A veréb is madár - vajon ő is tudja?

Jó, azt még el tudom képzelni, hogy tudja. De azt már biztosan nem tudja, hogy védett madár. Azt aztán meg egyáltalán nem tudja, hogy 2007-ben ő volt az Év madara. Bizony. Ekkora kitüntetést kapott ez a csöppnyi kis lélek, ez a kis szerény, udvarias, visszahúzódó madárka.

Mondják rá, hogy szemtelen, hogy élelmes, hogy nagy túlélő. Talán igaz, hogy élelmes, de hogy szemtelen lenne, azt nem tapasztalom.

Reggelre terítve az asztal a madárkáknak. Zoltán, a férjem gondoskodik róluk, hamisítatlan városi kávéházas polgár lévén neki ez most nagy újdonság, imádja őket etetni, nézegetni az ablakon át. Remek helyre tette az etetőt, közvetlenül a konyhaablakkal szembe, a hatalmas fenyőfára, élő egyenes adásban láthatjuk, ahogy megjelenik a sok apró kis tollas. Cinkékből többféle is, csúszka, sok kis piros hasú, akiket még be sem tudtunk azonosítani, harkály, rigók bőven és nagy örömünkre egy csapat tengelic is megjelent a minap, őket most láttam először, nagyon szép kis madárkák.

Szóval a verebek. Mintha alacsonyabb rangúnak gondolnák magukat, illedelmesen félrehúzódnak, a földön csipegetnek, míg a madárhercegek, hercegnők el nem vonulnak. Megvárják a maradékot, nem mennek addig az etetőre. Megnézik, mit találnak a földön a lehullott magocskákból, azzal is beérik.

Most, ahogy írok, kilátok az etetőre. Mindig a cinkék kezdenek, de ma a tengelicek jöttek először. Remélem, nem agresszív madárkák, nem fogják elüldözni a kis cinkéimet. De nem, jönnek ők is és a tűztövis bogyóit egy rigó eszegeti. Ébredezik a madárvilág, de jó.

Akasztottunk ki gömböcskéket, zsírszalonnát is és felfedeztem egy új módszert. Bokrok ágaira almát tűzök, könnyen hozzáférnek a madarak, nagyon szeretik. De apróra vágva a földre is dobok, török hozzá diót is, onnan csipegetik. Még nem tudtam lefotózni a madárkákkal teli etetőt, azonnal szétrebbenek, ha megjelenek, meg kell tanulniuk bízni bennem, mint ahogy tették ezt a Szentendrei-szigeti madárkáim is, csak ehhez idő kell. De meglesz majd ez is. 

Három éve tavasszal beléptünk a Madárbarát kert programba, teljesítjük évről évre a feltételeket, nem nehéz. Egyre jobban összefonjuk az életünket a Madártani Egyesülettel. Van már kis táblácskánk a kapun, "madárbarát kert" – olvashatják az arra járók. Nem az elismerés miatt tesszük, hiszen számunkra természetes gondoskodni a pici kis törékenységekről, inkább azért, hogy legyenek követőink, etessék minél többen a madarakat télen, védjék, óvják őket.

Szilveszterkor megint megállapítottam, hogy a csaknem tökéletes helyet találtuk meg itt Cseszneken. Egészen fél kilencig csend volt és béke, nyugalom, akkor távolról hallatszott egy-két tűzijáték, éjféltájban itt a közelben is fellőttek párat a vár előtt, de fél egy, egyre vége lett és attól kezdve megint semmi sem zavarta meg a nyugalmat. Öreg kutyusuknak nem is maradt ideje bepánikolni. Városon, de még a szigeten is, elviselhetetlenek voltak a szilveszterek, legalábbis a kutyásoknak.

Gyönyörű most (is) a Bakony hófehér ruhájában. Kirándultunk az erdőn át, jó kétórás túrát tettünk a hegyen, völgyön, nagyon jólesett. Lassan olvadás lesz, szinte napról napra változik a táj. Jó ez a madárkáknak, mindig sajnálom őket, ha nagy a hideg, dundira borzolják a tollaikat, havasak az apró lábacskák, kész csoda, hogy meg nem fagynak.

Még párat alszunk és jön a tavasz, annyira repül az idő, hogy szinte hihetetlen. Négy éve élünk már szeretett Bakonyunkban. Sok évet szeretnénk még itt, együtt a férjemmel, Isten talán megadja nekünk.

(a poszt megjelent a Cseszneki Hírekben 2013. február 18-án.)