Édenkert

Egy földi paradicsom létezésében, ahol minden tökéletes, mindig is hitt az emberiség. A világ leghíresebb kertje idilli volt, jól öntözött, és bővelkedett élelemben. Ádámnak és Évának "mindenféle mezei vadak és mindenféle égi madarak" nyújtottak társaságot. A fák hűs árnyat adtak. Pezsgő vizű folyó kígyózott át a kerten, és amint kiért, négy ágra, a Pisonra, a Gilonra, a Tigrisre és az Eufráteszre szakadt. Ennyi szerepel az Írásban. Minden más, a kert alakja, mérete és helye, feltételezések tárgya maradt. Az egyetlen fa, amelynek jelenlétére némi bizonyossággal következtetni lehet, a fügefa volt, bár később a datolyapálmát azonosították az élet, és a banánt a jó és a rossz tudásának fájával.

A Paradicsom nem bibliai leírásai, amelyek leginkább befolyásolták a későbbi keresztény ábrándképeket, a klasszikus költőktől származtak. Az i. e. VIII. században Homérosz, a görög epikus költő írt egy világ végén található helyről, amelyet Elíziumnak nevezett, ahol nincs hó, nem süvítenek viharos szelek, csak lágy, frissítő szellő fújdogál. Homérosz kortársa, Hésziodosz az idilli létre helyezte a hangsúlyt, felidézve egy letűnt aranykort, amikor az emberek békében éltek, és - akárcsak Ádám és Éva a bűnbeesés elõtt - soha nem öregedtek meg, csak éltek gond nélkül a föld gyümölcseinek bőkezű adományain…

Azután, a legenda szerint, minden megváltozott. A Paradicsomból történt kiűzetéssel a földön irígység, ellenségeskedés ütötte fel a fejét. Az eredeti együttélést békétlenség, szembenállás váltotta fel, ami azóta is tart. Háborúk sokasága. Az egész emberi történelem háborúk története. Ijesztő. És mi lesz a jövő? Van jövőnk egyáltalán?

A Paradicsom legutolsó földi maradványa a kert, igen, az én kertem is. Színes virágok, illatozó fűszernövények, zöldségeságyak, cserjék és gyümölcsfák kicsiny, békés világa. Korlátozott térben igyekszik megvalósítani benne az ember az életről szőtt álmait - a természet segítségével. A sok szépséget látva kipihenheti magát, eheti a kétkezi munkájával termesztett finomságokat, salátát, szőlőt, almát. Helye van minden élőlénynek, aprótól a nagyig, nincsenek vegyszerek, mérgek, senki nem tör a másik életére. Nálunk így van, de így van-e mindenhol? Nem, nincs így.

A véget nem érő háború a kertekbe is behatolt. Még az apró kertekbe is.  A szomszédom aranyos asszony, bármit meg lehet beszélni vele, de a becsontosodott szokásain nem fogok tudni változtatni, bár nem adom fel. Permetezi a krumplit, azt mondja nem lehet anélkül. Pedig éppen mi bizonyítjuk, hogy lehet. Nála rengeteg a krumplibogár, nálunk permetezés nélkül nincs egy sem. 

Hétköznapi nyelvhasználatunk mutatja, hova jutottunk: a növényeket és az állatokat "hasznos" és "káros" skatulyákba suvasztottuk be. "Küzdeni kell" a gyomok ellen, "ki kell irtani" a tetveket, ki kell gyomlálni a pázsitból a százszorszépeket, "irtani" kell a gombákat.  És ezt nevezik növényvédelemnek.  És az irtással megszámlálhatatlan, milliárdnyi apró élőlény leli halálát, megszakítva ezzel a táplálékláncot.

E szomorújáték elmaradhatatlan következményei is egyre érzékelhetőbbé váltak: kizsigerelt földek, szennyezett talajvíz, alig ellenálló kultúrnövények, értéktelen gyümölcsök és olyan újfajta kártevők, melyek jóval edzettebbek minden korábbinál. 

Jó lenne, ha mindenki elgondolkodna ezen. Amennyire csak tudjuk, meg kellene őriznünk az Édenkert darabkáit. Ha azt akarjuk, hogy legyen jövőnk.