2009. március 6., péntek

Összetört címerek


Rossz idők jártak az arisztokráciára 1945 után. Magyarország fejlődése szempontjából a Rákosi-féle vezetés legnagyobb bűnei közé tartozott, hogy az arisztokráciát, a főnemeseket vagyis a jó neveltetésük, kitűnő körülményeik miatt igen jó képzett volt vezető réteget nem engedték beilleszkedni. Szellemi tőkéjükre óriási szükségünk lett volna.

Az arisztokraták többsége 1945 után itthon maradt (illetve 45-46-ban visszatért) és a szerényebb viszonyok között is, ha nem is túl nagy örömmel, de késznek mutatkozott az együttműködésre. Nem is az fájt nekik a legjobban, hogy elvették földjeiket, államosították egyéb tulajdonukat, hanem az, hogy nem hagyták őket emberi körülményekhez méltóan élni, nem végezhettek képzettségüknek, tudásuknak megfelelő munkát, és a gyerekeik sem tanulhattak tovább.

A Magyarországon maradt főnemesek többsége – többnyire érthető előrelátásból – már a háború végétől önként tartózkodott attól, hogy rangját, előneveit, címeit használja. Hivatalosan azonban csak 1947 januárjában szüntette meg egy törvény azokat. A nyugatra emigrált magyar főnemesek használták rangjukat, számos világváros telefonkönyvében ott szerepeltek az ismert magyar történelmi nevek. Sokat köszönhetünk Gudenus Jánosnak és Szentirmay Lászlónak, akik évtizedeken át kutatták a magyar arisztokrácia háború utáni sorsát, megpróbáltatásait, hogy aztán végül könyvbe rendezzék a történelmi hűségnek megfelelő dokumentumokat, az egyes családok sorsát követve, de feltétlenül meg kell említeni Szekfű Gyula és Weis István nevét is, akik a történelmi arisztokrácia szerepét tudományos szempontból a legigényesebben és talán a legkritikusabban értékelték.

1945 után a koalíciós időszakban az arisztokrácia politikai megítélése meglehetősen vegyes volt, ámbár egyhangú volt a vélemény, hogy az arisztokrácia vezető szerepe megszűnt. Persze ennek akkoriban egyáltalán nem mondott ellent, hogy a főnemesség demokratikus gondolkodású tagjai, főleg a náciellenes érzelmeiket 1945 előtt aktívan kimutató személyek részt vegyenek az Ideiglenes Nemzetgyűlésben (Dessewffy Gyula, Károlyi Mihály és Teleki Géza grófok).

Az 1948-1949-es fordulat után viszont nemcsak kollektív hanem egyéni értelemben is megpecsételődött az arisztokrácia sorsa. Az arisztokrácia megítélése az arisztokrácián belül sem volt egységes. A legélesebb kritikát az osztályával szembefordult Károlyi Mihály mondta ki. 1946-ban a Valóságban megjelent tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy amíg a nyugati arisztokrácia a XVIII. századtól kezdve fokozatosan demokratizálódott, az elmaradt Magyarország oligarchiája továbbra is feudális jellegű maradt.

A magyar és az angol arisztokráciát összehasonlítva rámutat: bár lényegében Angliában is megmaradtak a döntő osztálykülönbségek, az arisztokrácia az ipari, kereskedelmi világban kénytelen volt sokféle emberrel érintkezni, és nem éreztethette többé korlátlan hatalmát, lassan levetette magáról azokat a hűbéri tulajdonságokat, melyeket a magyar gróf a XX. századba is átmentett. Az anglikán egyház befolyása alatt álló angol úri osztály kevésbé volt merev gondolkodású, mint a katolikus légkörben nevelkedő aulikus magyar arisztokrácia, mely egészen a legutolsó időkig megvetette az ipart, a kereskedelmet, és továbbra is földje hozadékát tékozolta. Még a bankok ügyvitelében sem igen vállaltak szerepet. Az ipar és a kereskedelem ügyeinek intézését a zsidóknak és a sváboknak engedték át, az állami és a megyei hivatalok vezetését pedig leginkább a kisnemesekre, dzsentrikre bízták. De nem lehet elvitatni, hogy az arisztokrácia, a főnemesek kifinomodott ízlésükkel, műveltségükkel nagyban hozzájárultak a művészetek fejlődéséhez.

Károlyi Mihály végkövetkeztetése: az arisztokrácia levitézlett. Ami érték benne volt, az 1940-es évekre mind elherdálta.


„Talán kiemelkedik közüle egy-egy lelkiismeretes ember, de - amíg régente még a legrosszabbak is megőriztek bizonyos méltóságot, kötelezettséget, következetességet, addig – ma az osztály, mint egész nem tudott megállni a lejtőn és a saját, féltve őrzött becsületét is bepiszkolta.”



Írása végén nem kis felindultsággal állítja ki a végbizonyítványt:


„Mi maradt meg az arisztokrácia értékeiből? Semmi. Ők, akiknek még a polgár is ötödrangú lény volt, a végén csak a kispolgári és alvilági SS és hasonló bandák kegyéből éltek. Nem mentség, hogy nem vettek tevékenyen részt az elmúlt két évtized politikájában. Ott álltak a háttérben és sokszor kényes posztokon szolgálták a rendszert Horthytól Szálasiig. Annak az osztálynak, amely önmagát is elárulta, nincs többé létjogosultsága.”


Kemény szavak. Károlyi véleménye még hosszú ideig hivatkozási alap volt az arisztokrata származásúak üldözéséhez. Mindezt bevezetőnek szántam egy következő posztomhoz.

/fotó: a lepusztult Wenckheim kastély Pósteleken/

4 megjegyzés:

  1. Kapásból nem jut eszembe nagyobb ámokfutó országháborító történelmünkből, mint Károlyi...
    Emlékeztek az Utolsó Császár c. Bertolucci filmre? Elég giccs, de az egy jellegzetes jelenet benne, amikor a japánok kegyéből Mandzsukó bábcsászáraként uralkodó Pu Ji egyik húga hazája megszállójának pilótaegyenruhájában parádézik és gonosz tekintettel mondja, hogy "Sanghajt fogom bombázni!"

    Ez volt Károlyi nekünk, magyaroknak és saját osztályának.

    VálaszTörlés
  2. Egyetértek. Nem akartam a posztban túlzottan elmarasztalni, az ítélkezést másra hagytam:) De azért Károlyi történelmi szerepét tudjuk. Sokat ártott nekünk, magyaroknak, bár nem mindig gondolták így államunk vezetői. Viszont a palotája a Belvárosban csodálatos, elvarázsol, ha ott lehetek.

    Láttam a filmet jó régen, alig emlékszem már rá.

    VálaszTörlés
  3. amit Tiarata íra, +áll, érvényes.
    országvesztő volt Károlyi, de nem szimpla alak.
    vesz(t)ett vón a történelmi ország nélküle is, noha tán nem oly mértékbe' s másmennyi áldozattal.

    s azzal se árt tisztába' lenni, hogy mi se vagyunk - +' így utólag se - a megtestesült igazság és jóság

    VálaszTörlés