Rigómamám

Mi emberek úgy gondoljuk, hogy miénk a természet, miénk a kertünk, miénk minden, az állatok meg megtűrt, esetleg szeretett élőlények a közelünkben. Szeretem a kertemet és szeretem az állataimat, de én voltam a betolakodó, amikor kiköltöztünk ide a fővárosból. Nézhettek ijedten a madárkák, ki ez az emberszerű valaki, aki elveszi az otthonunkat? Mi lesz ezután?

Nem történt semmi rossz. Biokertünk van, nem vegyszerezek semmivel semmit sem, óvom a kert tisztaságát, szépségét, hiszen én magam alakítottam ki a két kis maszatos kezemmel, tettem olyanná, ahol minden élőlény az lehet ami, akiknek nem kell félni a pusztításomtól, akikkel békés szimbiózisban tudunk élni egymás mellett, meghagyva egymásnak az életteret.

Sok rigóm van nyáron, most a télen kevesebbet látok.  Főleg feketerigók, de megjelenik időnként sárgarigó is és rengeteg énekesmadár. A hideg beálltával etetem őket, kapnak szotyit, almát, diót bőven, nagyon hideg napokon rizst is főzök nekik, vagy tésztát, ahogy korábban írtam. Mosolygok is  rájuk, mikor fázósan gubbasztanak reggelenként az ágakon és várják a kaját: ugye jó, hogy idejöttem? Most mi lenne veletek?:) Bólogatnak, úgy van az, bizony. Kellesz nekünk.

Így gondolhatta egy szürke rigómama is, aki nagyon különösen viselkedett velem. Több éven át tipegett mindig a közelemben, ha locsoltam, odajött egészen közel, boldog fürdőzést rendezve a vízben. Csak ő volt ilyen kis közeledős, a többi rigó csak nézett bennünket a fákról, vagy a kerítés tetején üldögélve. De ez a kis csöppség azonnal megjelent, mikor kimentem a kertbe és nem tágított mellőlem, míg kint voltam. Tavasz idején tűnt el csak pár hétre, de láttam akkor is, fészeknekvalóval a csőrében repdesett a kerten át, építették a kis kuckót a rigóbabáknak.

Történt egy napon, hogy vizsgákra készülődve a hintaágyban ücsörögtem, tanultam lelkesen, mikor három rigót láttam felém ugrabugrizni. Ő volt az, két kis borzasfejűvel. A lélegzetem is elállt, ez nem lehet igaz. De az volt. Elhozta a családját bemutatni. Az én rigómamám odahozta nekem a kicsinyeit. Ez kész. Teljesen meghatódtam. A picik nem féltek, bíztak az anyjukban, gondolva, ha ő odajön hozzám, nekik sem eshetik bántódásuk.

Nem is esett:) Időben körbenéztem, cicám nem volt sehol, tőlem meg soha egy állatnak sem kellett tartania. Így aztán ott hancúroztak pár pillanatig, majd bátortalan, bizonytalan mozdulatokkal felrepültek a kerítésre, onnan a fenyőágakra, hogy aztán elkezdjék önálló életüket és én ne lássam őket többé.

Mert bizony így volt. Nem tudtam azután már megkülönböztetni őket a többiektől. Rigómamám még jött egy darabig, talán még a következő évben, aztán ő is elment, lejárt a földi ideje biztos. De míg élt, vigyázott rám, a gyermekének fogadott. Mert így volt. Éreztem a figyelmét, a törődését. Nagyon különleges kapcsolat volt, amilyen csak egyszer adódik az ember életében. A fotó csak illusztráció, rigómamát nem fotóztam le egyszer sem, nem akartam őt megzavarni. Úgysem felejtem el:)