Nagyon régi időkben történt, amit most elmesélek. Élt egyszer egy vén diófa. Egy dombtetőn állt, gyökerei mélyre lenyúltak a földbe, a környéken terelgető pásztoremberek sem tudták, mióta áll már ott. -- Emberemlékezet óta -- mondogatták, s azt is, hogy talán egyidős magával a dombbal. Ez a dombtetőn álló öreg diófa uralta a tájat. Odafentről nézte, mi történik a lenti síkon, és ahogy egyszer így nézelődött fejedelmi magányában, azt látta, hogy lent a mezőn egy csenevész mogyoróbokor hajtott ki.
Ez még azokban az időkben volt, amikor a mogyorónak nem volt héja. Nem borította az a kemény csonthéj, amit olyan nehéz feltörni, ami miatt manapság nem szabad a fogainkkal próbálkoznunk, mert beletörhet, kalapácsra van szükségünk. Szóval a mogyoró annak idején még csak úgy nőtt az ágak végén védtelenül, a belső magvát kínálva, azt a finom, puha magot, amit megeszünk. Kiszolgáltatottan állt ez a cserje a viharoknak, a madaraknak, amelyek könnyen megcsipkedhették, hiszen nem védte a csonthéja. Még a kukacok sem a diófa felé araszoltak, hiszen a dió kemény héján átrágni magukat fárasztó munka lett volna, hanem a kis mogyorócserjét vették célba, annak gyümölcsét dézsmálták.
Látta a vén diófa, hogy így ez a mogyoróbokor nem sokra viszi. Féltette is szegény rokonát, mert minden nyár végére, kora őszre, mire beérett volna sok-sok gyümölcse, a felét elverte a jég: lepotyogtak, a másik felét megcsipkedték a rigók, a harmadik felét – ha beszélhetünk ilyenről egyáltalán – a kukacok vették „gondozásba”. Elgondolkodott a diófa, hogy mit tehetne, de szomorúan kellett rájönnie, hogy nagyon messzire áll a mogyorócserjétől, ezért aligha tud rajta segíteni.
Később azonban egy ötlete támadt, és az egyik ősszel, amikor a diófának különösen gazdag termése volt, egy szem dióját lehullajtotta az ágról, ami gurulni kezdett lefelé a lejtőn, gurult, gurult le a domboldalon, s végül leért a mezőre, ott is folytatta útját még egy darabon, majd a mogyorócserje mellett egy lyukba belepottyant.
Aztán elközelgett a tél, lehullottak a kései esők, követte őket a korai hó, és leplével betakarta. A dió odalent a föld mélyében álomba merült, tavasszal pedig kicsírázott és növekedésnek indult. Az első évben még gyönge szára volt apró levelekkel, de ahogy teltek az esztendők, lassan akkora lett, mint a mellette levő mogyorócserje. Ekkortájt elegyedtek beszélgetésbe egymással. A mogyoró panaszkodott: – Nézd meg testvér, mi van velem. Nemsokára megöregszem itt a mezőn, és nincs egyetlen épen maradt magom, ami földbe hullva utódom lehetne. Mert látod, jó neked, megvéd az a kemény héj a gyümölcsödön, nekem bizony ilyen páncélom sohasem volt.
Erre a kis diófa így felelt a mogyorócserjének: – Figyelj rám, kezdd el növeszteni a gyökereidet abba az irányba, amerre én állok, és én is elkezdem feléd növeszteni. Amint összetalálkoztunk, megpróbálom átadni neked az erőmet.
Így is történt, a két kis fa gyökerei hétről hétre közeledtek egymáshoz, és egyszer csak két gyökér találkozott valahol mélyen a föld alatt. Ekkor a diófából erő áramlott át a másikba. Képzeljétek el, a következő tavasszal a kis mogyoróbokor azt látta, hogy miután a virágszirmai lehullottak, és gyümölcse érni kezdett, valami világosbarna héj borította minden darabját, ami kezdetben még lágy volt, de egyre keményebb lett. Majdnem olyan kemény, mint a dió héja. Bánata örömre fordult, mert hiába jöttek a rigók, kopogtatták a csőrükkel, fel kellett adniuk a próbálkozást. Ez a mogyoró most nem lesz csemege, gondolták csalódottan. Jöttek a viharok is, s bár néhány szem áldozatul esett, a legtöbb az ott maradt az ágakon. És bizony még a kezdő kukacok foga is beletört a héjába.
A diófa viszont azon a nyáron olyan gyümölcsöket hozott, amiket nem fedett csonthéj, mert átadta az erejét. A gerezdek védtelenül álltak a diófa ágain, a szomszéd fánál kudarcot vallott madarak, s egyéb ellenségek hamar fölfedezték s azt pusztították. Ahogy eljött az ősz, és a mogyoróbokornak beérett a termése, a ő satnyulni kezdett. Elsárgultak a levelei, lehullottak, s a következő tavasszal ki sem nyíltak újból: a diófa elszáradt. Ezt látva a mogyoróbokor elszomorodott, hogy a barátja föláldozta magát azért, hogy őneki csontpáncélba rejtett gyümölcse lehessen.
Miközben búslakodott, egy hang szólította meg. Az öreg diófa, amely még mindig a dombtetőn állt, így szólt hozzá: – Ne búsulj, testvérem, hiszen én, akinek a fiam volt az a kis diófa, ma is itt állok és örülök, hogy segíteni tudtam rajtad. Nézd, ágaim változatlanul a régi gyümölcsöket termik majd, amiknek nem árt vihar, se szél, sem állatok. A fiam átadta neked az erejét, és ezután a világon minden mogyoróbokor és -cserje olyan lesz, mint te. A te utódaid fogják benépesíteni a földet. Örülj ennek!
A mogyorócserje megvigasztalódott, s a kétféle fa leszármazottai mind a mai napig jó barátok.
(ismeretlen szerzőtől)
