EM blogjában olvasgattam Gyimesről és ez eszembe juttatta azt a nyarat. 2002-ben történt, tánctáborban voltunk Erdélyben, Gyimesközéplokon, a Hargita egyik völgyében. A falu völgyi és havasi szórványtelepülés. A szórványok nevei jellemzően pataknevek, melyek egy része az itt elsőként megtelepülő székely családok neveit viseli, például Borospataka, Antalokpataka,Kováspataka. A falu Hidegség nevű része, a Hidegség patak a Bükkhavaspataka, Barackospataka, stb. a Gyimesvölgy legszebb része. Gyimesközéplokon őrzik legjobban a gyimesi csángó hagyományokat, népszokásokat, viseletet, táncokat, énekeket. Lakossága gyakorlatilag színmagyar, gyimesi csángó. Ott rendezik évente a tánctáborokat. Barátaim élnek ott, köztük egy srác, akit a neten ismertem meg. Meghívott, mentem.
Jó volt a tánctábor, élveztem. Néptáncos múltam élvezetessé tette az estéket, a táncházat, jó volt a társaság, remekül szórakoztunk. Sosem feledem az esti borozgatásokat, a helybeliek finom, jellegzetes ételeit, a szeretetüket, ami körülölelt.
Aztán a második héten Laci barátom úgy gondolta, nézzük meg a tengert. Még sosem láttam addig tengert közelről, tetszett az ötlet. Odaadtam az autómat, ő vezetett – nagyon jól és főleg gyorsan – én navigáltam – szintén nagyon jól, egyszer sem tévedtünk el. Meg is állapítottuk, hogy igen jó csapat vagyunk. Négy napot terveztünk Május 1. faluban tölteni.
Rengeteg szabad szoba volt, válogathattunk. Nagyon kellemes úszómedencés szállodácskában vettünk ki szobát, lepakoltunk és irány a tenger. Nem volt túl jó idő. Borongós volt, a tenger szürkén háborgott, nem ilyennek képzeltem. Túl nagy hullámokat láttam, féltem bemenni, de barátom nagyon bíztatott, szerinte remek lesz az élmény. Ugrálni a hatalmas hullámokban fel s alá. Nem akartam gyávának tűnni – mert nem is vagyok az – hősiesen elindultunk egymás kezét fogva, miközben tanítgatott, hogy kell elrugaszkodni, felugrani a hullám tetejére majd vissza és újból. A ritmus a lényeg. A ritmusérzékem jó, de itt valahogy nem működött. Ugyanis nem sikerült úgy ugrálnom, hogy elérjem a hullámok tetejét és levegőt vegyek. Valahogy mindenhol ott volt a víz, nem értem fel a felszínre, kétségbeesett kapálózás lett a vége. Lacit már rég elvesztettem, a bikinim önálló életre kelt, csúszott le meg fel, én meg halálfélelmet éreztem és fogalmam sem volt, mennyit bírok levegő nélkül. Egy-két perc telhetett el, nagyon cudar érzés volt. Aztán hirtelen a parton találtam magam, kivágott egy hatalmas hullám. Mire életem filmje lepereghetett volna előttem, megmenekültem. A bikinim viszont nem menekült meg, a nadrágja nem volt rajtam, elnyelte a tenger, nem is lett meg soha többé. A felsőjét pedig a nyakam köré tekerte a víz, gondolta biztos, ha már ő nem fojt meg, tegye meg a bikini. Anyapucéron rohantam a leterített törülközőnkhöz és vagy fél órán keresztül remegtem az átélt ijesztő élménytől. Laci vígan volt, azt hitte, én is éppen úgy élveztem a dolgot, mint ő. Hát nem. Épp hogy túléltem. Istennek biztos dolga van még velem.
Azóta nem voltam tengernél, nem tudom, leszek-e valaha még, de nem nagyon kívánkozom a nagy vízbe. Megmaradok szeretett Dunámnál, bár ő sem veszélytelen, de tudok vigyázni magamra, tisztelem az erejét, így aztán békében megvagyunk egymással.
Fotó: ebben a házban laktunk. Gyakran megmásztuk a hegyoldalt, ahol a tehénkéim legelésztek. Olyan meredek, hogy mindig azt képzeltem, a tehénkék négy lába nem is lehet egyforma hosszú, kettőnek biztos rövidebbnek kell lennie, hogy ne pottyanjanak le onnan a magasból. De aztán megnéztem őket közelről és teljesen rendben vannak:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése