Határok

Ha valamit sosem fogok tudni megszokni, az az állatok szenvedése. Sok az állatkínzás a világban, éheztetik, bántják a lovakat, kutyákat, cicákat, sok helyen nincs jobb dolguk a haszonállatoknak sem. Néhány városban, faluban létrejött már az állatrendőrség, és ez jó dolog.

A mérhetetlen szenvedéshez képest talán nem is tűnik olyan szomorúnak a láncravert kutyák sorsa. Sétálunk az utcákon bárhol Magyarországon, sok kutyus szalad oda hozzánk a kerítéshez, üdvözöl vad vagy barátságos ugatással, de vannak néhányan - szerencsére a mi falunkban nem túl sokan - akik kikötve élik az életüket.

Szerencsés az a kutyus, akinek legalább háza van, friss víz a tálkájában és nyáron el tud bújni fák hűse alá a tikkasztó nap elől. Vannak sajnos nem szerencsések is. Van aki éjjel elengedi a kutyáját, de vannak - és ők vannak többen - akik nem. Megszökik - mondják.

A bőrömön érzem a kutyák szenvedését. Kiskutyaként dédelgették esetleg, simogatták, aztán mikor nagyobbacska lesz és a gyerekek már ráuntak a játszótársa, vagy ha gyerekek nincsenek is, de a kutyus valami rosszat tesz, rákerül a rövid lánc és vége a szabadságnak. Kezdetben egész nap ugat, aztán elfásul, lassan, hetek alatt beletörődik a megváltoztathatatlanba, az élete így nem ér egy lyukas garast sem. Házőrzőnek sem lesz jó, melyik betörőt riasztja el egy korlátozott mozgásterű kis lény, még ha ugat is. Ha kiskorától láncon van a kutyus, talán azt gondolja később, nem is lehet másképp. Az ő világa addig tart, ameddig a lánc. És azontúl csak a nagyok vannak, az emberek, akiknek teljesen kiszolgáltatott, él, ha kap enni vagy inni. Láncon belül nincs semmi, csak az ingerszegény környezet, a szomorúság, elég belenézni a fáradt, bölcs, lemondó, bánatos kutyaszemekbe. Vannak olyan kutyák is akik fellázadnak, agresszívak lesznek, közelükbe sem lehet menni, ahogy telnek az évek, mert támadnak. Támadtak már gyermekre, felnőttre, volt, hogy emberhalál lett a vége. És nem az állat a hibás, ezt kell megérteni mindenkinek.

Azt mondják, egy nemzet nagyságát jelzi, mennyire törődik a gyermekekkel, az öregjeivel, az állatokkal. Van még mit javítanunk ezen a téren. Nézzünk körül, segítsünk egymásnak még jobbnak lenni.

Különös történet

Tegnap láttam Mimikét a kutyussal. Mimike jóval nyolcvan felett, kutyamértékkel mérve a kutyus is. Baktattak egymás mellett a közért felé, két öreg jóbarát. Akkor értünk haza a Bakonyból, fáradt voltam de jókedvű, meglátva őket meghatódtam és elgondolkodtam. Eszembe jutott, hogy a régi blogomban megírtam már a történetüket, de most elhozom nektek újból ide is.

Tavaly megint volt két kis árva kutya a kompnál. Hetekkel azelőtt kerültek a szigetre, a dunakeszi komp közelében találtak rájuk. Az a magyarázat, hogy áthozzák őket gazdáik és mindjárt el is zavarják. Kidobják az autóból és fordulnak is vissza, hogy ugyanazzal a komppal hazatérjenek, mint akik jól végezték dolgukat. A kutyus nem tud utánuk menni de a környéket sem hagyja el, csak vár és néz értetlenül, nem tudja, hogy a gazdája soha többé nem jön vissza érte. Jobb esetben ép a kutyus, de gyakran sérült, előfordul, hogy összeverve, vagy verési nyomokkal űzik el szegénykét. Csak addig kellett nyilván, míg kicsike volt és keveset evett. De a kutyák is, mint az embergyerekek, megnőnek bizony és ételre, szeretetre vágynak.

Nem került gazda a két kutyusnak sajnos. Az Árvácskába mehettek volna, meg is szerveződött a dolog, de a sors másképp alakította a történetüket. Egyiküket a komp közelében elütötték, el is pusztult szegényke. A másik pedig.. és itt kapcsolódik be Mimike, előbb őt mondom el. Három hete volt akkoriban, hogy Mimike elveszítette a kutyáját. Leó öreg volt és beteg, 15 évesen meghalt. Felhívott nyomban Mimike és órákon át nyugtatgattam, valamennyire meg is tudtam vígasztalni, azt hiszem. Két cica maradt vele, annyira magányos nem lett azért, de Leó nagyon hiányzik, nem bandukol már vele vásárolni, sétálni, átéltem én is, fáj szeretett kutyánk hiánya.

Gazdátlan kutyusunk már régebben kinézhette magának Mimikét, Mimike is látta őt, de nem történt közöttük különösebben semmi, pár kedves szó Mimikétől talán. Kis társának halála után kócos kis feketénk gondolt egyet és bement Mimikéhez. Volt egy folytonossági hiány a kerítésén, Mimike nem akarta megcsináltatni, hadd jöjjön, aki jönni akar, mondta és kócosunk, a kis torzonborz csavargó meg sem állt a ház ajtajáig. Felágaskodott, kinyitotta a kilincset, bement a hálószobába, lefeküdt az ágy elé a szőnyegre. Mimike csodálkozva nézte, nem hitt a szemének. Mély elkeseredés, fájdalom, hatalmas éhség, kozmikus magány, mi késztethet arra egy kutyát, hogy ezt megtegye, hiszen nem tudhatta, mi várja bent. Szerintem viszont tudta. Tudott ő mindent és ez a tudás ott is van a szemében. Követte ő az eseményeket messziről, de nem akart hűtlen lenni kis társához és csak akkor ment be Mimikéhez, amikor csavargótársa meghalt.

Mimike azonnal pártfogásába vette, megetette, kezelgetni kezdte az összevert, sebesült hátát, hívta az orvost és engem, hogy megbeszéljük ezt a dolgot is. Befogadta a kutyust, vele marad. Mimike öreg már, de a szeretet a kor előrehaladtával nem lesz kevesebb és a tenni akarás, a segítőkészség és az önzetlenség sem múlik el. Jól történt, hogy így történt és én is gazdagabb lettem megint valamivel. Mindig is tudtam, hogy az állatok okosak, lelkük van és értek is a nyelvükön. Értem őket és ők engem. Boldog vagyok, hogy ez a történet - legalábbis félig - szép véget ért. Nincs mindig ilyen szerencsénk, ahogy nem volt az elpusztult kutyusnak sem és sok más szenvedő, sebesült éhező állatnak sincs. Kérlek benneteket, most ne gyertek azzal, hogy gyermekek is éheznek. Tudom jól. Szörnyű az is. Nagyon nehezen viselem a XXI. századot, nem érző embernek való ez a Föld már.

Befejezésül csak annyit, ha a lélek örök, Kócost Leó küldte Mimikéhez. Én mindenesetre így érzem. Maga helyett.