Értelmezés

Nem szerencsés, hogy a bölcsek szavára szorulunk. Bár lényegesek a szellemi utunk kezdetén, gondokat okozhatnak, mivel értelmeznünk kell azokat. És mert a szavak tökéletlenek, minden nemzedék újraírja önmagát.

Az emberek szeretik a titokzatosságot, különösen a vallások terén. A homályos szavakat úgy értelmezhetik, ahogy nekik tetszik. Ha nem elégedettek az adott tanítás nekik szóló részeivel, keresnek rajta kiskaput, ezért van annyi tekintély, iskola és szekta.

A legnagyobb bölcsek mind halottak. Már nem javíthatják ki téves megállapításainkat, nem változtathatnak a tanításaikon, hibákat sem követhetnek el, amik aláásnák a nagyrabecsülésünket. Krisztus, Mohamed, Buddha, Lao-ce - közülünk hányan odaadóak valójában az általuk képviselt bölcsességek iránt? Vagy pusztán képernyőink ők, amelyekre a saját képzelgéseinket, ötleteinket vetítjük?

Fontos, hogy töltsünk időt egy élő tanítóval, aki kijavíthatja a hibáinkat, és fegyelemre nevelhet. Egy efféle tanulmány célja viszont nem egy újfajta ortodoxia. Éppen inkább a függetlenedés. Minden tanítás pusztán hivatkozás. Az igazi tapasztalatra saját életünket élve teszünk szert. Akkor pedig még a legszentebb szavak is csak szavak.

Paréjos étök

Végy ispináczot, avagy parét, tödd föl vízbe, forrald meg, vödd ki onnét, facsard ki levéből, vágd aprón lé nélkül, és lé nélkül tödd föl az tűzhöz, önts vajat, avagy olajat bele nem igön sokat, hogy mégis ne legyön lé nélkül, de meg ne ismerjék az leve benne.

Vess aztán mézet vagy nádmézet, tengeri szőlőt bele, főzd amint illik, jó leszön. Ha penig más módon akarod, az abárlás után kevéssé vágd meg, vess olajt, mézet, eczetöt, tengeri szőlőt bele, úgy főzzed, jó leszen.

Ugye értitek? Ez lenne a párolt spenót. Elkészíthető más zöld levéllel is. Szántó András gyűjtéséből való, a könyv címe: Eleink ételei. Hozok majd még receptet innen, annyira jó olvasni:) A szakácskönyv egyébként a XVI. század végén íródott, jó régi. Picit átírhatta a gyűjtő a nyelvezetet, valószínűleg nem értettük volna, ha meghagyja az eredetit.

Brokkolifelfújt

Hozzávalók:

1 kg körüli brokkoli
2 l víz
kevés só
4 evőkanál tejföl
3 tojás
5 dkg reszelt sajt (parmezán vagy más)
1 evőkanál ghí vagy vaj

Megmossuk majd kis darabokra aprítjuk a brokkolit. A vizet felforraljuk, megsózzuk. Beletesszük a brokkolit és tíz percig főzzük. Ha megfőtt - ne főzzük túl, ne vesztíse el a szép zöld színét - kevés főzővízzel összeturmixoljuk, pürésítjük, majd hozzáadjuk a tejfölt. Összeforraljuk.

A tojásokat szétválasztjuk. A sárgákat pici sóval kikeverjük, majd a már nem túl forró püréhez adjuk. A sütőt közben előmelegítjük 200 fokra. A tojásfehérjékből kemény habot verünk és a reszelt sajttal együtt óvatosan hozzákeverjük a brokkolipüréhez.

Egy nagy formát kikenünk ghível vagy vajjal, a felfújt masszát kétharmad részig beletöltjük. A sütő közepére téve 40 percig sütjük. Azonnal tálaljuk, mert hamar összeesik. Kevés ghível megöntözött vadrizs illik hozzá.

Gombás tojáslepény

A gombát megtisztítjuk és megmossuk, vékony szeletekre vágjuk. Vízben megpárolunk egy kisebb fej apróra vágott vöröshagymát, utána hozzáadjuk a zsiradékot, ghít vagy kókuszzsírt - ezeket nyugodtan kitehetjük hőhatásnak, nem keletkeznek bennük káros anyagok. Belepakolgatjuk a gombát, megfűszerezzük sóval, borssal és finomra vágott zöldpetrezselyemmel.

Teljes lángon, állandóan keverve, zsírjára lepirítjuk, közben a gombánk megpuhul annyira, amennyire kell.

Közben elkészítjük a tojáslepényt. Amikor a tojás sűrűsödni kezd a serpenyőben, a gombatölteléket a közepére tesszük, majd a tojáslepény egyik oldalát ráhajtjuk a másikra. Az alját szép pirosra sütjük, és utána tálalható is.

A tojás rehabilitálása

Alig hiszem el, hogy napjainkban még vannak orvosok bőven akik nem ajánlják a tojást olyan betegeiknek, akiknek magas a koleszterinszintjük. Lassan köztudottá válik, hogy az ételekben lévő koleszterin nem káros, a májunk szintetizálja a koleszterint, mindig éppen annyit állít elő, amennyire a szervezetnek szüksége van. Vagyis ha többet viszünk be a kajával, akkor kevesebbet állít elő, ha növényevő valaki és koleszterinmentesen táplálkozik, akkor többet. Éppen annyit, amennyi kell. Nélkülözhetetlen ugyanis a koleszterin, nélküle meghalnánk. Ha beteg valakinek a mája, az más kérdés persze.

Írtam már dr. Légrády Péterről és a Tojáskönyvéről, ami a neten is fellelhető egyébként ITT. Aki még nem olvasta volna, feltétlenül tegye meg. Annyit, amennyi a könyvben szerepel illik tudni a szervezetünkről, az emésztésünkről, segít abban, hogy tudjuk mit együnk és mikor, hogyan tudunk egészségesen táplálkozni, hogyan tudjuk a testsúlyunkat kordában tartani.

Dr. Légrády idézi Mátyus Istvánt, az erdélyi orvost, akinek a durván háromezer oldalas diétáskönyve 1789-ben jelent meg - ember, többszáz éve !!! - fantasztikus dolgokat ír, zengedezi a tojás dicséretét, izgalmas olvasmány és a nyelvezete miatt rendkívül szórakoztató nekünk, az utókor más magyar nyelvet beszélő honpolgárainak:

" az ég alatt nints ollyan materia, melly a' mi vérünknek serumával vagy tápláló részivel minden tulajdonságaira nézve úgy meg-egyezne mint ez: és így a' testet-is ennél semmi hamarébb, bővebben és könnyebben nem táplálja; a széke, vagy sárgája többire holmi vékony hathatós, kövér olajból áll; melly el-hat a' mi testünknek legszorossabb edényibe is, és azok fibráit igen hatalmosan lágyítja és enyhíti. A hideg, taknyos fejérivel jól egybe-zavarod, igen jó mixtura lészen; melly az erőt derekason neveli, a' testet gazdagon táplálja, a' nemző magot erőssen szaporítja. Innen vagyon, hogy a' tojás a' kis gyermeknek, vén embereknek, vér-folyásban, vagy egyéb hoszszas nyavalyában el-erőtlenűlt betegnek, sokat űlő, tanúló, venus' rabságában esett személyeknek eleitől fogva meg-betsülhetetlen eledelnek tartatott."

Szuper, nem?:) A lényeg, egyetek tojást bőven, amennyit csak akartok. Finom és jót tesz nekünk. Hozok majd tojásrecepteket is.

Akkor szüret

Bizony szüret, és szüreti felvonulás meg szüreti bál. Ezzel telt a szombat és nagyon jól éreztük magunkat. Sok aranyos szokás van új kis falunkban - ami persze csak nekünk új - ezek közé tartoznak a szüreti események. A főtéren összegyűlik a falu apraja - nagyja, ki népviseletben, ki bohókás jelmezben, ki kocsin, ki lovon és pár kedves invitáló szó után elindulunk, végig a falu összes utcáján, megállva néhány helyen verset hallgatni, néptáncot nézni.

A szőlősgazdák, akik már napokkal ezelőtt leszüretelték a szőlőt, asztalt kerítenek a kapu elé, van aki székeket, padot is tesz mellé és vendégül látják az arra haladókat. Volt ott mindenféle finomság: házi sütésű pogácsák, sajtos-sós sütik, édes tészták, sütemények, kolbász és szalonna, na meg jóféle házibor is. Így aztán érthető, hogy a menet nem haladt túl gyorsan, új falubélieket ismertünk meg és elfogadtuk a szíves kínálást mi is Zével. Én meg afféle gyümölcsevő módra néhol az asztali dekorációt kósoltam meg, abban volt a szőlő:)

A legalsó képen falunk vezérkarát láthatjátok: a fiatal csinos lány a polgármesterünk, jobbra mellette népviseletben a várkapitány, másik oldalán kedvenc informatikusunk, Tibor, ők mindketten a képviselőink sorát erősítik, bal oldalon meg Tibor felesége, Kriszti tologatja májusban született édes kisbabájukat, Botondot.

Délután, este a faluházat vette birtokba a nép, tánc volt ki meddig bírta, remek hangulat, mint mindig. Jó nagyon a közösség, szeretjük. Szeretünk itt élni, de ezt már írtam nektek:).

Az ősi tönkölybúza

A Kárpát-medencében élők legmegfelelőbb eledele, az itt élőknek szükséges információt ez közvetíti legjobban. A Nap princípiumot képviseli, rendezi a szervek közötti információcserét, támogatja az élet ritmusát, erősíti az idegrendszert. A Nap analógiájának megfelelően a vasárnaphoz kapcsolódik.

A kozmosz külső erejét, a Nap szellemét, spirituális erejét közvetíti a tönköly. Keményítőszerkezete is különbözik a normál búzáétól, szelén tartalma pedig harmincszorosa annak. Ebből is következik, hogy meg kell őket különböztetni egymástól.

Az egy fej vöröshagyma, egy szelet tönkölybúza kenyér teljes értékű táplálék, mondják a gabonahívők és el kell gondolkodni rajta. Az otthon sütött kenyérbe a dagasztás során belekerül a gazdasszony szeretet energiája is. Megkönnyíti a tönkölyliszttel való munkát, ha egy kevés zablisztet adunk hozzá. A kovász nem helyettesíthető élesztővel. Az első alkímiai anyag, míg a másik csak egy erjedő gomba. Az élettani hatása a kovásznak sokkal kedvezőbb.

Minden élesztő kicsapódik a vérben, és ott lebeg, rontva ezzel a vörösvértestek oxigénmegkötő képességét, azaz redukálószer. Míg az egészséges szervezetnek szüksége van a kovász erejére, néhány speciális esetben ajánlottabb csak a pajzskenyér(csapati) fogyasztása.


Tönkölylisztből készült leves:

10-20g jászvajból (ghí) és 50 g tönkölylisztből rántást készítünk, majd felöntjük 1 liter zöldségfőzettel. Tehetünk bele borsot, tojássárgáját és tejföl is.

forrás: Kincsesláda

Cserépedény és sulyom

Eleink szívesen főztek cserépedényben, sütöttek kemencében. Öregjeink, akik még emlékeznek ilyen időkre azt mondják, hogy a cserépben készített étel az igaz. Picit mi is visszahozzuk a múltat amikor "römertopfban" sütöm a csirkét, aminél nincs is finomabb, omlós, porhanyós és mégis ropogós. Van egy kemencéhez hasonló tűzhelyünk is a konyhában, fával fűtjük, télen az adja a meleget és azon készítem az ételünket is. Az ősi tűzhelyeket kőből rakták, de kő volt az első sültestál, tepsi, serpenyő is, a hússzeleteket megtüzesített köveken sütötték, megmaradt az a hagyomány szépen. Nekem is van kőgrillem, igaz, afféle huszadik századi csoda, elektromos árammal működik, nem is nagyon használom. Ajándékba kaptam, kevéssé ismer, aki vette:)

Na de ennyire régre nem megyünk azért vissza az időben, elég lesz egy-két századot. Virultak a paraszti kertek, veteményes, sok virág, alig akadt növény erdőn, mezőn aminek ne lett volna szerepe a konyhában.

Hallottatok már sulyomról? Évelő vízi növény, termése a gesztenyéhez hasonló. Régen sokfelé megtermett, aztán a Tisza szabályozása után sok ki is pusztult, nem figyeltek eléggé az élővilágra. Ma reneszánszát éli, keresik és gyűjtik, Tiszafüred környékén újból találni belőle. Késő őszre érik be, kettévágják, finom belét kiszedik,mártást és sült tésztát készítenek belőle, így:

a sulymot tisztítás után mintegy fél óráig főzzük, majd kivesszük a főzőléből, kettévágjuk, kikaparjuk a belét, diódarálón ledaráljuk, forró tejet öntünk hozzá.Jól elkeverjük és felforraljuk. Később teszünk hozzá mustárt,tejfölt, ezekkel is összeforraljuk. Tálalás előtt ismét felforraljuk, a tűzről levéve még tejszínnel finomítjuk. Különlegesen finom, pikáns mártás.

( A fotót a horgászat.hu-n találtam, sulyomárusok)

Az igazi kukoricamálé

Doros Judit tollából olvastam ez azt igazán aranyos történetet a nol.hu-n:

- De megennék egy kis kukoricamálét! - sóhajtott a hetvenöt éves úr, Géza bácsi. Épp egy pazar ebéden voltunk túl, tyúkhúsleves, fokhagymamártás, vadas marha zsemlegombóccal, levezetésképp pedig szilvalekvárral töltött hájas kifli került az asztalra. Minden vendég csak pihegett, miközben a szőlőlugasban csendesen zsongtak a darazsak.

A kukoricamálé említésére többeknek felcsillant a szemük.

- Milyen finom is volt! Drága jó anyám a frissen fölözött aludttejjel összekeverte a kukoricalisztet, zsírozott tepsibe kente a masszát, a tetejét jól megrakta szilvával vagy szilvalekvárral, és amikor kisült, megszórta porcukorral. Langyosan, tejjel a legjobb étel volt vacsorára - révedezett az egyik, ötven körüli asszony.

- No hiszen, gazdag környéken nőhettél fel, ha porcukor meg szilvalekvár is került rá, amúgy meg, amiről te beszélsz, az nem málé, hanem prósza - replikázott Géza bácsi.


Erdélyben ettem én málét - csatlakozott egy harmincas fiatalember a beszélgetéshez. Majd elmesélte, hogy ott a kukoricadarát forralták fel vízben, sóval, s addig kavargatták, amíg jó erősen puty-tyogni nem kezdett. Aztán a felét kikanalazták egy tálra, vastagon megkenték juhtúróval, rákanalazták a maradékot, majd vékony cérnával szeleteket vágtak belőle.

- Na fiam, amiről meg te mesélsz, az a puliszka - vágta rá Géza bácsi mindjárt. De ekkor a felesége kezdett a múltidézésbe.

- Az én anyám a kukoricalisztet szintúgy vízzel keverte össze, s addig forralta, főzte, sütötte egy fazékban, amíg masszává össze nem állt. Akkor fogott egy szép formájú alumíniumkanalat, azzal nagyobb galuskákat szaggatott ebből az anyagból, elterítette, meglocsolta zsíraljával - azzal, ami a tepertősütésnél megmaradt az üst alján -, s kicsit betette a sütőbe, hogy színe legyen. Jó étel is volt az, nyögvenyelős, de laktató. Ha tehettük, mindig kikönyörögtünk hozzá egy kis írót, ami a túrókészítés után megmaradt, vagy ha ilyen nem volt épp otthon, legalább néhány pötty tejfelt a tészta tetejére - idézte fel a gyerekkorát Éva néni, s miközben az ételről beszélt, nagyokat nyeldekelt.

- Szívem, tudod, hogy nem szokásom kiigazítani téged, de ez se a málé, hanem a kukoricaganca, legalábbis mifelénk így hívják, de van, ahol gánicának is mondják. Sőt, ha krumpliból készítik, dödöllének nevezik - mosolygott a bajsza alatt az öregúr.

Még meghallgattunk egy másik asszonyt, aki szerint csak tojás, kukoricaliszt meg kicsi zsír kell a máléhoz, s azt sokáig, lassú tűzön sütni, de Géza bácsi ekkor már csak legyintett, hogy az meg a kukoricagörhe - más térségekben görhő -, amit megszárítva hetekig lehetett majszolgatni, de ha megunták, a fiúgyerekek kő helyett is használták, azzal dobálták a lányokat iskolába menet.

Gondoltam, másnap meglepem az öregurat igazi kukoricamáléval, s keresgélni kezdtem recepteket a világhálón. Több mint ötezer találatot kaptam, s az első tucatnyi elolvasása után rájöttem: mindegyik másmilyen. Egyik szilvalekvárral készült, másik kefirrel, a harmadik tejföllel, a negyedik tejjel. Volt, aki kukoricadarát javasolt liszt helyett, és sütőport hozzá, de akadt, aki szódabikarbónával ajánlotta a málékészítést. Abban is színes volt a kínálat, hogy olvasztott vajjal, olajjal, disznó- vagy épp kacsazsírral kell-e meglocsolni a kész tészta tetejét.

Mindegyik receptből átvettem egy kicsit, egyedül a lekvárt hagytam el, mert Géza bácsi szerint az igazi málé csupasz, akár a kisbaba feneke. A lisztet felesen vegyítettem a kukoricadarával, tejet, tejfölt meg kefirt is öntöttem hozzá, arányosan. A tepsi alját disznózsírral kentem ki, de a sütemény tetejét már vajjal locsoltam meg.

Szép lett, sárga, igazi kukorica illatú. Megkóstoltam: ismeretlen, de élvezhető volt az íze. Vágtam néhány szeletet, raktam mellé egy kis porcukrot, hátha édesen szereti, s vittem az öregúrnak.

A délutáni szunyókálás után békésen pipázott a teraszon. A sütemény láttán kikerekedett a szeme. Beszaladt a kamrába egy üveg tejért, s előbb ivott néhány kortyot, majd mindjárt beleharapott a máléba.

- Kicsit száraz, de azért jó - mondta hálás tekintettel, majd hozzátette: - Majdnem olyan jó, mint az anyámé volt.

Aztán egy kis szünetet tartott.

- Egy baja van. Hogy nem málé. Nem tudom mi ez, de hogy nem málé, az biztos - mondta végül, nagyokat nyelve belőle.

Másnap persze még átjött, s azt kérdezte: van-e abból a "nem máléból" egy kevés. Aztán magával vitte az összes maradékot.

Eddig a történet, van benne jó pár recept, érdemes kipróbálni. A kukoricamálé meg nagyon egyszerű étel, kukoricadarát vízzel összekeverünk, felforraljuk, melegen tartjuk, mert így jó édes lesz. Vagy ötszörös víz kell hozzá, sokat felvesz. Utána tepsibe tesszük és megsütjük. Tehetünk rá bármit, amit szeretünk.

"Kreatív blogger" díj Lilitől

Elismerés a díj ha kollégától kapja az ember lánya, ezért nagyon büszke vagyok rá. Lilitől kaptam (blogja itt) , ezúton is nagyon köszönöm.

Teendőim is vannak:

1. Meg kell köszönni a díjat annak, akitől kaptam - már meg is tettem, hát persze, hogy ez az első
2. A logót ki kell tenni a blogba - ott láthatjátok a jobb oldalon
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam - megtettem, feljebb olvashatjátok
4. Írnom kell magamról 7 dolgot - írom akkor ide most, igaz, írtam már erről a múltkor, de most is ezek érvényesek:

- rajongok a természetért, a természetközeli életmódért
- legjobban a csendet szeretem
- szeretném sokkal jobban megismerni erdő-mező növényeit
- őszinte és hűséges vagyok, emberhez, állathoz egyaránt
- gyermeki érdeklődéssel tekintek a világra
- minden nap tanulok valamit és ez örömmel tölt el
- hiszem, hogy a lélek örök és az út maga a fontos, amin járok

5. Tovább kell adnom 7 bloggernek:

- szélmadár
- Szilvi
- Bálint
- Eszter
- Enikő
- Karesz
- Szaszi

6. Be kell linkelnem őket - belinkeltem őket

7. Megjegyzést kell hagyni náluk, hogy tudjanak a díjazásról - megtettem ezt is.

Köszönöm a díjat, Lili!:)

 

A természet részeként

A permakultúráról hallottatok már? Ha az öko-biogazdálkodásnál egy lépés a természet, a természetes felé, akkor a permakultúrás gondolkodással célba is éltünk. Nem mondom, hogy mindenkinél minden megvalósítható, nálam sem, de törekednünk kell(ene) rá.

Biokertünkben is kialakulnak hasznos ökológiai kapcsolatok gyümölcsfáink, termesztett növényeink, díszfáink és a nálunk élő állatvilág tagjai, madarak, rágcsálók, mikroorganizmusok és mások között. Elő is segítjük, ahogy tudjuk: etetjük a madarakat télen, odút készítünk a számukra, búvóhelyet készítünk télen a sünöknek, a hasznos rovaroknak, jól elvannak a gyümölcsfák köré, a kerítés mellé felhalmozott avarban. Virágokat ültetünk a rovarok számára, a belőlük gyűjthető nektár táplálja a fürkészdarazsakat, a fátyolkákat.

A permakultúrás gondolkodás még ennél is több. A gazdálkodás valamennyi elemét - növényeket, állatokat, építményeket, domborzatot, táji és vízrajzi adottságokat - egy egységes ökológiai rendszerré alakítja, amelynek része az ember is. Nincs külön veteményes vagy gyümölcsös, egyszerűen együtt vannak, segítik egymást.

A permakultúra a talajműveléscsökkentésére, sőt elhagyására ösztönöz. A művelésre szánt területet teljesen beborítja a növényzet, a gyakori talajművelést a mulcsozás, a talajtakarás helyettesíti. Nem csak a kiskertekben, nagyüzemi gazdálkodásban is remekül megvalósítható.

Van példa a múltunkból a permakultúrára. A középkorban a legelőket és az erdőket a falu népe közösen használta. Mindkettőben legeltettek és gyümölcsöket termesztettek. Az erdő ligetes jellegű, ritka állományú volt. A gyümölcsöt a falu közösen hasznosította.

Az ártereken fokgazdálkodást valósítottak meg. A fokok olyan, nagyobb folyókból kivezető csatornák voltak, amelyek a folyó vizét áradáskor holtágakba, mély fekvésű területekre vezették. Ezek a fokok aztán a szántóföldi öntözésre használt csatornarendszert táplálták. A fokgazdálkodás másik területe a halgazdálkodás volt. A halak az árvízzel felúsztak a holtágakba, tározókba, ott leívtak. Apadáskor fennakadtak a kifolyónál elhelyezett rekesztékeken, de az ivadék átfért a fűzfafonat résein és a visszahúzódó vízzel leúszott a folyóba.

A gyümölcsösökben vegyes telepítés folyt, különböző korú gyümölcs- és erdei fák éltek együtt, alig avatkoztak be a fák életébe, csak koronaalakító metszés volt, esetleg az idős fákat fiatalították meg.

Nagyon sok feladat várna ránk a bolygónk kimerülő készletei, a klímaváltozás, az egyre fogyó édesvíz miatt. Sokkal jobban kellene hasznosítani a meglévő értékeinket, mert lehet. Rengeteg ötlet, megvalósítási módszerek találhatók Baji Béla Önfenntartó biogazdálkodás, permakultúra című könyvében, én is tőle hoztam a gondolatokat. Vegyszerek nélkül élőknek alapmű.

Puliszka és csíramálé

Málé, málé édes légy! Így bíztatták régen a tésztát keverő asszonyok a kukoricadarát. A XVIII-XIX. században ez volt a magyarok többségének egyetlen édes süteménye, amit sajnos a cukorinvázió régen elsodort. A kukoricaliszt, ha forró vízzel keverjük be, kellemesen édessé válik. A szaladós és a csíramálé csírázó búzából készült. Az erdélyi falvakban a kukoricalisztből készült ételek pótolták még a kenyeret is.

Nagyon szeretem az erdélyi konyhát. Jártam is Erdélyben pár éve, remek puliszkát ettem, olyan igazit. Erdélyt régen a pogácsafélék, a kőttes és más sült tészták kultusza jellemezte. És milyen szerencsések voltak a szegények, akikről azt tartották, hogy a puliszkájukra még zsír sem jutott, napraforgóolajat tettek rá. Vettek egy kis napraforgót felesben-harmadosban , abból üttettek olajat. Ma már műemlék a vámosoroszi olajütő, hasonló, mint amit a képen láttok.

Ették a túrós, lekváros, láposztás, juhtúrós puliszkát, megbecsült étel volt a málékenyér de a kukoricakásás töltött káposzta is. Jó lenne visszatalálnunk a kukoricához, mi gyakran eszünk, nagyon finom, igazán.