A pillangó lelke

Ha nekem olyan apukám lett volna, mint Lázár Ervin, fogtam volna a kissámlimat, leültem volna a lábaihoz, és csillogó szemekkel merültem volna el a mese világában nap mint nap. Én lettem volna a Kislány, aki mindenkit szeretett, nem hagytam volna, hogy szegény Dzsoni a százarcú boszorkával viaskodjon és utáltam volna a rosszkedvet, mint Berzsián.

Így lehetett náluk is. A Nagy Mesemondónak, akit én forrón szeretek, tisztelek és a mai napig olvasom a meséit, három gyermeke született. Zsófi, akit a legjobban megragadott a mesevilág, maga is írni kezdett. Kis történeteket, állatkákról, növényekről, majd édesapjával közösen megírták a Bogármesét. Inkább Zsófi meséje ez, mint apukájáé, de ahhoz, hogy közismert legyen az első szárnypróbálgatás, nem jött rosszul az apai név, a segítség.

Lázár Ervin, és lánya, Lázár Zsófia először készített "négykezest" a gyerekek, és a Lázár Ervin meséken felnőtt felnőttek nagy örömére. Apa és lánya kézen fogva elindul az erdőbe gombát szedni. Előző napon esett az eső, így jó víz-föld szagú erdei úton lépdelnek. Az útjuk az erdőn át elvezet Csillagszeműhöz, a Szivárványoshoz, az Erdei Bogárkórushoz.

Varázslatos családi mese ez az örök értékekről kicsiknek és nagyoknak… Egyszer…amikor a gonosz páncélfejű grafitbogarak uralkodtak az erdőben, egy éjjel gyönyörű gyógyító erejű virág nőtt a rét közepén, és a varázsvirág visszakergette a szürkebogarakat a föld alá. Ám egy napon hatalmas vihar támadt, és letörte a varázsvirágot… A szárát a szarvasbogár vette el a szél ellen támasztékul. A széthullott szirmokat - a fejük fölé tartva - különböző bogárkák vitték magukkal az eső elől menekülve: egyet a hangyák, másikat a legyek, harmadikat a szeméthasznosító bogarak, a negyediket a skarabeuszok. Az ötödik szirom a Szivárványos Bogárkához került, de őt meglátták a föld alól kiszabaduló szürkebogarak. Majdnem elfogták, a karján meg is csípték, elmenekült, de a csípéstől megbetegedett.

Vajon sikerül-e új barátjának a Csillagszemű Bogárkának még időben újra összeraknia a varázsvirágot, hogy Szivárványos meggyógyuljon és a szürkebogarak ismét visszabújjanak a föld alá…. A napok sokkal vidámabban telnek, ha barátokkal forró csokit szürcsölgetve múlatjuk az időt, ugye?:) Aztán a barátok segítségre szorulnak, kalandokba keverednek és közösen kilábalnak a bajból. Amíg olvassuk a mesét rájövünk, hogy a csodálatos bogárvilág is éppen úgy működik, mint az emberek világa, talán máshogy tekintünk a nyár esti repkedőkre is ezentúl. Mesebalett is készült Zsófi írásából, biztos élvezték a kicsik.

Mit érezhetett vajon a kicsi lány, akinek az apja árnyékában kellett felnőni, alkotni, aki rajongott az apjáért de mindig azt szerette volna, ha őt saját magáért ítélik meg? Írónak készült, elbűvölte a mesék, a kalandok, a mai és az elképzelt történetek különös világa. Novellákat írt, amiket aztán meg is jelentett A pillangó lelke címmel. Baranyi Ferenc így ír a kötetről: "Lázár Zsófia bátor író. Ez a bátorság nem a kísérletező kedv vakmerőségét jelenti, hanem ellenkezőleg. A hagyománytisztelet merészségét. Sok mindent átvállal a múltból: a realista próza fegyelmező örökségét éppúgy, mint a szürreálba hajló, az álomvilág és a való világ mezsgyéjén történő könnyű lebegés nehéz terhét, de még a groteszk és az abszurd mutatványok fortélyainak magától értetődő alkalmazását is. Mindezzel együtt korántsem érezzük túlzottan tradicionálisnak a prózáját: korának „érzeményét” fejezi ki – és kicsit sem korszerűtlen eszközökkel, a amit külön szeretek benne, az a személyesség: érzelmileg jelen van mindegyik történetében, a részvét, a szeretet teszi tónusát szinte szívszorítóvá."

Lázár Zsófia apja nyomdokaiba lépett, gondozza hagyatékát és igen, író lesz a lányból akárki meglássa. Légy boldog a pályádon, Zsófia!

Sírnak az esőerdők

Esőisten siratja Mexikót…gyönyörű cím egy regénynek. Az esőerdők siratják Marina Silvát..írhattam volna ezt is címnek, és igaz lenne. Marina Silva, Brazília környezetvédelmi minisztere május közepén lemondott és ezzel mindannyian sokat veszítettünk. Marina erején felül próbált tenni az Amazonas esőerdőiért, de a mezőgazdasági és az energiaipari lobbi erősebbnek bizonyult.

Féltem bolygónk tüdejét, féltik velem együtt sokan. Brazília birtokolja az esőerdők legnagyobb részét. Tenni ők tudnának az esőerdőkért, de ahelyett, hogy az történne, a brazil elnök fokozatosan kihátrált a környezetvédelmi program mögül, úgy gondolja, hogy itt az ideje Brazíliának energiaipari és mezőgazdasági nagyhatalommá válnia. Soha jobbkor. Jól tudjuk, hogy ezek a tervek csak az esőerdők további hatalmas mértékű pusztítása árán valósíthatók meg, tönkretéve mindazt, amit Marina Silva eddig elért, megállította a pusztítás ütemét, ha teljesen megakadályoznia nem is sikerült. Most, hogy ő nincs a posztján, az események drámaian felgyorsulnak.

Emberi szempontokból érthető az erdőirtás, ha el nem is fogadható. Ha újból visszaesik a szigorú és hatékony ellenőrzés, folytatódik az illegális erdőirtás, mert a gyorsan emelkedő nyersanyag- és élelmiszerárak miatt nő a földéhség. Leginkább három régióban, Mato Grosso, Pará és Rondonia szövetségi államban gyorsult fel az erdőpusztulás. Mata Grosso a szójatermelés központja, Brazília pedig az Egyesült Államok után a második legnagyobb termelő a világon. A legnépesebb latin-amerikai országban a szarvasmarha-tenyésztés is robbanásszerűen bővül, a letarolt erdőterületet pedig jellemzően először marhalegelőnek használják, majd szójával vetik be. Az Amazonas területe 1970 óta 700 ezer négyzetkilométerrel csökkent. Még mindig a legnagyobb őserdő és a földkerekség leggazdagabb élővilágának ad otthont, de már csak alig hat millió négyzetkilométerre terjed ki.

Silva asszony emberfeletti küzdelmének, munkájának köszönhetően az eredmények nem maradtak el, de más tervei is voltak. A miniszterasszony az Amazonas védelmére és a fenntartható ökológiai hasznosítására kidolgozott program, az ARPA keretében a brazil esőerdők 60 százalékát védettnek nyilvánította volna, hogy abban csak olyan tevékenységeket lehessen folytatni, amelyek nem károsítják az erdőket.

Erre azért is szükség lenne, mivel a BBC News tudósítója szerint olyan bennszülött indián törzsek is áttértek immár az erdőterületek felégetésével járó marhatenyésztésre, amelyek korábban egyértelműen az erdőből éltek: vadásztak, halásztak és házi jellegű mezőgazdasági tevékenységeket végeztek. Persze a messzi távolból vagy a nagyvárosok betonrengetegéből könnyű azt mondani, hogy helytelenül cselekedtek ezek az indiánok, csakhogy a megélhetésükről volt szó, és ahogy a BBC News tudósítója is megjegyzi: valójában kényszerűségből és nem jószántukból tértek át a nagyüzemi jellegű állattenyésztésre. Csapdába estünk tehát. Úgy tűnik, nincs megoldás, talán Silva asszony is ezért adta fel. A marhatenyésztés terheli meg leginkább környezetünket, nemcsak az üvegházhatású gázkibocsátással, hanem azzal is, hogy ez a mezőgazdasági tevékenységi forma az egyik legvízigényesebb tevékenység.

A marhatenyésztéssel azonban, amely az erdőterületek pusztulásának 70 százalékáért felelős, hatalmas erdőterületek vesznek el. A bioüzemanyag előállításához szükséges nádcukor termőterületének növelése közvetve hat az őserdőkre: mivel a déli területekről éppen a szaporodó nádcukorültetvények miatt kiszorulnak a marhatenyésztők, ezért ők az olcsó és könnyen megszerezhető esőerdő területek felégetésével szereznek maguknak új területeket. De az esőerdőkre közvetve az is hat, hogy az Egyesült Államok kormánya jelentős mértékben támogatja a szintén bioüzemanyag előállításához szükséges kukorica termelőit: mivel az USA-ban így egyre többen térnek át szójatermelésről kukoricatermelésre, ezért Brazíliában sokan most látnak fantáziát a szójatermelésre való áttérésben, amelyre azonban szintén csak az erdők felégetésével bevont új területeken nyílik lehetőség.

Mit tehetünk mi, hétköznapi emberek az Amazonas és más erdők pusztítása ellen?

- Együnk kevesebb húst, vagy ne együnk egyáltalán. Rengeteg gabonát termelünk az állatok részére, sok energiát tudnánk megtakarítani azzal, ha levágásra nem kellene ennyi állatot tenyészteni. Nem lenne ekkor éhínség, a gabonát megehetnék az emberek. Nem csak a közvetlen legelőterületek, de a világszerte takarmányként használt szója termőterületének növelése miatt is egyre nagyobb erdőterületek esnek áldozatul.

- Kerüljük az egyszer használatos, eldobható papírtermékek használatát, váltsuk ki őket mással. Papírtörlő kendő helyett használjunk például konyharuhát. Használjunk újrahasznosított papírból készült termékeket, a papírhulladékot gyűjtsük szelektíven. Évente több mint 500 millió köbméter fát vágnak ki papírgyártás céljából.

- Részesítsük előnyben a használt fabútorokat: ezeket legfeljebb csak felújítani kell, nem kell miattuk újabb fákat kivágni.

Ennyit megtehetnénk, nem? Arra szeretném rábírni az embereket, hogy kezdjünk végre környezettudatosan élni. Vigyázzunk arra, aminek részei vagyunk, a természetre. Hiszen ő jelenti a túlélést számunkra. Ne akarjuk, hogy sírjanak az esőerdők.

Gaia segít, de meddig?

Bolygónk öngyógyító képességét, megújulni tudását ismerjük. Segítenünk kellene őt ebben, ehelyett hatalmas erőkkel pusztítjuk. Most mégis felcsillant valami remény, megint. Féltünk az olvadó jéghegyektől, pedig lehet, hogy a klímaváltozásra megoldást hoznak. Legalábbis ezt állítják az Antarktiszon dolgozó brit kutatók.

Ahogy a globális felmelegedés hatására a jég olvad, apró vasrészecskék kerülnek a tengerekbe. Az algák ezzel a vassal táplálkoznak, hatására virágozni kezdenek és a felszínre emelkednek. A felszínen elnyelik a szén-dioxidot a levegőből majd elsüllyednek, és ezzel megteszik nekünk azt a szívességet, hogy az üvegházhatást okozó gázt évszázadokra elzárják a környezettől, megvédve azt.

Logikusan következik az előzőkből, hogy a kutatók most azzal fognak kísérletezni, mi történik akkor, ha mesterségesen juttatunk vasat a vízbe. Több tonnányi vasszulfátot nyomatnak majd az Atlanti-óceánba, a Déli-Georgia-szigeteknél. Hát, nem tudom. Sosem hasznosul úgy a vas az emberi szervezetben sem, ha gyógyszer formájában kapkodjuk be, mintha a megfelelő zöldfélékkel tennénk ugyanezt. Én mindenesetre aggódom az ilyen kíséreletek miatt, sosem jó megbolygatni a természetes folyamatokat.

Mikor hiszünk végre Gaiának, mikor hisszük el, hogy tudja, mit csinál? Segíteni úgy tudjuk, ha nem pusztítjuk, nem zsigereljük ki. Holnap írok az esőerdőkről.

Rigómamám

Mi emberek úgy gondoljuk, hogy miénk a természet, miénk a kertünk, miénk minden, az állatok meg megtűrt, esetleg szeretett élőlények a közelünkben. Szeretem a kertemet és szeretem az állataimat, de én voltam a betolakodó, amikor kiköltöztünk ide a fővárosból. Nézhettek ijedten a madárkák, ki ez az emberszerű valaki, aki elveszi az otthonunkat? Mi lesz ezután?

Nem történt semmi rossz. Biokertünk van, nem vegyszerezek semmivel semmit sem, óvom a kert tisztaságát, szépségét, hiszen én magam alakítottam ki a két kis maszatos kezemmel, tettem olyanná, ahol minden élőlény az lehet ami, akiknek nem kell félni a pusztításomtól, akikkel békés szimbiózisban tudunk élni egymás mellett, meghagyva egymásnak az életteret.

Sok rigóm van nyáron, most a télen kevesebbet látok.  Főleg feketerigók, de megjelenik időnként sárgarigó is és rengeteg énekesmadár. A hideg beálltával etetem őket, kapnak szotyit, almát, diót bőven, nagyon hideg napokon rizst is főzök nekik, vagy tésztát, ahogy korábban írtam. Mosolygok is  rájuk, mikor fázósan gubbasztanak reggelenként az ágakon és várják a kaját: ugye jó, hogy idejöttem? Most mi lenne veletek?:) Bólogatnak, úgy van az, bizony. Kellesz nekünk.

Így gondolhatta egy szürke rigómama is, aki nagyon különösen viselkedett velem. Több éven át tipegett mindig a közelemben, ha locsoltam, odajött egészen közel, boldog fürdőzést rendezve a vízben. Csak ő volt ilyen kis közeledős, a többi rigó csak nézett bennünket a fákról, vagy a kerítés tetején üldögélve. De ez a kis csöppség azonnal megjelent, mikor kimentem a kertbe és nem tágított mellőlem, míg kint voltam. Tavasz idején tűnt el csak pár hétre, de láttam akkor is, fészeknekvalóval a csőrében repdesett a kerten át, építették a kis kuckót a rigóbabáknak.

Történt egy napon, hogy vizsgákra készülődve a hintaágyban ücsörögtem, tanultam lelkesen, mikor három rigót láttam felém ugrabugrizni. Ő volt az, két kis borzasfejűvel. A lélegzetem is elállt, ez nem lehet igaz. De az volt. Elhozta a családját bemutatni. Az én rigómamám odahozta nekem a kicsinyeit. Ez kész. Teljesen meghatódtam. A picik nem féltek, bíztak az anyjukban, gondolva, ha ő odajön hozzám, nekik sem eshetik bántódásuk.

Nem is esett:) Időben körbenéztem, cicám nem volt sehol, tőlem meg soha egy állatnak sem kellett tartania. Így aztán ott hancúroztak pár pillanatig, majd bátortalan, bizonytalan mozdulatokkal felrepültek a kerítésre, onnan a fenyőágakra, hogy aztán elkezdjék önálló életüket és én ne lássam őket többé.

Mert bizony így volt. Nem tudtam azután már megkülönböztetni őket a többiektől. Rigómamám még jött egy darabig, talán még a következő évben, aztán ő is elment, lejárt a földi ideje biztos. De míg élt, vigyázott rám, a gyermekének fogadott. Mert így volt. Éreztem a figyelmét, a törődését. Nagyon különleges kapcsolat volt, amilyen csak egyszer adódik az ember életében. A fotó csak illusztráció, rigómamát nem fotóztam le egyszer sem, nem akartam őt megzavarni. Úgysem felejtem el:)

Merre tovább, világgazdaság?

Kedves Barátaim, szeretném felhívni a figyelmeteket dr. Hetesi Zsolt tanulmányára, címe: Pénz és energia; a gazdasági hálózatok csapdájában. Olvassátok el feltétlenül, meglehetősen pontos képet kaptok arról, ami most mindannyiunkat érdekel.

Dr. Hetesi Zsolt fizikus, az ELTE Fenntartható Fejlődés Egyetemközi Kutatócsoport vezetője, ajánlott link: astro.elte.hu/~hetesizs/FFEK.html

A tanulmányt megtalálhatjátok az Alterglobon.

Zsolttal ma lesz egy beszélgetés a HírTV-ben este 8-kor a Kontrasztban, erről a témáról, a fenntartható fejlődésről és egyebekről, nézze meg, aki teheti és akit érdekel, milyen lehetőségek vannak még számunkra szeretett bolygónkon.

A pillanatok varázsa

Az élet csak akkor történik meg veled, ha feltétel nélkül elfogadod; ha készen állsz arra, hogy szívesen fogadd, bármi is történik. Ha engeded a dolgokat megtörténni. Nem kell mindig irányítani akarni, a túl erős irányítás miatt szalasztjuk el a dolgokat. Nem kell mindig dönteni sem, néha a problémák maguktól megoldódnak.

Élj nyitott, befogadó életet. Élj együtt a természettel, hagyd a dolgokat megtörténni. Élj a nagy egész részeként. Az emberek túl tudatosan élnek, ettől aztán gyakran rabságban érzik magukat. Meglátnak egy csodálatos fát, oda akarják építeni az otthonukat. Megépítik és azonnal kötődni kezdenek. Túl erős a birtoklási vágy emberhez, tárgyakhoz és ez röghöz kötötté tesz. Nem keresik a további utakat. Pedig továbblépni jó, újat jelent, változást, szépségeket.

A pillanatok a fontosak, azokat kell megragadni. Meg kell őrizni a bennünk lévő gyermeket, meg kell tudnunk lepődni dolgokon, rá kell tudni csodálkozni a Duna-parton egy-egy szép kavicsra. Megteszem gyakran, és az nekem jó. Ha akarom, a kavics drágakővé változik, vagy a kicsi béka királyfivá, pedig meg sem csókoltam:) Ne felejts el játszani. Játszani jó, nagyon jó. Nyitottnak kell maradni, mert az élet végtelen. Végtelen utazás, milliónyi pillanatból tevődik össze, és minden pillanat új és szép, minden pillanatot fel kell fedezni és minden apró pillanatban boldogságot, örömöt, szépséget lehet találni.

Úton a lélek

Mi késztet egy embert arra, hogy érdeklődése az ezotéria, a spiritualizmus felé forduljon? Hogy gondolkodni kezdjen azon, mi vagy ki szervezi ilyen tökéletesre az Univerzumot, a természetet? Hogy minden megmagyarázható-e a fizika törvényeivel vagy van-e azokon túl is valami? Hogy a halállal mindennek vége? Hogy örök-e lélek?

Nálam nagyon különösen alakult. Édesapámat fiatalon elveszítettem, fiatal voltam én is akkor, ő is. A kilencvenes évek legelején történt, hogy bármit kezdtem olvasni, hirtelen elém ugrott az arca. Mintha mondani akarna valamit. Nevető arc, nem szomorú és mindig ugyanúgy. Valahányszor olvasni akartam, jött és mosolygott, ott volt a könyv lapjain én meg megrémültem, nem értettem semmit sem az egészből, leginkább azt hittem, hogy kezd elmenni a józan eszem a sok olvasástól. Félre is tettem egy időre a könyveket, hetekig kézbe sem vettem egyet sem, majd amikor újból, akkor megismétlődött. Elkezdtem gondolkodni. Mindez már nem lehet véletlen, de akkor mi?

Arra jöttem rá, hogy apám üzenni akar nekem valamit. Talán éppen azt, hogy létezik egy ismeretlen dimenzió is, ahova földi lény nem juthat el földi életében, amiről nem tudunk semmit, de most apám közölni akarja ezt velem. Hosszú napokat, heteket gondolkodtam végig, könyveket kerestem, hogy igazolva lássam a gondolataimat. Éppen túl voltunk a rendszerváltáson, megjelenhettek ezoterikus témájú könyvek, de egy abszolút járatlannak, mint én is voltam, nagyon nehéz volt eldöntenie, mi hiteles és mi nem az. Nagy szerencsém volt, gyorsan eljutottam Hamvas Bélához és rajta keresztül aztán olyan gondolkodókhoz, akik utat tudtak mutatni, akiktől tanulni tudtam, akik megváltoztatták a gondolkodásomat és így a világhoz való hozzáállásomat is.

Kaptam később is jeleket, konkrét tények formájában, majd később mesélek ezekről is. Már nem vagyok kételkedő, meggyőződésem, hogy a halál nem vége, hanem kezdete valaminek. Nem félek a haláltól és igyekszem jobb emberré válni, egyre jobbá, még ha nagyon nehéz is. Rengeteg hibát követek el, de nézhetjük arról az oldalról is, hogy egyre kevesebbet. Hitem erős, megingathatatlan.