2009. június 26., péntek

Különös történet


Tegnap láttam Mimikét a kutyussal. Mimike jóval nyolcvan felett, kutyamértékkel mérve a kutyus is. Baktattak egymás mellett a közért felé, két öreg jóbarát. Akkor értünk haza a Bakonyból, fáradt voltam de jókedvű, meglátva őket meghatódtam és elgondolkodtam. Eszembe jutott, hogy a régi blogomban megírtam már a történetüket, de most elhozom nektek újból ide is.

Tavaly megint volt két kis árva kutya a kompnál. Hetekkel azelőtt kerültek a szigetre, a dunakeszi komp közelében találtak rájuk. Az a magyarázat, hogy áthozzák őket gazdáik és mindjárt el is zavarják. Kidobják az autóból és fordulnak is vissza, hogy ugyanazzal a komppal hazatérjenek, mint akik jól végezték dolgukat. A kutyus nem tud utánuk menni de a környéket sem hagyja el, csak vár és néz értetlenül, nem tudja, hogy a gazdája soha többé nem jön vissza érte. Jobb esetben ép a kutyus, de gyakran sérült, előfordul, hogy összeverve, vagy verési nyomokkal űzik el szegénykét. Csak addig kellett nyilván, míg kicsike volt és keveset evett. De a kutyák is, mint az embergyerekek, megnőnek bizony és ételre, szeretetre vágynak.

Nem került gazda a két kutyusnak sajnos. Az Árvácskába mehettek volna, meg is szerveződött a dolog, de a sors másképp alakította a történetüket. Egyiküket a komp közelében elütötték, el is pusztult szegényke. A másik pedig.. és itt kapcsolódik be Mimike, előbb őt mondom el. Három hete volt akkoriban, hogy Mimike elveszítette a kutyáját. Leó öreg volt és beteg, 15 évesen meghalt. Felhívott nyomban Mimike és órákon át nyugtatgattam, valamennyire meg is tudtam vígasztalni, azt hiszem. Két cica maradt vele, annyira magányos nem lett azért, de Leó nagyon hiányzik, nem bandukol már vele vásárolni, sétálni, átéltem én is, fáj szeretett kutyánk hiánya.

Gazdátlan kutyusunk már régebben kinézhette magának Mimikét, Mimike is látta őt, de nem történt közöttük különösebben semmi, pár kedves szó Mimikétől talán. Kis társának halála után kócos kis feketénk gondolt egyet és bement Mimikéhez. Volt egy folytonossági hiány a kerítésén, Mimike nem akarta megcsináltatni, hadd jöjjön, aki jönni akar, mondta és kócosunk, a kis torzonborz csavargó meg sem állt a ház ajtajáig. Felágaskodott, kinyitotta a kilincset, bement a hálószobába, lefeküdt az ágy elé a szőnyegre. Mimike csodálkozva nézte, nem hitt a szemének. Mély elkeseredés, fájdalom, hatalmas éhség, kozmikus magány, mi késztethet arra egy kutyát, hogy ezt megtegye, hiszen nem tudhatta, mi várja bent. Szerintem viszont tudta. Tudott ő mindent és ez a tudás ott is van a szemében. Követte ő az eseményeket messziről, de nem akart hűtlen lenni kis társához és csak akkor ment be Mimikéhez, amikor csavargótársa meghalt.

Mimike azonnal pártfogásába vette, megetette, kezelgetni kezdte az összevert, sebesült hátát, hívta az orvost és engem, hogy megbeszéljük ezt a dolgot is. Befogadta a kutyust, vele marad. Mimike öreg már, de a szeretet a kor előrehaladtával nem lesz kevesebb és a tenni akarás, a segítőkészség és az önzetlenség sem múlik el. Jól történt, hogy így történt és én is gazdagabb lettem megint valamivel. Mindig is tudtam, hogy az állatok okosak, lelkük van és értek is a nyelvükön. Értem őket és ők engem. Boldog vagyok, hogy ez a történet - legalábbis félig - szép véget ért. Nincs mindig ilyen szerencsénk, ahogy nem volt az elpusztult kutyusnak sem és sok más szenvedő, sebesült éhező állatnak sincs. Kérlek benneteket, most ne gyertek azzal, hogy gyermekek is éheznek. Tudom jól. Szörnyű az is. Nagyon nehezen viselem a XXI. századot, nem érző embernek való ez a Föld már.

Befejezésül csak annyit, ha a lélek örök, Kócost Leó küldte Mimikéhez. Én mindenesetre így érzem. Maga helyett.

4 megjegyzés:

  1. Első kutyám - airdale terrier - óta tudom, és bizonyos vagyok benne, hogy a kutya gondolkodik, és dönt. Nemrégen éppen egy vakvezető kutya döntéséről hallottam,"aki" elvezette gazdáját a felkeresendő helyre az utca egyik oldalán, majd visszaindultak a másik oldalon. Ott azonban a kutya észlelte, hogy a parkoló autók miatt kevés a hely kettejük számára. Megállt, oldalt fordult és átvezette gazdáját a másik oldalra, ahol jöttek, s több hely volt kettejüknek.

    Első kutyámmal gyakran jártunk a közeli Hárshegyre, s ő gyakran szedett magának valami nagyobb ágat és azt hurcolta a szájában.
    Egy délután karvastagságú darabba szeretett bele, hozta mellettem hűségesen, de egyszercsak keresztezte utunkat az uttörővasút. Le kellett ugrani egy támfalról, én meg is tettem, ő fenn maradt, és szerintem gonolkodott mit tegyen. Ragaszkodott eddig cipelt zsákmányához, de
    husánggal a fogai között kissé meredek lett volna a mélybe ugrani. Kitünően megoldotta feladványt.
    Elengedte a fát, utánaugrott, s még mielőtt az földet ért volna, ujra a szájába kapta.
    Na ezt csinálja utána egy akadémikus.

    VálaszTörlés
  2. De aranyos történet:)Okosak az állatok és képesek gondolkodni, még ha egyszerűen is. Mindig csodálom őket, mennyire érzékenyek, mekkora lelkük van.

    VálaszTörlés
  3. Kedves Tara, nagyon tetszik a blogod, és írásaid hangvétele.
    A kutyával foglalkozó írásodra bukkantam rá. Megengeded-e, hogy a blogomban leközöljem a két megjegyzéssel együtt, mert azok is kutya történetek.
    A blogom: www.kutyastortenetek.freeblog.hu.
    Nézd meg, és akkor dönts.
    Gusztáv

    VálaszTörlés
  4. Szeretettel üdvözöllek a blogomban, kedves Gusztáv:). Igen, miért ne tehetnéd be a blogodba, tedd csak nyugodtan.

    VálaszTörlés