Méltatlanul elfelejtve

Igen, ő Tormay Cécile. Nincs még egy olyan kitűnő alkotója a huszadik századi magyar irodalomnak, akit olyan méltatlanul mellőztek volna, mint ő. Mindez az akkoriban igen eredményes "kultúrpolitika" következménye volt. A legnagyobbak között lenne a helye, íróink közül egészen a legutóbbi időkig ő járt legközelebb az irodalmi Nobel-díjhoz, beteljesülését talán csak a korai halála hiúsította meg. 1876-ban született és 1937-ben halt meg.

Régi pesti orvoscsaládba született. Kezdetben novellákkal jelentkezett, majd 1911-ben megjelent az Emberek a kövek között című regénye. Ahogy ebből a regényből, és ekkoriban írt novelláiból is kitűnik, a fiatal Tormayt a dél, a mediterrán világ varázsa bűvölte el, de míg korábbi novellái csupán a görög és az olasz föld mesés idilljeit villantják fel, itt már a lélek mélységeibe is behatol. A kirobbanó sikerű regényt szinte azonnal lefordították németre, majd angol és francia nyelven is napvilágot látott, Tormayt egyszerre a kortárs világirodalom megbecsült tagjává avatva.

1915-ben megjelent a Régi ház, és még ezt a sikert is messze felülmúlta. Itthon megkapta érte az Akadémia Pétzely-díját, külföldön pedig olyan nagyságok barátságát, mint Gabriele D'Annunzio, Anatole France vagy Puccini. A hatalmas tekintélyű Revue de Paris folyóiratban Marcel Prévost közölte novelláit. A Régi ház-zal Tormay meghódította Európát, íróként azonban visszatért hazájába, egy kereskedőcsalád életén keresztül a 19. századi, németből lassan magyarrá váló Pest életét mutatta be tökéletesre csiszolt mondatokkal, gazdag lélekábrázolással.

A regény nemzetközi sikere csak Jókai és Mikszáth egy-egy művééhez fogható: a német, angol, olasz, francia fordítást svéd, dán, finn kiadás követte, nem egy nyelven újabb és újabb kiadásokkal. Ha ekkoriban valakiről el lehetett mondani, hogy Európa-szerte ünnepelt szerző, hát Tormay Cécile az volt. Jövendő írásait nagy kiadók előre lekötötték, hírességek leveleztek vele, szalonok versengtek érte.

Az első világháborút követő összeomlást, és az azt követő forradalmakat azonban súlyos megrázkódtatásként élte meg. Erről tanúskodik az 1921-ben és 22-ben megjelent, kétkötetes Bújdosó könyv, egy megrázó erejű napló mindazokról a megpróbáltatásokról, amelyeket Magyarországnak el kellett szenvednie. Ez a könyv ismét nemzetközi siker lett, de Tormay számára keserű siker, hiszen hazája szenvedéséről adott benne számot.

Tormayt az összeomlás és Trianon valósággal kirobbantotta abból a szalonvilágból, amelynek addig ünnepelt hősnője volt. 1919 novemberében ő volt az, aki a magyar asszonyok nevében az Országház lépcsőjén köszöntötte a bevonuló Horthy Miklóst és nemzeti hadseregét.

Úgy érezte, hogy a megpróbáltatások éveiben nem írhat tovább a lélek finom rezdüléseiről, a politika színpadán kell szerepet vállalnia. Megalapította és vezette a Magyar Nők Nemzeti Szövetségét, létrehozta és szerkesztette a Napkelet című folyóiratot. Művészi kvalitása azonban nem engedte meg, hogy az eszme oltárán feláldozza a színvonalat: mint Szerb Antal írja, „mint szerkesztő sokoldalúan megértő volt, munkatársait hatalmas közéleti befolyásával jótékonyan támogatta.”

Legértékesebb éveit a nemzeti ügy melletti politikai küzdelem kötötte le, a húszas években csupán egy-egy novellával, műfordítással jelentkezett. Végül mégis győzött benne az alkotószellem, és hozzáfogott monumentális regénytrilógiájához, az Õsi küldött-höz.

Egészsége azonban ekkor már egyre gyengült, életerejét felőrölte a kultúraszervezés, a nemzetközi konferenciákon való fellépés, a közélet számtalan kötelezettsége. Trilógiájának harmadik kötetét már nem fejezhette be, halála után ezt a munkát írótársa, Bánffy Miklós végezte el. Regényei 1945-ig újabb és újabb kiadásban jutottak el a felnövekvő nemzedékekhez.

Hogy aztán fél évszázad mély hallgatása következzék. Tormay Cécile válogatott műveinek kiadását az a remény indította el, hogy ez a hallgatás megtörhető, az író visszamenthető a magyar kultúrába. Mindnyájan gazdagodnánk vele, ha így történne.

Forrás: Mária országa, Bencsik Gábor