Jó, azt még el tudom
képzelni, hogy tudja. De azt már biztosan nem tudja, hogy védett madár. Azt
aztán meg egyáltalán nem tudja, hogy 2007-ben ő volt az Év madara. Bizony.
Ekkora kitüntetést kapott ez a csöppnyi kis lélek, ez a kis szerény, udvarias,
visszahúzódó madárka.
Mondják rá, hogy
szemtelen, hogy élelmes, hogy nagy túlélő. Talán igaz, hogy élelmes, de hogy
szemtelen lenne, azt nem tapasztalom.
Reggelre terítve az
asztal a madárkáknak. Zoltán, a férjem gondoskodik róluk, hamisítatlan városi
kávéházas polgár lévén neki ez most nagy újdonság, imádja őket etetni,
nézegetni az ablakon át. Remek helyre tette az etetőt, közvetlenül a
konyhaablakkal szembe, a hatalmas fenyőfára, élő egyenes adásban láthatjuk,
ahogy megjelenik a sok apró kis tollas. Cinkékből többféle is, csúszka, sok kis
piros hasú, akiket még be sem tudtunk azonosítani, harkály, rigók bőven és nagy
örömünkre egy csapat tengelic is megjelent a minap, őket most láttam először,
nagyon szép kis madárkák.
Szóval a verebek.
Mintha alacsonyabb rangúnak gondolnák magukat, illedelmesen félrehúzódnak, a
földön csipegetnek, míg a madárhercegek, hercegnők el nem vonulnak. Megvárják a
maradékot, nem mennek addig az etetőre. Megnézik, mit találnak a földön a
lehullott magocskákból, azzal is beérik.
Most, ahogy írok,
kilátok az etetőre. Mindig a cinkék kezdenek, de ma a tengelicek jöttek
először. Remélem, nem agresszív madárkák, nem fogják elüldözni a kis cinkéimet.
De nem, jönnek ők is és a tűztövis bogyóit egy rigó eszegeti. Ébredezik a
madárvilág, de jó.
Akasztottunk ki
gömböcskéket, zsírszalonnát is és felfedeztem egy új módszert. Bokrok ágaira
almát tűzök, könnyen hozzáférnek a madarak, nagyon szeretik. De apróra vágva a
földre is dobok, török hozzá diót is, onnan csipegetik. Még nem tudtam
lefotózni a madárkákkal teli etetőt, azonnal szétrebbenek, ha megjelenek, meg
kell tanulniuk bízni bennem, mint ahogy tették ezt a Szentendrei-szigeti
madárkáim is, csak ehhez idő kell. De meglesz majd ez is.
Három éve tavasszal
beléptünk a Madárbarát kert programba, teljesítjük évről évre a feltételeket,
nem nehéz. Egyre jobban összefonjuk az életünket a Madártani Egyesülettel. Van
már kis táblácskánk a kapun, "madárbarát kert" – olvashatják az arra
járók. Nem az elismerés miatt tesszük, hiszen számunkra természetes gondoskodni
a pici kis törékenységekről, inkább azért, hogy legyenek követőink, etessék
minél többen a madarakat télen, védjék, óvják őket.
Szilveszterkor megint
megállapítottam, hogy a csaknem tökéletes helyet találtuk meg itt Cseszneken. Egészen
fél kilencig csend volt és béke, nyugalom, akkor távolról hallatszott egy-két
tűzijáték, éjféltájban itt a közelben is fellőttek párat a vár előtt, de fél
egy, egyre vége lett és attól kezdve megint semmi sem zavarta meg a nyugalmat.
Öreg kutyusuknak nem is maradt ideje bepánikolni. Városon, de még a szigeten
is, elviselhetetlenek voltak a szilveszterek, legalábbis a kutyásoknak.
Gyönyörű most (is) a
Bakony hófehér ruhájában. Kirándultunk az erdőn át, jó kétórás túrát tettünk a
hegyen, völgyön, nagyon jólesett. Lassan olvadás lesz, szinte napról napra
változik a táj. Jó ez a madárkáknak, mindig sajnálom őket, ha nagy a hideg,
dundira borzolják a tollaikat, havasak az apró lábacskák, kész csoda, hogy meg
nem fagynak.
Még párat alszunk és
jön a tavasz, annyira repül az idő, hogy szinte hihetetlen. Négy éve élünk már szeretett
Bakonyunkban. Sok évet szeretnénk még itt, együtt a férjemmel, Isten talán
megadja nekünk.
(a poszt megjelent a Cseszneki Hírekben 2013. február 18-án.)
