2009. december 27., vasárnap

A macska és Aphrodité


A macska szerelmes lett egy jó alakú fiúba, és azért imádkozott Aphroditéhez, hogy változtassa őt asszonnyá. Az istennő megkönyörült szenvedélyén, és szép leánnyá változtatta. Ezért az ifjú mihelyt meglátta, belészeretett, és elvitte a házába.

Amikor lefeküdtek a násznyoszolyára, Aphrodité azt szerette volna tudni, a macska testének átváltozásával természetét is kicserélte-e. Ezért a szoba közepén egy egeret eresztett el. A macska megfeledkezett pillanatnyi helyzetéről, kiugrott az ágyból és üldözőbe vette az egeret, hogy megfogja. Az istennő ekkor megharagudott rá és visszahelyezte régi állapotába.

Hasonlóképpen, a gonosz emberek külső helyzetüket ha meg is másítják, jellemük nem változik meg.

Aiszóposz

Karácsony után


Szép volt a karácsonyunk nagyon. Igen, Enikő, itt őszinte szeretetet ad és kap az ember. Voltunk karácsonyi ünnepségen, műsort adtak a gyerekek, picik és nagyobbacskák, megható volt. Mindenki vitte a maga sütötte süteményt, ettünk is, ittunk is, forralt bort, teát, ki mit választott. Egy másik alkalommal Kovács Paliék lovastanyáján meghallgattuk a kórus új karácsonyi énekeit is, közös kórusa van a katolikus és a református templomnak, fantasztikusan énekelnek, szerettük hallgatni. Van egy szép nagy fenyőfa az udvarukban mindenki vitt egy-egy időjárásálló díszt a fára, együtt díszítettük fel.

Alig párszázan lakják a falut, de aki itt él, el se akar menni sehova, a fiatalok is olyasmiket tanulnak, ami helyben tudja tartani őket, informatikát például. Egyre nehezebb persze a helyzet, itt is vannak, akik elveszítették az állásukat, különösen az autóiparban dolgozók, sok jó szakembert bocsátott el a győri Audi gyár. Egyre többen kezdik megművelni a kiskertjeiket újból, ahogy sétálgatunk, kirándulunk a környéken, látjuk a felszántott területeket, vannak szép számmal.

Pénteken családi karácsonyunk volt a fővárosban, nagyobbik huginál jön össze ilyenkor a nagy család, ő az összetartó erő Édesanyánk halála óta. Süt-főz mindannyiunkra, voltunk vagy huszan, beszélgetünk, nevetünk sokat, csak úgy, ajándékok nélkül. Maga a találkozás az ajándék. Nem marad el a karácsonyi futás sem, na nem kint a szabadban, hanem bent a lakásban, nappalin át a hálóba, onnan ki az előszobába, majd vissza a nappaliba, körbe-körbe, két pici kutya, Molli és Ribizli nagy örömére, akik éktelen ugatással kísérik a produkciót. Bátor sajnos hiányzott, nem került meg a kutyus és - nagy valószínűséggel -már nem is fog. Reméljük befogadta valaki, aki annyira megszerette, hogy vissza sem akarja adni és jó helye van Bátornak. Úgy legyen.

Na de a hazautunk a fővárosból is megér pár sort, gyakoroltam a halálfélelmet. Odafelé, reggel, Zé vezetett, teljesen normális utunk volt, viszonlag gyorsan, két óra alatt felértünk. Hazafelé már nem volt ilyen egyszerű. Én vezettem, teljesen sötét volt és esett az eső Az autópályán - Győr felé jövünk, majd letérünk a 82-esre, ez az út vált be a legjobban - ránk szakadt az ég és özönvízszerű sűrű, átláthatatlan eső zúdult az autónkra, nem láttam semmit sem, a szó szoros értelmében semmit sem. Letérni nem tudtam, mert nem láttam, hol van az út széle, megállni nem mertem, de menni sem mertem, féltem, belém szállnak vagy én valakibe. Egy rémálom volt, bár csak pár percig tartott, de óráknak éltem meg. Szörnyű érzés. Aztán alábbhagyott valahogy, még mindig zuhogott - megjegyzem egészen hazáig - de akkor már látni lehetett annyit, hogy haladni tudtam, ha nem is könnyen. Időnként a köd ereszkedett le körénk, pár száz méteren át az okozott némi fennakadást a közlekedésben. Imádkoztam, hogy legyen már vége az útnak, legalább az autópályát hagyjuk el mielőbb, mert a széllökések is olyan erősek voltak, hogy időnként az elválasztó sávról hoztam vissza az autót a sajátunkba. Hát, nem voltam a gondokkal egyedül, jó nagy volt a forgalom, fél Magyarország úton volt biztos, családlátogatáson. Épségben hazaértünk szerencsére, de három órát tartott az egyébként másfél órás út. Jó kis karácsonyi kaland:)

Különös volt egyébként is a karácsonyi időjárás. Volt itt minden, nyári meleg, hatalmas hó mínusz 19 fokkal, aztán a zivatar, olvadás. Gyönyörű a téli Bakony, a hófehérbe öltözött táj. most elolvadt a hó, de lesz még, remélem.

Viszont nem a nehézségekre fogunk emlékezni, biztos vagyok benne. Hanem arra a sok lélekmelengető dologra, ami megtörtént velünk ez alatt a pár nap alatt. Szép volt, jó volt.

2009. december 18., péntek

Áldott Karácsonyt!



Hajnalban elmentem egy csodálatos templomhoz. Szerkezete oly magas szinten fejezi ki az emberi szellemet, hogy az valódi kincs. Hívek nemzedékei hagyták felajánlásaikat az oltárokon, szerzetesek százai érték el a megvilágosodást megszentelt földjein, és ezreket áldottak meg itt éltükben vagy holtukban a tiszteletre méltó csarnokokban.

Mégis, számomra a  legmegindítóbb jelenet az idős hölgy volt, aki csendben sepregette a lépcsőket. Tökéletesen összpontosított. Eltökéltsége szinte tapintható. Alaposságához hozzátenni nem lehetett. Szerény cselekedete a háttérben igazi szent lelket feltételezett.

Később, még aznap módos emberek jöttek istentiszteletre. Gyerekek szaladgáltak ragyogó színes játékaikkal a szürke köveken. Az apát méltóságteljesen sétált át megtartani a ceremóniát. Szerzetesek jöttek, csendben imádkoztak. Vajon az arrajárók közül hányan voltak tudatában e csendes szolgálatnak, ami a saját gyakorlásukat lehetővé tette?

Amikor az minden dolgunk, hogy járjuk az utat, emlékezzünk meg tisztelettel azokról, akik előkészítették.

Deng Ming-Dao

Áldott Karácsonyt kívánok minden kedves barátomnak, ismerősömnek, olvasómnak!

2009. december 13., vasárnap

Áramlás




Az időnkénti áradásoktól eltekintve még a legnagyobb folyam is követi medrét. Arra folyik, amerre utat talál a sziklák és a kövek között. Ha elzárják az útját, ha elmozdítják a szirtfalakat, ha arrébb tolják a sziklákat, másfelé keres utat magának. Akár még visszafelé is folyhat, ha elég sok föld megmozdul.

Ugyanez vonatkozik életünk folyására is. Amint életünk rögzített tárgyai elmozdulnak, a körülményeink megváltoznak. Ha másik városba költözünk, megváltozik az életünk. Ha új házasságot kötünk a régi helyett szintén átrendezi az életünket. Ha jó szomszédságban nyitunk üzletet, életünk felvirágzik. Ha jó fekvésű házat választunk, egészségben élhetünk. Ha megfelelően rendezzük be lakásunkat, kényelmet teremthetünk. Helyes táplálkozással meg is hosszabbíthatjuk az életünket. Röviden, a tao követői felismerik, hogy az élet árama is befolyásolható valamilyen mértékben, mindössze a jellemzőit kell tudatosan megváltoztatnunk.

Az élet áramló energia. A levegő, amit belélegzünk, az erő, ami az időjárást alakítja, az összes elme egyesült ereje. Ez tartja mozgásban a folyókat, táplálja a szívünket, miatta kék az ég. Ez az energiafolyam állandóan folyik az adott pillanatban létező rögzített pontoknak megfelelően. Ezért, ha életünk sarkalatos pontjait elmozdítjuk, megváltoztatjuk az áramlást. A választás és változtatás szabadsága a kezünkben van.

Deng Ming-Dao

Él a falu



Él ám, és nem akárhogy. Vele élünk mi is. Boldog vagyok, mert úgy érzem, befogadott a közösség bennünket és mi is megszerettük az itteni embereket. Van Asszonyklubunk, Falufejlesztő Egyesületünk, Nagycsaládosok klubja és megannyi rendezvény, program. A polgármesterünk egy fiatal csinos nő, Renáta. Okos, jó szervező és komoly tekintélye van a faluban.

Mostanában gyűjtötték be az asszonyok a bicskét. A csipkebogyót hívják így a csesznekiek. Külön program a lekvárfőzés. Összejönnek a jányok, mint régen a fonóban, megfőzik a bicskelekvárt, szépen üvegekbe teszik és eladják, a közös pénzből meg közös színházlátogatás lesz majd.

Pénteken tartotta az Asszonyklub a karácsonyi ünnepséget, mi is ott voltunk Zével - mert a pasiknak is örülnek, bizony - sütöttem egy tálca bögrés dióst meg sós sütit és útnak eredtünk. Minden itt van a közelünkben, Cseszneken nincsenek távolságok, legfeljebb a haladás lassabb egy picit mint a városokban, hiszen hegyet kell másznunk fel- és le, de olyan gyönyörű minden, a varázslatos fekvésű falu, a vár, körben meg a Bakony magasra nyúló hegyei, az erdők, hogy nem győzzük magunka fogadni a különleges energiákat. Csoda, komolyan mondom. Mára meg leesett az első hó, fehérbe öltözött minden. A tűztövisünk piros bogyói a hó alól kandikálnak ki, a cinkék ott üldögélnek és eszegetik a szotyit a közeli madáretetőből, amit Zé ügyesen felszerelt egy fatörzsre, cicáktól megnyugtató távolságra. Gyönyörködünk és lefotózni szeretnénk őket, de ők meg nem akarják, gyorsan tovalibbennek. Hagyjuk, egyenek nyugodtan.

Jó volt a hangulat az Asszonyklubban, az asztalok tele sütivel és minden finomsággal, de nem a boltból ám, itt gondos kezek munkája volt minden, telve szeretettel. Teát ittunk, de aki akart finom vörösbort is ihatott Kovács Pali jóvoltából, aki a saját terméséből vendégelt meg bennünket.

Bakonyszentkirály és Csesznek öszeépült két kis község. Szentkirályon református lelkész az internetes barátom Tamás, szép nagy temploma van, a falunkban pedig katolikus templom, a második szomszédunkban. Most újították fel, gyönyörű szép lett. Majd tavasszal lefotózom. Ott voltak ők is, a lelkész is, a pap is. Műsort adtak a lányok, szép verseket szavaltak, aztán karácsonyi dalokat énekeltünk mindannyian, Tamás gitározott hozzá, egy picilány furulyázott, igazán megható volt így együtt látni a falu apraját - nagyját.

Ma három órakor mise lesz a katolikus templomban, utána pedig a faluházban értékeli a zsűri a betlehemeket, egy kis ünnepség keretében. Ide is meghívtak bennünket, megyünk is. Nem tartozunk egyik felekezethez sem bár Zé katolikus, de nem gyakorolja a vallását, engem meg sem kereszteltek annak idején, hiszen apám katonatiszt volt, nem lehetett a régi rendszerben, szigorúan vették az ilyesmit. Hiszek Istenben, de az én Istenem a lelkemben van, nem kötődtem eddig egyházakhoz, mostantól meg mindkettőhöz fogok, úgyhogy elmegyünk majd mindkét templomba időnként, ha valami különleges mise van, vagy azért, hogy orgonazenét hallgassunk a református templomban.

Szerdán megyünk kosarat fonni, elcsaltam Zét is, legalább nézze meg, mit ügyeskedek majd. Fáskosárra van szükségünk, a mostani kezdi megadni magát, megfonom magunknak.

22-én meg Kovács Paliékhoz vagyunk hivatalosak, közös fadíszítésre és forralt borra. Lovastanyája van itt a közelünkben, ő is nagyon szereti a lovakat, ahogy én is. Meg is fogok ismerkedni a lovaival, alig várom már. Ott lesznek a falu nagyjai, meglátogat bennünket az érsek úr is, a kórus új dalokat mutat be, szép kis ünnepség lesz.

És megannyi program még ezeken túl is, megannyi lehetőség arra, hogy a közösség részeivé váljunk, hogy mi is adjunk majd, ne csak kapjunk. Szeretetet, segítséget annak, akinek kell, bármit. Így jó élni. Ez az, ami segít majd túlélni a válságot, a rosszabb időket. A közösség összetartó ereje, a szeretet.

2009. december 5., szombat

A jóga




A jóga szó a szanszkrit "judzs" gyökből származik, ami annyit jelent, mint összekötni, egyenesíteni, megkötni és igába fogni, a figyelmünket valamire irányítani és összpontosítani, valamit használni és alkalmazni. A szó egyesülést illetve mély és bensőséges kapcsolatot is jelent, és ebben az értelmezésben akaratunknak Isten akaratával való egyesítésére is vonatkozik.

"A test, a tudat és a lélek valamennyi erejének Isten igájába hajtását jelenti tehát" - írja Mahadev Desai a Gíta Gandhi szerint című művéhez írott bevezetőjében; " a jóga az értelem, az elme, az érzelmek és az akarat megfékezését jelenti, vagyis a lélek olyan egyensúlyi állapotát, ami lehetővé teszi, hogy az ember minden szempontból pártatlanul szemlélje az életet".

Azokat, akik a jóga útját járják, jógiknak vagy jóginoknak nevezik.

A jóga bölcseletének egyik legfontosabb hiteles forrrása a Bhagavad Gítá (A Magasztos éneke) című mű, melynek hatodik fejezetében Shri Krisna úgy határzozza meg Ardzsuna számára a jóga jelentését, mint a szenvedéstől és bánattól való végleges megszabadulást. Szó szerint ezt mondja:

" Ha valaki ellenőrzés alatt tartja az értelmét, az elméjét és az énjét (ahamkára), megszabadítva azokat a nyugtalan vágyaktól úgy, hogy ezek elnyugszanak a benne rejlő szellemben, akkor az illető juktává válik - olyasvalakivé, aki bensőséges összhangba kerül Istennel. A lámpás nem pislog, ha nem fúj a szél; s ugyanígy van a jógival is, aki ellenőrzése alá vonta az értelmét, énjét és elméjét, s elmerült a benne rejlő Szellemben.

Miután a jóga gyakorlásával elcsendesítette értelme, elméje és énje nyugtalanságát, a jógi a benne rejlő Szellem kegyelméből eléri a beteljesülést. Ekkor megismeri azt az üdvözült örök boldogságot, amely túl van az érzékek határán, a amelyet az értelmével sem képes megragadni. E végső valóságban időzik és nem mozdul ki onnan. Megtalálta a minden mást felülmúló kincset. Nincs semmi, ami ennél magasabb volna. Aki ezt elérte, azt a legnagyobb bánat sem érinti meg többé. Ez a jóga valódi jelentése - a szenvedéstől és a bánattól való végleges megszabadulás".

forrás: B.K.S. Iyengar

2009. december 4., péntek

Bakonynána népművészei

Kata és Tibor meg a kisfiú, Konrád, akit még nem ismerünk, mert mikor arrafelé járunk éppen iskolában van. Fantasztikus család, rokonlelkek. Éppen úgy szeretik a természetet, az egyszerűséget mint mi is, hasonló az értékrendjük a miénkhez, gyorsan megszerettük őket, nem volt nehéz.

Népművészek. Népi bútorokat készítenek, festenek, itt láthattok jó néhányat, de a blogom jobb oldalán is megtaláljátok a honlapjukat. Ők készítik a nappalink bútorát, lefotózom majd ha kész, álomszép lesz, abban biztos vagyok.

Öreg parasztházban laknak a maguk készítette bútorok között, még sosem láttam ennyire egyéni, ennyire magával ragadó életteret, ami szó szerint élettér, mert nincs apró szobácskákra osztva a ház, jó nagy lakószoba van, ahol megférnek egymás mellett a tálaló, az ágy, vagy a kályha. Kő és fa, természetes anyagok között élnek, boldogan. A ház hátsó részében pedig Tibi műhelye van, belépve a finom faillatot érezni azonnal, jó érzés.



A kertet először nyár végén láttuk még vad bujaságában, ahogy az embernek, úgy a növényeknek is jut bőven élettér, rengetegféle dísz- és gyógynövény osztja meg egymással a helyet. Pár hete kaptunk is sok hajtást, eljött hozzánk a nyuszifül, a trombitafolyondár, a japán lonc, a hóbogyó, a vakondriasztó növényke, az izsóp, a zsálya, a páfrány, az igazi parasztnefelejcs.

Mikor házat kerestünk, jártunk Bakonynánán is. Volt több címünk a Kossuth utcában, a főutcán, ahol Tibiék is laknak. Nem mentünk be egyik házba sem, mert megijedtem attól, hogy főutcáról nyíljon az otthonunk. Butaság volt tőlem, mert így aztán egyáltalán nem láttuk meg a falu szépségét, amit megtaláltunk Tibiéknél. Nem az előkertből áll a birtok, nem is a ház melletti kertből csupán, utána jön a csoda. Ahogy hátrébb sétálunk, átmegyünk egy kis kapun a hátsó kertbe, elénk tárul a Bakony, a gyönyörű táj, kinyílik a látóhatár hirtelen, hogy a gazdag növényzetű hatalmas terület végén megpillantsuk az erdőket, a hegyeket és csak álljunk földbe gyökerezett lábbal, ámulva, hogy ilyen is létezik, ennyi gyönyörűség, ilyen színek és ilyen fények, gondozottan, szépen, ahogy az emberi kéztől és Gaiától, a Földanyától telik. A Bakony varázsa. Nem lehet betelni vele.

Katáék ismertettek meg a Herbációval. Azon gondolkodom, szentelek is egy blogot ennek a füzetkének, annyi minden van benne, amit szeretnék megosztani veletek, kedves Olvasóim. Télen van időm blogolni, elkezdem talán. A Herbáció népgyógyászati receptmagazin, de szerintem ennél lényegesen több. Pont ez az, amire most szükségem van. Rengeteg gyümölcsünk terem, dió, sok hasznos tanácsot kapok, mit kezdjünk velük. Tibi vega már egy ideje, sok ételt elkészítettek már az útmutatók alapján, megkínáltak bennünket maguk sütötte kenyérrel, rajta pástétom, éppen olyan volt az íze, mint a jóféle májkrémnek. Nem fogjátok elhinni, dióból készült. Megcsinálom én is hamarosan.

Újabb biotermesztőket is megismertünk rajtuk keresztül, ezentúl nem boltban veszem a tönkölylisztet, hanem magunk őröljük, vettünk egy kézimalmot, nagyon helyes és praktikus kis darab, lassan elérjük azt, amire mindig is vágytam, meg tudjuk termeszteni, el tudjuk készíteni mindazt, amire szükségünk van és amit nem, arról meg már tudjuk, hova kell menni érte.

Szeretem, hogy ilyen emberek közelségében élhetek. Nagy ajándék a sorstól. Köszönöm.

A blog elindult: Vissza a természethez

2009. november 30., hétfő

András nap


Bizony, ma András nap van, fiacskám nevenapja. Védőszentje Szent András, aki egyébként Skócia védőszentje, Magyarországé Szent István, védőasszonya Szűz Mária. A katolikus egyházban védőszentnek nevezik azt a szentet, akinek egyes országok, területek, templomok stb. az oltalma alá tartoznak. Védőszent az is, akinek nevét keresztségben kapja az ember.

András apostol egyike volt Jézus tizenkét tanítványának. Józan gondolkodású, kulturálisan nyitott, tettrekész tanítvány volt, természete a legendákban fennmaradt élettörténetében is kirajzolódik. A Júdeában örökké fennálló idegengyűlölet ellenére szívélyes az idegen görögökhöz, meghallgatja kérésüket, és azt tolmácsolja is Jézus felé.

Valószínűleg mélyen emberséges tulajdonságainak köszönhető az is, hogy Jézus feltámadása után az isteni elhívást elsőként Kis-Ázsiában teljesíti, de nem a Pál által látogatott tengerparti területeken, hanem Örményországban és Kurdisztánban, tehát a Fekete-tengertől délre eső vidékeken. Valószínűsíthető, hogy András szeretettel és nem erőszakkal végzett szolgálatának eredménye, hogy a világon először Örményországban lett államvallás a kereszténység.

Nyitottságának, megértő szemléletének köszönhetjük talán, hogy a különböző kultúrákban is képviselni tudta Jézus Krisztus evangéliumát úgy, hogy adott népnek a hagyomány-elemeit használva adta tovább a jó hírt. Ennél hatékonyabb misszionárusi módszer azóta sem létezik.
Csak ennek tudjuk tulajdonítani azt a soha felül nem múlt tettét, hogy a legendás és titokzatos szkíták is beengedték Jézus apostolát belső életükbe, miután átlépte a Dunát.

A "szkíta erkölcs" és a "szkíta törvény" igen híresek voltak az ókorban, s ma már azt is tudjuk, hogy a szkíták elképesztően szervezett társadalmú, magas kultúrát művelő ősi, hatalmas nép voltak. De András nem csak hogy az országukban telepedhetett le egy időre, hanem komoly mértékben részt vett Szkítia vallási életének alakításában is. András apostol, ahogy más kultúrák esetében, úgy a szkítáknál is alaposan elmerülhetett a hagyományokban, a nép Isten-hitében. Nem írnak róla sokat, pedig megilletné a dicséret az apostolt, mert András ezzel egyedülálló dolgot kísérelt és valósított meg. Ezt a teljesítményt András apostolon kívül, csak Fülöp apostol közelítette meg, a "ló-szerető". Ezért nevezzük Andrást és Fülöpöt máig úgy, hogy "a két szkíta-térítő". Jellemző a szkítákra, hogy Jézus tanítványain kívül más történelmi személy nem mondhatja el magáról, hogy ilyen mélyre hatolhatott a titokzatos szkíták életébe. András apostoli műve óta keresztények a szkíták.

A szkíták és Thrákia után András Görögországba ment, majd az achaiai Pátra(Pátrai) városába, ahol a királlyal hitvitát folytatott. Az uralkodó nem mutatott valami komoly szellemi emelkedettséget, hitvitájuk végeztével börtönbe vetette, majd keresztre feszíttette Kr. u. 60-ban, a legendák által tanúsított ún. "Andráskeresztre" (X-formára ácsolt kereszt).

Szent András egyházi ünnepe a mai nap, november 30.

2009. november 26., csütörtök

Békesség


Az emberek búvóhelyeket keresnek maguknak: falun, tengerparton, hegyeken. Te magad is szoktál effélékre vágyva vágyni. Micsoda korlátoltság! Hiszen megteheted, amikor csak akarod, hogy önmagadba visszavonulj.

Mert az ember sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint a saját lelkébe, különösen, ha olyan a belső világa, hogy beletekintve azonnal teljes békesség tölti el. A békesség pedig azonos a lélek harmóniájával. Ne vond tehát meg önmagadtól egyetlen esetben sem ezt a visszavonulást, s újhodj meg lélekben.

Marcus Aurelius

Scheffer János fotója: Falu

Boldog békeidők


Ha a századfordulós Budapestről vágyom olvasni - na nem a mostani századfordulóról, inkább az előzőről - John Lukács vagy Krúdy írásait veszem elő. De a legjobban mégis azt szeretem, ahogy Lukács ír Krúdyról, ahogy megtalálja regényeiben az éppen odaillő részleteket. Nem írja a könyvek címét, így aztán vagy megtalálom Krúdynál vagy nem, még nincs meg Krúdy összes, de törekszem rá. Idézek egy picit most Lukács Budapest, 1900 című művéből nektek, engedjétek, hogy elvarázsoljon benneteket, ahogy engem is mindig.

Az első világháború vége felé járunk, amikor Krúdy műveiben is és a valóságban is Budapest ostorozását lassanként felváltja a nyugodtabb, csöndesebb, líraibb hangulatú nosztalgia. " Mennyi mesélnivalójuk van az embereknek a béke boldog éveiről! A pesti levegőről, amelyet ugyan porossá tett a Rákos felől fúvó szél, de annál édesebb lett a lég tavasz felé, amikor fordult a szél, és a budai hegyek felől kezdett fújdogálni; szavahihető öreg polgárok állítják, hogy még a Gellért-hegy ibolyaszagát is meg lehetett ilyenkor érezni a városban...

...A Belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott keringőzött a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábú grófnék; tiszta ruházatú öreg nyugdíjasok üldögéltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemleszagú pék kezet csókolt a fekete ruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probirmamzellek kígyózó dereka és a kalaposnék fehér blúza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüst feje tették hangulatossá a városrészt. Egész életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az eleganciát könnyű itt megtanulni, és hitelképes volt minden vevő.

A nevezetes boltok, ahol a legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, kesztyűt, oly emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalka-vadászat. A párizsi áruk egyenesen idejöttek és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők. Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta kezedbe a pincér. A borbély Párizsban tanult fodrászságot; a fehérneműkbe szűz leányok hímezték a monogramot; a fűszerkereskedésnek olyan szaga volt, mint egy óceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayből érkezik. A vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobilfátyol nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt vakítottak, és vadonatúj bankjeggyel fizetett a bank. Boldog belvárosi évek! Vajon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjúság?"

A gordonka legmélyebb hangjai - írja Lukács - akkor szólaltak meg, amikor Krúdy Budapest kettősségét is látta:

" Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé, és éjszaka mintha temettek volna - végtelen sora a temetőkocsiknak hordta ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák és szokások tetemeit."

Tehát Budapest lármás nyüzsgése mögött ott volt egy töprengő, szomorkás dallam is. Több volt ez nosztalgikus emlékek puszta visszhangjánál, amely csak az éjszaka mélységes magányában és csendjében hallható, amikor a város lármája elült. De végül is a dúr és a moll, az optimizmus és a pesszimizmus, a fény és az árnyék vegyüléke az örök emberi közeg, és egyszersmind minden valamire való kultúra közege.

Klösz György városfotója: Váci utca

2009. november 25., szerda

Babócától kaptam


Milyen szépen indul ez a nap:) Kaptam Babócától egy ajándékot, ezt a képecskét itt ni.

Tudjátok ez olyan lélekmelengetős dolog. Jólesik bizony az ember lányának, ha olvassátok a blogot, ha jól érzitek magatokat itt nálam. Azért lehet, mert érzitek, hogy szeretettel várlak benneteket, ahogy szeretettel írom a blogomat is. Mindhárom blogomat. Másképp nem is érdemes.

És ha ilyen ajándékot kapok, adni szeretnék belőle másnak is. Lacinak küldöm tovább, mert úgy érzem, jól fog esni neki a szeretet.

2009. november 21., szombat

A Szűzanya pénteken öltözik


1747-ben szentelték föl az andocsi templomot, és már az avatás napján különös szokás született. Széchenyi Katalin grófnő ugyanis a nagy alkalomra ünnepi palástba öltöztette a Szűzanya szobrát. A helyiek máig őrzik a hagyományt: kéthetente, pénteken új ruhát adnak a magyarok nagyasszonyára. Szalay Tamás atya nemrég vette át elődjétől a gyülekezetet és Mária-szobruk mély áhítattal övezett ruhatárát.

Jaj, de tetszik ez nekem. Hagyomány és értékőrzés. Van ilyen a falunkban is, majd tavasszal lemegyek fotózni a falumúzeumba, láthattok csodákat bőven. A katolikus templomunkat meg éppen felújítják, csaknem teljesen készen van már és most, hogy lehullottak a levelek, jól látjuk a kertünkből, hiszen a második szomszédunk. Nem tartozom egyik felekezethez sem, csak úgy egyszerűen a belső istenemben hiszek, de a templomokat, magát az építményt kívül és belül, a csendet, a hangulatot, vagy éppen az orgonaszót nagyon szeretem. Szenkirályban, a református templomban van orgona, így aztán mindkét templomba bejáratosak leszünk már csak amiatt is, hogy a református lelkész a barátunk, nem kis része van abban, hogy ezen a tájon találtunk otthonra.

fotó és hír: NatGeo

2009. november 16., hétfő

Tudományos kísérletek és misztikus élmények


Első pillantásra meglepőnek tűnhet a tudományos kísérletek és a misztikus élmények párhuzamba állítása, hiszen a megfigyelés egészen eltérő módjairól van szó. A fizikusok kísérleteit jól megtervezett csapatmunka és rendkívül kifinomult műszerek jellemzik, a misztikusok ezzel szemben tisztán belső figyelmük révén jutnak el a tudáshoz, nem használnak semmiféle műszert csupán a meditáció magányát.

A tudományos kísérleteket bárki és bármikor megismételheti, míg a misztikus élmények csak keveseknek és csak különleges alkalmakkor adatnak meg. A misztikus élmény semmivel sem különlegesebb, mint egy modern fizikai kísérlet. Még csak kifinomultabbnak sem mondható, csupán a kifinomultság más fajtájáról van szó.

A fizikus műszerarzenáljának bonyolultsága és hatékonysága egyenértékű a mély meditációban levő misztikus tudatának bonyolultságával és hatékonyságával - mind fizikai, mind pedig spirituális értelemben - sőt, olykor felül is múlja azt. A fizikusok és a misztikusok a természet megfigyelésének olyan rendkívül kifinomult módszereit fejlesztették ki, amelyek a laikus számára teljesen megközelíthetetlenek. Egyetlen oldalnyi szöveg egy fizikai szaklapból legalább olyan rejtélyesnek tűnik, mint amilyen egy tibeti mandala. Mind a kettő feljegyzés a világegyetem természetének vizsgálatáról.

Fritjof Capra: A fizika taója

Az elfeledett metropolisz


Tonle Sap-tól, Közép-Kambodzsa nagy tavától északra fekszenek a több, mint öt évszázadon át fennállt khmer állam fővárosa, Angkor romjai. Az `Angkor` név szanszkrit eredetű, jelentése: `város, ahol király lakik`. A kilencedik és a tizennegyedik század között a khmer uralkodók lenyűgöző adminisztratív és vallási központtá fejlesztették Angkor körzetét. A feltevések szerint a várost rejtélyes körülmények között, a tizenötödik században hagyták el.

A romokra a tizenhatodik század vége felé bukkantak rá portugál felfedezők, ám az akkor készült feljegyzések sohasem kerültek nyilvánosságra. A nyugati világ figyelmét a franciák irányították Angkorra, miután Henri Mouhot 1863 körül felfedezte a várost, majd Kambodzsa francia protektorátussá vált. A nyugati tudósok inkább az uralkodói udvar tökéletes felépítése és kultúrája, mint lakói szempontjából méltatták a civilizáció csodás elemeit. Az is igaz, hogy az elméleteket nem volt könnyű megalapozni: nem maradtak fenn könyvek, és a tizenkilencedik század végéig kőbe vésett feliratokat sem találtak. Angkor hirtelen elnéptelenedésének rejtélye a huszonegyedik századig megfejtetlen maradt.
A kutatók szerint azonban a jelenleg erdők és alacsonyan úszó felhők által takart területen Angkor Wat és Angkor Thom templomai mellett egykor egy 1000 négyzetkilométeres nagyváros virágzott, ahol több ezer ház, és emberek által készített úthálózat, mesterséges tavak és csatornák hálózták be a vidéket. A mai Szingapúr és Sydney méretével vetélkedő Angkor egy olyan mezőgazdaságra épült birodalom központja volt, amely nagy ültetvényeivel Thaiföldtől a mai kambodzsai-vietnami határig terjedt.

A kutatók a vizsgálatok során kézzel rajzolt térképeket, földrajzi felméréseket és légifotókat vezettek be egy közös adatbázisba, illetve felhasználhatták a NASA által rendelkezésükre bocsátott műholdképeket is. A kész térkép nem csak a 9-15. század között virágzó Angkor pontos kiterjedését rajzolta ki, hanem 1000, eddig ismeretlen medencét és tavat is azonosítottak, illetve 74 rég elveszett templomot is megtaláltak. Ennek alapján a kutatók úgy gondolják, hogy a várost fénykorában közel fél-egymillióan lakhatták, ám hamarosan pontosabb számadatokkal is szolgálhatnak majd.
Evans szerint a térkép arra a korábban vitatott elméletre szolgáltat bizonyítékot, hogy a templomhálózaton túl Angkor igazi nagysága valójában egy kisebb településekből és épületegyüttesekből összeálló hálózatból rajzolódik ki. Angkor Wat temploma csak a 12. század elején épült meg, ám ez a hálózat már i.sz. 500-ban is virágzott. A 20 méterestől 8 kilométeres hosszúságig terjedő mesterséges tavakat ivóvíznek, öntözésre, haszonállatok itatására és más célokra használták, ami különösen fontos volt a száraz évszakban.

Az új térkép emellett a csatornarendszer és a védőgátak hibáit és hevenyészett javításait is felfedte, ám a kutatók még nem határozták meg, mikor keletkeztek ezek a hibák, így nem tudhatjuk, ezek okozták-e a város vesztét. A települést 1500 körül hagyhatták el lakói a túlnépesedés és a helyi infrastruktúra összeomlása miatt. Ahogy ugyanis a város egyre nagyobb lett, a föld megtisztításával lakóhellyé alakított területek mellett a csatornák is eltömődtek. Hamarosan bonyolulttá vált az öntözőrendszerek fenntartása, így a helyiek élelemellátása is. A város tehát a terjeszkedéssel pont a saját vesztébe rohant - állítják a kutatók. "Éppen ezért ez mintegy figyelmeztetés is lehet a modern világnak" - állítják a projekt résztvevői. A kutatás részletei a Proceedings of the National Academy of Sciences című tudományos lap legújabb számában olvashatók.

forrás: Múlt-kor

2009. november 14., szombat

Vajúdó idők küszöbén


Erdélyben, ahol az irodalom mindig kivételes érdeklődéssel fordult a közelebbi és a távolabbi múlt felé, Trianon után a hagyományos történelmi érdeklődés érthető módon felerősödött. Az 1920-as évek elején kialakult gazdag történelmi regény- és elbeszélésirodalom az erdélyi magyarság nemzeti öntudatát és történelmi otthonosságát kívánta erősíteni.

Ezek a törekvések vezérelték a két világháború közötti időszakban Bánffy Miklóst, Kós Károlyt, Berde Máriát, Nyírő Józsefet, Makkai Sándort, Tamási Áront, Szántó Györgyöt és a többi erdélyi magyar írót.

Történelmi elbeszéléseikből készült egy válogatás Vajúdó idők küszöbén címmel, ezt ajánlom most kedves olvasóim figyelmébe.

2009. november 13., péntek

Az Árpádházi Szent Erzsébet templom





Budapesten van a VII. kerületben, a Rózsák terén. Szép, parkosított környezetben egy csodálatos, lélegzetelállító építmény. Aki arra jár feltétlenül szánjon rá pár percet ha hisz Istenben, ha nem, magáért a szépségért.

A neogótikus nagytemplom Steindl Imrének, az Országház építőjének egyik fő műve. Hasonlít egy picit a Bécsben lévő Maria von Siege teplomra, stílusában követni igyekszik, talán nem véletlenül. A bécsit ugyanis Steindl Imre tanára, Friedrich Smidt építette, nyilván ez ihlette alkotásra Steidl Imrét és lássuk be, nem tette hiába. Egy szépséges csoda lett az eredmény.

Már a homlokzat harmóniát áraszt. Domborművek és egy hatalmas rózsaablak vonják magukra tekintetünket. Csak áll az ember lánya és nézi, hagyja hogy hasson rá a sok szépség. A domborművek Jézus és Szent Erzsébet életéből vett jeleneteket ábrázolnak, párhuzamba állítva életútjukat. Ezek a domborművek, valamint a főbejárat fölött, az oromzat csúcsán álló Erzsébet szobor Kiss György szobrászművész alkotásai. A terrakotta díszeket és szobrokat Zsolnay Vilmos gyárában készítették.

Különlegesnek számít, hogy nagyon nagy mennyiségben alkalmaztak Zsolnay kerámiát az építkezés során. Nem csak az oromzat szoborsora készült a híres pécsi gyárban, hanem az egész rózsaablak is, sarkain az evangélista szimbólumokkal.

A háromhajós csarnoktemplom 62 méter hosszú és 21,6 méter széles, 2560 személyt képes befogadni. Az orgonakarzaton helyezték el a hatalmas orgonát, amely Ország Sándor és fia műhelyéből származik. A hosszház és a kereszthajó hatalmas üvegfestményei mind elpusztultak a II.világháborúban. Az elmúlt években megkezdődött az újrakészítésük. A főoltárhoz jobbról és balról két-két mellékoltár is csatlakozik. Kivitelezőik a hazai műipar legnevesebb képviselői voltak, mint Róth Miksa, Jungfer Gyula, Linger Károly, Páder Nándor.

A templomot 1901. május 16-án Ferenc József császár és király jelenlétében szentelték fel. A tér neve akkoriban még Szegényház tér volt, egészen 1932-ig. Ekkor helyezték el itt és avatták fel Szent Erzsébet szobrát halálának 700. évfordulója alkalmából. A szobor Damkó József alkotása. Erzsébetet - aki 1207-től 1231-ig élt - mint a szegények szentjét egész Európa szívébe zárta.

A tér neve is egy vele kapcsolatos legendára vezethető vissza. Férjének családja nem nézte jó szemmel adakozását, s szemrehányásukat elkerülendő, csodák csodájára kötényében rózsákká váltak az adományok. Ezért kapta aztán a tér a Rózsák tere nevet. Bizony szebb, mint a Szegényház tér név. Jobban illik a hatalmas templomhoz és Szent Erzsébethez.

2009. november 11., szerda

Élet egy barokk udvarházban


Még nem meséltem arról, hogy Akli majorban jártunk a minap. Beszereztük télre a biokrumplinkat, hagymát és igazán jó volt látni, hogy léteznek még emberek, akiknek ennyire fontos a környezet, fontos a vegyszermentes élet, fontosak az állatok, a növények.

Nem könnyű Esztiéknek. Pénz, pénz, pénz és sokadszor is pénz kellene, amiből sajnos egyre kevesebb van. Pályázgatnak, nyernek is itt-ott, még norvég alapítványtól is, de több kellene. Ha valakik, hát ők igazán megérdemelnék.

Akli major Zirctől négy kilométernyire fekszik, Akli pusztán, a Bakonnyal körbezárt csodálatos természeti környezetben. A zirci ciszterci apátság közel ezeréves egykori udvarháza. Műemlék, a XVIII.-XIX. századi majorsági gazdálkodás és életforma minden elemét bemutatja. A pajtákat, magtárat, műhelyeket, boltozatos istállókat, tejházat, gyümölcsőrző házat, barokk konyharendszert, barokk kúriát, kápolnát. Nem is láttam még hozzá hasonlót, pedig sokfelé jártam már Magyarországon. Jó lenne, ha valaki felfigyelne rá, nem sajnálna befektetni egy kis (sok) pénzt, jó lenne megőrizni az értékeinket, fel kellene újítani, restaurálni ezt a csodálatos barokk udvarházat.

Esztiék a biogazdálkodásra állnak át, már csak négyféle vegyszert használnak a krumplihoz a termelőik, a hagymához egyet. Jó áron adják, a hagymát náluk vettük meg, 100 Ft-ért kilóját, de a burgiért elmentünk végül Hárskútra, Jánoshoz, aki vérbeli és hozzáértő biogazda, róla is mesélek mindjárt.

Szóval. Ha az már eredmény, hogy csak négyféle vegyszert alkalmaznak a krumplitermesztésben, akkor mennyivel mérgeznek bennünket a nagyüzemi módon termesztett burgonyával? Megmondom. Éppen tizennéggyel. Pontos adat. Felsorolni nem tudom, nem érdekel, évek óta bioburgonyát eszünk és már most elteszem az apróbb krumplikat tavaszra vetőburgonyának. Nagy a kertünk, szépen megterem majd benne a télire való.

János rákos beteg volt, istenhite és a vegyszermentességre való átállás (orvosi tanácsra és segítséggel) meggyógyította őt, már vagy hét éve jól van és dolgozik látástól vakulásig a földjein, de minden vegyszermentes és csak azt eszi, amit megtermel maguknak. A felesége sajnos nem partner semmiben, nem érdekli a dolog, számára mindegy, mit eszik, nem támogatja Jánost, afféle úri huncutságnak tartja az elképzeléseit. Így aztán nagyon örült nekünk, volt kivel beszélgetnie részben a gyakorlati, részben a spirituális dolgokról. János méhészkedik is, kaptunk tőle egy nagy üveg biomézet, Hárskútról Vas megyébe szállítja a méheit egy hatalmas, forgalomtól védett akácerdőbe és a későbbi munkálatok során sem használ semmiféle idegen anyagot.

Kaptunk céklát, répát meg fokhagymát is. Jutott egy zsáknyi biohagyma is, örültünk nagyon. Nem ad el általában senkinek, mi voltunk a kivételek. A portáján valami hihetetlen nyugalom és béke van, megférnek egymással a kutyák, cicák, juhok, kiscsirkék meg nagyobbacskák. Nincs bekerítve semmi, mégsem bóklásznak el az állatok. Minek is tennék, jobb helyük sehol sem lesz. Szép ott minden, zöldell a fű, egészségesek a növények, szemet gyönyörködtető. Sokat beszélgettünk és találkozunk még, megkedveltük egymást nagyon.

Megvettük a teljesen vegyszermentes burgit, amiről érdemes elmondanom pár dolgot. Rómer Flóris írta A Bakony 1860 c. művében: " ..sütögettük önöszvehordta száraz ágak parazsa alatt A Bakony főterményét, a jó lisztes burgonyát." Igen, nagyon finom itt a burgonya, jó ízét és lisztes állagát a kedvező klímaviszonyoknak ás az ásványi anyagokban bővelkedő hegyvidéki talajnak köszönheti. Csodás a kertünk földje is, a szigeti terméketlen homok után szerelmes vagyok a földigilisztákba, mert Horányban nem találtam egyet sem, itt meg a jó kövér talajt jelzik.

Akli majorban a Sárvári család egy új magyar fajta krumplit nemesített, a Míra burgonyát. Már a veszprémi öko-fesztiválon kaptunk belőle kóstolót, finom és gyorsan, 12 perc alatt megfő. A régi magyar burgonyafajtákat és az őshazából származó vadfajtákat keresztezték, hogy új rezisztens fajták keletkezzenek. Ezek, a világon egyedülálló módon, hagyományos és biogazdálkodásban egyaránt vegyszermentesen termeszthetők. Hamarosan Esztiéknél is teljesen vegyszermentesnek nyilvánítható a burgonya, érdemes lesz leautózni érte a fővárosból is. Már ha valakinek számít az egészsége.

Volt egy izgalmas kalandunk is. Akli majorból Hárskút felé haladva egy picit eltévedtünk. Már Pénzesgyőrnél jártam, mikor gyanús lett, hogy rossz irányba haladok. Visszafordultunk és rátértünk egy földútra, ami Hárskút felé vezet. Vezetne, ha járható lenne. Elhagytuk a köves részt és egy igen sáros földútra tértünk rá. Óóó, semmiség, mondom, nagy sebességgel átszaladok én ezen, nem lesz semmi gond. Lett. Párszáz méter után beragadtunk a legalább félméteres sárba, nem bírta a kis Corsa. Onnan aztán se ki, se be. Keskeny út, körülöttünk a szépséges Bakony az őszi színeivel, ember sehol, esős időben a madár sem jár arra. Jánostól kértünk segítséget mobilon - Isten áldása tud lenni az a picike szerkentyű - aki hamarosan küldött is hozzánk egy fiatal pasit terepjáróval, röpke percek alatt ki is húzott minket, megszabadultunk a fogságból. Én többet földútra, esős időben, soha:)

De azért nagyon jó volt jó emberekkel megismerkedni. Lélekmelengetős. Kell az ilyesmi.

2009. november 10., kedd

A bérház történetei



Budapesten a XI., Bartók Béla út 32. csak egy budai bérház, olyan, mint a többi. Az udvar hátsó traktusa azonban kincseket rejt. Festményeket, gyönyörű és izgalmas festményeket. Alig észrevehetően távozott az életből nemrég Román Kati Kazinczy-díjas bábszínész és előadóművész, a festőművész–író, Román György leánya is, akinek alig valamivel a halála előtt jelent meg „A bérház történetei” címmel első és egyben utolsó kötete. Ez a kötet adta címét és apropóját az édesapa festményeiből most megnyílt gyönyörű kiállításnak a nevezett bérházban, ami akár maga is mesélhetne ilyen történeteket.

Román György (1903–81), a mára méltatlanul kevéssé ismert festőművész és író alig kétéves korában, agyhártyagyulladás következtében elveszítette a hallását, és részben meg is bénult. Édesanyja tanította meg újra beszélni, ő meg erős akarattal addig próbálkozott a mozgással, mígnem sikerült. Tizennégy évesen „regényt írt” a betegségéről, (elvégre Móricz Zsigmond volt a keresztapja), aztán elhatározta, hogy festő lesz. Nagybátyja, Elek Artúr (a Nyugat műkritikusa) bíztatta is; akkor elkezdett rajzolni az Akácfa utcai szabadiskolában, Derkovics Gyula és Berény Róbert társaságában.

A Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke lett. Jól írt és olvasott németül és angolul, bejárta Nagybányától Bécsen, Berlinen, Párizson át Sanghajig és Tokióig a fél világot. Amikor a Távol-Keleten próbált szerencsét, de befürdött a családi vállalkozással, profi bokszolóként és birkózóként kereste a kenyerét. Ami a lelkében viharzott, azt kifestette és kiírta magából. Volt egy füzete, abba írta bele festői álmait. Hogy mi lett volna belőle, ha nem siket, nem tudni. Művészete egyedi volt, később sem hozott nagy anyagi sikereket neki. Nem fért bele a rákosista „korszellembe”, mert az álmait festette, írta. De ő sem tett semmit a mellőzöttsége ellen. Magyar sors.

forrás: Infovilág

Román György festménye: Vonuló álom

2009. november 8., vasárnap

Ecetkóstolók


Képzeljük el, hogy egy nagy kínai város szűk utcáján sétálgatva egyszer csak aprócska boltra bukkanunk, ahol klasszikus stílusban festett tekercseket árulnak. Be is megyünk és mondjuk, hogy mutassanak valamit, ami allegorikus: lehet humoros is, de okvetlenül Örökérvényű legyen. A kereskedő mosolyog.

- épp van ilyesmi nálam - mondja, az Ecetkóstolók egy másolata.

És kibontva a tekercset, elénk teregeti a széles asztalra, hogy szemügyre vehessük. Majd bocsánatkérést mormolva hátramegy a boltba, és magunkra hagy a festménnyel. Három embert látunk egy ecetesdézsa körül álldogálni. Mindhárman belemártják ujjukat az ecetbe és megkóstolják. Mindhárom arc más-más véleményt tükröz. És mivel a festmény allegória, tudjuk, hogy nem holmi közönséges ecetkóstolókat látunk hanem Kína Három Tanítómesterét, és az ecet, amit nyalogatnak, a Élet Esszenciája. A három mester K'ung Fu-ce (Konfucius), Buddha és Lao-ce, a legrégibb taoista mű szerzője. Az első arc savanyú, a második keserű, de a harmadik arcon mosoly ül.

Konfucius számára igen savanyúnak tűnhetett az élet. Szerinte a jelen nem tart lépést a múlttal, és az ember földi irányítása nincs összhangban a Mennyei Úttal, a világmindenség irányítójával. Nagy súlyt helyezett az ősök tiszteletére, roppant fontosnak tartotta az ősi szertartásokat és ceremóniákat, melyekben a császár, a Menny Fia közvetítőként szerepelt a végtelen ég és a véges föld között. A konfucianizmus apróra kimért, szabályos ritmusú udvari zenéje, az előírásos lépések, gesztusok és beszédfordulatok, az egész körülményes szertartásrendszer ennek a sajátságos időnek sajátságos céljait szolgálta.

A festmény második alakja Buddha. Ő roppant keserűnek érezte a földi létet, telis-teli érzelmi kötelékekkel és vágyakkal, amelyek szenvedésbe torkollnak. A világot egyetlen nagy kelepcének látta, ahol minden csak káprázat, és minden teremtmény a gyötrelem örökké forgó kerekei között küszködik. Hogy békére leljen, a buddhista előtt (legalábbis szerinte) egyetlen út áll: felülemelkedni ezen a "porvilágon" és eljutni a Nirvánába, a "szélmentes országba". Habár az alapjában véve optimista kínaiak jól átgyúrták az Indiából áttelepített buddhizmust, a jámbor buddhista mágis úgy találja, hogy a Nirvánához vezető utat ugyancsak akadályozza a mindennapi létezés keserű szele.

Lao-ce szerint az ember mindenkor megtalálhatja azt a harmóniát, amely a kezdet kezdete óta fennáll az Ég és a Föld között, de ehhez nem az az út vezet, amely a konfuciusi szabályokon alapszik. Mint ahogy ezt Az Út és Erény Könyvében, a Tao Te Kingben kinyilatkoztatta, a föld voltaképpen az ég visszatükröződése, és nem az ember, hanem saját történyei irányítják. Ezek a törvények a távoli bolygók forgására éppúgy kihatnak, mint az erdei madarak és a tengeri halak életére. Lao-ce szerint minél több ember üti bele orrát a természet egyensúlyába, annál inkább felborul a harmónia. Minél több az erőszak, annál nagyobb a baj. Hisz mindennek megvan a saját belső természete - akár nehéz, akár könnyű, akár nedves, akár száraz, akár gyors, akár lassú - amit nem lehet megerőszakolni, mert abból csak baj származik.

Lao-ce szerint a világ nem kelepce, hanem bölcs tanítómester, akinek a leckéit éppúgy jó lesz megtanulnunk, ahogyan törvényeit is követnünk kell. És akkor minden jól megy majd. Lao-ce nem azt tanácsolja, hogy emelkedjünk a "porvilág" fölé, hanem azt, hogy egyesüljünk a világ porával. Azt, amit minden égi és földi dolog mögött működni látott, elnevezte tao - nak, az Út-nak. A taoizmus alapjainak leegyszerűsítve az a lényege, miként értékeljük és dolgozzuk fel mindazt, ami a hétköznapi életben történik velünk s mit tanulhatunk belőle. Ennek a harmonikus életmódnak természetes következménye a boldogság. Úgy is mondhatjuk, hogy a taoista személyiség legfigyelemreméltóbb tulajdonsága a boldog derű és az a finom humorérzék, amely a legmélyértelműbb írásokban is jelen van - például a kétezerötszáz éves Tao Te Kingben.

Miért mosolyog Lao-ce a festményen? Hiszen az életet szimbolizáló ecet roppant kellemetlen ízű, ezt a másik két arc is híven tükrözi. Ám a taoista, aki harmóniában van az életkörülményekkel, azt is pozitívummá változtatja, ami másoknak negatívum. Taoista nézőpontból a savanyúság és keserűség a kicsinyes és elégedetlenkedő elme szüleménye. Az élet maga édes, ha megértik és arra használják, amire való. Ez az Ecetkóstolók üzenete.

Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao - részlet

Építeni kőből, fából


Nagyon szépet olvastam az Erdély ma portálon, elhoztam, olvassátok ti is:

A diktatúra évtizedes lélek- és falurombolása, az árvizek pusztítása újfent építkezésre sarkall minden magyart. Újraépíteni házainkat, a lerombolt templomokat, és ezzel egyidőben a lélek templomait is.


Az alap adott: a Krisztusi és Szent István-i örökség, a Kárpát-medence többé-kevésbé megőrzött természeti adottságai és kincsei, évezredes kultúránk értékei és szépségei, népszokásaink és hagyományaink. Ezek mind megannyi tégla és malter. Csupán hit szükséges és önbizalom, bátorság és kellő erély a vihar ellenében is.

A jelent építve jövőnket építjük. Óriások vállán állunk, ezért nekünk is nagyra kell nőnünk. Mert csak így lesz kerek a világ, így lesz értelme életünknek, így töltjük be küldetésünket, így hagyunk nyomot magunk után.

Kőből-fából házat. Nem préselt lemezből vagy gipszkartonból. A kő és a fa organikus, a földből nő ki, mint Kós Károly harangtornyai.

Igéből várat. A szavak sekélyes posványában Isten igéje a tiszta, üdítő forrás. Mindig friss, tápláló és életet ad.

Nyisd ki a Bibliát, hogy Isten rád szóljon, hozzád érjen és szíven üssön!

Sebestyén Péter
(Kihívás és szolgálat, Kolozsvár

2009. október 26., hétfő

A gótikus lovagvár


Elbújva a Bakonyban egy sziklaszirten magasodik és gyönyörű. A cseszneki vár. Egy élmény felmenni, mászkálni az ódon falak között, elmerengve bámulni az eredeti ősi téglákat, köveket, átérezni picit régi korok hangulatát, elképzelni mindazt, amit a vár megélhetett. De jó látni párszáz méterről is, ha kiülök a teraszra, vagy teszek-veszek a kertben, a látvány és az érzés maga a csoda.

Csesznek történelmi kistelepülés, első okleveles említése 1237-ből való. Katolikus templomának tornyában található az ország egyik legrégebbi, középkori eredetű harangja. Elbűvölő a hangja. A vár több mint 700 esztendős, Zsigmond király uralkodásának idejére tehető virágkora, a XV. századra. Abban az időben a Garai család birtokolta a várat, impozáns megjelenésű, gótikus lovagvárrá építette át az addig alacsony, belsőtornyos kis váracskát. De nézzük egy picit a történetét.

Az 1241–42-es tatárjárás utáni nagy várépítési korszak szülötte. Az első várat a Bana nembeli Jakab báró, kardhordozómester emeltette egy védelemre kiválóan alkalmas sziklacsúcson. A XIV. század elején a Csák nemzetség vásárolta meg, tőlük cserével Anjou Károly király csatolta az uralkodói birtokokhoz a vadban bővelkedő területet. 1392-ben Luxemburgi Zsigmond a cseszneki várat az uradalmához tartozó harmincegy községgel együtt a Garai főnemesi famíliának adta át, azok délvidéki birtokaiért.

A régi krónikák egy családi botrányról mesélnek, miszerint a Garai bárói család azzal vádolta meg Hedvig mazóviai hercegnőt, hogy 1429-ben megmérgezte férjét Garai Jánost, akinek még életében házasságtörő módon együtt élt az unokatestvérével, Szécsényi Miklós főnemessel. A főbenjáró ügyben maga Zsigmond király ült törvényt, aki Hedvig hercegnőt vagyonelkobzással és életfogytiglani fogsággal büntette. Talán éppen a cseszneki várban raboskodott? Szegényke.

A XVI. század közepére a hódító törökök benyomultak a Dunántúlra, ahol Csesznek - Wathay Lőrinc várkapitány vezetésével - végvárként védelmezte az országot. Wathay életét egy tragikus baleset oltotta ki, 1573-ban bortól mámorosan örömében egy régi puskaporral töltött ágyút akart elsütni, amit a mellette álló pattantyús vonakodott megtenni. Lőrinc kapitány a fáklyát kezéből kikapva, meggyújtotta a kanócot, mire a löveg hatalmas robajjal szétrobbant, megölve mindkettőjüket. Nahát, nahát. Vagy iszik, vagy vezet...izé..vagy ágyút sütöget.

A háborús idők elmúltával a vár szerepe megváltozott, a zordon kővárat egy kényelmes lakhatást biztosító barokk kastéllyá alakították át az Esterházy hercegi család tagjai. Micsoda ötlet..mert mindig csak az a pompa, a kényelem, ami annyira jellemző az Esterházyakra. Mondjuk mostanra már nyoma sem látszik, ha igaz ez a dolog egyáltalán. Nem nagyon tudom a várat barokk kastélynak elképzelni. Az biztos, hogy a restaulásnál ezt azt aprócska tényt nem vették figyelembe, zordon (de szép) kővár az, bizony.

Korabeli források szerint 1780-ban elköltözött a főúri család, de még szolgaszemélyzet használta a helyiségeket, melyeket egy harminc esztendővel későbbi földrengés, majd tűzvész tett végképp lakhatatlanná. Az 1970-es évek óta vallatják romjait a régészek, folyamatos az állagmegóvás, mindig dolgozgatnak rajta valamit, épül, szépül.

A vár történetéhez szervesen kapcsolódik Csesznek falu története, hiszen a mindenkori falu gazdasági hátteret is biztosított a mindig is fontos hadászati jelentőséggel bíró várnak. A vár alatt az őrség adózásra nem kötelezett tagjai élték mindennapjaikat. Ahogyan egyre biztonságosabb időszakok következtek történelmünkben és ahogyan egyre gyarapodott a népesség, a falu úgy kezdett távolodni a vártól és lett egyre nagyobb, körülölelve a várat csaknem minden égtáj felől. Bél Mátyás történetíró a XVII. században mezővárosként említi. Hiteles dokumentuma ennek a máig fennmaradt, régi pecsét, melynek köriratán a "Csesznek város pötsétje" olvasható.

Csesznek lakói a jobbágyság rendes, mindenütt egyforma sorsát viselték. Igen szép gyümölcsöseik voltak, híres volt állattenyésztésük, makkoltatással is hizlalták a kondát. A falut északi oldalról körülvevő Szőlőhegy jelentett értékesebb termőhelyet. Kender is termesztettek, fel is dolgozták, éltek és dolgoztak itt takácsok is. Az óriási erdők adottsága fejlesztette ki a helyi fafaragást és a sokáig gyakorolt szénégetést. Ma már szinte nincsenek is nagyobb állatok a faluban, kivéve azt a három disznócskát akik éppen a mi szomszédságunkban nevelkednek. Meg kell szeretnem a disznóillatot, de ezt már mondtam:) Ja, és persze baromfi az van bőven mindenhol, így mi is be tudjuk szerezni a kapirgálós tojást.

A múlt század végén feljegyzett helyi néphagyomány a vár eredetét a következőképpen magyarázza: az egyik Garai uraságnak bakonyi kondájában élt egy Csesznek nevű szelídített disznó. A cseszneki várhegy barlangjában élő óriáskígyó annyi más sertés elragadása után ezt is zsákmányul ejtette. A szelídített disznót kereső kanász hosszas kutatás után ráakadt a kígyóra és megölte. A kígyó barlangja fölötti sziklára Garai várat építtetett, s kedvenc disznaja emlékére Cseszneknek nevezte el. Erre az óriáskígyóra emlékeztet a hagyomány szerint a Garaiak címerében tekerőző kígyó. A hagyomány szerint a várat a XVI. század 30-as éveiben birtokló Török Bálint telepíttette a híres cseszneki gyümölcsösöket, s tőle kapta a nevét az Aranyos-patakon levő Török fürdő is.

Csesznek neve valójában szláv eredetű személynévből keletkezett, magyar névadással. Mi lehet a kapcsolat a vár neve, az itt élő lakosság és az alapítók között? Ma már megfelelő adatok híján legfeljebb találgatni lehet. Nekem mindenesetre nagyon tetszik a disznós történet, akár igaz is lehetett.

2009. október 18., vasárnap

495 éves a Tripartitum


A mai napon 495 éves a Tripartitum, Werbőczy Hármaskönyve. II. Ulászló király Werbőczy István országbírói ítélőmestert bizta meg „az ország minden jogainak, törvényeinek, bevett és jóváhagyott szokásainak s rendeleteinek egybeszedésévéel, cimekre és fejezetekre osztásával”. Az elkészült munkát az 1514. évi országgyűlés tíz jogtudóssal átvizsgáltatta. Miután a bizottság a munkát helyeselte és „abban az ország törvényeit s jóváhagyott szokásait jó renddel és kellő módon összeírottaknak megismerte”, a munkát az 1514. évi LXIII. törvénycikk is helyeselte, és a király is megerősítette.

Az 1514. évi Dózsa György-féle parasztfelkelés miatt azonban hirtelen megváltozott a helyzet, a királyi jóváhagyást tartalmazó okmányra nem került pecsét, és amikor a király a hiány pótlása nélkül 1516-ban meghalt, Werbőczy a munkát 1517-ben Bécsben saját költségén kinyomatta. A pecsét hiánya ellenére a törvénykönyv kötelező ereje nem volt vita tárgya, a későbbiekben mint szokásjog érvényesült.

A Dózsa parasztháborút megtorló országgyűlés 1514. október 18-án ült össze Budán, ahol Werbőczy István ítélőmester bemutatta a király megbízásából készített latin nyelvű szokásjogi gyűjteményét.

Hiába fogadta el a Hármaskönyvet mind az országgyűlés, mind pedig a király, kihirdetés híján sohasem emelkedett törvényerőre. Mégis miután 1517-ben kinyomtatták, évszázadokig mértékül szolgált a magyar jogban.

A szokásjoggyűjtemény rögzítette és történetileg igazolta a nemesi jogegyenlőség elvét, rendszert teremtett a jobbágyság kizsákmányolásához, például a röghözkötöttség fenntartásával valamint kifejtette az ún. Szent Korona-tan elméleti alapján: az országban nincs más hatalom, mint a nemesi, ami a Szent Koronából árad a nemességre. "Nincs tehát fejedelem, csak a nemességtől választott, és nincs nemes, csak a királytól nemesített." Az 1565-ben magyarul is megjelent Hármaskönyvet a vármegyékben 1848-ig alkalmazták.

Erdélyben a Tripartitumot több fejedelem is megerősítette a beiktatási eskütétel során : Báthory András 1599-ben, Rákóczi Zsigmond 1607-ben, Báthory Gábor 1608-ban, Barcsay Ákos 1658-ban, Kemény János és I. Apafi Mihály 1661-ben. A Diploma Leopoldinum 3. pontja Erdély törvényei közé sorolta.

Címváltozás


A reggel nagyon törékeny, és az új napsugarak nem túl erősek, de minden pillanattal erősebbnek és erősebbnek bizonyulnak. Tápláld őket, dédelgesd őket. És ne azonosulj a múlttal.

Ettől a pillanattól gondolj magadra úgy, mint egy újszülöttre. Az éjszakának vége, és te megszülettél a reggelnek. Nem lesz könnyű, mert a múlt szorítása mély. Ha bármilyen régi szokás érkezik, egyszerűen figyeld. Maradj távol, mintha valaki máshoz tartozna, mintha a postás rossz házhoz kézbesítette volna a levelet.

Az elme továbbra is elhiszi a régi megszokás miatt, mert az elmének időre van szüksége ahhoz, hogy felismerje, megváltozott a cím. Az elme nagyon lassan halad, a tudattalan pedig még lassabban. A test nagyon zsibbadt. Más az időrendszerük.

2009. október 12., hétfő

A vadmacska


....az erdőszélen vezetett az útjuk, egy keskeny ösvényen. Emléki karonfogta a lányát:

- És nem félsz a Bakonytól, hogy mindig zúg?

- Mi itt falun semmitől sem félünk. A kísértetet ismerjük, a bagolyhuhogást megszoktuk, a kéményben lakó öklöndöző öregembert kipörköljük őszidőben, mielőtt a fűtést elkezdenénk. Csupán a vadmacskákat nem szeretem.

Egyszerűen, nyugodtan beszélt Estella mintha tizenhat év óta ez idő tájt mindig az apjával sétált volna az erdei ösvényen. A füle mellett egy hajszál mint egy hosszú vadfű lengett. A kendőjének - vagy nyakának - almaillata volt, mint télen a kamaráknak. Hegyes orrú, magas cipőjében hosszúkat lépett; a cipő orra lépésenként úgy tűnt elő a fodros, fekete szoknya alól, mintha egyetlen szót sem akarna veszíteni a társalgásból.

- Tehát a vadmacskák - folytatta Emléki. - Én még sohasem láttam vadmacskát.

- Valamivel nagyobb, mint a házimacska. A feje és a füle kifejlett, a szeme félelmetes, és úgy tud sírni, mint egy gyermek. Látszólag céltalanul futkosnak ki és be a faodúkba holdas éjszakákon, de ha a vándorlegény megáll, a vállára ugranak. Minden éjszaka egy vadmacska ül az ablak elé, a korhadt ecetfára. Zöld szemével egész éjszaka az ágyamba néz. Miután sem én, sem anyám fegyverrel nem tudunk bánni...ezért kérettük.

- A vadmacska - sóhajtott még mindig regényesen Emléki. - Ha nem tévedek, az anyádat fiatal korában Vadmacskának neveztem, mert gyakran összekarmolt. Vagy talán más volt?...

.... A házhoz értek, amely olyan volt, mint húsz esztendő előtt. A falusi házak nemigen változtatják külsejüket egy-két emberöltő alatt. A kis ajtó ismerősen nyikorgott, mint egy megvénült atyafi, a szomorúfűz ága a földig ért, és a kémén félrebillentette a fejét, mint karosszékben az öregemberek. Ő fekete ruhában volt, mint mindig, hosszú fűzőben, és kis kendőt tartott a kezében, mint azon az olajfestményen, amelyet leánykorában festett róla egy vándorpiktor. A szeme körül pókhálók, mint egy régi ablakon, amelyet nem nyit ki senki. Az arcán a nyugalom, a gond és az emlékezés, mint három jóbarátok üldögélnek őszi délután a dércsípte lugasban. A hangja csendes, mint az őszi szélben az erkélyen kopogó eperfa hangja....

.......Mindig szerettük magát, mint egy tékozló fiút. Tudtuk, hogy egyszer visszatér. Maradjon nálunk, velünk. Ígérem, hogy anyám csendes lesz...és egyszer majd férjhez ad engem.

- Megpróbáljuk.... Itt minden a régi, mint fiatalkoromban. Sokat néztem innen az alkonyt, az ablakból. De a vadmacskát nem látom.

- Ön a vadmacska, apám. Maga ült holdas éjjeleken az ablakom előtt, és engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról beszélgettünk.

Emléki megsodorta a bajuszát, bár ez nem volt szokása, rezignáltan nevetett, megsimogatta Estella haját.

- Vadmacska vagyok - dörmögte. Télire leöljük a malacot, akit este az udvaron láttam.


Krúdy Gyula: Aranykéz utcai szép napok - részlet

Szeifert Imre festménye: Falusi ház


2009. október 9., péntek

Idegen földön


Bács Szándu, a dászkál, a templom alatt lakott. A kis guggon ülő fatemplom alatt, melyet úgy hoztak magukkal száz esztendővel ezelőtt a nagyapái, a lelkükben bent, annak is a mélyén, mint egy távoli emlékezést a havasalji földről. Ezt az emlékezést faragták ki fából a telep fölötti dombra, építészmester sem kellett hozzá, valahogy maguktól eltalálták, hogy mit hogyan kell, pedig bizonyosan egyikük sem épített még soha templomot.

Nehéz és durvarostú tölgyfából építették, pedig fenyőből kellett volna, jó gyantaszagú fenyőből, legalábbis úgy rajzolta eléjük a képzelet. Így aztán nehézkes lett egy kissé a templomocska, guggon ülő, minta valami fáradtan, leeresztett szárnyakkal megtelepülő kopott, szomorú madár, idegen madár, olyan eltévedt madár.

Eltévedt nép madara volt az a kicsi fatemplom, vagy leaglábbis annak a madárnak fából faragott otromba mása. Egy eltévedt népé, amelyik török elől, tatár elől kényszerült hazájából messzire menekülni, munkát, életet keresni idegen föld népei között. Ezért építették házaikat is közel egymáshoz, majdnem összetapadva s azért olyan hebehurgyán és rendetlenül.

Mert az első telep is, mint a templom, pihenésre leszállott, fáradt idegen madár volt és pillanatig sem gondolt arra, hogy fészket verjen az idegen földön. Csak megtelepedett, mert valahol meg kellett állni a menekülésben, munkát kellett keresni, dolgozni kellett, hogy élni lehessen és visszatérni egyszer.

Wass Albert: Mire a fák megnőnek (részlet)

Makkai József festménye: Erdélyi fatemplom

Indián nyár


Lehet, hogy a késői nyárból közvetlenül a mínuszos télbe jutunk majd, hóeséssel és a tél minden szépségével, az őszt kihagyva. Ilyesmit mondogatnak a meteorológusok, na de megszoktuk már, hogy beszélnek össze-vissza aztán majd másképp lesz. Talán lesz azért pár szép őszi napunk, a látványról nem is beszélve. Csodálatos az őszi erdő, különösen az lesz itt a Bakonyban. Még zöldell szinte minden, a levelek is alig hullanak.

Nagyjából készen vagyunk a kerti munkákkal, amit még idénre beterveztünk. Kilencven új növénykét ültettünk el és még érkezik tizenkilenc. Alakulunk. Pázsit még nincs, alig bújt ki a fű, nem tett jót a pázsitos résznek, hogy felvonulási területnek használták az építkezés során. Tavasszal újragondoljuk az egészet, hozatunk majd termőföldet és úgy talán jó lesz. Felszántattuk a kert egy részét, ahol veteményezni fogunk majd. Tavasszal még géppel felkapálják, hogy jó porhanyós legyen a föld. Ellenemre volt a szántás, a biokertészek nem szántanak, nem ásnak, de évek óta gondozatlan kertnél megengedik, másképp nem tudjuk megművelni. Csak egyszer szántunk, aztán soha többet.

Sohasem szedem össze ilyenkor a lehullott leveleket, csak tavasszal, a földnek és a benne lakó apró élőlényeknek szükségük van meleg talajtakaróra. Levágtunk sok fenyőgallyat, nagyon elhanyagoltak voltak a fák és kell is a fény a nappaliba, na meg a panoráma, ellátunk a hegyekig, szemben velünk a vár, kell ennél szebb látvány?

Annyira szeretnék havat. Mostanában csak-egy egy napon ad nekünk télanyó, pedig kell a növényeknek és kell nekem is. Gyönyörű látvány lesz a hófehér kert, a hegyek, nem szeretném nélkülözni.

A mindennapos erdei séták egyelőre elmaradtak itt, annyi munkát adott a nagy kert. Ritkábban megyünk, de megyünk azért, visszük Teót is. Őt igaziból a kert is kielégíti, sok élményt ad neki a baromfiudvar, az új látni- és szagolnivalók. Izgalmas lesz a tél is, az biztos. Megtanulni az új kályhákkal fűteni. Fát hasogatni, bár azt most már Zé csinálja, mindig meglep, hogy városi polgárként milyen hamar beletanult az itteni életbe. Mert ha nem is vagyunk született parasztok, lassan azzá válunk majd, a szó nemes értelmében. Jó találkozni a földdel, ilyen igazi földdel, mint ami itt van, és elfelejthetem végre a horányi terméketlen homokot. Megtanulunk szőlőt művelni, gyümölcsfákat metszeni, orgonát, bodzát fiatalítani. Hát így. Jó így élni.

A fotón a Bakony egyik nevezetessége, a Kőmosó szurdok látható, itt van tőlünk tíz percnyi sétára, átmegyünk a hegygerincen és be lehet csatlakozni. Valami fenséges látvány, a magas hegyek alján csörgedező patak, két oldalán hatalmas kövekkel, sziklákkal. Lent is vezet egy turistaút meg fent is, mi még csak fent mentünk, nem mertem Teót elengedni, pórázon vittem, nem mertem vele lemászni ( na jó, nélküle sem mertem volna). Nehéz terep ez nekem, de egyszer talán összeszedem a bátorságom. Mindig megnézzük, ha arra csavargunk, mindig eldöntöm, hogy legközelebb túrabakancsban jövök és Teó nélkül, aztán meg sajnáljuk otthon hagyni:)

2009. október 7., szerda

Az egri vár pincéje



A várhegy gyomrában, a vár központi része alatt, 10–12 méter mélyen 250 méter hosszú pincerendszert tártak fel, amit még a híres 1552-es ostrom előtt vájtak a sziklába. Eddig a látogatók előtt elzárt terület volt, az egri vár egyik központi része. A székesegyház romjának kapuja előtt elterülő térség az ott látható falmaradványokkal és egyenetlen felszínével hívja fel magára a figyelmet.

Mélyen húzódik, mintegy 250 méter hosszúságú a hajdani dézsmapince, amelyben még a török idők előtt tárolták a püspökség számára beszedett bort. Miután a bejárata eltömődött, évszázadokon át elfeledve húzódott a várhegy gyomrában, s feltárására csak a 20. század második felében került sor. Látogatni azonban nem lehet, hiszen csupán üggyel-bajjal lehet lejutni a mélybe.

Nem mutathatták be eddig a látogatóknak a provizori palota maradványát sem, amely szintén a föld felszíne alatt található. Az egykori palotának ugyanis, amelyben Dobó István is lakott, a föld feletti része megsemmisült, csupán a pincéje maradt meg. Bár az egri vár az ország egyik legismertebb és leglátogatottabb műemléke, területének negyede nem látogatható. Akadnak életveszélyes részek is, mint a Szép-bástya, tetején a három kereszttel. A tervezett – és remélt – fejlesztés keretében a bástyát is felújítják, valamint ismét megnyitják a vár tövében álló Török-kertet.

Ezzel együtt akár a szakemberek számára is okozhat meglepetéseket a vár. Vannak ugyanis olyan részei, amelyeken még feltárások sem folytak soha, így nem lehet tudni, milyen részletek húzódnak a helyenként több méter vastag feltöltés alatt.

forrás: NatGeo

2009. október 4., vasárnap

Folytassuk a fürdőszobával


Ha már nagytakarítás, nem hagyhatjuk ki a fürdőszobát sem. Hogy a hűvös őszi estéken valóban jólessen a melegítő fürdő, fontos, hogy a kád is csillogóan tiszta legyen és a csempéken, a csapokon lerakódott vízkőtől is megszabaduljunk. Hogy hogyan?

  • Ha a kádunk túl van már a fénykorán, akkor ne kíméljük. Egy kevés hidrogén-peroxidhoz keverjünk porrá tört borkövet, majd pépesítsük némi vízzel. Adjunk hozzá szalmiákszeszt, majd az egésszel - persze gumkesztyűvel, kefe segítségével - kenjük be a kádat. Hagyjuk hatni két órán keresztül, majd alaposan sikáljuk át, végül bő, forró vízzel öblítsük le a kádat.

  • Az esetleges rozsdafoltokkal is könnyedén elbánhatunk bórax és ecet keverékéből készült oldattal.

  • A csempék fényét könnyen visszadhatjuk, ha a vízfoltokat előzetesen zöldbékás tisztítószerrel átitatott szivaccsal átdörzsöljük, majd szalmiákoldatos papírkéztörlővel áttöröljük.

  • A csapokról a kevésbé makacs vízkövet citromlével távolíthatjuk el egy szivacs segítségével. Átdörzsöljük, majd egy száraz, puha ronggyal áttöröljük. Ragyogóak lesznek.
    A WC kagylót bórax és citromlé keverékével bekenjük. Hatni hagyjuk két órán keresztül, majd alaposan átkeféljük.

2009. október 2., péntek

Szüret így, meg úgy


Mindenki szüretel a faluban, senkit sem lehet otthon találni. Mi is leszüreteltük már Otelló szőlőnket, termett bőven. Magdit már kétszer kerestük hiába, tőle vesszük a tojást. Kató, az alsó szomszéd is csak estefelé tűnik fel, ő is a hegyoldalban tölti a napot kemény munkával. Erről aztán eszembe jutott, milyen különböző is a két szomszédunk.

Kató egyedül él, özvegy pár éve, nehéz lehet egyedül, kevés nyugdíjból. Vállal is mindenféle munkát, bár nagyon rosszul fizetik. A szüretelésért 400 forintot kap óránként. Itt, falun, az órabér az általános, nem egy adott munkára állapodnak meg, hanem órabérre, akármilyen is az a munka. Szüretelés után még takarít egy családnál itt az utcában, tehetősek, meg tudják fizetni ő meg örül egy kevés plusz jövedelemnek.

És ott van még a nagy kertje, a miénk mellett. Gyönyörűen rendben tartja. Csirkéket is nevel, nem sokat, magának legyen meg a tojás, elég annyi. Nagyon kedves asszony, már barátnő. Jókat lehet vele nevetni és szeret mesélni a faluról, a régi időkről, ősfalusi, itt született.

Aztán a szüret másik oldalról. Ilike, a felső szomszéd szinte földbirtokosnak számít. Sok hektár szőlője van a hegyoldalban, meg kukoricása is, ő is dolgozik biztos, de főleg megművelteti a területeket és szüreteltet. Panaszkodik, nem veszik úgy a kukoricát, mint korábban, nehezedik az élet. Vele lekik a lánya és a családja, nem akármilyen autóval járnak, jól öltözöttek, van pénz a családban. A kert mégis...hát izé...elhanyagolt. Nagy kupi, trágyadomb, a malacokat nem tartják tisztán, kedvezőtlen széljárás esetén mi is érezzük. Az előző posztnál fotókat is láthattok.

Nincs megoldva a házuk vízelvezetése, úgy állítottak be két csövet, hogy ha esik az eső, hozzánk folyik be a víz. A ház, amit megvettünk évekig lakatlan volt, hozzászoktak a jóhoz, nem számított semmi sem, a csirkéik szabadon kóricáltak a kertünkben, a disznóól felénk levegőzött, a víz meg jöhetett, nem zavart senkit.

De ha a főútról benéz valaki hozzájuk a főbejáratnál, mindez nem látszik. Szép a porta eleje, virágokkal, faburkolatokkal, a látszatra azért adnak. Érdekes ugye a különbség Kató és Ili között. Azt mondják a falubeliek, hogy a legjobb és nagyjából a legrosszabb szomszédságot fogtuk ki. Csak hogy meglegyen az egyensúly:) Így jártunk. Nem baj, nem bánjuk. Nemes feladat lesz jó kapcsolatot kialakítani Ilikével. Meg aztán úgyis klímaváltozás van, jönnek az aszályos évek, jó lesz nekünk az a kevés víz ami majd onnan jön, ugye. Izgalmas idők következnek.

Az elemek energiái


A taoisták azért lépnek kapcsolatba a természettel, hogy ésszerűen hasznosítsák ezeket az erőket. A természetet mindenekelőtt az ég és a föld, a nap, a hold és a csillagok, a víz és a tűz, a hegyek és a fák, a drágakövek stb. határozzák meg. Ezeknek az elemeknek az esszenciáját és energiáját vesszük fel és alakítjuk át, hogy gyógyítsuk és erősítsük magunkat.

Maitreyi D. Piontek

W.Homer festménye

2009. október 1., csütörtök

Szerelmes a kutyám



Abba a kis helyes kopasznyakú kendermagosba, aki a kerítés mögött a szomszéd kert kupijában pihenget éppen. Bátran állíthatom, ő a legcsúnyább csirkécske a tyúkólban pedig vannak bőven, bár a másik fotón most éppen kacsák és/vagy libák dzsoggingolnak a trágyadomb tetején. Íme, a szomszéd kertje, ami nem mindig zöldebb.

Teó és Pepitapipi naphosszat együtt vannak, keresik egymás társaságát, igaz, a pipi a miénket is keresi. Ahol dolgozgatunk éppen, odajön és lelkesen beszél hozzánk csirkenyelven, lehet, hogy értem. A kis csipogós, nagyon aranyos.

Amúgy béke, barátság van a felső szomszéddal, munkálkodtam rajta. Remélem mostantól sokáig. Mondjuk addig, míg élünk. Tehát a felső szomszéddal. Mert itt ilyenek vannak ám, felső meg alsó szomszédok, akkora a szintkülönbség a kertek között. Jön egy földrengés, vagy egy tornádó és Ilike, a hatvanhat éves asszony akivel tegnap jót cseverésztünk majd kiabálhat nekem: ” csúszok hozzád, bébibogyauuuóóó” vagy hogy is mondja a srác a reklámban, amit különben sosem nézek. Aztán jön majd házastól, malacostól, csirkéstől, kacsástól, libástól. Meg egy kakas és trágyadomb. Ezek vannak a szomszédunkban. Jobb lesz, ha a spirituális énemre hallgatok és megszeretem a disznószagot. Vagy trágyaszagot. Horányban minden hajnalban virágillat volt.

2009. szeptember 30., szerda

Praktikák a konyhában


Jó lenne visszatérni a természetes anyagokhoz a sok, egészségre káros vegyi anyag helyett. Közreadok ezzel kapcsolatban majd jó pár okosságot, körbejárva a lakás helyiségeit. Nézzük a konyhát.

Jön az őszi nagytakarítás, érdemes a konyhában kezdeni. Első lépésként mosogassunk el, minden edényt tegyünk a helyére. Apró trükk, de ha ezzel kezdjük, az üres mosogató láttán könnyebben megy majd a folytatás. Ha nem tudunk elbánni az egyes foltokkal, ráégett ételmaradékokkal, vessük be a következőket:

- ha a zománcos edényeket súrolni kell, ne a fémszivaccsal és az erős vegyszerekkel próbálkozzunk, egyszerűen dörzsöljük csak át sóval, így nem veszti el a fényét. A megbarnult zománcos edényeket krumplival varázsolhatjuk ismét újjá. Főzzünk bennük nyers krumplit, majd álljon a vízzel együtt egy napig, végül ismét felforraljuk. Ha kész, az edényeink újból tiszták lesznek.

- ha a serpenyő aljáról nem tudjuk eltávolítani az odaégett ételmaradékokat, akkor szintén a sóval érdemes próbálkoznunk. Vizezzük be a serpenyőt, vastagon hintsük be sóval, majd hagyjuk állni egy órát. Ezután könnyen eltávolíthatjuk az odaégett részeket.

- ha a lábosainkon vízkövet találunk, áztassuk be azokat 10%-os ecetes oldatba. Hagyjuk állni fél órát, majd szódával öblítsük át. Végül átmossuk meleg mosogatószeres vízzel.

- a bekormosodott aljú bográcsot zsírral menthetjük meg. Bekenjük vele vastagon a kormos részeket, alaposan átdörzsöljük, meleg mosogatószeres vízzel lemossuk majd szárazra töröljük. Ragyogni fog.

forrás: Femina

Az ember ősereje


Az őserő a csi egyik formája. Ez az az erő, melyet születésünkkor kapunk, úgyszólván életünk alapereje, életünk esszenciájának egyik formája. Minőségét szüleink szervezete, az öröklődés törvényszerűségei, valamint a nemzés időpontja és körülményei határozzák meg. A gyermekeket a lehető legjobb körülmények között kellene nemzeni. Ha az apa és/vagy az anya a nemzéskor alkohol vagy kábítószer befolyása alatt áll, az kihathat annak az őserőnek a minőségére és mennyiségére, amit az új ember magával hoz.

A Tao arra tanít, hogy gondosan bánjunk ezzel az értékes erővel. Célirányos gyakorlatok, helyes táplálkozás, tudatos légzés és meditáció segítségével újra és újra fel lehet tölteni az őserőt.

2009. szeptember 29., kedd

Ökovásár



Veszprémben jártunk szombaton. Ökovásár. Volt ott minden, még tartósítószeres gyümölcslekvár is. Hiába, élelmesek az emberek. Azért tudtam venni pár dolgot, pl hidegen sajtolt olajat, jó áron. Magyar termék.

2009. szeptember 24., csütörtök

Stonehenge, a szikla eksztázisa


Az angol Wales tartomány délnyugati sarkában sajátságos kőépítmény áll. Régebben azt hitték, hogy a kelták emelték. Mai nézet szerint sokkal régibb; minden bizonnyal abból az időből való, amelyet neolitnak neveztek el. A neolit a legmagasabb kőkultúra: a kőszellem virágzása. Körülbelül húsz lépés sugarú körben egymástól arányos távolságra négy méter magas, szürke, nyers tömbök állanak. E tömbökre ugyanolyan kőből ugyanolyan köveket fektettek. Csupa kapu, amely körben áll.

A kapuról tudjuk, hogy démonikus építmény. Ez az a valami, amin keresztül az ember valahová belép. És ahová belépett, ott átadja magát az ott érvényben levő törvényeknek. A kapukon való átlépés jelentőségét régebben igen jól ismerték. A középkori városok és várak bejáratán őrségek álltak. Ezek az őrségek olyanok voltak, mint Kerberos, az Alvilág kapujának őre: daimonikus emberek. Vigyáztak. Nem eresztettek se ki, se be akárkit. A római császárok diadalkapukat építettek. Ma, kaputlan városok és kaputlan élet idején e nagy szokás megmaradt. Aki a diadalkapun átmegy, az a halhatatlanság egy nemébe megy át. Az örökkévalóság kapuja. Belépés az emberfölöttibe. S ezért szokták a kapukat feliratokkal ellátni. Dante tudta, hogy a pokol kapuja az összes remények feladását hirdeti. Aki egy kapun átlépett, az vagy a jóba, vagy a rosszba érkezett - de mindenképpen valami lényegesen új és más világba.

A neolit kőkapuk közül ma már csak néhány áll. Az oszlopok ledőltek s a szemöldökfák a földön hevernek, egymás hátán. Lehet, hogy pusztító hadsereg dúlta fel, az is lehet, hogy az idő, de a hadsereg se más, mint idő és az idő se más, mint hadsereg. Az épület ma rom. Ezt a romot hívjuk Stonehenge-nek.

Egyáltalán nincs a kőkorból való emlék, amely a nép fantáziáját, a művészetet, irodalmat és tudományt annyit foglalkoztatta volna, mint Stonehenge. A környék lakói e gigászi kövek rejtélyét mondákkal próbálták megfejteni. A művészet a sötét és komor fenség nagy alkotásának tartja. A tudósok legalább negyvenféle feltevést koholtak arról, hogy milyen nép alkotta és mire szolgált. Egyesek szerint szentély volt, mások szerint temető. Hasonló stílű épület van Angliában, Normandiában, Bretagne-ban és a Földközi-tenger vidékén is. Schuchardt azt mondja, hogy akkoriban egy nép lakott Norvégiától Kis-ázsiáig mindenütt a tengerparton, s ez építette. Ugolini azt is tudni véli, hogy e kultúra tűzhelye Málta volt, amikor a Torre dei Giganti, a Casa della Fata, az angol és a bretagnei kövek eredetét magyarázza.

De vannak fecsegő emlékek, mint amilyenek a bizánciak, vagy a keletiek - és vannak némák. Stonehenge ilyen néma emlék. S a némát az ember hiába faggatja. Nincsenek hallgatóbb kövek, mint Stonehenge tömbjei.

Stonehenge fenségének titka, hogy a követ felemelte, a levegőben tartja és szabaddá tette. Nem a faragott oszlopot, azt, amely már elvesztette ősi alakját és természetét. Stonehenge kövei vad és elementáris sziklák, faragatlan, az őskőből letépett tömbök. Itt nem átszellemült és megmunkált kő válik szabaddá, hanem az igazi, az elemi, az ősi és a vad. Ez a kő szenvedélyes gyönyöre: fent a levegőben táncolni. Ez Stonehenge: a táncoló szikla.

A szellem olyan, mint amilyennek a hindu mítosz Buddha székét mondja: a széket körülveszik a pusztító erők, a démonok lecsapnak reá, marcangolják, felrobbannak, perzselik, döngetik és ragadják. Hiába. Annyira nem érnek el semmit, mintha a széken nem ülne senki. Pedig Buddha ott van, csak mindent átereszt magán. A tiszta szellem-Buddha ott ül és a szék éppen nem üres, nem: tele van, izzóan tele, olyannyira tele erővel és élettel és szellemmel és hatalommal, hogy a démonok nem bírnak vele. Úgy látszik, nincs ott senki, mert átlátszó, transzparens, tökéletesen megtelt szellemmel, azzal, ami éter, aktív és transzparens. Aki színültig megtelt léttel, az a lét olyan magas fokán van, mintha már nem lenne.

A kő éppen fordítva. Nem tud átereszteni magán semmit, a pusztító erők beleütköznek, széttépik, megolvasztják és összetörik. Miért? Mert olyan súlyos, tömbszerű, tehetetlen és áthatolhatatlan. Nem tud engedni. De ugyanakkor nincs ott, mert nincsen benne semmi aktivitás. Üres, mert nincsen benne tűz és hatalom és erő és élet. Tele van súllyal és üres, mert nincsen benne aktivitás; tele van keménységgel, de üres, mert nincsen benne semmi éteri; tele van anyaggal és nincsen benne semmi átlátszó. A kő azért üres, mert színültig telt passzivitással, tehetetlenséggel, keménységgel és áthatolhatatlansággal.

De abban a pillanatban, amikor a kő a földről felemelkedik, elkezd szellemmé válni. Kaába köve, mondják az arabok, átlátszó és ragyogó kristály volt, amely ég és föld között lebegett, de az emberek bűneitől elkezdett megzavarodni, mindig sötétebb és sötétebb lett, végül megfeketedett és lezuhant a földre. Az átszellemült kő a fordított Kaába: súlyos, át nem látszó éjszakája elkezd derengeni, világosodik és hajnalodik benne az éj, mindig áttetszőbb lesz. Minél feljebb emelkedik, annál transzparensebb, mint a gyémántkristály elkezd tündökölni, végül mintha anyagtalanná válna: fent lebeg ég és föld között.

Stonehenge a traszparens kő szentélye. A követ felemelték a levegőbe, s most útban van, hogy olyan átlátszó legyen, mint az ég. Ez a táncoló kő, a szabad kő, az éteri szikla. Fent lebeg a levegőben: legyőzte súlyát, tömegét, nehézségét, vakságát, tehetetlenségét - meggyulladt s most az ég felé csapva lobog, mint a láng. Létének merevsége éteri aktivitássá lett. S e titáni, félelmetes kőkapuk oda vezetik az embert, ahol megszűnik ember lenni, - ahol olyanná válik, mint a homok, tollfoszlány, ritka füst - ahol úgy szökdécsel, mint a megkergült állat, értelmetlen önkívületben, fel, fel, az istenekhez, ahol az ember érzi azt a lényt, aki ő maga.

Hamvas B. írásaiból