Bács Szándu, a dászkál, a templom alatt lakott. A kis guggon ülő fatemplom alatt, melyet úgy hoztak magukkal száz esztendővel ezelőtt a nagyapái, a lelkükben bent, annak is a mélyén, mint egy távoli emlékezést a havasalji földről. Ezt az emlékezést faragták ki fából a telep fölötti dombra, építészmester sem kellett hozzá, valahogy maguktól eltalálták, hogy mit hogyan kell, pedig bizonyosan egyikük sem épített még soha templomot.
Nehéz és durvarostú tölgyfából építették, pedig fenyőből kellett volna, jó gyantaszagú fenyőből, legalábbis úgy rajzolta eléjük a képzelet. Így aztán nehézkes lett egy kissé a templomocska, guggon ülő, minta valami fáradtan, leeresztett szárnyakkal megtelepülő kopott, szomorú madár, idegen madár, olyan eltévedt madár.
Eltévedt nép madara volt az a kicsi fatemplom, vagy leaglábbis annak a madárnak fából faragott otromba mása. Egy eltévedt népé, amelyik török elől, tatár elől kényszerült hazájából messzire menekülni, munkát, életet keresni idegen föld népei között. Ezért építették házaikat is közel egymáshoz, majdnem összetapadva s azért olyan hebehurgyán és rendetlenül.
Mert az első telep is, mint a templom, pihenésre leszállott, fáradt idegen madár volt és pillanatig sem gondolt arra, hogy fészket verjen az idegen földön. Csak megtelepedett, mert valahol meg kellett állni a menekülésben, munkát kellett keresni, dolgozni kellett, hogy élni lehessen és visszatérni egyszer.
Wass Albert: Mire a fák megnőnek (részlet)
Makkai József festménye: Erdélyi fatemplom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése