Elmentünk egyik este a Faluházba, hogy csatlakozzunk a kosárfonókhoz. Van, aki már három éve tanulja ezt az ősi mesterséget, és csodálatos dolgokat készít. Indiai fűzfavesszőt használunk, mondhatom, nagyon nehéz vele dolgozni. Amikor gyönyörű kosarakat láttok vásárokban, út mentén, Erdélyben, gondoljatok arra, hogy nehéz kézi munkával készül mind, és a munka, a kézügyesség, egyáltalán nincs megfizetve.
Akik ebből élnek, gyermekkoruktól tanulják, és igazán csoda dolgok kerülnek ki a kezük közül. Mi a klubban csak hobbiból kosarazunk, illetve a többiek, mert Zé és én még csak kezdők vagyunk vagy még azok sem, inkább csak kezdőcskék. Sokat gyakorolunk majd itthon is, ha a kerttől az időnk engedi, felfedezzük az erdőben a vesszőlelő helyeket, van bőven.
Húsvét környékén kirakodóvásár lesz az óvoda előtt, a befolyt pénzeket az ovi kapja, arra készülnek most különféle kosárkák és sok minden más is. Én egy kosárfeneket készítettem eddig - ez persze csak gyakorlás még - nem lett olyan szép kerek, hogy kosarat lehetne ráépíteni. Olyan erővel kell húzni a veszőket, hogy kifáradt a kezem és teljesen ki is száradt, ahogy a többieké is. Nehéz mesterség, na. Megyünk azért még, nem adom fel, van egy jó könyvünk is hozzá már, abból is sokat tanulunk.
Mostanában kevesebbet írok a blogokba, kevesebbet, mint régen. Annyi az új élmény, az új környezet, emberek felfedezése, hogy befogadó vagyok inkább, nincs késztetésem mindent megírni, és időm sem. Nagyon várom a tavaszt, a kertet, izgalmas lesz felfedezni, milyen kis növénykék bukkannak fel itt-ott, hiszen tavasszal még sosem láttuk a kertünket. De azért írok majd és olvasom is a ti blogjaitokat, ígérem.
A fotókat nem én készítettem, nem vittem masinát, a netről nyúltam mindet, de éppen így nézünk ki vesszőfonás közben.
