A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékek. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. február 28., szombat

Szent Péter esernyője...vagy az enyém?


Válogatom a cuccaimat, megteszem minden évben, közeledik a lomtalanítás. Alig veszek valamit, nem vagyok egy nagy vásárló, inkább a természetben gyönyörködöm, mint a tárgyakban, kevés az, amihez ragaszkodom, az emlékeket a lelkemben őrzöm, nem tárgyiasult formában. Meg aztán még mindig a jelenben élek inkább - és sajnos sokszor a jövőben, erről nem tudok leszokni - de a múltban nem. Mindezek ellenére mégis összegyűlik egy csomó kidobásra kerülő kacat, ki érti ezt?

Na szóval megtaláltam a csíkos ernyőt. Azt az ernyőt, amiről tavaly írtam, de aztán kimaradt ebből az új blogból valahogy, de most beírom, mert különös történet, itt a helye.


Akkor történt, amikor a kislányom még általános iskolába járt. A fővárosban tombolt már a Meki mánia, mint valami elit programot, úgy emlegették a " voltunk a Mekiben" címűt a suliban a srácok. A mi kis hármasunk életéből kimaradt valahogy, éppen csórók voltunk, az én több állásom ellenére, gyermektartásdíj híján.

Hogy a történet könnyen érthető legyen, el kell mesélnem valamit. Úgy zajlottak a fizetésnapok nálunk, hogy leültünk hárman az étkezőben, elővettük a borítékokat és szépen beleosztogattuk a megfelelő összegeket a kötelező kiadásokra, vagyis a számlák kifizetésére, kajára, egyebekre, ami nélkülözhetetlennek számított. Félretettem valamennyit váratlan kiadásokra is, általában - a manó tudja hogyan - voltak bizony váratlan kiadások. Néha úgy éreztem, hogy csak azok vannak. Mikor mindent kiosztottunk, megszámolgattuk a maradékot és abból minden hónapban egy valakinek a családból megvettük azt, amire a legnagyobb szüksége volt. Cipő, farmer, bármi.

Abban a bizonyos hónapban nekem szavaztak meg egy esernyőt a srácok, talán zavarta őket már, hogy többnyire bőrig ázva keveredek haza, kezemben a tele cekkerekkel, nem volt egy szívderítő látvány valószínűleg. Okés, elfogadtam a döntést és a pénzt betettem egy újabb borítékba -rengeteg borítékunk volt, ha más nem, boríték legyen alapon - nem szándékoztam azonnal ernyőt venni, valahogy nem volt szívem elkölteni a pénzt, hátha kell még valamire.

Egy délután láttam lánykám arcán, hogy szomorú. Üldögélt az íróasztalánál és nézett ki az ablakon, leültem mellé megtudakolni, hogy mi bántja. Fiam edzésen volt, kettesben voltunk csak, bizalmas beszélgetésnek nem volt akadálya. Szombat volt talán, erre már nem emlékszem. El is mondta szépen, mi a baj és nem hittem a fülemnek. Az érdekelte, hogy mi most mennyire vagyunk szegények? Mondtam, hogy semennyire. Éppen tökéletesen megvan mindenünk, amire szükségünk van. Akkor már volt tévénk, videónk nem, autónk nem, de jártunk színházba, múzeumokba, sok könyvet vettünk, lányomnak rengeteg CD-t kotorásztunk a Bolhán a Pecsában, egyszer az Őrségbe is el tudtunk menni nyaralni, szóval én gömbölyűnek ítéltem az életünket, de ugye egy anyuka biztos másképp látja... De akkor mi miért nem voltunk még a McDonaldsben, mikor az osztályból már mindenki?

Huh. Igazán nem gondoltam volna, hogy a gazdagságot jelzi, ha valaki a Mekibe"jár", de azért megláttam a kicsike lányban, hogy a dolog valóban mélyen érinti. Azonnal eszembe jutott az ernyős boríték és vidáman felpattantam. Héka, akkor mi most indulunk a Mekibe, de nyomban!:) Volt nagy öröm, készülődés, busz, villamos és hipp-hopp már ott is voltunk. Szép volt a belvárosi Meki, ha jól emlékszem a Régiposta és az Aranykéz utca sarkán, gyönyörű volt kívül is belül is és a kaja is újdonságszámba ment, ez tény. Pálcikakrumplikat ettünk sokat, mustárba és kechupba mártogattuk, a lányom még valami habostrutyit is ivott hozzá, vidáman voltunk, örültem nagyon az örömének. Elment az ernyőm ára, de megérte. Hadd meséljen az a gyerek másnap - tudom, mások hamburgereznek ott, de a kiscsaj három éves korától vega (utál mindenféle húst) én meg undorodtam a hamburgertől, bár akkor még nem voltam vega, a sültkrumpli biztonságosabbnak látszott.

De nem ez a történet poénja, ezek mind az előzmények voltak. Most jön az igazi. Gyalog indultunk el hazafelé, nevetgéltünk, bolondoztunk, átmentünk az Astoria aluljárón majd tovább a Blaha irányába, hogy a Delej utcába repítsen minket az onnan induló buszunk. Igen, de eszünkbe jutott, hogy a fiamnak is kellene valamit hazavinni, hadd örüljön ő is. Vissza már nem akartunk menni, a Rákóczi út ellenkező oldalán megláttam egy sültcsirkést, amerikai neve van ennek is de most nem akarom azon törni a buksi fejem, hogy kell helyesen leírni Kentucky McChiken lehet? Mindenesetre valami hasonló. Átmentünk - átrohantunk a tilosban, szokás szerint, fő a nevelő hatású helyes viselkedés - bementünk, vettünk csirkét az akkor még ragadozó, mára már rég vega fiúnak és megálltunk egy asztalnál, várni, míg kisütik a burgival együtt. Volt egy fiatal pár az egyik asztalnál, hamarosan távoztak és csak mi maradtunk ketten. Pultok voltak, nem asztalok, olyan pultok, aminek az alján olyan kis lerakópolcocska volt táskának, egyebeknek. És a szemem egyszercsak a mi pultunk polcocskájára tévedt:

nem fogjátok elhinni: egy fekete-fehér csíkos esernyő volt ott. Ott feküdt, gazdátlanul. Most óriási hatásszünetet kellene tartanom, mert a valóságban ez történt. Néztünk egymásra a lányommal és mindkettőnk szemében az volt, hogy azt az ernyőt nekem tette oda valaki. Még nem sokat tudtam ezotériáról, spiritualitásról, Istenről sem de akkor és ott biztosan tudtam, hogy az az ernyő az enyém. Mikor elkészült az étel, fogtam az ernyőt és elvittük magunkkal. Kinyitottam a bolt előtt és vártunk egy keveset, hátha valaki visszajön érte, de nem jött. A pultosnak nem akartam odaadni, mert az ernyő akkor már hozzám tartozott és ő simán elvette volna, mit érdekelte volna, hogy kié. Meséltem ezt a történetet vagy másfél éve a wiwen, sokan tartották valóban isteni ajándéknak, de volt, aki szerint oda kellett volna adni, hogy majd érte megy a gazdája.

Nem. Azt az ernyőt én kaptam, tudtam, egyszerűen megéreztem, tudtam. Sosem venném el a másét, ha pénztárcát találnék adatokkal, visszaadnám nyomban. De akkor, az az ernyő az enyém volt. Így történt.

Budai László festménye – Lányok

2009. február 25., szerda

Mesélek valamit


Sokszor érzem úgy, hogy itt már jártam, ezt már láttam. Biztos ti is voltatok így ezzel. Deja vu. Az egyik legkülönösebb ilyen érzés a kastélyokhoz fűz. Rajongok a kastélyokért. Lenyűgöz szépségük, impozáns méretük és az ismerős érzés, ha kastélyt látok: éltem már ilyen helyen.

Szeretem a kastélyokról szóló könyveket. Kedvencem a Kastélyok és mágnások, avagy az arisztokrácia világa a századvégi Magyarországon. Eredeti fotók vannak a könyvben, ha lapozgatom úgy érzem, hogy bejárom a kastélyt magát kívül és belül, az előcsarnokot az ősök portréival, végigsétálhatok a termeken, a szalonokon, megnézhetem az ebédlőt, a könyvtárat, a dolgozó- háló- és gyerekszobákat, táncolhatok a bálteremben. Beindulhat a fantáziám. Elképzelem a forgatagot ahol románcok szövődnek, látom az arcokat és álarcokat, a mosolyt és a gőgöt. De látom a családi zenélést, a karácsonyi ünnepeket is.

Milyen lány lehettem vajon? Okos kis tudorka, akit alig lehetett előcsalogatni apja könyvtárából? Vagy nagyon szép, akinek a kezéért versengtek a környék hercegei? Vagy fiús kis csavargó, aki elszökött a cselédekkel játszani, imádta az állatokat, képes volt naphosszat lovagolni vagy a kutyáival hancúrozni? Talán onnan hoztam az állatszeretetemet és a felelősségvállalás, gondoskodni tudás képességét? Vagy mindenből egy kicsi ? Végül is úgy lenne igazságos:)

A visszatérő érzés. Vonulok le a lépcsőn földig érő ruhában, óvatosan magamhoz emelve a ruha selymét, hogy ne akadályozzon a mozgásban. Jobb kezem a lépcső karfáján, érzem a márvány hűvösségét. Hajamat húzzák a csatok, ahogy ügyetlen kezek feltűzték, igazgatom, miközben lent már várnak a vacsoránál vagy a mulatságban, ki tudja? Figyelő szemek kísérnek, míg le nem érek.

Különös, nagyon különös. Visszatérnek az emlékek egy fotót látva, vagy ha egy kastélyszerű épületben vagyok éppen. Sok ilyen van a fővárosban. Elhoztam az érzést ebbe az életembe is. A kastélyt persze nem, de az nem is számít. Új élet, új jelmez. Immár kastély nélkül.

2008. december 18., csütörtök

Falvédők világa


Nagymamáméknál is volt a falon. Éppen így nézett ki, bár a szöveg más volt, csak már nem emlékszem rá. A falusi utcákban nem is volt talán olyan konyha, ahol ne láthattunk volna ilyen, vászonból készült és valamilyen népi okosmondást tartalmazó falvédőt.

Nagyon szeretettem a konyhájukat. Zöld volt a konyhaszekrény, szép, metszett tükrös ablakokkal, sok kis fiókkal, megannyi rejtekhely az apróságoknak - befőző celofán, gumik, ruhaszárító csipeszek - ahol annyira szerettem kotorászni. Az ajtó mellett mindjárt volt egy fásláda, újságpapírral, némi fával, hogy ha hideg van, ne kelljen korán kimenni a sufniba érte. Sparherd volt jó nagy, kacska lábakkal, az adott meleget és azon főtt az ebéd. Valamelyik nap írtam róla. De ott sült a tetején az alma is, vagy a gesztenye, mikor mi.

A fásládán hímzett terítő volt, nagyi bökögette, ha volt egy kis ráérő ideje, keresztszemes mintákkal. Engem is megtanított. Erzsébeten laktak, néha villamosra szálltunk, emlékszem, a 31-esre, hogy bemenjünk a "kosutiba". Az volt az erzsébeti belváros, a Kossuth Lajos utca. Ott vettünk előrajzolt mintákat a hímzéshez, válogattam örömmel, olyan jó volt.

Nagyapa minden reggel aprítóst reggelizett. A sparherdon melegedett a tej, volt egy literes piros kisfazeka, abba készített neki nagyi tejeskávét, ő pedig kenyeret tördelt belé, ez volt az annyira szeretett aprítósa. Aztán ment munkába. A Lámpagyárban volt melós, ma már tudom, hogy fegyvergyár volt valójában, akkoriban senki nem beszélt ilyesmiről. Imádta a focit. Az erzsébeti fiúknak drukkolt, vitt engem is a meccsekre gyakran, sok hétvégét töltöttem náluk. Kaptam egy nagy zacskó pirított szotyit, oszt jól elvoltam a meccs végéig, igaz, nézni is szerettem.

Visszatérve a konyhára, a zöldre festett faasztalnál a falon volt a falvédő. Mindig szépen kimosva, kikeményítve. Nagyikám nagyon tiszta asszony volt, ügyelt az ilyesmire. Volt sokféle, mind más tanítással. Szerettem olvasgatni, bennem is maradtak nyilván azok az egyszerű, de igaz gondolatok. Jó volt így gyereknek lenni. A mi unokáinknak már csak akkor lehetne hasonló élményekben részük, ha élnének még a dédnagymamák. Nálunk sajnos egy sem él már.

2008. december 15., hétfő

Ellopott életek


Korán elveszítettük anyai nagymamámat, a tizenhatodik születésnapomon halt meg, családi körben. Mellette lehettünk utolsó napján és ez jó volt mindannyiunknak. Egy karórát kaptam tőle és nagyapától, még a karomra tudta csatolni. Évekig élt nagyapa egyedül, aztán összeboronálták egy dömsödi özvegyasszonnyal, Juliska nénivel.

Nagyon szerettem nagyapáék öreg házát a szőlővel, a virágoskerttel, szerettem ahogy éltek. Sokat voltam náluk, míg élt nagymama. A konyhában szerettünk lenni télen, ott volt jó meleg, a szobákat nem is fűtötték, csak ha az egész családot várták. Nagy sparhelt köré ücsörögtünk, olyan volt, mint a fotón. Volt alatta egy kosár, abban tartották a sok újságpapírt gyújtósnak, de volt egy zöld színű fásláda is odébb. Fölötte hímzett falikép, írok majd még erről.

Imádtam a nagymosást. Kivittük a fateknőt az udvarra, szappannal mostunk, kefével dörgöltük nagyapa munkásruháit, öblítettük, kicsavartuk, aztán szépen megszáradt a napon. Döngölt föld volt a ház előtt, ott tettünk-vettünk mindig, a szélén kerekeskút állt, abból húztuk a vizet. A szélen rengeteg kukacvirág és sok egynyári, távolabb apró veteményes, nem sok, hogy helyet adjon a szőlőnek, nagyapa imádott tőkéinek.

Juliska nénit is megszerettük. Akkor már kamaszlány voltam, kevesebbet időztem náluk, később férjhez mentem és nagyapa jött hozzánk látogatóba. Különös, mintha megérezte volna a halálát. Egy napon azt mondta, elkészített nekem egy csomagot, a nagyszekrényük alján megtalálom, ha vele valami történne. Benne van minden, amit a régmúltból őrzött, fényképek, családi dokumentumok, bizonyítványok, anyakönyvi kivonatok, vagyis a családom múltja, amit rám bíz, mert tudta, hogy én megőrzöm.

Nem sokkal ezután agyvérzést kapott, többé nem tért magához, meg is halt. Iszonyatos érzés volt, hiszen nem sokkal, másfél évvel előtte temettük el édesapámat. Nem jutott eszembe a doboz, annyira fájt a halála, el voltam foglalva a gyászommal.

Egy idegen asszony maradt a házban, nagyszüleim házában, anyám és húga nem tudtak semmit sem tenni ellene. Később Juliska néni meghalt és az örököse egy unokaöccse lett, mert nem voltak gyermekei. Akkor jutott eszembe a doboz. Közben az unokaöcs eladta a házat és kidobásra meg ki tudja hova került nagyszüleim egész élete, minden tárgya, gondolom a nekem összekészített doboz is, amit nem kaptam meg sohasem. Az unokaöcs, akit később megkerestem, azt is letagadta, hogy létezett.

Én vagyok a hibás, azonnal el kellett volna hoznom, nagyapa halálakor. Pótolhatatlan veszteség. Mintha a gyökereimet tépték volna ki. Anyám nem volt egy nagy mesélő. Alig van múltam, nem voltak mesék, csak amit még dédnagymamától és nagyapámtól hallottam. Azokat őrzöm is. Anyámat nem érdekelte sem a múlt, sem a rokonság. Tőle nem tudtam meg semmit sem, talán ő sem tudott semmit sem, vagy valami miatt fájt az emlékezés.

Így történt. Ellopták tőlem a múltat, a családom tárgyi emlékeit. Átjátszódott egy vadidegennek, aki arra sem vette a fáradságot, hogy odaadja nekem, hiszen a dobozon rajta volt a nevem, hogy nagyapa nekem szánta. Nagyon bánt még most is, ha eszembe jut. Amit tudok, elmeséltem a gyermekeimnek. Egyszer szívesen beülnék a levéltárba, kutatni. Honnan jöttem vajon? Ki vagyok én?

Antoine de Saint-Exupéry: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy lelemény...