A Buddha keze tea

Yong Chun Fo Shou: az összetett név szó szerinti jelentése Buddha Keze tea az Örök Tavasz Városából.

Yong Chun Fujianban található Xiamen és Fuzhou közt félúton, évezredes hagyományú, Kína gyorsan fejlődő régióihoz hasonlóan ellentmondásos vidék, a Minnan, vagyis a Min folyótól délre eső fijuani teatermelés legfontosabb központja. Ultramodern, gazdag épületeit, területeit nyomortanyák veszik körül. A város régi kézműves központ és a teatermesztésben is ezt a hagyományt folytatja. Teatermelésének alapjai szinte kizárólag a zöld wulongok, ezek közül is elsősorban a Tie Kuan Yin klónok.

A Fo Shou eredeti neve Xiang Yuan, citrust jelent. Miért citrus és miért Buddha keze? Azért, mert minden citrusok biloógiai anyja- beleértve ebbe nagy valószínűséggel az európai citrusféléket is - a Fo Shu nevű Xiang Yuan, azaz a Buddha keze nevű citrus gyümölcs. Abszurd, tehéntőgy alakú termése valóban emlékeztet egy lefelé fordított kézre és annak ujjaira. Termése magtalan, levet nem ad, önmagában ehetetlen, ételként legfeljebb az ujjakat, de leginkább a héját használják, azt is főleg nyugati konyhák egzotikus ízesítőjeként, kiegészítőjeként. Úgy kell elképzelni, mint egy olyan grapefruitot, ami azon túl, hogy kesztyű alakú, minden hámozási kísérletre újból és újból fehér, kesernyés szivacsos belsővel válaszol. Mint egy rossz álom.

Használati értékét szépsége és rendkívül intenzív, több napig érezhető illata adja, amiért kedvelt légfrissítő és dísz. Vallásos dísz, ahol lehet, jelen van a buddhista oltárokon, jelentése erősen maszkulin töltetű, érettségre és termékenységre utal, egyúttal jókívánságot fejez ki, ugyanezzel a tartalommal. Miért asszociáltak a fujiani teatermesztők erre a gyümölcsre? Mert a gyümölcs itt őshonos, mert a Fo Shou tea levelei szokatlanul hosszú, visszagörbült levelek, szedés előtt a szárra visszahajolva megtévesztésig hasonlítanak a gyümölcsre.

Végül arról, hogy kerül ide Buddha? A gyümölcs észak-indiai eredetű és régóta része a buddhista szertartásoknak. Buddha keze, pontosabban a kéz a buddhizmusban a mindenséggel összekötő kapocs, de itt a teában és a gyümölcs nevében nem referál egyetlen bizonyos kéztartásra (mudrára) sem, mint ahogy nincs egyetlen mindenható mudra sem.

Minden mozdulatunkban, tettünkben a nap minden pillanatában mudrákat hozunk létre, ezek bizonyos tekintetben személyiségünk, jellemünk, kifejezőkészségünk tudattalan eszközei. A vallásos hit gyümölcsbe és teába vízionálta az isteni kegyelem megnyilvánulását, ami gyümölcsről gyümölcsre, egyik teáról a másikra változik. Ez a figyelő, türelemmel teli, befelé forduló magatartás minden tea sajátja, de ha ezt egy Buddha kezére emlékeztető, a termékeny élet attribútumát megtestesítő gyümölcs adja, az még erősebb töltéssel ruházza fel.

Buddha keze az életerőnkkel való uralkodás képességére emlékeztet, a nem verbális kommunikáció olyan egyetemes eszköze, ami saját harmóniánk kiteljesítésével, vagy éppen határaink megszabásával, az energiapályák befolyásolásával végül is a velünk született természetes, a világban való tájékozódást tágítja végtelenné. Keresztülfolyik rajtam a világ és a világ része vagyok.

Forrás: A tea útja

Az angolokról, akik elrontották a teát, viszont tudnak játszani

Iszogatom a csipkebogyó teámat és valahogy eszembe jutott George Mikes, a Londonban élő, magyar származású humorista Papucsban című könyve. Nagyon kedvelem az írót, megnevettet. Ő mesélte el, hogy rontották el az angolok a teát.

A teával az a baj, hogy eredetileg egész jó ital volt. Ezért a legkiválóbb angol tudósok egy csoportja összedugta a fejét és bonyolult kémiai és biológiai kísérletekkel megállapította, hogy miképpen lehet elrontani. Az angol tudomány örök dicsőségére munkájuk nem maradt eredménytelen. Rájöttek, hogy ha a teát nem tisztán isszák, vagy pedig citrommal, - esetleg rummal, mint néhányan - hanem néhány csepp hideg tejet öntenek beléje és cukor nélkül isszák meg, elérték a kívánt célt. Mihelyst azt az üdítő, aromás keleti italt átváltoztatták színtelen és íztelen szájmosóvízzé, nyomban Nagy-Britannia és Írország nemzeti italává lépett elő - még mindig megtartva és bitorolva a jó hangzású tea nevet.

De ha már a teát élvezhetetlenné reformálták is, van valami, ami nagyon tetszik az angolokban, feltéve persze, hogy Mikes a valóságot írta meg, még ha humoros formában is. Az, hogy tudják élvezni az élet apróbb örömeit. George Mikes szerint ez nagyon angolos. A legtöbb komoly, angol felnőtt szeret krikettezni, kis nyilakat célba dobálni és más játékokat játszani. Egy híres angol politikusról azt tartotta a hír, hogy délelőttönként feladott egy-egy kisebb európai államot a németeknek, délután pedig lepkét fogott.

A franciák például gyermetegnek tartották az angol katonáknak azt a szokását, hogy folyton futballoztak vagy szembekötősdit játszottak. Unalmas és nagyképű külföldiek képtelenek megérteni, hogy miért ülnek össze angol miniszterek, hogy a "Daisy, Daisy" című és kezdetű dalt énekeljék kórusban. Nem értik, hogy komoly üzletemberek miért játszanak játékmozdonyokkal, míg tizenhárom éves fiuk trigonometriát tanul a szomszéd szobában. Nem értik, hogy magas állású bírák miért töltik szabad idejüket azzal, hogy ritka madarakat próbálnak fogni, amikor a ritka madarak amúgy is ritkák és nem lehet sokat fogni belőlük (ezt azért nem tartom jó játéknak). Miért ambícionálják komoly és érett egyének, hogy kis labdákat pöcköljenek kis lyukakba? Nem értik, miért énekelnek az angolok, ha egyedül vannak, viszont miért ülnek órákig szótlanul a klubjukban. És még kevésbé értik, miért fizetnek ezért a szórakozásért évi 21 fontot és miért nevezik ezt társadalmi életnek.

No, így ír Mikes az angolokról. Ha tényleg így van, szeretem az angolokat. Mert tudnak játszani, mert játszani kell, játszani jó. Például a golflabdákkal és nem országgal, emberek életével, jól vagy nem jól létével, mint azt a mi mostani Nagy Játékosunk, Gy, a Küldetéstudatos Megváltó Reformer teszi. Maradt volna a villanyvonatánál, mindannyian jobban jártunk volna.