Doros Judit tollából olvastam ez azt igazán aranyos történetet a nol.hu-n:
- De megennék egy kis kukoricamálét! - sóhajtott a hetvenöt éves úr, Géza bácsi. Épp egy pazar ebéden voltunk túl, tyúkhúsleves, fokhagymamártás, vadas marha zsemlegombóccal, levezetésképp pedig szilvalekvárral töltött hájas kifli került az asztalra. Minden vendég csak pihegett, miközben a szőlőlugasban csendesen zsongtak a darazsak.
A kukoricamálé említésére többeknek felcsillant a szemük.
- Milyen finom is volt! Drága jó anyám a frissen fölözött aludttejjel összekeverte a kukoricalisztet, zsírozott tepsibe kente a masszát, a tetejét jól megrakta szilvával vagy szilvalekvárral, és amikor kisült, megszórta porcukorral. Langyosan, tejjel a legjobb étel volt vacsorára - révedezett az egyik, ötven körüli asszony.
- No hiszen, gazdag környéken nőhettél fel, ha porcukor meg szilvalekvár is került rá, amúgy meg, amiről te beszélsz, az nem málé, hanem prósza - replikázott Géza bácsi.
Erdélyben ettem én málét - csatlakozott egy harmincas fiatalember a beszélgetéshez. Majd elmesélte, hogy ott a kukoricadarát forralták fel vízben, sóval, s addig kavargatták, amíg jó erősen puty-tyogni nem kezdett. Aztán a felét kikanalazták egy tálra, vastagon megkenték juhtúróval, rákanalazták a maradékot, majd vékony cérnával szeleteket vágtak belőle.
- Na fiam, amiről meg te mesélsz, az a puliszka - vágta rá Géza bácsi mindjárt. De ekkor a felesége kezdett a múltidézésbe.
- Az én anyám a kukoricalisztet szintúgy vízzel keverte össze, s addig forralta, főzte, sütötte egy fazékban, amíg masszává össze nem állt. Akkor fogott egy szép formájú alumíniumkanalat, azzal nagyobb galuskákat szaggatott ebből az anyagból, elterítette, meglocsolta zsíraljával - azzal, ami a tepertősütésnél megmaradt az üst alján -, s kicsit betette a sütőbe, hogy színe legyen. Jó étel is volt az, nyögvenyelős, de laktató. Ha tehettük, mindig kikönyörögtünk hozzá egy kis írót, ami a túrókészítés után megmaradt, vagy ha ilyen nem volt épp otthon, legalább néhány pötty tejfelt a tészta tetejére - idézte fel a gyerekkorát Éva néni, s miközben az ételről beszélt, nagyokat nyeldekelt.
- Szívem, tudod, hogy nem szokásom kiigazítani téged, de ez se a málé, hanem a kukoricaganca, legalábbis mifelénk így hívják, de van, ahol gánicának is mondják. Sőt, ha krumpliból készítik, dödöllének nevezik - mosolygott a bajsza alatt az öregúr.
Még meghallgattunk egy másik asszonyt, aki szerint csak tojás, kukoricaliszt meg kicsi zsír kell a máléhoz, s azt sokáig, lassú tűzön sütni, de Géza bácsi ekkor már csak legyintett, hogy az meg a kukoricagörhe - más térségekben görhő -, amit megszárítva hetekig lehetett majszolgatni, de ha megunták, a fiúgyerekek kő helyett is használták, azzal dobálták a lányokat iskolába menet.
Gondoltam, másnap meglepem az öregurat igazi kukoricamáléval, s keresgélni kezdtem recepteket a világhálón. Több mint ötezer találatot kaptam, s az első tucatnyi elolvasása után rájöttem: mindegyik másmilyen. Egyik szilvalekvárral készült, másik kefirrel, a harmadik tejföllel, a negyedik tejjel. Volt, aki kukoricadarát javasolt liszt helyett, és sütőport hozzá, de akadt, aki szódabikarbónával ajánlotta a málékészítést. Abban is színes volt a kínálat, hogy olvasztott vajjal, olajjal, disznó- vagy épp kacsazsírral kell-e meglocsolni a kész tészta tetejét.
Mindegyik receptből átvettem egy kicsit, egyedül a lekvárt hagytam el, mert Géza bácsi szerint az igazi málé csupasz, akár a kisbaba feneke. A lisztet felesen vegyítettem a kukoricadarával, tejet, tejfölt meg kefirt is öntöttem hozzá, arányosan. A tepsi alját disznózsírral kentem ki, de a sütemény tetejét már vajjal locsoltam meg.
Szép lett, sárga, igazi kukorica illatú. Megkóstoltam: ismeretlen, de élvezhető volt az íze. Vágtam néhány szeletet, raktam mellé egy kis porcukrot, hátha édesen szereti, s vittem az öregúrnak.
A délutáni szunyókálás után békésen pipázott a teraszon. A sütemény láttán kikerekedett a szeme. Beszaladt a kamrába egy üveg tejért, s előbb ivott néhány kortyot, majd mindjárt beleharapott a máléba.
- Kicsit száraz, de azért jó - mondta hálás tekintettel, majd hozzátette: - Majdnem olyan jó, mint az anyámé volt.
Aztán egy kis szünetet tartott.
- Egy baja van. Hogy nem málé. Nem tudom mi ez, de hogy nem málé, az biztos - mondta végül, nagyokat nyelve belőle.
Másnap persze még átjött, s azt kérdezte: van-e abból a "nem máléból" egy kevés. Aztán magával vitte az összes maradékot.
Eddig a történet, van benne jó pár recept, érdemes kipróbálni. A kukoricamálé meg nagyon egyszerű étel, kukoricadarát vízzel összekeverünk, felforraljuk, melegen tartjuk, mert így jó édes lesz. Vagy ötszörös víz kell hozzá, sokat felvesz. Utána tepsibe tesszük és megsütjük. Tehetünk rá bármit, amit szeretünk.
