Válogatom a cuccaimat, megteszem minden évben, közeledik a lomtalanítás. Alig veszek valamit, nem vagyok egy nagy vásárló, inkább a természetben gyönyörködöm, mint a tárgyakban, kevés az, amihez ragaszkodom, az emlékeket a lelkemben őrzöm, nem tárgyiasult formában. Meg aztán még mindig a jelenben élek inkább - és sajnos sokszor a jövőben, erről nem tudok leszokni - de a múltban nem. Mindezek ellenére mégis összegyűlik egy csomó kidobásra kerülő kacat, ki érti ezt?
Na szóval megtaláltam a csíkos ernyőt. Azt az ernyőt, amiről tavaly írtam, de aztán kimaradt ebből az új blogból valahogy, de most beírom, mert különös történet, itt a helye.
Akkor történt, amikor a kislányom még általános iskolába járt. A fővárosban tombolt már a Meki mánia, mint valami elit programot, úgy emlegették a " voltunk a Mekiben" címűt a suliban a srácok. A mi kis hármasunk életéből kimaradt valahogy, éppen csórók voltunk, az én több állásom ellenére, gyermektartásdíj híján.
Hogy a történet könnyen érthető legyen, el kell mesélnem valamit. Úgy zajlottak a fizetésnapok nálunk, hogy leültünk hárman az étkezőben, elővettük a borítékokat és szépen beleosztogattuk a megfelelő összegeket a kötelező kiadásokra, vagyis a számlák kifizetésére, kajára, egyebekre, ami nélkülözhetetlennek számított. Félretettem valamennyit váratlan kiadásokra is, általában - a manó tudja hogyan - voltak bizony váratlan kiadások. Néha úgy éreztem, hogy csak azok vannak. Mikor mindent kiosztottunk, megszámolgattuk a maradékot és abból minden hónapban egy valakinek a családból megvettük azt, amire a legnagyobb szüksége volt. Cipő, farmer, bármi.
Abban a bizonyos hónapban nekem szavaztak meg egy esernyőt a srácok, talán zavarta őket már, hogy többnyire bőrig ázva keveredek haza, kezemben a tele cekkerekkel, nem volt egy szívderítő látvány valószínűleg. Okés, elfogadtam a döntést és a pénzt betettem egy újabb borítékba -rengeteg borítékunk volt, ha más nem, boríték legyen alapon - nem szándékoztam azonnal ernyőt venni, valahogy nem volt szívem elkölteni a pénzt, hátha kell még valamire.
Egy délután láttam lánykám arcán, hogy szomorú. Üldögélt az íróasztalánál és nézett ki az ablakon, leültem mellé megtudakolni, hogy mi bántja. Fiam edzésen volt, kettesben voltunk csak, bizalmas beszélgetésnek nem volt akadálya. Szombat volt talán, erre már nem emlékszem. El is mondta szépen, mi a baj és nem hittem a fülemnek. Az érdekelte, hogy mi most mennyire vagyunk szegények? Mondtam, hogy semennyire. Éppen tökéletesen megvan mindenünk, amire szükségünk van. Akkor már volt tévénk, videónk nem, autónk nem, de jártunk színházba, múzeumokba, sok könyvet vettünk, lányomnak rengeteg CD-t kotorásztunk a Bolhán a Pecsában, egyszer az Őrségbe is el tudtunk menni nyaralni, szóval én gömbölyűnek ítéltem az életünket, de ugye egy anyuka biztos másképp látja... De akkor mi miért nem voltunk még a McDonaldsben, mikor az osztályból már mindenki?
Huh. Igazán nem gondoltam volna, hogy a gazdagságot jelzi, ha valaki a Mekibe"jár", de azért megláttam a kicsike lányban, hogy a dolog valóban mélyen érinti. Azonnal eszembe jutott az ernyős boríték és vidáman felpattantam. Héka, akkor mi most indulunk a Mekibe, de nyomban!:) Volt nagy öröm, készülődés, busz, villamos és hipp-hopp már ott is voltunk. Szép volt a belvárosi Meki, ha jól emlékszem a Régiposta és az Aranykéz utca sarkán, gyönyörű volt kívül is belül is és a kaja is újdonságszámba ment, ez tény. Pálcikakrumplikat ettünk sokat, mustárba és kechupba mártogattuk, a lányom még valami habostrutyit is ivott hozzá, vidáman voltunk, örültem nagyon az örömének. Elment az ernyőm ára, de megérte. Hadd meséljen az a gyerek másnap - tudom, mások hamburgereznek ott, de a kiscsaj három éves korától vega (utál mindenféle húst) én meg undorodtam a hamburgertől, bár akkor még nem voltam vega, a sültkrumpli biztonságosabbnak látszott.
De nem ez a történet poénja, ezek mind az előzmények voltak. Most jön az igazi. Gyalog indultunk el hazafelé, nevetgéltünk, bolondoztunk, átmentünk az Astoria aluljárón majd tovább a Blaha irányába, hogy a Delej utcába repítsen minket az onnan induló buszunk. Igen, de eszünkbe jutott, hogy a fiamnak is kellene valamit hazavinni, hadd örüljön ő is. Vissza már nem akartunk menni, a Rákóczi út ellenkező oldalán megláttam egy sültcsirkést, amerikai neve van ennek is de most nem akarom azon törni a buksi fejem, hogy kell helyesen leírni Kentucky McChiken lehet? Mindenesetre valami hasonló. Átmentünk - átrohantunk a tilosban, szokás szerint, fő a nevelő hatású helyes viselkedés - bementünk, vettünk csirkét az akkor még ragadozó, mára már rég vega fiúnak és megálltunk egy asztalnál, várni, míg kisütik a burgival együtt. Volt egy fiatal pár az egyik asztalnál, hamarosan távoztak és csak mi maradtunk ketten. Pultok voltak, nem asztalok, olyan pultok, aminek az alján olyan kis lerakópolcocska volt táskának, egyebeknek. És a szemem egyszercsak a mi pultunk polcocskájára tévedt:
nem fogjátok elhinni: egy fekete-fehér csíkos esernyő volt ott. Ott feküdt, gazdátlanul. Most óriási hatásszünetet kellene tartanom, mert a valóságban ez történt. Néztünk egymásra a lányommal és mindkettőnk szemében az volt, hogy azt az ernyőt nekem tette oda valaki. Még nem sokat tudtam ezotériáról, spiritualitásról, Istenről sem de akkor és ott biztosan tudtam, hogy az az ernyő az enyém. Mikor elkészült az étel, fogtam az ernyőt és elvittük magunkkal. Kinyitottam a bolt előtt és vártunk egy keveset, hátha valaki visszajön érte, de nem jött. A pultosnak nem akartam odaadni, mert az ernyő akkor már hozzám tartozott és ő simán elvette volna, mit érdekelte volna, hogy kié. Meséltem ezt a történetet vagy másfél éve a wiwen, sokan tartották valóban isteni ajándéknak, de volt, aki szerint oda kellett volna adni, hogy majd érte megy a gazdája.
Nem. Azt az ernyőt én kaptam, tudtam, egyszerűen megéreztem, tudtam. Sosem venném el a másét, ha pénztárcát találnék adatokkal, visszaadnám nyomban. De akkor, az az ernyő az enyém volt. Így történt.
Budai László festménye – Lányok
