Boldog békeidők

Ha a századfordulós Budapestről vágyom olvasni - na nem a mostani századfordulóról, inkább az előzőről - John Lukács vagy Krúdy írásait veszem elő. De a legjobban mégis azt szeretem, ahogy Lukács ír Krúdyról, ahogy megtalálja regényeiben az éppen odaillő részleteket. Nem írja a könyvek címét, így aztán vagy megtalálom Krúdynál vagy nem, még nincs meg Krúdy összes, de törekszem rá. Idézek egy picit most Lukács Budapest, 1900 című művéből nektek, engedjétek, hogy elvarázsoljon benneteket, ahogy engem is mindig.

Az első világháború vége felé járunk, amikor Krúdy műveiben is és a valóságban is Budapest ostorozását lassanként felváltja a nyugodtabb, csöndesebb, líraibb hangulatú nosztalgia. " Mennyi mesélnivalójuk van az embereknek a béke boldog éveiről! A pesti levegőről, amelyet ugyan porossá tett a Rákos felől fúvó szél, de annál édesebb lett a lég tavasz felé, amikor fordult a szél, és a budai hegyek felől kezdett fújdogálni; szavahihető öreg polgárok állítják, hogy még a Gellért-hegy ibolyaszagát is meg lehetett ilyenkor érezni a városban...

...A Belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott keringőzött a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábú grófnék; tiszta ruházatú öreg nyugdíjasok üldögéltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemleszagú pék kezet csókolt a fekete ruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probirmamzellek kígyózó dereka és a kalaposnék fehér blúza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüst feje tették hangulatossá a városrészt. Egész életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az eleganciát könnyű itt megtanulni, és hitelképes volt minden vevő.

A nevezetes boltok, ahol a legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, kesztyűt, oly emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalka-vadászat. A párizsi áruk egyenesen idejöttek és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők. Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta kezedbe a pincér. A borbély Párizsban tanult fodrászságot; a fehérneműkbe szűz leányok hímezték a monogramot; a fűszerkereskedésnek olyan szaga volt, mint egy óceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayből érkezik. A vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobilfátyol nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt vakítottak, és vadonatúj bankjeggyel fizetett a bank. Boldog belvárosi évek! Vajon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjúság?"

A gordonka legmélyebb hangjai - írja Lukács - akkor szólaltak meg, amikor Krúdy Budapest kettősségét is látta:

" Nappal mindig építettek, palotákra tornyot a nap felé, és éjszaka mintha temettek volna - végtelen sora a temetőkocsiknak hordta ki a korhadt anyagot a városból, öreg emberek és öreg házak, régi utcák és szokások tetemeit."

Tehát Budapest lármás nyüzsgése mögött ott volt egy töprengő, szomorkás dallam is. Több volt ez nosztalgikus emlékek puszta visszhangjánál, amely csak az éjszaka mélységes magányában és csendjében hallható, amikor a város lármája elült. De végül is a dúr és a moll, az optimizmus és a pesszimizmus, a fény és az árnyék vegyüléke az örök emberi közeg, és egyszersmind minden valamire való kultúra közege.

Klösz György városfotója: Váci utca

A Szűzanya pénteken öltözik

1747-ben szentelték föl az andocsi templomot, és már az avatás napján különös szokás született. Széchenyi Katalin grófnő ugyanis a nagy alkalomra ünnepi palástba öltöztette a Szűzanya szobrát. A helyiek máig őrzik a hagyományt: kéthetente, pénteken új ruhát adnak a magyarok nagyasszonyára. Szalay Tamás atya nemrég vette át elődjétől a gyülekezetet és Mária-szobruk mély áhítattal övezett ruhatárát.

Jaj, de tetszik ez nekem. Hagyomány és értékőrzés. Van ilyen a falunkban is, majd tavasszal lemegyek fotózni a falumúzeumba, láthattok csodákat bőven. A katolikus templomunkat meg éppen felújítják, csaknem teljesen készen van már és most, hogy lehullottak a levelek, jól látjuk a kertünkből, hiszen a második szomszédunk. Nem tartozom egyik felekezethez sem, csak úgy egyszerűen a belső istenemben hiszek, de a templomokat, magát az építményt kívül és belül, a csendet, a hangulatot, vagy éppen az orgonaszót nagyon szeretem. Szenkirályban, a református templomban van orgona, így aztán mindkét templomba bejáratosak leszünk már csak amiatt is, hogy a református lelkész a barátunk, nem kis része van abban, hogy ezen a tájon találtunk otthonra.

fotó és hír: NatGeo

Az elfeledett metropolisz

Tonle Sap-tól, Közép-Kambodzsa nagy tavától északra fekszenek a több, mint öt évszázadon át fennállt khmer állam fővárosa, Angkor romjai. Az `Angkor` név szanszkrit eredetű, jelentése: `város, ahol király lakik`. A kilencedik és a tizennegyedik század között a khmer uralkodók lenyűgöző adminisztratív és vallási központtá fejlesztették Angkor körzetét. A feltevések szerint a várost rejtélyes körülmények között, a tizenötödik században hagyták el.

A romokra a tizenhatodik század vége felé bukkantak rá portugál felfedezők, ám az akkor készült feljegyzések sohasem kerültek nyilvánosságra. A nyugati világ figyelmét a franciák irányították Angkorra, miután Henri Mouhot 1863 körül felfedezte a várost, majd Kambodzsa francia protektorátussá vált. A nyugati tudósok inkább az uralkodói udvar tökéletes felépítése és kultúrája, mint lakói szempontjából méltatták a civilizáció csodás elemeit. Az is igaz, hogy az elméleteket nem volt könnyű megalapozni: nem maradtak fenn könyvek, és a tizenkilencedik század végéig kőbe vésett feliratokat sem találtak. Angkor hirtelen elnéptelenedésének rejtélye a huszonegyedik századig megfejtetlen maradt.

A kutatók szerint azonban a jelenleg erdők és alacsonyan úszó felhők által takart területen Angkor Wat és Angkor Thom templomai mellett egykor egy 1000 négyzetkilométeres nagyváros virágzott, ahol több ezer ház, és emberek által készített úthálózat, mesterséges tavak és csatornák hálózták be a vidéket. A mai Szingapúr és Sydney méretével vetélkedő Angkor egy olyan mezőgazdaságra épült birodalom központja volt, amely nagy ültetvényeivel Thaiföldtől a mai kambodzsai-vietnami határig terjedt.

A kutatók a vizsgálatok során kézzel rajzolt térképeket, földrajzi felméréseket és légifotókat vezettek be egy közös adatbázisba, illetve felhasználhatták a NASA által rendelkezésükre bocsátott műholdképeket is. A kész térkép nem csak a 9-15. század között virágzó Angkor pontos kiterjedését rajzolta ki, hanem 1000, eddig ismeretlen medencét és tavat is azonosítottak, illetve 74 rég elveszett templomot is megtaláltak. Ennek alapján a kutatók úgy gondolják, hogy a várost fénykorában közel fél-egymillióan lakhatták, ám hamarosan pontosabb számadatokkal is szolgálhatnak majd.

Evans szerint a térkép arra a korábban vitatott elméletre szolgáltat bizonyítékot, hogy a templomhálózaton túl Angkor igazi nagysága valójában egy kisebb településekből és épületegyüttesekből összeálló hálózatból rajzolódik ki. Angkor Wat temploma csak a 12. század elején épült meg, ám ez a hálózat már i.sz. 500-ban is virágzott. A 20 méterestől 8 kilométeres hosszúságig terjedő mesterséges tavakat ivóvíznek, öntözésre, haszonállatok itatására és más célokra használták, ami különösen fontos volt a száraz évszakban.

Az új térkép emellett a csatornarendszer és a védőgátak hibáit és hevenyészett javításait is felfedte, ám a kutatók még nem határozták meg, mikor keletkeztek ezek a hibák, így nem tudhatjuk, ezek okozták-e a város vesztét. A települést 1500 körül hagyhatták el lakói a túlnépesedés és a helyi infrastruktúra összeomlása miatt. Ahogy ugyanis a város egyre nagyobb lett, a föld megtisztításával lakóhellyé alakított területek mellett a csatornák is eltömődtek. Hamarosan bonyolulttá vált az öntözőrendszerek fenntartása, így a helyiek élelemellátása is. A város tehát a terjeszkedéssel pont a saját vesztébe rohant - állítják a kutatók. "Éppen ezért ez mintegy figyelmeztetés is lehet a modern világnak" - állítják a projekt résztvevői. A kutatás részletei a Proceedings of the National Academy of Sciences című tudományos lap legújabb számában olvashatók.

forrás: Múlt-kor

Vajúdó idők küszöbén

Erdélyben, ahol az irodalom mindig kivételes érdeklődéssel fordult a közelebbi és a távolabbi múlt felé, Trianon után a hagyományos történelmi érdeklődés érthető módon felerősödött. Az 1920-as évek elején kialakult gazdag történelmi regény- és elbeszélésirodalom az erdélyi magyarság nemzeti öntudatát és történelmi otthonosságát kívánta erősíteni.

Ezek a törekvések vezérelték a két világháború közötti időszakban Bánffy Miklóst, Kós Károlyt, Berde Máriát, Nyírő Józsefet, Makkai Sándort, Tamási Áront, Szántó Györgyöt és a többi erdélyi magyar írót.

Történelmi elbeszéléseikből készült egy válogatás Vajúdó idők küszöbén címmel, ezt ajánlom most kedves olvasóim figyelmébe.

Az Árpádházi Szent Erzsébet templom

Budapesten van a VII. kerületben, a Rózsák terén. Szép, parkosított környezetben egy csodálatos, lélegzetelállító építmény. Aki arra jár feltétlenül szánjon rá pár percet ha hisz Istenben, ha nem, magáért a szépségért.

A neogótikus nagytemplom Steindl Imrének, az Országház építőjének egyik fő műve. Hasonlít egy picit a Bécsben lévő Maria von Siege teplomra, stílusában követni igyekszik, talán nem véletlenül. A bécsit ugyanis Steindl Imre tanára, Friedrich Smidt építette, nyilván ez ihlette alkotásra Steidl Imrét és lássuk be, nem tette hiába. Egy szépséges csoda lett az eredmény.

Már a homlokzat harmóniát áraszt. Domborművek és egy hatalmas rózsaablak vonják magukra tekintetünket. Csak áll az ember lánya és nézi, hagyja hogy hasson rá a sok szépség. A domborművek Jézus és Szent Erzsébet életéből vett jeleneteket ábrázolnak, párhuzamba állítva életútjukat. Ezek a domborművek, valamint a főbejárat fölött, az oromzat csúcsán álló Erzsébet szobor Kiss György szobrászművész alkotásai. A terrakotta díszeket és szobrokat Zsolnay Vilmos gyárában készítették.

Különlegesnek számít, hogy nagyon nagy mennyiségben alkalmaztak Zsolnay kerámiát az építkezés során. Nem csak az oromzat szoborsora készült a híres pécsi gyárban, hanem az egész rózsaablak is, sarkain az evangélista szimbólumokkal.

A háromhajós csarnoktemplom 62 méter hosszú és 21,6 méter széles, 2560 személyt képes befogadni. Az orgonakarzaton helyezték el a hatalmas orgonát, amely Ország Sándor és fia műhelyéből származik. A hosszház és a kereszthajó hatalmas üvegfestményei mind elpusztultak a II.világháborúban. Az elmúlt években megkezdődött az újrakészítésük. A főoltárhoz jobbról és balról két-két mellékoltár is csatlakozik. Kivitelezőik a hazai műipar legnevesebb képviselői voltak, mint Róth Miksa, Jungfer Gyula, Linger Károly, Páder Nándor.

A templomot 1901. május 16-án Ferenc József császár és király jelenlétében szentelték fel. A tér neve akkoriban még Szegényház tér volt, egészen 1932-ig. Ekkor helyezték el itt és avatták fel Szent Erzsébet szobrát halálának 700. évfordulója alkalmából. A szobor Damkó József alkotása. Erzsébetet - aki 1207-től 1231-ig élt - mint a szegények szentjét egész Európa szívébe zárta.

A tér neve is egy vele kapcsolatos legendára vezethető vissza. Férjének családja nem nézte jó szemmel adakozását, s szemrehányásukat elkerülendő, csodák csodájára kötényében rózsákká váltak az adományok. Ezért kapta aztán a tér a Rózsák tere nevet. Bizony szebb, mint a Szegényház tér név. Jobban illik a hatalmas templomhoz és Szent Erzsébethez.

A bérház történetei

Budapesten a XI., Bartók Béla út 32. csak egy budai bérház, olyan, mint a többi. Az udvar hátsó traktusa azonban kincseket rejt. Festményeket, gyönyörű és izgalmas festményeket. Alig észrevehetően távozott az életből nemrég Román Kati Kazinczy-díjas bábszínész és előadóművész, a festőművész–író, Román György leánya is, akinek alig valamivel a halála előtt jelent meg „A bérház történetei” címmel első és egyben utolsó kötete. Ez a kötet adta címét és apropóját az édesapa festményeiből most megnyílt gyönyörű kiállításnak a nevezett bérházban, ami akár maga is mesélhetne ilyen történeteket.

Román György (1903–81), a mára méltatlanul kevéssé ismert festőművész és író alig kétéves korában, agyhártyagyulladás következtében elveszítette a hallását, és részben meg is bénult. Édesanyja tanította meg újra beszélni, ő meg erős akarattal addig próbálkozott a mozgással, mígnem sikerült. Tizennégy évesen „regényt írt” a betegségéről, (elvégre Móricz Zsigmond volt a keresztapja), aztán elhatározta, hogy festő lesz. Nagybátyja, Elek Artúr (a Nyugat műkritikusa) bíztatta is; akkor elkezdett rajzolni az Akácfa utcai szabadiskolában, Derkovics Gyula és Berény Róbert társaságában.

A Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke lett. Jól írt és olvasott németül és angolul, bejárta Nagybányától Bécsen, Berlinen, Párizson át Sanghajig és Tokióig a fél világot. Amikor a Távol-Keleten próbált szerencsét, de befürdött a családi vállalkozással, profi bokszolóként és birkózóként kereste a kenyerét. Ami a lelkében viharzott, azt kifestette és kiírta magából. Volt egy füzete, abba írta bele festői álmait. Hogy mi lett volna belőle, ha nem siket, nem tudni. Művészete egyedi volt, később sem hozott nagy anyagi sikereket neki. Nem fért bele a rákosista „korszellembe”, mert az álmait festette, írta. De ő sem tett semmit a mellőzöttsége ellen. Magyar sors.

forrás: Infovilág

Román György festménye: Vonuló álom

A gótikus lovagvár

Elbújva a Bakonyban egy sziklaszirten magasodik és gyönyörű. A cseszneki vár. Egy élmény felmenni, mászkálni az ódon falak között, elmerengve bámulni az eredeti ősi téglákat, köveket, átérezni picit régi korok hangulatát, elképzelni mindazt, amit a vár megélhetett. De jó látni párszáz méterről is, ha kiülök a teraszra, vagy teszek-veszek a kertben, a látvány és az érzés maga a csoda.

Csesznek történelmi kistelepülés, első okleveles említése 1237-ből való. Katolikus templomának tornyában található az ország egyik legrégebbi, középkori eredetű harangja. Elbűvölő a hangja. A vár több mint 700 esztendős, Zsigmond király uralkodásának idejére tehető virágkora, a XV. századra. Abban az időben a Garai család birtokolta a várat, impozáns megjelenésű, gótikus lovagvárrá építette át az addig alacsony, belsőtornyos kis váracskát. De nézzük egy picit a történetét.

Az 1241–42-es tatárjárás utáni nagy várépítési korszak szülötte. Az első várat a Bana nembeli Jakab báró, kardhordozómester emeltette egy védelemre kiválóan alkalmas sziklacsúcson. A XIV. század elején a Csák nemzetség vásárolta meg, tőlük cserével Anjou Károly király csatolta az uralkodói birtokokhoz a vadban bővelkedő területet. 1392-ben Luxemburgi Zsigmond a cseszneki várat az uradalmához tartozó harmincegy községgel együtt a Garai főnemesi famíliának adta át, azok délvidéki birtokaiért.

A régi krónikák egy családi botrányról mesélnek, miszerint a Garai bárói család azzal vádolta meg Hedvig mazóviai hercegnőt, hogy 1429-ben megmérgezte férjét Garai Jánost, akinek még életében házasságtörő módon együtt élt az unokatestvérével, Szécsényi Miklós főnemessel. A főbenjáró ügyben maga Zsigmond király ült törvényt, aki Hedvig hercegnőt vagyonelkobzással és életfogytiglani fogsággal büntette. Talán éppen a cseszneki várban raboskodott? Szegényke.

A XVI. század közepére a hódító törökök benyomultak a Dunántúlra, ahol Csesznek - Wathay Lőrinc várkapitány vezetésével - végvárként védelmezte az országot. Wathay életét egy tragikus baleset oltotta ki, 1573-ban bortól mámorosan örömében egy régi puskaporral töltött ágyút akart elsütni, amit a mellette álló pattantyús vonakodott megtenni. Lőrinc kapitány a fáklyát kezéből kikapva, meggyújtotta a kanócot, mire a löveg hatalmas robajjal szétrobbant, megölve mindkettőjüket. Nahát, nahát. Vagy iszik, vagy vezet...izé..vagy ágyút sütöget.

A háborús idők elmúltával a vár szerepe megváltozott, a zordon kővárat egy kényelmes lakhatást biztosító barokk kastéllyá alakították át az Esterházy hercegi család tagjai. Micsoda ötlet..mert mindig csak az a pompa, a kényelem, ami annyira jellemző az Esterházyakra. Mondjuk mostanra már nyoma sem látszik, ha igaz ez a dolog egyáltalán. Nem nagyon tudom a várat barokk kastélynak elképzelni. Az biztos, hogy a restaulásnál ezt azt aprócska tényt nem vették figyelembe, zordon (de szép) kővár az, bizony.

Korabeli források szerint 1780-ban elköltözött a főúri család, de még szolgaszemélyzet használta a helyiségeket, melyeket egy harminc esztendővel későbbi földrengés, majd tűzvész tett végképp lakhatatlanná. Az 1970-es évek óta vallatják romjait a régészek, folyamatos az állagmegóvás, mindig dolgozgatnak rajta valamit, épül, szépül.

A vár történetéhez szervesen kapcsolódik Csesznek falu története, hiszen a mindenkori falu gazdasági hátteret is biztosított a mindig is fontos hadászati jelentőséggel bíró várnak. A vár alatt az őrség adózásra nem kötelezett tagjai élték mindennapjaikat. Ahogyan egyre biztonságosabb időszakok következtek történelmünkben és ahogyan egyre gyarapodott a népesség, a falu úgy kezdett távolodni a vártól és lett egyre nagyobb, körülölelve a várat csaknem minden égtáj felől. Bél Mátyás történetíró a XVII. században mezővárosként említi. Hiteles dokumentuma ennek a máig fennmaradt, régi pecsét, melynek köriratán a "Csesznek város pötsétje" olvasható.

Csesznek lakói a jobbágyság rendes, mindenütt egyforma sorsát viselték. Igen szép gyümölcsöseik voltak, híres volt állattenyésztésük, makkoltatással is hizlalták a kondát. A falut északi oldalról körülvevő Szőlőhegy jelentett értékesebb termőhelyet. Kender is termesztettek, fel is dolgozták, éltek és dolgoztak itt takácsok is. Az óriási erdők adottsága fejlesztette ki a helyi fafaragást és a sokáig gyakorolt szénégetést. Ma már szinte nincsenek is nagyobb állatok a faluban, kivéve azt a három disznócskát akik éppen a mi szomszédságunkban nevelkednek. Meg kell szeretnem a disznóillatot, de ezt már mondtam:) Ja, és persze baromfi az van bőven mindenhol, így mi is be tudjuk szerezni a kapirgálós tojást.

A múlt század végén feljegyzett helyi néphagyomány a vár eredetét a következőképpen magyarázza: az egyik Garai uraságnak bakonyi kondájában élt egy Csesznek nevű szelídített disznó. A cseszneki várhegy barlangjában élő óriáskígyó annyi más sertés elragadása után ezt is zsákmányul ejtette. A szelídített disznót kereső kanász hosszas kutatás után ráakadt a kígyóra és megölte. A kígyó barlangja fölötti sziklára Garai várat építtetett, s kedvenc disznaja emlékére Cseszneknek nevezte el. Erre az óriáskígyóra emlékeztet a hagyomány szerint a Garaiak címerében tekerőző kígyó. A hagyomány szerint a várat a XVI. század 30-as éveiben birtokló Török Bálint telepíttette a híres cseszneki gyümölcsösöket, s tőle kapta a nevét az Aranyos-patakon levő Török fürdő is.

Csesznek neve valójában szláv eredetű személynévből keletkezett, magyar névadással. Mi lehet a kapcsolat a vár neve, az itt élő lakosság és az alapítók között? Ma már megfelelő adatok híján legfeljebb találgatni lehet. Nekem mindenesetre nagyon tetszik a disznós történet, akár igaz is lehetett.

495 éves a Tripartitum

A mai napon 495 éves a Tripartitum, Werbőczy Hármaskönyve. II. Ulászló király Werbőczy István országbírói ítélőmestert bizta meg „az ország minden jogainak, törvényeinek, bevett és jóváhagyott szokásainak s rendeleteinek egybeszedésévéel, cimekre és fejezetekre osztásával”. Az elkészült munkát az 1514. évi országgyűlés tíz jogtudóssal átvizsgáltatta. Miután a bizottság a munkát helyeselte és „abban az ország törvényeit s jóváhagyott szokásait jó renddel és kellő módon összeírottaknak megismerte”, a munkát az 1514. évi LXIII. törvénycikk is helyeselte, és a király is megerősítette.

Az 1514. évi Dózsa György-féle parasztfelkelés miatt azonban hirtelen megváltozott a helyzet, a királyi jóváhagyást tartalmazó okmányra nem került pecsét, és amikor a király a hiány pótlása nélkül 1516-ban meghalt, Werbőczy a munkát 1517-ben Bécsben saját költségén kinyomatta. A pecsét hiánya ellenére a törvénykönyv kötelező ereje nem volt vita tárgya, a későbbiekben mint szokásjog érvényesült.

A Dózsa parasztháborút megtorló országgyűlés 1514. október 18-án ült össze Budán, ahol Werbőczy István ítélőmester bemutatta a király megbízásából készített latin nyelvű szokásjogi gyűjteményét.

Hiába fogadta el a Hármaskönyvet mind az országgyűlés, mind pedig a király, kihirdetés híján sohasem emelkedett törvényerőre. Mégis miután 1517-ben kinyomtatták, évszázadokig mértékül szolgált a magyar jogban.

A szokásjoggyűjtemény rögzítette és történetileg igazolta a nemesi jogegyenlőség elvét, rendszert teremtett a jobbágyság kizsákmányolásához, például a röghözkötöttség fenntartásával valamint kifejtette az ún. Szent Korona-tan elméleti alapján: az országban nincs más hatalom, mint a nemesi, ami a Szent Koronából árad a nemességre. "Nincs tehát fejedelem, csak a nemességtől választott, és nincs nemes, csak a királytól nemesített." Az 1565-ben magyarul is megjelent Hármaskönyvet a vármegyékben 1848-ig alkalmazták.

Erdélyben a Tripartitumot több fejedelem is megerősítette a beiktatási eskütétel során : Báthory András 1599-ben, Rákóczi Zsigmond 1607-ben, Báthory Gábor 1608-ban, Barcsay Ákos 1658-ban, Kemény János és I. Apafi Mihály 1661-ben. A Diploma Leopoldinum 3. pontja Erdély törvényei közé sorolta.

Arvisura

Az Arvisura (Igazszólások) egy nagy terjedelmű, térben is időben igen nagy távolságot átfogó nagyon fontos irodalmi alkotás, amely a magyarság évezredes regevilágán keresztül mutatja be a magyar nép régmúltját. Nagyon izgalmas téma, rengeteg anyag fellelhető a neten, ne könyv formájában keressétek, inkább igyekezzetek elmélyedni benne, nem olyan dolog, hogy fogunk egy könyvet és kiolvassuk.

Az Arvisura 24 Hun Törzsszövetség sámánjainak rendszeresen írt és őrzött hagyománya. Műfaja leginkább a rege világához áll közel. A monumentális, mégis egységes történeti rendszer a történelem előtti, számunkra már mitológikus időkből szinte napjainkig vezet.

A mű egy különös őstörténete a magyarságnak. Természetesen ez az őstörténet is - jellegéből fakadóan - mitológiai szinten kezdődik, ha nem is a sokat vitatott Nagy Bumm-tól, de mindenesetre a világot jelenleg irányító intelligencia születésétől. Ezután megismerkedhetünk az emberiség őstörténetével, amely az elsüllyedt földrészen kezdődik - ezt ismerjük már valahonnan, ugye? Innen követi az elmenekülők útját, azokét az emberekét, akik a világ különböző helyein partot érve birtokba vették a mai kontinenseket. Az egész monumentális történet természetesen előtérbe helyezi a magyarokat, illetve elődeiket, a magyarokkal rokon népeket, törzseket, de foglalkozik minden olyan néppel, amellyel az évezredek során valamilyen kapcsolatba kerültünk.

Varázslat Fertődön

Többször is jártam már az Esterházy kastélyban, Fertődön. Olyankor se látok, se hallok, csak szárnyal a fantáziám és mindenfélét elképzelek, ahogy az impozáns termeket látom. Aprónak és törékenynek érzem magam a magas falak között, alkalomhoz nem illőnek érzem az öltözékem, földig érő báliruhát képzelek magamra és azt gondolom, hogy itt éltem sok évvel ezelőtt. Megelevenedik bennem mindaz, amit kastélyról tudok.

Anton Erhardt Martinelli bécsi építészmester 1720 nyarán megbízást kapott Esterházy Józseftől, hogy tervezzen meg és építsen fel egy húszszobás, kétszintes vadászlakot. Nem fogjátok elhinni, a vadászlak három hónap alatt felépült. Középen volt egy önálló főépület, mellé két nagyobb épület került, mely valószínűleg istálló és pajta lehetett. 1762-ben indult el a hatalmas építkezés, melynek eredménye Magyarország egyik legszebb kastélyegyüttese lett: a magyar "Versailles". A két mulatóházat egybeépítették a vadászkastéllyal és megépítették a két földszintes, patkó alakú szárnyat. Esterházy Fényes Miklós, aki akkoriban a kastélyt uralta, igen határozottan beleszólt a tervezési munkákba, az okiratok tanúsága szerint mindenben fontosabb kérdésben ő döntött.

Na de nézzük tovább, hogyan is alakult a a kastély. Kétoldalt a kapuhoz ívesen hajló földszintes szárnyak csatlakoznak, majd kétemeletes szakaszokba mennek át és a háromemeletes főépülettel egybeépítve a belső udvart zárják körül. Látjátok a fotón, milyen csodálatos a kert? És még milyen lehetett akkoriban, amikor nem volt rohanó az élet, mindenre volt idő és élvezni lehetett azt a rengeteg szépséget, ami az embert körülvette.

Itt a fotón az egyik szalon. Ott ülök a kedvesemmel, összehajolva nevetgélünk, vajon miről beszélgethetünk? Komoly dolgokról, vagy az állatainkról éppen, a jövőnkről talán, esetleg a vendégeket tárgyaljuk ki nem éppen rokonszenves módon? Vagy csak flörtölünk egyszerűen?:) Ki tudja. Ha megunjuk, átmegyünk a zeneterembe. Oda, amit a fotón láthattok. Táncolunk is, ha kedvünk van, biztos lassúzunk, én azt szeretnék:) Titokban össze lehetett bújni vajon? Persze, hogy lehetett. Úgy képzelem. A terem fehér alapon dúsan aranyozott és nézzétek a gyönyörű kályhákat. Megannyi szépség... A termek mennyezeteiről hatalmas, gyönyörű csillárok függnek alá, freskók, szobrok szolgálnak díszítésül.

Milyen fantasztikus lehetett ilyen kastélyban élni. 126 helyiség van összesen a háromemeletes kastélyban, ha férj és feleség összekaptak valamin, szerintem meg tudták oldani, hogy soha többé ne találkozzanak. Mindkettőjüknek jutott szoba bőven. Van nyári ebédlő, huszonegy szalon, télikert, képtár na és a gyönyörű park. Franciakerttel, őrtornyokkal, antik szobrokkal, kővázákkal, kőkorlátokkal díszített kertekkel, szökőkúttal, gesztenye fasorral, vízeséssel.

1769-ben egy Muzsikaház is épült a kastélyhoz, egyemeletes barokk épület, udvara árkádos folyosókkal szegélyezett. Itt laktak az Esterházy udvartartás énekesei, zenészei, színészei de volt az épületben patika és orvosi lakás is. Az emeleten, háromszobás lakásban élt Joseph Haydn. A kastély mögött volt a mulatóerdő, ahol az utak találkoztak, szórakozóhelynek használt tisztásokat alakítottak ki. Tudtak élni, nem mondom. A Márkus-tér volt a nagy tűzijátékok színhelye, a tér közepén hatalmas vízesés volt, melyet kerti mulatások idején húszezer lámpával világítottak ki.

Na de azért nem cserélném el mindezt az én Bakonyomra. Élni jó, egyszerűen élni meg még jobb.

(fotók: Magyar Kastélyportál)

Egy eltűnt hercegnő nyomában

I. Miklós cár 1917. március 2-án (az orosz ortodox naptár szerint 15-én) lemondott trónjáról fivére javára. A lemondott cárt március 8-án az Ideiglenes Kormány utasítására letartóztatták és Carszkoje Szelóba, majd a bolsevik hatalomátvétel után, 1918 áprilisának végén az uráli Jekatyerinburgba szállították.

1918. július 16-a. Egy teherautó közeledik a földúton egy szibériai kastély felé az újonnan kikiáltott Szovjet-Oroszországban. Ugyanebben az időben II. Miklós cár, a trónfosztott orosz uralkodó, felesége Alexandra, fia Alekszej trónörökös, és négy lánya, Tatjána nagyhercegnő, Olga nagyhercegnő, Mária és Anasztázia nagyhercegnők, valamint kíséretük belépnek a kastély nyomorúságos pincehelyiségébe. Sorsuk megpecsételődött. Innen már csak holtan, tizenkét hidegvérű orgyilkos áldozataként kerülnek ki.
Az uralkodó család úgy tudta, hogy a szűkös pincehelyiségben fényképezéshez készülődnek. A fényképész helyett azonban Jakov Jurovszkijnak, a kivégzőosztag vezetőjének a fegyveresei rontottak rájuk. Jurovszkij előhúzott egy papírlapot a zsebéből, ez volt a halálos ítéletük: "Tekintettel arra a tényre, hogy rokonai folytatják a támadást Szovjet-Oroszország ellen, az Uráli Végrehajtó Bizottság úgy döntött, hogy kivégzi önöket." Ezek voltak az utolsó szavak, melyek a cárhoz eljutottak.

A lányok közül néhányan meglepő módon még életben voltak. Jurovszkij utasítására a lőporfüst miatt kinyitották a pinceajtókat. Az osztag ismét ellenőrizte a jól végzett munkát. Jurovszkij jelentésében az szerepel, hogy három lány hihetetlen módon még másodjára is sikoltozva ült fel. Mivel az ajtókat már kinyitották, a gyilkosok nem lőhették le a túlélőket, nehogy riadalmat keltsenek. Ezért szuronyaikkal döfték le és puskatussal verték agyon őket. A holttesteket a cári család saját ágyneműjébe tekerték és kivitték a teherautóhoz, hogy elszállítsák őket.

Vajon honnan merítettek a cár gyermekei ekkora életerőt, ahogy ezt Jurovszkij is említi a jelentésében? Miért volt ilyen nehéz végezni velük? Isteni beavatkozás lett volna, amint ez néhány gyilkost is megrémisztett? Nem egészen. Mint kiderült, a lányok fűzőjét olyan sok gyémánttal és más drágakővel tömték tele, hogy ezek a szuronyok és puskagolyók támadását egyaránt kivédték.

Ez volt hát a hivatalos beszámoló arról, hogy hogyan halt meg a cár és családja. A történet addig hihető, hogy sor került a cári család elföldelésére a Jekatyerinburg melletti erdőben, ahonnan, a cár gyermekei közül kettőnek a holtteste rejtélyes módon eltűnt. Kétség sem fér hozzá, hogy Alekszejt nem a családtagjai mellé temették, de az már vitatható, hogy Anasztázia vagy Maria holtteste hiányzik.

Ugyanakkor a néphit szerint Anasztázia volt az, aki csodálatos módon túlélte a puskagolyók és szuronyok támadását. Róla számos hosszú történet kering. Az évek során sok nő állította magáról, hogy ő az elveszett hercegnő. Dél-Afrika vadvilága és természeti tája révén a világ egyik csodálatos vidéke. Ez KwaZulu-Natal tartomány, a Zuluföld szíve. A zulu nép itt győzte le az angolokat. Talán itt keresnénk utoljára Anasztázia Romanov, orosz hercegnő maradványait, aki megmenekült, amikor a családját legyilkolták a bolsevikok. Ám élt itt egy asszony, aki 162 és fél cm magas volt, és Alina nagymama néven ismerték. Vajon ő volt Anasztázia, az elveszett hercegnő?

Mária nagyhercegnő és Alekszej trónörökös maradványainak keresését Jakov Jurovszkijnak, a kivégzés irányítójának nemrég még titkosan kezelt, többek által hamisnak tartott naplója alapján több jekatyerinburgi tudományos és társadalmi szervezet kezdeményezte. Jurovszkij szerint a kivégzett család két tagját másutt temették el, mint a többieket, hogy ezzel is megnehezítsék az esetleges későbbi azonosítást.

A vizsgálatok alapján végleg egyértelművé vált, hogy az utolsó orosz cár, II. Miklós két gyermekének földi maradványait találták meg Jekatyerinburg közelében. Ezt számos egyéb vizsgálat mellett egy amerikai laboratóriumban végzett DNS-teszt is igazolta. Vége tehát a legendáknak, egy korszak végérvényesen lezárult. Vége a meséknek, a találgatásoknak. Emlékezzünk rájuk és az orosz forradalom könyörtelenségére.

Forrás: Múlt-kor

A gőgös herceg

Még mindig az 1920-as években kalandozunk. Festetics Taszilónál álltunk meg a múltkor a Főherceg Sándor utcában, ígértem, hogy mesélek róla egy keveset. Különös egy ember volt, az egyszer biztos. Száznyolcvanezer holdas hitbizomány ura, anyja Hohenzollern-Hechingen hercegnő volt, feleségét pedig, Lord Hamilton lányát kártyán nyerte el a monacói hercegtől Monte Carlóban.

Híresen gőgös ember volt, az arisztokrácia ellenségei számára valóságos ideál. Még a rokonait is trónteremszerű szalonban fogadta díszmagyarban. Birtokainak alkalmazottai nem üdvözölhették ha kikocsizott keszthelyi kastélyából, hanem a földre kellett vetniük magukat, hogy ne is láthassa őket. Főherceg Sándor utcai palotája sokáig könyvtári raktár volt, hogy később Szociológiai Intézet majd az Andrássy Gyula Egyetem legyen.

Gyönyörű keszthelyi kastélyát régóta nem is Festetics kastélynak nevezik, hanem Helikon Múzeum néven mutogatják az arra járóknak. Tasziló herceg 1933-ban meghalt, majd a fia is, fiának özvegye még egy ideig Magyarországon maradt, később menekülnie kellett kisgyermekével együtt, hogy aztán a fiú, a kor szellemének megfelelően külföldön csináljon karriert. Kastélyába csak mint turista mehet, ahol szüleinek arcképei és a híres könyvtáruk mind nem az ő tulajdonát képezik többé.

Múltidéző: a Főherceg Sándor utca

Térjünk vissza akkor a múltba, a mai Bródy Sándor, akkor Főherceg Sándor utcába. Legalább a keresztnevét megtarthatta szegényke. Első házában, amely egy háromemeletes bérpalota, a Múzeum körút sarkán volt a csendes Múzeum Kávéház, egyike az akkor még számtalan szép budapesti kávéháznak. A második ház volt a Dessewffy palota, egy velencei palazzo másolata. Tulajdonosa gróf Dessewffy Miklós volt, a nagy numizmatikus, nagy gyűjteménye volt a görög államok és városok pénzeiből Nagy Sándor koráig, de legnevezetesebb a közép-európai népvándorlás kori pénzek gyűjteménye volt, mely gazdagabb volt, mint bármely múzeumé. A tudós gróf maga írt hozzá részletes katalógust, amely nélkülözhetetlen forrásmű Közép-Európa népvándorlási történetéhez.

A Dessewffy palota mellett következett a Keszlerffy-palota, melyet a tulajdonosok halála után leányuk, báró Thoroczkai Viktorné örökölt, később eladta Károlyi György grófnak. A változásoknál kicserélték a kapu felett a kovácsoltvas címereket. A második világháború után, amikor a házat Károlyitól elvették, lekerült a címer. Ekkor a magyar történelmi osztály nemcsak vagyonát és rangviselési jogát vesztette el, hanem üldözött lett saját hazájában.

A palota másik oldalán volt a régi Országház, a később épült monumentális újgótikus Parlamenthez képest nagyon kicsi és szerény, Ybl Miklós műve. Itt beszélt Deák Ferenc, Tisza Kálmán és a 19. század második felének minden politikusa. A régi Országház másik oldalán volt a báró Inkey palota.

A Múzeum kert rácsos kerítése az első keresztutcáig, az Esterházy utcáig terjedt., ma Puskin utca a neve, a Múzeum kert mögötti rész pedig a Pollack Mihály tér. A Főherceg Sándor utca és az Esterházy utca túlsó sarkán volt az Odescalchi palota, mellette egy kisebb palota állt, Törley pezsgőgyárosé és családjáé volt. Velük szemben volt Festetics Tasziló egyemeletes szürke palotája.

A ház előtt vagy másfél méterrel a hercegi azilumjogot jelző láncok érték a földet oroszlánfejjel díszített alacsony vaspillérek között. Aki átlépte ezeket a láncokat, Festetics herceg "pallosjoga" alá került, élete-halála felett a herceg ítélkezhetett. Az odamenekült üldözöttek menedékjogot kaphattak, akár közönséges gonosztevők, akár politikai üldözöttek voltak, az állam rendőrei nem foghatták el őket a herceg parancsa nélkül. Persze ez a jog a húszas években már régen nem létezett, és minthogy Festetics Tasziló grófot 1910-ben Ferenc József emelte hercegi rangra, már csak egy szimbolikus történelmet idéző emlék volt.

A palota melletti kertet szép magas rács védte hercegi címeres kapuzattal. A kert nagy részét Tasziló herceg fia és örököse eladta a Magyar Rádiónak, itt épült a rádió épülete. Tasziló hercegről és az utca többi épületéről a következő posztban írok majd. Sokat jártam a Bródy Sándor utcában, a Nemzeti Múzeum és kertje kedvenc helyeim közé tartozik, jól ismerem a környéket, bár ma már csak néha megyek be a fővárosba. Akkor elnézek a Múzeum körútra is, meglátogatom az összes antikváriumot, és gyönyörködöm a szépséges palotákban, még ha sokuk hozzájuk méltatlan állapotban van is.

Fotó: a Festetics palota - Klösz György városfotóiból

Zűrzavaros idők

1918 előtt az arisztokráciának konzervatívnak, a nemesi hagyományok politikai őrzőjének illett lennie, vagy pedig liberálisnak, de az alkotmányos királyság hívének – elvből, és nem taktikából. Ebben az időben az úri mértéktől csak balra lehetett eltérni, a konzervativizmustól jobbra semmi sem volt a politikában.

1918 után az arisztokrata politikai magatartás – a kaszinói elvárás értelmében – a Habsburg-királypártiság, a legitimizmus volt. A legszigorúbb úri körök még a Horthy-féle vonalat is rossz szemmel nézték.

1919 után azonban már bőven volt politikai tér a legitimizmustól jobbra elhelyezkedő irányzatok számára. Ám a főúri világ ezt sem tűrte, féltette a latifundiumot a „kis uraktól”, a keresztény középosztálytól, a jobboldali kispolgárságtól, az ő vagyonszerző, fosztogató éhségüktől.

A főúri stílus semmilyen politikai demagógiával nem fért össze. A különítményes báró, az „ébredő” őrgróf, a nyilas gróf ugyanúgy kigolyózta magát a „jó társaságból”, mint a köztársasági vagy a szocialista gróf.

Anarchisták, radikálisok, szocialisták

A legszélsőségesebb baloldali szocialista irányzatnak, az anarchizmusnak is akadt Magyarországon híve, egyik vezéralakja méghozzá az 1877-ben született Batthyány Ervin gróf volt. Már gyermekkorában szakítani akart a dologtalan élettel. Vagyonáról lemondva kőműves szakmát akart tanulni. A család fekete bárányként kezelte, külföldi utazásra küldte, hogy fejét kiszellőztessék. Londonban azonban az ifjú gróf megismerkedett az anarchizmus élő teoretikusaival, Kropotkinnal, Malatestával, az osztrák Ramus-zal, akiknek hatása alá került. Vagyonát a mozgalom hazai céljaira akarta fordítani. Lapot indított és bögötei birtokán szabad iskolát létesített parasztjai számára, de a hatóságok betiltották. 1910-ben eladta a birtokot, és megundorodva a pénzhajhász álanarchisták kalandorságától, Angliába települt. Ott halálig, 1934-ig anarchista elméleti munkásságot folytatott.

A baloldali „osztályáruló” arisztokraták közül, ahogy már említettem, Károlyi Mihály gróf volt a legismertebb. Fokozatosan vált radikális demokratává. Az első világháború idején azért küzdött, hogy Magyarország lépjen ki a háborúból. Amikor a Monarchia összeomlott, kézenfekvő volt, hogy az egyetlen demokratikus, de polgári alapon álló párt, a Függetlenségi Párt adja a forradalmi kormány fejét. Ennek pedig legradikálisabb vezetője Károlyi volt. A forradalom azután csak tovább radikalizálta nézeteit. Végül is nem fordult szembe a Tanácsköztársasággal, emigrációja idején pedig szoros szövetségese lett a kommunista mozgalomnak. Újabb személyes tragédiája, második emigrációjának oka, hogy a második világháború után a népi demokráciákban, így Magyarországon is felülkerekedett a sztálinizmus torz, dogmatikus gyakorlata - neki a Rajk-perrel telt be a pohár. Élete végéig házas-és szellemi társa, egyenrangú partnere volt gróf Andrássy „vörös” Katinka.

Sok nevet kellene említeni, akiket társadalmi osztályuk árulónak tartott: Odescalchi Margitot, Pálinkás (őrgróf Pallavicini) Antalt, báró Hatvany Józsefet. Utóbbi élete ugyancsak azt bizonyítja, hogy nemcsak megtagadott osztálya részéről érték elítélő megnyilatkozások, hanem tudatosan vállalt új, nagyobb közössége, a szocialista rendszer dogmatikus vezetői is bizalmatlanok voltak vele szemben. Őt is megalázták, ártatlanul börtönbe csukták.

Fasiszták, nyilasok

A baloldali állásfoglalásnál gyakoribb volt, főleg Hitler hatalomra kerülése után, hogy néhányan inkább jobbra, a fasizmus irányába csúsztak. A legismertebbek közülük Festetics Sándor, Széchenyi Lajos és Pálffy Fidél grófok, valamint Kemény Gábor báró. Érdekes, hogy egyes családokon belül, testvérek között is milyen óriási ideológiai és politikai szakadékok tátongtak.

A Pálffy fivérek közül József és Géza, akik legitimisták és élesen náciellenes gondolkodásúak voltak, a megszállás után aktívan közreműködtek a Magyar Front alapításában és működésében. Fidél viszont szegedi ellenforradalmárból fasiszta lett, a Szálasi-kormány földművelésügyi minisztere. Sokkal árnyaltabb személyiség volt Kemény Gábor báró, Szálasi másik főnemes minisztere. Elkötelezett németbarát, nyilas tevékenysége mellett időnként segített zsidók megmentésében, főleg bátyján, a demokratikus gondolkodású Boldizsáron keresztül, olykor elfogadva Raoul Wallenberg vagy más külföldi diplomata kéréseit. A nyilas arisztokratákat egyébként családi megvetés övezte. Nem hívták meg őket például a népes családok hagyományos nemzetségi összejöveteleire. Így tettek a Festeticsek Sándorral, vagy a Széchenyiek Lajossal.

Az arisztokraták közül leginkább azok jutottak balra, akikben a félelem szülte óvatosság hiánya az általános problémák gyökeres átgondolásának hajlamához, a szó szerinti értelemben vett radikalizmushoz vezetett. Jobboldalivá azok váltak, akiknek anyagi lehetőségei elmaradtak előkelő származásuktól, s az ennek megfelelő társadalmi állástól. Ez a helyzet elégedetlenséget, neheztelést keltett bennük, és az ilyen irigység motiválta gyűlölködés általában a szélsőjobboldali gondolkodás indítéka.

Szent István, az Adria Titanicja

1915-ben készült el a minden haditechnikával felszerelt Szent István csatahajó, amely az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb hajóosztályát képviselte. Évekig a pulai kikötőben tartózkodott hadgyakorlatokon, és a város légvédelmében vett részt. Különös helyzet volt akkoriban az Adrián: ha a Monarchia flottája kifut, az Antant azonnal támad. Viszont ha nem fut, a jelenléte akkor is fenyegető, emiatt az Antant nem merészkedett osztrák-magyar felségvizekre.

1918. június 9-én éjjel indult első bevetésére a Szent István testvérhajója, a Tegetthoff és több torpedónaszád kíséretében. A kísérőhajók feladata az ellenséges torpedónaszádok távoltartása volt. Azaz lett volna, mert másnap hajnalban a Premuda-szigettől délkeletre két olasz „motorcsónak” – úgy tudjuk teljesen véletlenül – felfedezte az osztrák-magyar hajórajt, és kijátszva az őrhajók éberségét 500 méterről két torpedót lőtt a Szent Istvánra. Mi történhetett? Hihetetlen véletlen? Az őrszemek figyelmetlensége? Nem tudjuk biztosan, de óriási hiba volt, hogy a két, szó szerint csónak méretű olasz jármű ilyen közel juthatott a Szent Istvánhoz. Ráadásul lerázták az üldözésükre indult torpedónaszádot és sértetlenül hagyták el a helyszínt – máig az olasz flotta napjaként ünneplik ezt a napot.

A Szent István felborult, majd elsüllyedt. A monarchia népeiből álló, teljesen vegyes nemzetiségű tengerészből 89-en veszítették életüket, köztük 41 magyar. Az 1056 matrózból és 38 fős tisztikarból álló legénység többsége megmenekült. A Szent István kettétört, így ért a fenékre. Orra az iszapba fúródott a hetven méter mély vízben. Ezért, és mert a roncs 90 éve rozsdásodik a víz alatt, fel sem merült, hogy kiemeljék.

Pár hónapja kutatja egy magyar-horvát, katonai és civil búvárokból alakult kutatócsoport az I. világháborúban elsüllyedt Szent István csatahajó roncsait az Adrián. A búvárok a hajótest körül szétszóródott, kiemelhető tárgyakat keresik. Egy korábbi expedíció például tökéletes állapotban fennmaradt Zsolnay porcelánkészletet emelt ki az egyébként nemzetközi oltalom alatt álló hadisírból.

Magas rangú katonák jelenlétében emléktáblát helyeztek el a hullámsírban: „A kötelesség előbbrevaló, mint az élet” – hirdeti a Monarchia flottájának jelmondatát magyar, német és horvát nyelven.

Forrás: NatGeo

Az autózás kezdeti évei

Az első budapesti autó útját óriási csodálkozás kísérte. Le voltak döbbenve a sebességen, az automobil bizony még a szaporán ügető kettősfogatot is megelőzte. Nagy feltűnést keltett, amerre csak járt. Megbámulták és csak néztek, ember hogy képes ekkora merészségre. Az autó forradalmasította az utcai közlekedést. Felgyorsult az élet hirtelen. Míg a pesti gyalogos nagyjából három-négy, a konflis hat, a fiáker hát-nyolc, az autóbusz pedig húsz-huszonöt km-es sebességgel haladt, addig az autó valóságos rakétának számított a maga harmincöt-negyven kilométeres sebességével, már ha tudta volna akkoriban mindenki, mi is az a rakéta.

És mert gyors volt, meg is határozta a forgalmat nyomban, fokozott gyorsaságot diktált. A közlekedés megváltozásával megváltozott az életstílus is. Megjelent tehát egy új életmódelem, ami új kihívásokat jelentett, nem elhanyagolható személyiségformáló hatással. Az emberekben olyan képzetek keletkeztek, mintha az idő gyorsult volna fel, vagy mintha a távolságok csökkentek volna jelentősen.

De ismerkedjünk meg magával az automobillal, nézzük, hogy írt erről Cholnoky Viktor:

„Az automobilt szabályozott robbanás mozgatja. Izzóra hevített kis kazánba, amelybe dugattyú csövének a szádja torkollik, cseppenkint benzin hull alá. A benzin az izzó ércre cseppenve felrobbanik, vagyis cseppfolyós mivoltából légneművé, benzingázzá alakul át. Mivel pedig a benzin légnemű alakban a cseppfolyós térfogatának nem tudom, hány százszorosát foglalja el, természetesen túltelik vele az egész kazán, aminek az lesz a következése, hogy a gáz kikívánkozva, a dugattyút iszonyú gyorsasággal előrelódítja.

A dugattyún levő rúd vízszintes mozgását azután, csuklók és fogaskerekek segítségével, már könnyű mesterség az automobil kerekén kör alakú mozgássá változtatni át. Ez az automobil váza, s ennél a — hogy úgy mondjam — matematikai automobilnál nem sokkal komplikáltabb volt annak a legelső robbanómotornak a szerkezete, amelyet 1885-ben épített és szabadalmaztatott Benz Károly.

Ennek a járóműnek a motorja mindössze háromnegyed lóerővel dolgozott, s mégis körülbelül olyan nehéz volt, mint egy társzekér. Tessék elképzelni egy társzekeret, amelyet olyan konflistó húz, amelyiknek egyik lába le van vágva. Ebből a csigakészségből fejlődött ki az a szörnyeteg, amely ma 140 kilométert képes végigrohanni egy óra alatt. A legelső javítás, amit az automobilon csináltak, az volt, hogy megváltoztatták a motorjának a taktusát. A dugattyú eredetileg két taktust csinált. A gáz kilökte, egy ütem, egy csukló visszatolta, két ütem. Ezt az ütemszámot felemelték négyre, s ma már nem készítenek mást, mint négytaktusos automobilt.

Ennek a vázlatos szerkezete a következő. Érchengerben dugattyú jár fel s alá, és benzingőznek és levegőnek a keverékét szíja be. Amikor a szellentyű, amelyen át a keverék beömlött, bezárul, a dugattyú elindul visszafelé, s összenyomja a keveréket. Abban a pillanatban, amikor el akar indulni visszafelé, a motor gyújtókészüléke tüzel, s a benzingőz felrobbanik, nagy erővel taszítva ki a dugattyút. Amikor ez megint visszatér, a szellentyű már nyitva van, s rajta kiszorul a gáz a szabad levegőre. Ez után a négy taktus után újra kezdődik a munka elölről.

Ez a motor olyan egyszerű, tehát olyan tökéletes, hogy már nem lehet rajta sokat tökéletesíteni. Hogy az alkotórészei lehetőleg könnyűek legyenek, és mégis elég szilárdak, legfeljebb ez lehet a további töprenkedés tárgya. Ezt a műhelyben is ki lehet, sőt papiroson is ki lehet számítani.”

Így aztán az automobil tért hódított, egy idő után szinte maradinak számított, aki idegenkedett a motorizáció gondolatától. Az autó lassan, de biztosan kiszorította a lovakat a fővárosi közlekedésből. Kialakult az autós szubkultúra, az autóval rendelkezők , az autózáshoz kapcsolódó személyes élmények életstílus közösséget hoztak létre. Amikor még kevés volt a gépkocsi az utakon, az autósok felsőbbrendűnek érezték magukat a lovonjárókkal vagy a gyalogosokkal szemben.

Az automobilos kisasszonyok sajátos eleganciával divatot teremtettek, könnyű hosszú sál lebegett utánuk, ahogy autójuk elhaladt a gyalogjárók mellett. Autózni akart szinte mindegyikük, és a szempont a férjhezmenetelükkor is fontos szerepet játszott. Csak magányos, romantikus hölgyek álmodoztak továbbra is a hercegről, aki fehér paripán érkezik. A lányok álmainak netovábbja gazdag úr, a hatalmas autó és a libériás sofőr volt, emiatt aztán rengeteg sofőrtrükk született akkoriban. Az inasok autmobilon közlekedő báróknak adták ki magukat, sikerük biztosítva volt a hölyeknél – persze csak ideig-óráig. Így győzött tehát az autós szubkultúra a lovas szubkultúrával szemben.

Nézzünk be egy pillanatra a Horthy család életébe, hogy viszonyultak ők ezekhez a változásokhoz. A paradigmaváltás náluk is megtörtént, pedig a kormányzó lovak iránt táplált vonzalma közismert volt. Fogata, hátaslovai voltak, fia, Horthy István azonban rögtön a motorizáció lelkes hívévé vált. Kiskorától érdeklődött az autó, a motor, a repülőgép, a motorcsónak iránt. A királyi várban található kormányzói rezidenciában a falakon, polcokon képek, szobrok alakjában, még a ló, főképp a telivér dominált. 1941-ben Horthy Istvánt kormányzó-helyettesnek nevezték ki. Ekkor az ő hivatala is (a pesti rakpartról) a királyi várba költözött. Életmódjának mértékadó szerepét jellemzi, hogy kormányzó-helyettesi kinevezését az autósok klubja, a Királyi Magyar Autós Club az autóstársadalom sikereként fogadta, és ünnepelte. A klub vezetői bíztak abban, hogy az autós életmód ezután még rangosabb szerepet kap majd az állami életben, és abban is, hogy a klub az autósok érdekeit a korábbinál is hatékonyabban tudja majd képviselni.

Az autózás a Horthy-korban tehát beépült a korabeli elit életmódjába; az autós-szubkultúra képviselői a legfelsőbb állami szinten is reprezentálni tudták az autós életmódot. Már az első autótulajdonosok előkelő társaságot alkottak, s a gépkocsi-tulajdonlás presztízse a későbbiekben is megmaradt. Hatsek Béla, egy tehetős műszerész volt az első magyarországi autótulajdonos, akit még a gépcsodák iránti rajongása késztetett autóvásárlásra . Őt követve, Törley József pezsgőgyáros hozatott be személygépkocsit, saját használatra. Az elkövetkező években főképp főurak vásároltak gépkocsikat: Esterházy Miklós, Szapáry Pál és Karácsonyi Jenő grófok . Majd az arisztokratákat követve a magyar gyárosok is az autótulajdonosok soraiba léptek.

Az autó reprezentációs szerepét jelzi, hogy a politikusok szinte velük egy időben kezdtek ismerkedni az új életmód-elemmel. Már 1911-ben megalakult a képviselők automobil klubja. A klubba a képviselőház és a főrendiház tagjai, az ő feleségeik és gyermekeik léphettek be. Az autótulajdonlás a hagyományos elit, az arisztokrácia, a gazdasági elit, a nagypolgárság, s egyúttal a politikai elit életmódjának szerves része lett, s beépült a hagyományos életmódelemek közé. Az első autótúra Szapáry Pál gróf nevéhez fűződik.

Később egyre többen vásároltak autót a felső-középosztálybeli státust jelentő foglalkozások képviselői közül (ügyvédek, orvosok, stb). Az autóvásárlás az elit státuszához való közeledést jelentette a számukra, s egyidejűleg a gazdasági fölzárkózás jelképévé vált. Az autó egyszerre volt státusszimbólum, és a státuszerősítés eszköze. Az autótulajdonos intenzívebben tudott részt venni a társasági életben, így megsokszorozhatta kapcsolatrendszerét.

Az autós szubkultúrát az új tulajdonosok életmódja fokozatosan hatotta át. Az autóvásárlásban és a fogyasztási szokásokban a reprezentációs célok mellett mind inkább érvényesültek gyakorlatias szempontok. Az autók számának növekedésével együtt bővült a megvásárolható típusok köre. Az "olcsóbb" kisautók megjelenésével a gépkocsi jellemezni kezdte a felső- és a középosztálybeli tulajdonosok vagyoni helyzetében megfigyelhető fokozatokat. Az autó státusszimbólummá válik: a társadalmi értékelésben magán viseli azokat a jegyeket, amelyeket tulajdonosai. Akik nem jutottak autóhoz, az autótulajdonosokat gazdag és befolyásos emberek szűk rétegével azonosították. Azoktól az érzésektől, amelyeket az autó birtoklása keltett csak kevesen tudták függetleníteni magukat.

Majtényi György, Cholnoky Viktor írásai nyomán

A halhatatlan festő

1900. május elsejének éjszakáján egy németországi magánszanatóriumban meghalt egy magyar festő: Munkácsy Mihály. Kilenc nap múlva temették Budapesten. Temetése nem a halottnak kijáró gyászszertartás volt. A halhatatlant ünnepelték.

A Hősök terén emeltek díszes ravatalt, a Műcsarnok neoklasszikus homlokzatának hat korinthoszi oszlopa előtt. Szarkofágja tizenöt méter magas katafalkon nyugodott. A két hatalmas, fekete lobogókkal bevont zászlórudat fehérre festett babérkoszorúk koronázták. Két sorban sötétzöld levelű, gömbformára nyesett, egyenes törzsű fácskák álltak őrt. Négy bronztartóban lángoltak és füstölögtek a fáklyák a katafalk körül. Hideg, szeles májusi nap volt.

Jelen voltak a kormány és a hivatalos Budapest képviselői: miniszterek, a polgármester, talpig feketében, cilinderben. A szélben tömjén -és mirhaillat lengett. Fél négykor elindult a temetési menet. Hat fekete takarós, ezüstszerszámos ló húzta a halottaskocsit, a koszorúkat nyolc kocsi vitte.

A város elcsendesedett. A Duna pesti oldalán megálltak a villamosok. Fekete lobogók lengtek. A menet a széles Andrássy útra kanyarodott. Ott elhalkult a lovak patáinak hangos csattogása; az Andrássy utat akkor keményfa kockák burkolták. A hatalmas menet végighömpölygött a sugárúton, Pest büszkeségén, az újgazdagok villáinak kovácsoltvas kerítései a nagyhatalmak konzulátusai előtt, májusi lombok alatt. Az Oktogonon egy harsonás megállította a menetet; balra, a Nagykörútra irányította. Az Erzsébet körút 44. számú házának első emeleti erkélyén egy ősz szakállú úr állt: a magyar irodalom nagy öregje, Jókai Mór. Kalaplevéve nézte az odalent elhaladó menetet. Nők bókoltak, akadt, aki le is térdelt. A Körútról rákanyarodtak a Kerepesi útra, a városi temető felé.

Budapest főútvonalain kigyúltak a fények. A tömeg lassan szétoszlott az ibolyaszínű alkonyatban.

(forrás: John Lukács írásai)
Munkácsy Mihály festménye: Golgota