Régóta tervezem már, hogy írok erről. Két éve írok blogot, kommentelgetek néhány blogban, írtam a Konzervatórium blognak néhány cikket és mind ez összes helyen előfordult, hogy leostobáztak, minősíthetetlen jelzőkkel illettek, iskolázatlan nemtomkinek neveztek. Gyakran írták azt is, hogy nyilván túl fiatal vagyok, hiányzik belőlem a kellő élettapasztalat és a kor adta bölcsesség. Volt, hogy rájuk hagytam, igen, fiatal vagyok, sőt – még tettem is rá egy lapáttal, annyira fájt a dolog.
Sokat gondolkodtam azon, miért is lehet ez? Miért látnak engem ilyennek? Sohasem volt gondom a való világban sem az intelligenciámmal, sem az észbeli képességeimmel, sem a tudásommal, sem a műveltségemmel, megálltam a helyem, bárhova is sodort az élet. És sodort sokfelé: része voltam a repülős világnak, foglalkoztam nemzetközi ügyekkel neves főiskolán, utaztam és szerződéseket kötöttem, előadásokat tartottam külföldön német nyelven, egy német tulajdonban lévő magazin marketing menedzsereként sem voltam éppen sikertelen, örömmel végeztem a munkám és jól éreztem magam minden munkahelyemen. Mitől lettem tehát a blogok világában ostoba?
Megmondom. Változtam, sokat változtam és előnyömre. Megtanultam egyszerűnek lenni. Egyszerűbb lettem, egyszerű életet élek, egyszerűen fogalmazok, nem próbálom már az egómat erősíteni bonyolult, komplikált dolgokkal, mint régen. Nincs rá szükségem. Akik engem leostobáznak viszont azt teszik, az egójuk fogságában élnek, megpróbálnak mássá válni, másmilyennek tűnni, látszani, mint amik. Kihívásnak tekintik, tele vannak vágyakkal, ambíciókkal, azt hiszik, hogy az elvégzett egyetemek száma, a híres nevekre való hivatkozás, néhány link becsatolása a megfelelő helyen és időben minősíti őket nagyszerűvé, nagy tudásúvá, mindenki felett állókká. Egójuk uralkodni vágyik. És ha valaki más eltér ettől, lazán leostobázzák.
Leostobáznak és én ennek borzasztóan örülök. Nem volt mindig így, régebben bántott. Sokat kellett töprengenem rajta, míg rájöttem, hogy így van jól. Minél kevésbé erős az egóm, annál inkább vagyok saját magam. És ez a lényeg. Egyszerűnek lenni. Egyszerűnek születünk, aztán jönnek a szülők és az elvárásaikkal bonyolulttá tesznek. Azt gondolják, valakivé kell válnod, pedig már vagy valaki. Rátesznek még erre a tanárok, főnökeid, férjed, feleséged, akik mind azt mondják, légy valaki, különben semmit sem ér az életed. Legyél mindenben az első, legyél több, mint mások. És folyik a megállíthatatlan küzdelem, mindenki egyre magasabbra tör, az sem érdekli, ha közben eltipor másokat. Hiszen a csúcsra nem érhet fel mindenki.
Nem mer az ember önmaga lenni. Nem mer az lenni, aminek született. Megszületik egy naposcsibe, és az anyja mondjuk farkast akar nevelni belőle. Napjában sokszor elmondja neki, hogy farkassá kell válnia. A kiscsibe mindent megpróbál, de nem sikerül, csibe marad. Ereje gyengül, energiája fogy, kikészül teljesen, kudarcosnak érzi magát, meg is betegszik. Hiszen ő annyira akar farkas lenni, de nem megy. Viszont már csibének sem jó, csibének sem lesz nagyszerű sohasem, nem maradt energiája hozzá. Elfecsérelte az eredménytelen küzdelemben, hogy farkassá váljon. Így van ez, ugye? Nálunk, embereknél is. Emiatt van annyi frusztrált, idegbeteg ember. Nem értik meg, hogy a legtöbb, amit tehetnek, hogy azok maradnak, aminek születtek. Van, akiből jó ügyvéd válhat, van, aki a földet szereti és növényeket termeszt, van, aki szép házakat épít, van, aki főállású anyuka szeretne lenni. És tökéletesek abban, amit csinálnak. Mert könnyedén csinálják, mert erre születtek. Nem bonyolítják túl az egójukat. A helyükön vannak.
A személyiséged nem te vagy. Pszeudoszemélyiség, ami körülvesz. Maszk, amit a társadalom erőltetett rád. Már a szó jelentése is lebilincselő: persona (görög): személyiség. Onnan ered, hogy az ókori görögök igen szerették a drámajátékokat, de miközben játszottak, nem mutatták meg a valódi arcukat. Maszkokat vettek fel, a hangjuk ezeken a maszkokon át jutott el a nézőkhöz. A sona jelentése hang, a per pedig valamin át, keresztül. A persona tehát: valamin átjövő hang.
Így van ez bizony. Maszk a személyiségünk, az egónk. Hazugság, arc, amit a külvilág felé mutatunk és nem is egy van belőle, hanem sok. Van egy második énünk, az elfojtott, tudattalan én, amit Freud fedezett fel, de van egy harmadik is, az igazi, az eredeti arcunk. A transzcendentális én. A buddhaság. Az isteni minőség. Aki a harmadikat megtalálja, jól tudja majd használni a második énjét és az elsővel sem lesz gondja. De idáig eljutni nagyon nehéz és nagyon keveseknek sikerül.
Napjaink felnőtt embere abszolút abnormális. Hasonlítsd össze egy gyermekkel: a gyermek szép, boldog, érdeklődő, csillogó szemmel néz a világra. A felnőtt elveszítette lendületét, lelkesedését, unja a világot, nem érti a rejtélyeket, nem fogadja be a szépségeket, sőt, észre sem veszi, elfelejtette a csodák nyelvét, elfelejtett játszani, nincs már benne semmi misztérium. Mindenre van magyarázata, okossága, sok idegen szóval tűzdelve. Elveszítette a titokzatosságot, a költészetet, a táncot, eltávolodott a természettől, öli az állatokat, öli a másik embert, mérgezi a Földet, elveszített tehát mindent, ami értelmet ad az életnek, ami értékes. Nincs íze az életének.
Egyszerű vagyok, tehát némelyeknek ostoba. Vállalom. Egyszerűen élni jó.