Nietzsche azt mondta állítólag: "Isten halott, az ember szabad." Hatalmas felismerés, de kevesen értik meg a mélységeket, amiket a mondat tartalmaz. Ha van Isten, soha nem lehet szabad az ember. Hiszen Isten éppen azt jelenti, hogy ő a teremtő - ilyenfomán mi bábok vagyunk. Senki nem kérdezett meg bennünket, akarjuk-e, hogy létrehozzanak, azt sem fogják megkérdezni, akarjuk-e, hogy elpusztítsanak bennünket. Isten szeszélyén múlik tehát, hogy teremt vagy pusztít. Születésünkről és halálunkról sem dönthetünk szabadon - közötte tehát hogy lehetne szabad az életünk?
Nietzsche gondolata azonban nem teljes. Nem volt tisztában valószínűleg azzal, hogy vannak olyan vallások a világban, amelyekben nincs Isten - és még azokban a vallásokban sem szabad az ember. Ilyen a buddhizmus, a dzsainizmus, a taoizmus - bár jómagam inkább filozófiának nevezném ezeket. Nincs istenük, de világképük, életfilozófiájuk követendő példa a számomra. A taoizmus áll az életemhez a legközelebb.
Lao-ce, Mahavira és Gautama Buddha is tagadta Istent - ők is tudták, hogy Istennel az ember csupán egy báb. De nem elég, ha kimondjuk, hogy Isten létezése az emberi szabadság legfőbb akadálya. Még egy dolog zavar itt: a vallás. Vagyis az egyházak, felfogásomban az emberek istenhite köré szerveződött üzlet. Mára legalábbis azzá lett - mondom ezt úgy, hogy tudom, sokat adott az emberiségnek néhány egyház, oktatás, segítség formájában. Ma is vannak papok, lelkészek, gondolok itt Böjte Csabára vagy Gilicze Tamásra, kis falum református lelkészére, akik munkásságát mélyen tisztelem, becsülöm azt, amit a értünk, emberekért tesznek, amit Csaba a gyermekekért tesz.
A hitem erős. Hiszek az Univerzum energiájában, abban, hogy létezhet egy felsőbbrendű, rendszerező energia, és bárki nyerhet ebből az energiából, ha szüksége van rá. Na de kanyarodjunk vissza a vallásossághoz. Olyan vallásosságnak kellene létrejönnie, amely isten- és vallásnélküli, amelyben nem áll fellettem egy nagyhatalmú valaki és nincs szervezett vallás az ő egyházaival, hogy különféle ketrecbe zárjon bennünket: keresztény, muszlim, hindu vagy bármilyen más világ. Bezártság. Ketrecek.
Nem elég tehát azt mondani, hogy Isten halott. Nincs értelme a szervezett vallásnak sem. Nem lennének templomok, szentélyek, mecsetek, zsinagógák. Állástalanná válnának a püspökök, rabbik és mindenféle vallási vezetők. Forradalmi gondolatok, nem? És micsoda ellenkezést fog kiváltani minden sorom. Még nem látják át az emberek, miért is kellene így lennie. Így válhatna szabaddá az ember.
De mindehhez fejlődni kell. Megérteni sok mindent. Isten halott - ahogy Nietzsche mondja - az ember szabad. De mire szabad? Olyan lesz a szabadsága, mint az állaté, nem jár semmilyen felelősséggel? Inkább szabadosság az. Nem segít az embereknek felfelé emelni magukat, hogy rabszolga voltuknál feljebb jussanak. Lehet még az is, hogy a szabadságod lejjebb süllyeszt, mint a szolgaságod, mert a rabszolgaságban legalább fegyelem volt, erkölcs, voltak bizonyos alapelvek. Volt egy szervezett vallásod, ami vigyázott rád, gondoskodott róla, hogy félj a büntetéstől és a pokoltól, fenyegetettségben élj, hogy mohón vágyj a jutalomra és a mennyországra. Veszélyes tehát önmagában a szabadság. Állati létbe taszíthatja az embert.
Ha azt mondjuk, Isten halott és a vallás, mint szervezett testület szintén - akkor lehet az ember önmaga. Képes felelősséget vállalni a cselekedeteiért, akadályok nélkül, szabadon fedezheti fel legbensőbb lényét, lényének mélységeit vagy tudatosságának magaslatait. Senki sem akadályozza. De meg kell tudnunk menteni valamit: a vallásosság minőségét: vagyis a vallásosság eleven marad, tökéletes összhangban az emberi szabadsággal, elősegíti az emberi fejlődést.
A vallásosság valójában azt jelenti, hogy jelen állapotunkban nem vagyunk elegendőek. Nem, mert több is tudunk lenni. Sokkal több. A lehetőségek bennünk vannak. A vallásosság óriási kihívás a fejlődésre, hogy eljussunk az önkifejezés csúcsaira. Nincs ennek köze egyházhoz, papsághoz...hozzánk van köze és a spirituális és szellemi fejlődési lehetőségeinkez.
Megértem ennek ellenére, hogy az emberek nagy többségének kapaszkodó kell, különösen a mostani nagyon nehéz, küzdelmes években. És az egyházi közösség, a vallási vezetők jelenthetik ezt a kapaszkodót. Itt, kis falumban is így van. Senkit sem akarok eltéríteni az útjáról azzal, amit írtam. Elfogadó és megértő vagyok ebben a kérdésben, sőt, alkalmazkodó is. De gondolkodó emberként úgy látom, hogy az életünk olyan, amilyennek akartuk, hogy legyen. Senki nem felelős érte. Sem Isten, sem a Sors. Csak mi magunk.
