyarországé Szent István, védőasszonya Szűz Mária. A katolikus egyházban védőszentnek nevezik azt a szentet, akinek egyes országok, területek, templomok stb. az oltalma alá tartoznak. Védőszent az is, akinek nevét keresztségben kapja az ember.

András apostol egyike volt Jézus tizenkét tanítványának. Józan gondolkodású, kulturálisan nyitott, tettrekész tanítvány volt, természete a legendákban fennmaradt élettörténetében is kirajzolódik. A Júdeában örökké fennálló idegengyűlölet ellenére szívélyes az idegen görögökhöz, meghallgatja kérésüket, és azt tolmácsolja is Jézus felé.

Valószínűleg mélyen emberséges tulajdonságainak köszönhető az is, hogy Jézus feltámadása után az isteni elhívást elsőként Kis-Ázsiában teljesíti, de nem a Pál által látogatott tengerparti területeken, hanem Örményországban és Kurdisztánban, tehát a Fekete-tengertől délre eső vidékeken. Valószínűsíthető, hogy András szeretettel és nem erőszakkal végzett szolgálatának eredménye, hogy a világon először Örményországban lett államvallás a kereszténység.

Nyitottságának, megértő szemléletének köszönhetjük talán, hogy a különböző kultúrákban is képviselni tudta Jézus Krisztus evangéliumát úgy, hogy adott népnek a hagyomány-elemeit használva adta tovább a jó hírt. Ennél hatékonyabb misszionárusi módszer azóta sem létezik.
Csak ennek tudjuk tulajdonítani azt a soha felül nem múlt tettét, hogy a legendás és titokzatos szkíták is beengedték Jézus apostolát belső életükbe, miután átlépte a Dunát.

A "szkíta erkölcs" és a "szkíta törvény" igen híresek voltak az ókorban, s ma már azt is tudjuk, hogy a szkíták elképesztően szervezett társadalmú, magas kultúrát művelő ősi, hatalmas nép voltak. De András nem csak hogy az országukban telepedhetett le egy időre, hanem komoly mértékben részt vett Szkítia vallási életének alakításában is. András apostol, ahogy más kultúrák esetében, úgy a szkítáknál is alaposan elmerülhetett a hagyományokban, a nép Isten-hitében. Nem írnak róla sokat, pedig megilletné a dicséret az apostolt, mert András ezzel egyedülálló dolgot kísérelt és valósított meg. Ezt a teljesítményt András apostolon kívül, csak Fülöp apostol közelítette meg, a "ló-szerető". Ezért nevezzük Andrást és Fülöpöt máig úgy, hogy "a két szkíta-térítő". Jellemző a szkítákra, hogy Jézus tanítványain kívül más történelmi személy nem mondhatja el magáról, hogy ilyen mélyre hatolhatott a titokzatos szkíták életébe. András apostoli műve óta keresztények a szkíták.

A szkíták és Thrákia után András Görögországba ment, majd az achaiai Pátra(Pátrai) városába, ahol a királlyal hitvitát folytatott. Az uralkodó nem mutatott valami komoly szellemi emelkedettséget, hitvitájuk végeztével börtönbe vetette, majd keresztre feszíttette Kr. u. 60-ban, a legendák által tanúsított ún. "Andráskeresztre" (X-formára ácsolt kereszt).

Szent András egyházi ünnepe a mai nap, november 30.

Békesség

Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyeken. Te magad is szoktál effélékre vágyva vágyni. Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor csak akarod, hogy önmagadba visszavonulj.

Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint a saját lelkébe, különösen, ha olyan a belső világa, hogy beletekintve azonnal teljes békesség tölti el. A békesség pedig azonos a lélek harmóniájával. Ne vond tehát meg önmagadtól egyetlen esetben sem ezt a visszavonulást, s újhodj meg lélekben.

Marcus Aurelius

Scheffer János fotója: Falu

Boldog békeidők

Ha a századfordulós Budapestről vágyom olvasni - na nem a mostani századfordulóról, inkább az előzőről - John Lukács vagy Krúdy írásait veszem elő. De a legjobban mégis azt szeretem, ahogy Lukács ír Krúdyról, ahogy megtalálja regényeiben az éppen odaillő részleteket. Nem írja a könyvek címét, így aztán vagy megtalálom Krúdynál vagy nem, még nincs meg Krúdy összes, de törekszem rá. Idézek egy picit most Lukács Budapest, 1900 című művéből nektek, engedjétek, hogy elvarázsoljon benneteket, ahogy engem is mindig.

Az első világháború vége felé járunk, amikor Krúdy műveiben is és a valóságban is Budapest ostorozását lassanként felváltja a nyugodtabb, csöndesebb, líraibb hangulatú nosztalgia. " Mennyi mesélnivalójuk van az embereknek a béke boldog éveiről! A pesti levegőről, amelyet ugyan porossá tett a Rákos felől fúvó szél, de annál édesebb lett a lég tavasz felé, amikor fordult a szél, és a budai hegyek felől kezdett fújdogálni; szavahihető öreg polgárok állítják, hogy még a Gellért-hegy ibolyaszagát is meg lehetett ilyenkor érezni a városban...

...A Belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott keringőzött a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábú grófnék; tiszta ruházatú öreg nyugdíjasok üldögéltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemleszagú pék kezet csókolt a fekete ruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probirmamzellek kígyózó dereka és a kalaposnék fehér blúza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüst feje tették hangulatossá a városrészt. Egész életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az eleganciát könnyű itt megtanulni, és hitelképes volt minden vevő.

A nevezetes boltok, ahol a legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, kesztyűt, oly emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalka-vadászat. A párizsi áruk egyenesen idejöttek és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők. Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta kezedbe a pincér. A borbély Párizsban tanult fodrászságot; a fehérneműkbe szűz leányok hímezték a monogramot; a fűszerkereskedésnek olyan szaga volt, mint egy óceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayből érkezik. A vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobilfátyol nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt vakítottak, és vadonatúj bankjeggyel fizetett a bank. Boldog belvárosi évek! Vajon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjúság?"

A gordonka legmélyebb hangjai - írja Lukács - akkor szólaltak meg, amikor Krúdy Budapest kettősségét is látta:

" Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé, és éjszaka mintha temettek volna - végtelen sora a temetőkocsiknak hordta ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák és szokások tetemeit."

Tehát Budapest lármás nyüzsgése mögött ott volt egy töprengő, szomorkás dallam is. Több volt ez nosztalgikus emlékek puszta visszhangjánál, amely csak az éjszaka mélységes magányában és csendjében hallható, amikor a város lármája elült. De végül is a dúr és a moll, az optimizmus és a pesszimizmus, a fény és az árnyék vegyüléke az örök emberi közeg, és egyszersmind minden valamire való kultúra közege.

Klösz György városfotója: Váci utca

Babócától kaptam

Milyen szépen indul ez a nap:) Kaptam Babócától egy ajándékot, ezt a képecskét itt ni.

Tudjátok ez olyan lélekmelengetős dolog. Jólesik bizony az ember lányának, ha olvassátok a blogot, ha jól érzitek magatokat itt nálam. Azért lehet, mert érzitek, hogy szeretettel várlak benneteket, ahogy szeretettel írom a blogomat is. Mindhárom blogomat. Másképp nem is érdemes.

És ha ilyen ajándékot kapok, adni szeretnék belőle másnak is. Lacinak küldöm tovább, mert úgy érzem, jól fog esni neki a szeretet.

A Szűzanya pénteken öltözik

1747-ben szentelték föl az andocsi templomot, és már az avatás napján különös szokás született. Széchenyi Katalin grófnő ugyanis a nagy alkalomra ünnepi palástba öltöztette a Szűzanya szobrát. A helyiek máig őrzik a hagyományt: kéthetente, pénteken új ruhát adnak a magyarok nagyasszonyára. Szalay Tamás atya nemrég vette át elődjétől a gyülekezetet és Mária-szobruk mély áhítattal övezett ruhatárát.

Jaj, de tetszik ez nekem. Hagyomány és értékőrzés. Van ilyen a falunkban is, majd tavasszal lemegyek fotózni a falumúzeumba, láthattok csodákat bőven. A katolikus templomunkat meg éppen felújítják, csaknem teljesen készen van már és most, hogy lehullottak a levelek, jól látjuk a kertünkből, hiszen a második szomszédunk. Nem tartozom egyik felekezethez sem, csak úgy egyszerűen a belső istenemben hiszek, de a templomokat, magát az építményt kívül és belül, a csendet, a hangulatot, vagy éppen az orgonaszót nagyon szeretem. Szenkirályban, a református templomban van orgona, így aztán mindkét templomba bejáratosak leszünk már csak amiatt is, hogy a református lelkész a barátunk, nem kis része van abban, hogy ezen a tájon találtunk otthonra.

fotó és hír: NatGeo

Tudományos kísérletek és misztikus élmények

Első pillantásra meglepőnek tűnhet a tudományos kísérletek és a misztikus élmények párhuzamba állítása, hiszen a megfigyelés egészen eltérő módjairól van szó. A fizikusok kísérleteit jól megtervezett csapatmunka és rendkívül kifinomult műszerek jellemzik, a misztikusok ezzel szemben tisztán belső figyelmük révén jutnak el a tudáshoz, nem használnak semmiféle műszert csupán a meditáció magányát.

A tudományos kísérleteket bárki és bármikor megismételheti, míg a misztikus élmények csak keveseknek és csak különleges alkalmakkor adatnak meg. A misztikus élmény semmivel sem különlegesebb, mint egy modern fizikai kísérlet. Még csak kifinomultabbnak sem mondható, csupán a kifinomultság más fajtájáról van szó.

A fizikus műszerarzenáljának bonyolultsága és hatékonysága egyenértékű a mély meditációban levő misztikus tudatának bonyolultságával és hatékonyságával - mind fizikai, mind pedig spirituális értelemben - sőt, olykor felül is múlja azt. A fizikusok és a misztikusok a természet megfigyelésének olyan rendkívül kifinomult módszereit fejlesztették ki, amelyek a laikus számára teljesen megközelíthetetlenek. Egyetlen oldalnyi szöveg egy fizikai szaklapból legalább olyan rejtélyesnek tűnik, mint amilyen egy tibeti mandala. Mind a kettő feljegyzés a világegyetem természetének vizsgálatáról.

Fritjof Capra: A fizika taója

Az elfeledett metropolisz

Tonle Sap-tól, Közép-Kambodzsa nagy tavától északra fekszenek a több, mint öt évszázadon át fennállt khmer állam fővárosa, Angkor romjai. Az `Angkor` név szanszkrit eredetű, jelentése: `város, ahol király lakik`. A kilencedik és a tizennegyedik század között a khmer uralkodók lenyűgöző adminisztratív és vallási központtá fejlesztették Angkor körzetét. A feltevések szerint a várost rejtélyes körülmények között, a tizenötödik században hagyták el.

A romokra a tizenhatodik század vége felé bukkantak rá portugál felfedezők, ám az akkor készült feljegyzések sohasem kerültek nyilvánosságra. A nyugati világ figyelmét a franciák irányították Angkorra, miután Henri Mouhot 1863 körül felfedezte a várost, majd Kambodzsa francia protektorátussá vált. A nyugati tudósok inkább az uralkodói udvar tökéletes felépítése és kultúrája, mint lakói szempontjából méltatták a civilizáció csodás elemeit. Az is igaz, hogy az elméleteket nem volt könnyű megalapozni: nem maradtak fenn könyvek, és a tizenkilencedik század végéig kőbe vésett feliratokat sem találtak. Angkor hirtelen elnéptelenedésének rejtélye a huszonegyedik századig megfejtetlen maradt.

A kutatók szerint azonban a jelenleg erdők és alacsonyan úszó felhők által takart területen Angkor Wat és Angkor Thom templomai mellett egykor egy 1000 négyzetkilométeres nagyváros virágzott, ahol több ezer ház, és emberek által készített úthálózat, mesterséges tavak és csatornák hálózták be a vidéket. A mai Szingapúr és Sydney méretével vetélkedő Angkor egy olyan mezőgazdaságra épült birodalom központja volt, amely nagy ültetvényeivel Thaiföldtől a mai kambodzsai-vietnami határig terjedt.

A kutatók a vizsgálatok során kézzel rajzolt térképeket, földrajzi felméréseket és légifotókat vezettek be egy közös adatbázisba, illetve felhasználhatták a NASA által rendelkezésükre bocsátott műholdképeket is. A kész térkép nem csak a 9-15. század között virágzó Angkor pontos kiterjedését rajzolta ki, hanem 1000, eddig ismeretlen medencét és tavat is azonosítottak, illetve 74 rég elveszett templomot is megtaláltak. Ennek alapján a kutatók úgy gondolják, hogy a várost fénykorában közel fél-egymillióan lakhatták, ám hamarosan pontosabb számadatokkal is szolgálhatnak majd.

Evans szerint a térkép arra a korábban vitatott elméletre szolgáltat bizonyítékot, hogy a templomhálózaton túl Angkor igazi nagysága valójában egy kisebb településekből és épületegyüttesekből összeálló hálózatból rajzolódik ki. Angkor Wat temploma csak a 12. század elején épült meg, ám ez a hálózat már i.sz. 500-ban is virágzott. A 20 méterestől 8 kilométeres hosszúságig terjedő mesterséges tavakat ivóvíznek, öntözésre, haszonállatok itatására és más célokra használták, ami különösen fontos volt a száraz évszakban.

Az új térkép emellett a csatornarendszer és a védőgátak hibáit és hevenyészett javításait is felfedte, ám a kutatók még nem határozták meg, mikor keletkeztek ezek a hibák, így nem tudhatjuk, ezek okozták-e a város vesztét. A települést 1500 körül hagyhatták el lakói a túlnépesedés és a helyi infrastruktúra összeomlása miatt. Ahogy ugyanis a város egyre nagyobb lett, a föld megtisztításával lakóhellyé alakított területek mellett a csatornák is eltömődtek. Hamarosan bonyolulttá vált az öntözőrendszerek fenntartása, így a helyiek élelemellátása is. A város tehát a terjeszkedéssel pont a saját vesztébe rohant - állítják a kutatók. "Éppen ezért ez mintegy figyelmeztetés is lehet a modern világnak" - állítják a projekt résztvevői. A kutatás részletei a Proceedings of the National Academy of Sciences című tudományos lap legújabb számában olvashatók.

forrás: Múlt-kor

Vajúdó idők küszöbén

Erdélyben, ahol az irodalom mindig kivételes érdeklődéssel fordult a közelebbi és a távolabbi múlt felé, Trianon után a hagyományos történelmi érdeklődés érthető módon felerősödött. Az 1920-as évek elején kialakult gazdag történelmi regény- és elbeszélésirodalom az erdélyi magyarság nemzeti öntudatát és történelmi otthonosságát kívánta erősíteni.

Ezek a törekvések vezérelték a két világháború közötti időszakban Bánffy Miklóst, Kós Károlyt, Berde Máriát, Nyírő Józsefet, Makkai Sándort, Tamási Áront, Szántó Györgyöt és a többi erdélyi magyar írót.

Történelmi elbeszéléseikből készült egy válogatás Vajúdó idők küszöbén címmel, ezt ajánlom most kedves olvasóim figyelmébe.

Az Árpádházi Szent Erzsébet templom

Budapesten van a VII. kerületben, a Rózsák terén. Szép, parkosított környezetben egy csodálatos, lélegzetelállító építmény. Aki arra jár feltétlenül szánjon rá pár percet ha hisz Istenben, ha nem, magáért a szépségért.

A neogótikus nagytemplom Steindl Imrének, az Országház építőjének egyik fő műve. Hasonlít egy picit a Bécsben lévő Maria von Siege teplomra, stílusában követni igyekszik, talán nem véletlenül. A bécsit ugyanis Steindl Imre tanára, Friedrich Smidt építette, nyilván ez ihlette alkotásra Steidl Imrét és lássuk be, nem tette hiába. Egy szépséges csoda lett az eredmény.

Már a homlokzat harmóniát áraszt. Domborművek és egy hatalmas rózsaablak vonják magukra tekintetünket. Csak áll az ember lánya és nézi, hagyja hogy hasson rá a sok szépség. A domborművek Jézus és Szent Erzsébet életéből vett jeleneteket ábrázolnak, párhuzamba állítva életútjukat. Ezek a domborművek, valamint a főbejárat fölött, az oromzat csúcsán álló Erzsébet szobor Kiss György szobrászművész alkotásai. A terrakotta díszeket és szobrokat Zsolnay Vilmos gyárában készítették.

Különlegesnek számít, hogy nagyon nagy mennyiségben alkalmaztak Zsolnay kerámiát az építkezés során. Nem csak az oromzat szoborsora készült a híres pécsi gyárban, hanem az egész rózsaablak is, sarkain az evangélista szimbólumokkal.

A háromhajós csarnoktemplom 62 méter hosszú és 21,6 méter széles, 2560 személyt képes befogadni. Az orgonakarzaton helyezték el a hatalmas orgonát, amely Ország Sándor és fia műhelyéből származik. A hosszház és a kereszthajó hatalmas üvegfestményei mind elpusztultak a II.világháborúban. Az elmúlt években megkezdődött az újrakészítésük. A főoltárhoz jobbról és balról két-két mellékoltár is csatlakozik. Kivitelezőik a hazai műipar legnevesebb képviselői voltak, mint Róth Miksa, Jungfer Gyula, Linger Károly, Páder Nándor.

A templomot 1901. május 16-án Ferenc József császár és király jelenlétében szentelték fel. A tér neve akkoriban még Szegényház tér volt, egészen 1932-ig. Ekkor helyezték el itt és avatták fel Szent Erzsébet szobrát halálának 700. évfordulója alkalmából. A szobor Damkó József alkotása. Erzsébetet - aki 1207-től 1231-ig élt - mint a szegények szentjét egész Európa szívébe zárta.

A tér neve is egy vele kapcsolatos legendára vezethető vissza. Férjének családja nem nézte jó szemmel adakozását, s szemrehányásukat elkerülendő, csodák csodájára kötényében rózsákká váltak az adományok. Ezért kapta aztán a tér a Rózsák tere nevet. Bizony szebb, mint a Szegényház tér név. Jobban illik a hatalmas templomhoz és Szent Erzsébethez.

Élet egy barokk udvarházban

Még nem meséltem arról, hogy Akli majorban jártunk a minap. Beszereztük télre a biokrumplinkat, hagymát és igazán jó volt látni, hogy léteznek még emberek, akiknek ennyire fontos a környezet, fontos a vegyszermentes élet, fontosak az állatok, a növények.

Nem könnyű Esztiéknek. Pénz, pénz, pénz és sokadszor is pénz kellene, amiből sajnos egyre kevesebb van. Pályázgatnak, nyernek is itt-ott, még norvég alapítványtól is, de több kellene. Ha valakik, hát ők igazán megérdemelnék.

Akli major Zirctől négy kilométernyire fekszik, Akli pusztán, a Bakonnyal körbezárt csodálatos természeti környezetben. A zirci ciszterci apátság közel ezeréves egykori udvarháza. Műemlék, a XVIII.-XIX. századi majorsági gazdálkodás és életforma minden elemét bemutatja. A pajtákat, magtárat, műhelyeket, boltozatos istállókat, tejházat, gyümölcsőrző házat, barokk konyharendszert, barokk kúriát, kápolnát. Nem is láttam még hozzá hasonlót, pedig sokfelé jártam már Magyarországon. Jó lenne, ha valaki felfigyelne rá, nem sajnálna befektetni egy kis (sok) pénzt, jó lenne megőrizni az értékeinket, fel kellene újítani, restaurálni ezt a csodálatos barokk udvarházat.

Esztiék a biogazdálkodásra állnak át, már csak négyféle vegyszert használnak a krumplihoz a termelőik, a hagymához egyet. Jó áron adják, a hagymát náluk vettük meg, 100 Ft-ért kilóját, de a burgiért elmentünk végül Hárskútra, Jánoshoz, aki vérbeli és hozzáértő biogazda, róla is mesélek mindjárt.

Szóval. Ha az már eredmény, hogy csak négyféle vegyszert alkalmaznak a krumplitermesztésben, akkor mennyivel mérgeznek bennünket a nagyüzemi módon termesztett burgonyával? Megmondom. Éppen tizennéggyel. Pontos adat. Felsorolni nem tudom, nem érdekel, évek óta bioburgonyát eszünk és már most elteszem az apróbb krumplikat tavaszra vetőburgonyának. Nagy a kertünk, szépen megterem majd benne a télire való.

János rákos beteg volt, istenhite és a vegyszermentességre való átállás (orvosi tanácsra és segítséggel) meggyógyította őt, már vagy hét éve jól van és dolgozik látástól vakulásig a földjein, de minden vegyszermentes és csak azt eszi, amit megtermel maguknak. A felesége sajnos nem partner semmiben, nem érdekli a dolog, számára mindegy, mit eszik, nem támogatja Jánost, afféle úri huncutságnak tartja az elképzeléseit. Így aztán nagyon örült nekünk, volt kivel beszélgetnie részben a gyakorlati, részben a spirituális dolgokról. János méhészkedik is, kaptunk tőle egy nagy üveg biomézet, Hárskútról Vas megyébe szállítja a méheit egy hatalmas, forgalomtól védett akácerdőbe és a későbbi munkálatok során sem használ semmiféle idegen anyagot.

Kaptunk céklát, répát meg fokhagymát is. Jutott egy zsáknyi biohagyma is, örültünk nagyon. Nem ad el általában senkinek, mi voltunk a kivételek. A portáján valami hihetetlen nyugalom és béke van, megférnek egymással a kutyák, cicák, juhok, kiscsirkék meg nagyobbacskák. Nincs bekerítve semmi, mégsem bóklásznak el az állatok. Minek is tennék, jobb helyük sehol sem lesz. Szép ott minden, zöldell a fű, egészségesek a növények, szemet gyönyörködtető. Sokat beszélgettünk és találkozunk még, megkedveltük egymást nagyon.

Megvettük a teljesen vegyszermentes burgit, amiről érdemes elmondanom pár dolgot. Rómer Flóris írta A Bakony 1860 c. művében: " ..sütögettük önöszvehordta száraz ágak parazsa alatt A Bakony főterményét, a jó lisztes burgonyát." Igen, nagyon finom itt a burgonya, jó ízét és lisztes állagát a kedvező klímaviszonyoknak ás az ásványi anyagokban bővelkedő hegyvidéki talajnak köszönheti. Csodás a kertünk földje is, a szigeti terméketlen homok után szerelmes vagyok a földigilisztákba, mert Horányban nem találtam egyet sem, itt meg a jó kövér talajt jelzik.

Akli majorban a Sárvári család egy új magyar fajta krumplit nemesített, a Míra burgonyát. Már a veszprémi öko-fesztiválon kaptunk belőle kóstolót, finom és gyorsan, 12 perc alatt megfő. A régi magyar burgonyafajtákat és az őshazából származó vadfajtákat keresztezték, hogy új rezisztens fajták keletkezzenek. Ezek, a világon egyedülálló módon, hagyományos és biogazdálkodásban egyaránt vegyszermentesen termeszthetők. Hamarosan Esztiéknél is teljesen vegyszermentesnek nyilvánítható a burgonya, érdemes lesz leautózni érte a fővárosból is. Már ha valakinek számít az egészsége.

Volt egy izgalmas kalandunk is. Akli majorból Hárskút felé haladva egy picit eltévedtünk. Már Pénzesgyőrnél jártam, mikor gyanús lett, hogy rossz irányba haladok. Visszafordultunk és rátértünk egy földútra, ami Hárskút felé vezet. Vezetne, ha járható lenne. Elhagytuk a köves részt és egy igen sáros földútra tértünk rá. Óóó, semmiség, mondom, nagy sebességgel átszaladok én ezen, nem lesz semmi gond. Lett. Párszáz méter után beragadtunk a legalább félméteres sárba, nem bírta a kis Corsa. Onnan aztán se ki, se be. Keskeny út, körülöttünk a szépséges Bakony az őszi színeivel, ember sehol, esős időben a madár sem jár arra. Jánostól kértünk segítséget mobilon - Isten áldása tud lenni az a picike szerkentyű - aki hamarosan küldött is hozzánk egy fiatal pasit terepjáróval, röpke percek alatt ki is húzott minket, megszabadultunk a fogságból. Én többet földútra, esős időben, soha:)

De azért nagyon jó volt jó emberekkel megismerkedni. Lélekmelengetős. Kell az ilyesmi.

A bérház történetei

Budapesten a XI., Bartók Béla út 32. csak egy budai bérház, olyan, mint a többi. Az udvar hátsó traktusa azonban kincseket rejt. Festményeket, gyönyörű és izgalmas festményeket. Alig észrevehetően távozott az életből nemrég Román Kati Kazinczy-díjas bábszínész és előadóművész, a festőművész–író, Román György leánya is, akinek alig valamivel a halála előtt jelent meg „A bérház történetei” címmel első és egyben utolsó kötete. Ez a kötet adta címét és apropóját az édesapa festményeiből most megnyílt gyönyörű kiállításnak a nevezett bérházban, ami akár maga is mesélhetne ilyen történeteket.

Román György (1903–81), a mára méltatlanul kevéssé ismert festőművész és író alig kétéves korában, agyhártyagyulladás következtében elveszítette a hallását, és részben meg is bénult. Édesanyja tanította meg újra beszélni, ő meg erős akarattal addig próbálkozott a mozgással, mígnem sikerült. Tizennégy évesen „regényt írt” a betegségéről, (elvégre Móricz Zsigmond volt a keresztapja), aztán elhatározta, hogy festő lesz. Nagybátyja, Elek Artúr (a Nyugat műkritikusa) bíztatta is; akkor elkezdett rajzolni az Akácfa utcai szabadiskolában, Derkovics Gyula és Berény Róbert társaságában.

A Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke lett. Jól írt és olvasott németül és angolul, bejárta Nagybányától Bécsen, Berlinen, Párizson át Sanghajig és Tokióig a fél világot. Amikor a Távol-Keleten próbált szerencsét, de befürdött a családi vállalkozással, profi bokszolóként és birkózóként kereste a kenyerét. Ami a lelkében viharzott, azt kifestette és kiírta magából. Volt egy füzete, abba írta bele festői álmait. Hogy mi lett volna belőle, ha nem siket, nem tudni. Művészete egyedi volt, később sem hozott nagy anyagi sikereket neki. Nem fért bele a rákosista „korszellembe”, mert az álmait festette, írta. De ő sem tett semmit a mellőzöttsége ellen. Magyar sors.

forrás: Infovilág

Román György festménye: Vonuló álom

Ecetkóstolók

Képzeljük el, hogy egy nagy kínai város szűk utcáján sétálgatva egyszer csak aprócska boltra bukkanunk, ahol klasszikus stílusban festett tekercseket árulnak. Be is megyünk és mondjuk, hogy mutassanak valamit, ami allegorikus: lehet humoros is, de okvetlenül Örökérvényű legyen. A kereskedő mosolyog.

- épp van ilyesmi nálam - mondja, az Ecetkóstolók egy másolata.

És kibontva a tekercset, elénk teregeti a széles asztalra, hogy szemügyre vehessük. Majd bocsánatkérést mormolva hátramegy a boltba, és magunkra hagy a festménnyel. Három embert látunk egy ecetesdézsa körül álldogálni. Mindhárman belemártják ujjukat az ecetbe és megkóstolják. Mindhárom arc más-más véleményt tükröz. És mivel a festmény allegória, tudjuk, hogy nem holmi közönséges ecetkóstolókat látunk hanem Kína Három Tanítómesterét, és az ecet, amit nyalogatnak, a Élet Esszenciája. A három mester K'ung Fu-ce (Konfucius), Buddha és Lao-ce, a legrégibb taoista mű szerzője. Az első arc savanyú, a második keserű, de a harmadik arcon mosoly ül.

Konfucius számára igen savanyúnak tűnhetett az élet. Szerinte a jelen nem tart lépést a múlttal, és az ember földi irányítása nincs összhangban a Mennyei Úttal, a világmindenség irányítójával. Nagy súlyt helyezett az ősök tiszteletére, roppant fontosnak tartotta az ősi szertartásokat és ceremóniákat, melyekben a császár, a Menny Fia közvetítőként szerepelt a végtelen ég és a véges föld között. A konfucianizmus apróra kimért, szabályos ritmusú udvari zenéje, az előírásos lépések, gesztusok és beszédfordulatok, az egész körülményes szertartásrendszer ennek a sajátságos időnek sajátságos céljait szolgálta.

A festmény második alakja Buddha. Ő roppant keserűnek érezte a földi létet, telis-teli érzelmi kötelékekkel és vágyakkal, amelyek szenvedésbe torkollnak. A világot egyetlen nagy kelepcének látta, ahol minden csak káprázat, és minden teremtmény a gyötrelem örökké forgó kerekei között küszködik. Hogy békére leljen, a buddhista előtt (legalábbis szerinte) egyetlen út áll: felülemelkedni ezen a "porvilágon" és eljutni a Nirvánába, a "szélmentes országba". Habár az alapjában véve optimista kínaiak jól átgyúrták az Indiából áttelepített buddhizmust, a jámbor buddhista mágis úgy találja, hogy a Nirvánához vezető utat ugyancsak akadályozza a mindennapi létezés keserű szele.

Lao-ce szerint az ember mindenkor megtalálhatja azt a harmóniát, amely a kezdet kezdete óta fennáll az Ég és a Föld között, de ehhez nem az az út vezet, amely a konfuciusi szabályokon alapszik. Mint ahogy ezt Az Út és Erény Könyvében, a Tao Te Kingben kinyilatkoztatta, a föld voltaképpen az ég visszatükröződése, és nem az ember, hanem saját történyei irányítják. Ezek a törvények a távoli bolygók forgására éppúgy kihatnak, mint az erdei madarak és a tengeri halak életére. Lao-ce szerint minél több ember üti bele orrát a természet egyensúlyába, annál inkább felborul a harmónia. Minél több az erőszak, annál nagyobb a baj. Hisz mindennek megvan a saját belső természete - akár nehéz, akár könnyű, akár nedves, akár száraz, akár gyors, akár lassú - amit nem lehet megerőszakolni, mert abból csak baj származik.

Lao-ce szerint a világ nem kelepce, hanem bölcs tanítómester, akinek a leckéit éppúgy jó lesz megtanulnunk, ahogyan törvényeit is követnünk kell. És akkor minden jól megy majd. Lao-ce nem azt tanácsolja, hogy emelkedjünk a "porvilág" fölé, hanem azt, hogy egyesüljünk a világ porával. Azt, amit minden égi és földi dolog mögött működni látott, elnevezte tao - nak, az Út-nak. A taoizmus alapjainak leegyszerűsítve az a lényege, miként értékeljük és dolgozzuk fel mindazt, ami a hétköznapi életben történik velünk s mit tanulhatunk belőle. Ennek a harmonikus életmódnak természetes következménye a boldogság. Úgy is mondhatjuk, hogy a taoista személyiség legfigyelemreméltóbb tulajdonsága a boldog derű és az a finom humorérzék, amely a legmélyértelműbb írásokban is jelen van - például a kétezerötszáz éves Tao Te Kingben.

Miért mosolyog Lao-ce a festményen? Hiszen az életet szimbolizáló ecet roppant kellemetlen ízű, ezt a másik két arc is híven tükrözi. Ám a taoista, aki harmóniában van az életkörülményekkel, azt is pozitívummá változtatja, ami másoknak negatívum. Taoista nézőpontból a savanyúság és keserűség a kicsinyes és elégedetlenkedő elme szüleménye. Az élet maga édes, ha megértik és arra használják, amire való. Ez az Ecetkóstolók üzenete.

Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao - részlet

Építeni kőből, fából

Nagyon szépet olvastam az Erdély ma portálon, elhoztam, olvassátok ti is:

A diktatúra évtizedes lélek- és falurombolása, az árvizek pusztítása újfent építkezésre sarkall minden magyart. Újraépíteni házainkat, a lerombolt templomokat, és ezzel egyidőben a lélek templomait is.

Az alap adott: a Krisztusi és Szent István-i örökség, a Kárpát-medence többé-kevésbé megőrzött természeti adottságai és kincsei, évezredes kultúránk értékei és szépségei, népszokásaink és hagyományaink. Ezek mind megannyi tégla és malter. Csupán hit szükséges és önbizalom, bátorság és kellő erély a vihar ellenében is.

A jelent építve jövőnket építjük. Óriások vállán állunk, ezért nekünk is nagyra kell nőnünk. Mert csak így lesz kerek a világ, így lesz értelme életünknek, így töltjük be küldetésünket, így hagyunk nyomot magunk után.

Kőből-fából házat. Nem préselt lemezből vagy gipszkartonból. A kő és a fa organikus, a földből nő ki, mint Kós Károly harangtornyai.

Igéből várat. A szavak sekélyes posványában Isten igéje a tiszta, üdítő forrás. Mindig friss, tápláló és életet ad.

Nyisd ki a Bibliát, hogy Isten rád szóljon, hozzád érjen és szíven üssön!

Sebestyén Péter
(Kihívás és szolgálat, Kolozsvár