2009. október 12., hétfő

A vadmacska


....az erdőszélen vezetett az útjuk, egy keskeny ösvényen. Emléki karonfogta a lányát:

- És nem félsz a Bakonytól, hogy mindig zúg?

- Mi itt falun semmitől sem félünk. A kísértetet ismerjük, a bagolyhuhogást megszoktuk, a kéményben lakó öklöndöző öregembert kipörköljük őszidőben, mielőtt a fűtést elkezdenénk. Csupán a vadmacskákat nem szeretem.

Egyszerűen, nyugodtan beszélt Estella mintha tizenhat év óta ez idő tájt mindig az apjával sétált volna az erdei ösvényen. A füle mellett egy hajszál mint egy hosszú vadfű lengett. A kendőjének - vagy nyakának - almaillata volt, mint télen a kamaráknak. Hegyes orrú, magas cipőjében hosszúkat lépett; a cipő orra lépésenként úgy tűnt elő a fodros, fekete szoknya alól, mintha egyetlen szót sem akarna veszíteni a társalgásból.

- Tehát a vadmacskák - folytatta Emléki. - Én még sohasem láttam vadmacskát.

- Valamivel nagyobb, mint a házimacska. A feje és a füle kifejlett, a szeme félelmetes, és úgy tud sírni, mint egy gyermek. Látszólag céltalanul futkosnak ki és be a faodúkba holdas éjszakákon, de ha a vándorlegény megáll, a vállára ugranak. Minden éjszaka egy vadmacska ül az ablak elé, a korhadt ecetfára. Zöld szemével egész éjszaka az ágyamba néz. Miután sem én, sem anyám fegyverrel nem tudunk bánni...ezért kérettük.

- A vadmacska - sóhajtott még mindig regényesen Emléki. - Ha nem tévedek, az anyádat fiatal korában Vadmacskának neveztem, mert gyakran összekarmolt. Vagy talán más volt?...

.... A házhoz értek, amely olyan volt, mint húsz esztendő előtt. A falusi házak nemigen változtatják külsejüket egy-két emberöltő alatt. A kis ajtó ismerősen nyikorgott, mint egy megvénült atyafi, a szomorúfűz ága a földig ért, és a kémén félrebillentette a fejét, mint karosszékben az öregemberek. Ő fekete ruhában volt, mint mindig, hosszú fűzőben, és kis kendőt tartott a kezében, mint azon az olajfestményen, amelyet leánykorában festett róla egy vándorpiktor. A szeme körül pókhálók, mint egy régi ablakon, amelyet nem nyit ki senki. Az arcán a nyugalom, a gond és az emlékezés, mint három jóbarátok üldögélnek őszi délután a dércsípte lugasban. A hangja csendes, mint az őszi szélben az erkélyen kopogó eperfa hangja....

.......Mindig szerettük magát, mint egy tékozló fiút. Tudtuk, hogy egyszer visszatér. Maradjon nálunk, velünk. Ígérem, hogy anyám csendes lesz...és egyszer majd férjhez ad engem.

- Megpróbáljuk.... Itt minden a régi, mint fiatalkoromban. Sokat néztem innen az alkonyt, az ablakból. De a vadmacskát nem látom.

- Ön a vadmacska, apám. Maga ült holdas éjjeleken az ablakom előtt, és engem nézett. Igaz, hogy nézett, rám gondolt, szeretett? Hisz mindig magáról beszélgettünk.

Emléki megsodorta a bajuszát, bár ez nem volt szokása, rezignáltan nevetett, megsimogatta Estella haját.

- Vadmacska vagyok - dörmögte. Télire leöljük a malacot, akit este az udvaron láttam.


Krúdy Gyula: Aranykéz utcai szép napok - részlet

Szeifert Imre festménye: Falusi ház


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése