Sajnos nagyon keveset. A magyar őstörténet még felfedezésre vár, és biztosan nagy meglepetéssel szolgál majd. Már eddig is olyan régészeti leletek kerültek elő, amelyek legalább 6500 éves magyar írásbeliséget bizonyítanak, ráadásul kiderült, hogy egyszerű hétköznapi emberek által használt magyar rovásírásról van szó, nem pedig néhány írástudó kiváltságáról.A magyarság öntudata bizony erősen megkopott az elmúlt ezer év alatt. A néprajzkutatók nagy része el sem tudja képzelni, hogy díszítőművészetünket, építési szokásainkat, jelképeinket esetleg mi magunk hoztuk létre. Mindenben megtalálják az idegen befolyást: kínait, arabot, törököt, olaszt, németet, franciát. Elég nehéz elképzelni, hogy az a nép, amelyik ennyi találmányt adott a világnak, ne tudta volna kitalálni, hogyan építsen házat, hogyan öltözködjön, és mindezt hogyan díszítse.
Iskoláinkban még azt tanítják, hogy őseink állandóan vándoroltak, terelték az állataikat egyik legelőről a másikra, közben pedig hadjárataikkal ijesztgették a körülöttük élő békés, letelepedett népeket; és mert állandóan úton voltak, vitték magukkal a jurtáikat, épített házat nem is ismertek.
Egyébként a jurta maga is az építészet csodája, akik ennyi tudást fektettek egy "sátorba", valószínűleg ugyanilyen igényesek voltak a házaikkal is. Ha a régészek esetleg nem találnak házmaradványt, akkor az nem is volt? Később meg találnak és akkor majd módosítják a történelmet jól. Így van ez.
Na és a mi kultúránkból mit találnak majd a régészek - ha még lesznek - ezer év múlva? A házak addigra elporladnak, de a műanyag kempingsátrak -a pillepalackokkal együtt - még virulni fognak a föld alatti szemétdombokon. Azt írják majd a tanulmányaikban, hogy a XXI. század embere sátrakban élt és pillepalackokkal fogta az állatokat - a szegény kis teknőc jutott eszembe, aki egy palackdarabbal a derekán nőtt fel, így szeretjük mi az állatokat, a természetet, mi, emberek. Beszorult szegény és úgy maradt. Biztosan nem él már.
Színia könyvét olvasgatom, egészen jónak találom. A magyar ház mágikus titka a címe a könyvének, néhány itt leírt gondolat onnan származik.
Ezt írja: a magyar hagyomány a házat élő "embernek" tekinti. A bejárati ajtó a szája, az ablakok a szemei. Nyelvünkben pontosan él ennek a gondolkodásnak az emléke:
homlokzat, ablakszem, koszorú, vakablak, szemöldökfa, fülke, ideg (a régi parasztházak mestergerendája) kontyos ház, süveges ház, pince torka (pincelejárat), lábazat, ház talpa.
A ház előtti virágoskert a ház öle ( a várandós asszonyra régen például azt mondták, "nő a ház eleje").
A régi parasztházak formája legalább 1000 éve alig változott. László Gyula régész szerint a honfoglalás kori falu képe leginkább a XX. század eleji magyar faluhoz hasonlított. Vajon miért? A magyar ember nem arról híres, hogy híján lenne a találékonyságnak és az ötleteknek. Talán azért nem változott a parasztház, mert igen jól volt kitalálva. Az csak manapság trendi, hogy fejlesszenek, fejlesszenek, gyártsanak egy csomó konnyen elromló, eldobható kacatot, egy-két év alatt tönkremenő tartós fogyasztási cikkeket, mert ezt követeli a mindenható piac. Nagyon kevesen törekszenek arra, hogy megőrizzék az értékeket. Tisztelet nekik.
