Múltidéző: a Főherceg Sándor utca

Térjünk vissza akkor a múltba, a mai Bródy Sándor, akkor Főherceg Sándor utcába. Legalább a keresztnevét megtarthatta szegényke. Első házában, amely egy háromemeletes bérpalota, a Múzeum körút sarkán volt a csendes Múzeum Kávéház, egyike az akkor még számtalan szép budapesti kávéháznak. A második ház volt a Dessewffy palota, egy velencei palazzo másolata. Tulajdonosa gróf Dessewffy Miklós volt, a nagy numizmatikus, nagy gyűjteménye volt a görög államok és városok pénzeiből Nagy Sándor koráig, de legnevezetesebb a közép-európai népvándorlás kori pénzek gyűjteménye volt, mely gazdagabb volt, mint bármely múzeumé. A tudós gróf maga írt hozzá részletes katalógust, amely nélkülözhetetlen forrásmű Közép-Európa népvándorlási történetéhez.

A Dessewffy palota mellett következett a Keszlerffy-palota, melyet a tulajdonosok halála után leányuk, báró Thoroczkai Viktorné örökölt, később eladta Károlyi György grófnak. A változásoknál kicserélték a kapu felett a kovácsoltvas címereket. A második világháború után, amikor a házat Károlyitól elvették, lekerült a címer. Ekkor a magyar történelmi osztály nemcsak vagyonát és rangviselési jogát vesztette el, hanem üldözött lett saját hazájában.

A palota másik oldalán volt a régi Országház, a később épült monumentális újgótikus Parlamenthez képest nagyon kicsi és szerény, Ybl Miklós műve. Itt beszélt Deák Ferenc, Tisza Kálmán és a 19. század második felének minden politikusa. A régi Országház másik oldalán volt a báró Inkey palota.

A Múzeum kert rácsos kerítése az első keresztutcáig, az Esterházy utcáig terjedt., ma Puskin utca a neve, a Múzeum kert mögötti rész pedig a Pollack Mihály tér. A Főherceg Sándor utca és az Esterházy utca túlsó sarkán volt az Odescalchi palota, mellette egy kisebb palota állt, Törley pezsgőgyárosé és családjáé volt. Velük szemben volt Festetics Tasziló egyemeletes szürke palotája.

A ház előtt vagy másfél méterrel a hercegi azilumjogot jelző láncok érték a földet oroszlánfejjel díszített alacsony vaspillérek között. Aki átlépte ezeket a láncokat, Festetics herceg "pallosjoga" alá került, élete-halála felett a herceg ítélkezhetett. Az odamenekült üldözöttek menedékjogot kaphattak, akár közönséges gonosztevők, akár politikai üldözöttek voltak, az állam rendőrei nem foghatták el őket a herceg parancsa nélkül. Persze ez a jog a húszas években már régen nem létezett, és minthogy Festetics Tasziló grófot 1910-ben Ferenc József emelte hercegi rangra, már csak egy szimbolikus történelmet idéző emlék volt.

A palota melletti kertet szép magas rács védte hercegi címeres kapuzattal. A kert nagy részét Tasziló herceg fia és örököse eladta a Magyar Rádiónak, itt épült a rádió épülete. Tasziló hercegről és az utca többi épületéről a következő posztban írok majd. Sokat jártam a Bródy Sándor utcában, a Nemzeti Múzeum és kertje kedvenc helyeim közé tartozik, jól ismerem a környéket, bár ma már csak néha megyek be a fővárosba. Akkor elnézek a Múzeum körútra is, meglátogatom az összes antikváriumot, és gyönyörködöm a szépséges palotákban, még ha sokuk hozzájuk méltatlan állapotban van is.

Fotó: a Festetics palota - Klösz György városfotóiból

Barangolás a múltban

1924-ben járunk. Megbukott a kommunizmus és a románokat is visszaszorították, de még korántsem jött rendbe a háború végén összeomlott ország. Az infláció továbbra is ijesztő mértékben nőtt, a közlekedés lassan állt helyre, a főváros élelmiszer-ellátása sokáig akadozott.

Két részre osztották az időt: a "háború előtt" jelentette a bőséget, gazdagságot, nyugalmat, áruknál a jó minőséget. Meg volt a ma. Az utcákon egyenruhás rokkantakat lehetett látni és koldusokat, de télen azért megjelentek égő kályháikkal a gesztenyés nénikék.

Az országra nagy bajok szakadtak: elcsatolták a Magyar Királyság területének kétharmad részét és ezek ellenséges "utódállamok" kezébe kerültek. Csak hat évvel a világháború elvesztése után sikerült a megmaradt csonka országot annyira konszolidálni, hogy új pénzegységet vezethettek be, a pengőt és lassan újraindult az élet.


A Múzeum kert volt a mágnásnegyed központja. A 19. század elején, mikor a kicsiny Pest kinőtt a várost körülvevő falak közül, József főherceg nádor rendeletére itt, Grassalkovich herceg egykori birtokán építették a két fontos középületet: a Magyar Nemzeti Múzeum épületét és az azóta lebontott Nemzeti Színházat. A Múzeum kertet magas rács vette körül, kapuit éjjelre bezárták. Az öreg "csősz bácsik" minden este körüljárták a kertet, kiküldve a még ott sétálókat a zárás miatt. Hangos kiáltásuk messzire hallatszott.

Gyönyörű volt a Múzeum kert amikor kialakították, impozáns szobrokkal, emlékművekkel, római szarkofágokkal. Ott állt a belvederei Apolló bronz másolata, szép alakján hol fügefalevél volt, hol nem - jut eszembe, írok majd erről a fügefalevélesdiről is - aszerint, hogy a hatóság műértése vagy erkölcse hogy látta jónak. Tele volt a kert fákkal, bokrokkal, sok ritka növénnyel. A gyönyörű pázsiton százszorszépek nyíltak, hatalmasak voltak a tiszafák, a fák törzsét borostyán ölelte körül. A sétáló, ha a csősz nem vette észre, megpihenhetett egy agavebokor tövében. A kert '24-re elvadult, elhanyagolttá vált, hogy később aztán újból régi szépségében pompázzon, bár az eredeti arcát sosem nyerte vissza.

A Múzeum kert északi oldalán volt a Főherceg Sándor utca. József nádor korán elhalt bátyjáról, Sándor főherceg nádorról nevezték el, amikor építeni kezdték. A két háború közötti időben nevét Sándor utcára egyszerűsítették, a második világháború után Bródy Sándor lett. Erről az utcáról írok legközelebb.


Fotó: Klösz György
Forrás: Erba Odescalchi Sándor herceg visszaemlékezései

IV. Károly király

Dr. Erba Odescalchi Sándor herceg visszaemlékezései, 3. rész



Minthogy csak kétéves voltam, nem vittek el a királykoronázásra és sohasem láttam Magyarország eddig utolsó királyát, IV. Károlyt, de annál többet olvastam és hallottam róla. A háború alatt egy propagandaáramlat volt ellene, mely tekintet nélkül személyére a monarchia egysége és fennállása ellen volt. Egy másik propagandaáramlat a németektől indult ki, és ellene való hangulatkeltéssel akarta megelőzni a kárt, amit a háborúból való egyoldalú kilépési szándék okozhat. A háború végén kommunista plakátok gúnyolták, az ellenforradalom után a „szabad királyválasztók” még egy Országos Habsburg-ellenes Liga nevű egyesületet is alakítottak, a legitimisták viszont, kik a törvényesen megkoronázott király, halála után pedig Ottó trónörökös visszatérését kívánták, az ellenkező irányban befolyásolták a közvéleményt. Végül vagy húsz évvel a király halála után hívei kívánságára megindultak az előkészületek a szentté avatási per megindítására. Ezekből a különböző forrásokból áll össze Károly király képe.

A világháború harmadik évében. 1916 november 21-én meghalt a 86 éves Ferenc József, uralkodásának hatvannyolcadik évében. Utolsó napjáig hivatalnoki hűséggel végezte uralkodói feladatát. Halálával automatikusan a trónörökös, a harmincéves Károly Ferenc József lett a császár és király, azzal a Tisza István gróf magyar miniszterelnök által azonnal felhozott feltétellel, hogy Magyarországon megkoronáztatja magát. Ferenc József fia, Rudolf, ekkor már 27 éve halott volt a mayerlingi tragédiában. Minthogy neki csak egy leánya volt, és lányoknak csak a fiág teljes kihalása esetén volt trónöröklési joguk, így Ferenc József öccse, Károly Lajos főherceg és ennek 1896-ban bekövetkezett halála után az ő elsőszülött fia, Ferenc Ferdinánd lett a trónörökös. Őt 1914-ben meggyilkolták. Fiai morganatikus házasságból származván nem örökölhették a trónt, ezért öccsének, néhai Ottó főhercegnek fiára szállt a trónörökösség.

A fiatal Károly főherceg, aki még a béke éveiben egy bécsi bált édesanyámmal nyitott meg, már békében, de különösen a háborúban vallásos kötelességtudással igyekezett megfelelni feladatának. A háborúban nem kapott magasabb parancsnokságot, sem vezető szerepet, de fáradhatatlan kötelességérzettel utazott egyik hadszíntérről a másikra. Mikor ez a békeszerető fiatalember egyszerre császár és király lett a világháború közepén, az osztrák-magyar és a német csapatok két év óta győzedelmesen harcolva mindenütt az ellenség területén álltak. Károly látta, hogyan élnek és szenvednek a katonák, mennyire vágynak a békére és az otthonra. De mit tegyen az új király? Hiába látja céltalannak a háborút, az tovább folyik: hogy csináljon békét?

A magyar koronázás káprázatos szertartását és ünnepségeit mint alkotmányos kötelességet végigcsinálta. Letette a koronázási esküt és hátralevő életében annak egy betűjét sem szegte meg. A koronázási ünnepségeket a király kívánságára a háború miatt minimumra szorították. Bécsben sürgős ügyek várták.

Károly király egyszerű, demokratikus gondolkodását és közvetlenségét sokan félreértették és félremagyarázták. Mindjárt az audenciákat is. Ferenc József, ki szintén nagyon egyszerűen élt, tábori vaságyon aludt, hajnalban kelt, egész nap dolgozott, keveset evett és sohasem volt iszákos, a kor kívánságai szerint mégis külső pompával lépett fel. Az általános kihallgatásokon a Hofburg vagy Schönbrunn, esetleg a budai királyi palota e célra szolgáló szobájában állva fogadta a kihallgatandókat, fehér kesztyűben, karddal az oldalán, mindig katonai egyenruhában. Csak az arisztokratáknak vagy kamarásoknak adott kezet, másoknak nem. Csak a szokásos, formaszerű kérdéseket kérdezte szóról szóra mindig, ismétlődött minden kihallgatáson. Mégis ez a rövid formaság személyes kapcsolatba hozta a törzstisztelet és a fontosabb hivatalnokokat ba legfőbb hadúrral és uralkodóval, így láthatták személyesen is azt, kihez esküjük kötötte őket.

Érthető, hogy mindenki csodálkozott, mikor az új fiatal császár és király fogadta a kihallgatáson. Ő nem költözött a Hofburgba, sem Schönbrunnba, egy egyszerű polgári villában Badenben tartotta főhadiszállását és itt, csak néha Bécsben, Budapesten vagy Gödöllőn, ahol éppen volt, egy lakószobában fogadta, ahol néha spanyolfallal elkerített mosdó volt és – mint Károlyi Mihály emlékirataiban gúnyosan megjegyzi – néha az ablakban hidegre tett felvágott vagy sajtcsomag látszott. A király csupa szívélyesség. Leülteti látogatóját, kedvesen kezet ad és hosszan elbeszélget, panaszol és kérdez. És ha nem is beszélt tökéletesen valamely nyelven, mindenkivel saját nyelvén kívánt beszélni. Károlyi Mihállyal - kit a háború végén, mint a szocialista párt vezérét miniszterelnökké nevezett ki – magyarul beszélve, mikor az kérte, hogy Budapestre jöjjön, azt a régies szót használta, hogy „rögvest”. Ezután Károlyiék egymás közt mindig csak Rögvest Károlynak hívták a királyt.

Bécsben a császári istállók paripáit és a spanyol magasiskola lipicai ménjeit is a nép szolgálatára adta, hogy húzzanak szeneskocsikat és élelmiszer-szállítmányokat. Ezért senki sem dicsérte, de mindenki kritizálta. Trónra lépése után tovább látogatta a harctereket, de folyton azon gondolkodott, hogy hogyan fejezhetné be a háborút és hogyan teljesíthetné összes népének kívánságait, hogy békében, elégedetten és boldogan éljenek.

Kormányai és katonai tanácsadói nem láttak más utat, mint további német szövetségben kitartva várnia győzelemig: Hindenburg tábornagy már 1917 júliusában kijelentette, hogy a központi hatalmak győztek a háborúban. Az ellenség kimerült és belső zavarokkal küzd, Oroszország összeomlás előtt áll.

Családi körben is beszélt a király gondjairól. Zita királyné, aki a Bourbon pármai hercegi családból származott, egy tizenkilenc tagú testvérkör tagja volt. Itália egyesítésekor elkergették őket a pármai trónról és a család Ausztriában telepedett le. A királyné fivérei részben az osztrák-magyar hadseregben teljesítettek szolgálatot, de ketten közülük Sixtus és Xavér Bourbonoknak és mint ilyenek franciáknak érezték magukat és mert a francia hadseregbe nem vették be őket, a belga hadseregben vállaltak szolgálatot. De kapcsolatot tartottak francia politikusokkal is, és a nagy tehetségű Sixtus herceg a francia miniszterelnököt, Aristide Briandt is jól ismerte. Így került szó családi körben arra, hogy a béke érdekében legalább titokban érdeklődni kellene a főellenségnél, a franciáknál. A fiatal Sixtus felajánlkozott, hogy diplomatikusan ő maga fog puhatolózni Briandnál. Végül abban állapodtak meg, hogy Károly király egy magánlevelet intéz sógorához ebben az ügyben, amit az Svájcon át magával visz, hogy bizonyítékul a császár és a király békeakaratára szükség esetén felmutathassa Franciaországban.

Franciaország ekkor szintén hadierőlködéseinek végére járt, de hogy ellenségei szövetségi egységét megbontsa és saját népének bizonyítsa, hogy az ellenség békét kér, a francia kormány közzétette ezt a levelet, amelyben Károly király nemcsak saját maga nem kíván új területeket magának, hanem abba is beleegyezik, hogy a franciák által maguknak követelt Elsass és Lotharingia francia legyen. A levél közzététele drámai következményekkel járt. Károly király külügyminisztere és osztrák miniszterelnöke Czernin gróf tanácsára dementálni kényszerült. A cáfolatot senki sem hitte, a királyt hazugsággal vádolták, a német szövetségesek árulásról beszéltek és többé nem bíztak Károlyban. A politikusok felháborodtak, hogy nem kérdezték meg őket, a katonák pedig egyszerre azt látták, hogy áldozatuk hiábavaló, legfölül nem hisznek többé a győzelemben. Egy másik rokonom, Odescalchi Gyalma herceg, ki közvetítőként belekeveredett a Sixtus-levél ügybe, ezért kellett hogy hagyja magyar hazáját örökre, mert a Nemzeti Casinóból kigolyózták, ami ebben az időben azt jelentette, hogy a magyar mágnásvilágban erkölcsi halott.

Nem ment jobban a monarchia népeinek adandó szabadság ügye sem. A császár és király azt kívánta, hogy a csehek, német-osztrákok stb. képezzenek nemzeti tanácsokat és azok dolgozzák ki a tervet, hogy hogyan elégítse ki az uralkodó nemzeti törekvéseiket. Egyetlen kikötése az volt, hogy kívánságaik nem ütközhetnek a magyar szent korona országainak területi és alkotmányos jogaiba, mert ezek megtartására esküt tett. A szláv nemzetek pedig éppen erre nem voltak hajlandók. A cseh ezredek, ahol lehetett megadták magukat és nyíltan átmentek az ellenséghez és az orosz Kerenszkij kormány offenzívájában már cseh-szlovák csapatok is „kitűntették magukat”, először a történelemben. Az osztrák-magyar haditengerészet létszámának többségét kitevő dalmátok, horvátok és bosnyákok lázadozni kezdtek és az olasz front rendkívül véres csatái sem hozták meg a győzelmet.

Tisza István magyar miniszterelnök bejelentette a parlamentben, hogy a háborút elvesztettük és többé senki sem hitt az Osztrák-Magyar Monarchia jövőjében. A cseh nemzeti tanács 1918 októberében kimondotta elszakadását a monarchiától és kikiáltotta a köztársaságot. Ausztriában egy párt a Németországba való beolvadást tűzte ki célul és a katonák dezertálni kezdtek, özönlöttek haza a frontokról. Tisza miniszterelnököt egy matróz a lakásán agyonlőtte és több sikertelen közbenső próbálkozás után a király végre a szocialista párt vezérét, gróf Károlyi Mihályt bízta meg magyar kormány alakításával és saját képviseletére mint homo regiust József főherceg tábornagyot bízta meg a magyar királyság kormányzói feladatával.

1918 október végén a vesztes hadsereg felbomlott, a háborúba belefáradt tüntetők az utcán letépték a tisztek és altisztek csillagait és rangjelzéseit és helyette őszirózsát adtak át. Ez volt Magyarország őszirózsás forradalma. Szegény Károly király akármit tett, minden jóakarata kudarcba fulladt. Nem volt ő hadvezér, nem volt politikus, nem volt népszónok, csak egy kötelességtudó, vallásos jó ember. Ausztriában felszólították, hogy mondjon le a császárságról. Nem mondott le, de engedte magát rábeszélni, hogy „visszavonul az ügyek vezetésétől” és az Eckartsau-i kastélyba költözik családjával. Magyarországon novemberben megalakult a kommunista párt, a Károlyi- kormány rövidesen átadta nekik a hatalmat és kikiáltották a köztársaságot. Károlyi hadügyminisztere kijelentette: nem akarok katonát látni! Csehek, románok, szerbek vonultak be Magyarország velük határos részeire. Az Osztrák-Magyar Monarchia és benne a magyar királyság nem volt többé.

Dr. Erba Odescalchi Sándor herceg visszaemlékezései 1

Dr. Erba Odescalchi Sándor herceg Testamentum című köteteiben megjelent visszaemlékezései segítségével visz bennünket vissza az időben. Történelem, korrajz, önéletrajz is egyben. Egy hiteles szemtanú sorsán keresztül lehetünk szemlélői a tovatűnt világnak. A válogatás visszaemlékezéseiből szubjektív, de sorain nem változtatok, úgy adom közre, ahogy ő írta:

I. Ferenc József ausztriai császár, Magyarország apostoli királya és e két országról elnevezett Monarchia sok más országának uralkodója már nyolcvannégy éves volt és hatvanhat éve uralkodott ötvenmilliós birodalma felett, mikor 1914 március 23-án Budapesten, a magyar királyság székesfővárosában, a történelmi emlékű budai Vár egy kis házában megszülettem, ugyanabban az évben, mint az első világháború.

Apám a császári és királyi hadsereg altábornagya, kiről azt fogják mondani a temetésén, hogy egy oszlop dőlt ki vele, és ilyen oszlopokra építette a nagy császár és király, Ferenc József az ő hatalmas Monarchiáját. Anyám szép hercegnő, kinek ezerháromszáz éves hercegi házát én lettem hivatva folytatni nagy ősök, köztük XI.Ince pápa emlékével. Családja nevét és címeit is én kaptam meg, kormányok és királyok megerősítették. Szülőim testileg és lelkileg kiváló, egészséges, szép, nagyeszű, erős jellemű és jó emberek voltak. Tehetségüket örökölve iskoláimat kitűnő eredménnyel végeztem, a jogtudományok doktora lettem, majd ügyvédi gyakorlatot és ügyvédi és bírói oklevelet szereztem.

1943 augusztus 17-én életem fénypontjához érkezett: a Balaton melletti ősi tihanyi apátság templomában feleségül vettem történelmi pompájú esküvőn a nagy Ferenc József császár és király dédunokáját, József főherceg lányát, a tizennyolc éves Margit ausztriai főhercegnőt, magyar és más országok királyi hercegnőjét.

Másfél évvel később hazánkat, vagyonunkat és mindenünket elvesztve, csak puszta életünket tartva meg Svédországba érkeztünk, mint a svéd királyi család vendégei a Stockholm melletti Haga királyi kastélyba. Ebben az idegen kastélyban született egyetlen gyermekünk. Azután egy kicsiny lakást bérelve, új országban, új klímában, új nyelven kezdtünk új, ezúttal „névtelen” életet. Eltitkoltuk azt, hogy kik vagyunk és végigjártuk a szegénység kálváriáját, de közben mégis mindig boldogok voltunk és új életünk felépítése közben alulról is láttuk azt, amit azelőtt csak felülről ismerhettünk meg. Új perspektívák nyíltak előttem, új megismerések. Mindennapi kenyerünk munkámmal biztosítva lett és szabad országban élhettünk. Materiális igényeink mindig szerények voltak, így még kultúrigényeink is kielégülést nyerhettek: gyűltek a könyvek és családjaink történetének emlékei: a kis bérelt lakás régi lényünk otthona lett.

Stockholm központjában van a Halwyll Múzeum. Nevét a múzeumot alapító és az államnak hagyományozó Halwyll grófi párról kapta: ez volt az ő palotájuk. Vannak benne dísztermek műkincsekkel és híres festményekkel és vannak fürdőszobák mosdókkal és törülközőkkel. A dísztermekben a féltett antik családi bútorok, de ott vannak a hamutartók és szivardobozok is, az íróasztalon az itatós és a használatlan levélpapírok, a tintatartó és a gumi pecsétnyomók, a szalma papírkosár és a napi posta. Pontosan úgy, ahogy Halwyll grófék hagyták, mikor a halál elszólította őket. Tárgyaik nem azért lettek egy múzeum anyaga, mert tulajdonosaik hazájuk vagy az emberiség nagyjai lettek volna. Hanem azért, mert az egész palota mutatja, hogyan élt a huszadik század elején egy előkelő és gazdag család. Minden érintetlenül a helyén maradt és ez kultúrtörténeti dokumentum. Többet mondanak el a személyes tárgyak a korról, mint az időtelen gobelinek és a híres képek.

Feljegyzéseim ugyanezt a célt szolgálják. Nem vagyok híres ember. Hogy nevem és arcom néhány évig ismert volt szülőhazámban az nem tetteim, hanem csak írásaim, történelmi nevem és a királyi család egy tagjával kötött házasságom következménye volt. Csak azt akarom, hogy megörökítsem családom, életem és korom képét, minthogy hagyományainkon kívül mindent elsöpört a háború és az utána következett események, és új létünket egy másik velünk együtt végleg elfújhatja. Írásaim: életem múzeuma. Egy nagynevű család belső életének képe a történelem viharos időszakában olyan őszintén, ahogy azt csak az ember saját maga ismerheti. Nemcsak fénylapok, hanem sok árnyék is: egy darab európai történelem.