2009. augusztus 16., vasárnap

A hegy szelleme


Miért nem ereszt a hegyek varázsa, ha már egyszer megtapasztaltuk vonzerejét? Miért nem tudjuk feledni a sziklás ormok látványát, a bódító, mámorító illatát s a csend hangját?

A hegy magával ragad, szinte magába zár. Megunhatatlan és kitörölhetetlen nyomot hagy a lelkekben. Megérzünk ott talán valamit az örökkévalóságból, a Természet hatalmas magasztosságából, ami feltétlen alázatra, csodálatra késztet. Érezzük, hogy a táj uralkodik felettünk, kegyétől függ életünk. Szívünkben remegve kérjük, tartsa távol a sötét fellegeket, védjen meg bennünket mély völgyeiben, szakadékaiban és magas gerincein. S ha nem vagyunk elég tisztelettudóak, könnyen megharagszik ránk a Hegy Szelleme. Félelmetes arcát fordítja felénk és jéggel hűti le önteltségünket.

Ám ha lelkünk szeretetteljes csodával telik, gyönyörű szivárványt rajzol szemünk elé, hogy gyönyörünk fokozódjék. Nagyon hálás a Hegy ha kiérdemeljük. Megannyi meglepetéssel, szépséggel, ajándékkal kedveskedik azoknak, kik fejet hajtva, csöndesen járják birodalmát. Csodákat láthatunk, állatokat-növényeket, ha nyitott szemmel és nyitott lélekkel élünk.

A szív izgalommal telik, s alig hisszük, hogy ilyen boldogság létezik. Szeretnénk örökké maradni. Örökké járni a végtelen hegyek-völgyek láncolatát, amíg csak életünk tart! Kilesni a kedves mormoták családi életét, a zergék kecses mozgását nyaktörő omladékokon, apró növénykék tökéletességét, beszívni semmihez sem fogható illatukat.

Nézni-nézni és látni! Menni új élmények után – és talán menekülni attól, ami valahol, talán nem is ezen a világon vár ránk, valahol, valószínűtlen messzeségben…

Elfelejtjük a hétköznapok apró-cseprő idegőrlő kis ostobaságait, mert itt minden olyan nagy, magas, és mi gondjainkkal együtt olyan aprók vagyunk, hogy szinte csodálkozunk, miért nem nyomott még agyon egyetlen szikla sem. Hogyan létezhetünk ilyen roppant hatalom uralma alatt?

És ekkor végtelen jóérzés árad szét testünkben. Az érzés, hogy jó úton járunk, nem kell félnünk semmitől, a Hegy Szelleme mellettünk van és segít. És addig nem is veszítjük el, amíg le nem térünk a helyes útról. Később, mikor ólomsúlyú szívvel kilépünk a hegyek ölelő karéjából, ez a bíztató érzés elkísér és örökké hívogat. Kicsinyes világunkban, lent a porban elég egy apró jel, egy illat, egy kép, ami felidézi a magasztos tájat – és a Hegy Szellemét ismét magunkban érezzük. Szívfacsaróan hív, vonz, szólít, hogy térjünk vissza, szükségünk van rá. És mi – nem mehetünk…

Már-már fizikai fájdalom az ellenállás. De maradnunk kell. Szólít a kötelesség is, melynek erősebb, szigorúbb, követelőbb a hangja. Nincs menekvés.

Ha kell, életünk végéig képesek vagyunk reménykedni és hinni benne, hogy még visszatérünk. Elhitetjük magunkkal, mennyire szerencsések vagyunk így is, hogy egyáltalán járhattunk ott és megtapasztalhattuk a kézzel fogható életet. Ebből táplálkozva kellene élnünk az elkövetkezendőkben – de mégsem volt elég. Kell a megerősítés, az újabb átélés. Úgy érezzük, nem tudunk enélkül tovább élni.

És mégis… Holnap is felkelünk és azután is, meg azután. De a remény egyre halványabb, a szívünk egyre keserűbb és lassan beletemetkezünk valami lényegtelen, álságos hétköznapi dologba, amivel lényegében sem magunknak, sem másnak nem használunk. Mégis úgy érezzük, többet érünk, ha valamit, akármit csinálunk. Ha a nap – ha keservesen és unalmasan is -, de munkával, gürcöléssel telik. Hiába nincs időnk gondolkozni, újra álmodozni és édes terveket dédelgetni. Hiába a hajtás, a zaklatottság. És hiába a kevéske pénz, amit összegürcöltünk – már nem boldogít. Az is csak addig ért valamit, ameddig nemes célért gyűjtögettük. Most már, hogy elszállt az utolsó reménysugár is, minek a pénz? Minek az élet vágyak nélkül?
Értéktelen, gépies, természetidegen az ilyen lét. Fabatkát sem ér.

Eljátszunk a gondolattal: mennyivel más lett volna, ha korábban többet küzdünk az álmainkért. Ha nem állunk be a sorba, nem hajtunk fejet és ellenállunk!.Nem kellett volna hagynunk, hogy szépen becsomagolt üres szavakkal elcsábítsanak az ördögi körbe, a tiszta, egyenes út helyett. Miért is voltunk olyan vakok?! De ebben a pillanatban felgyúl egy szikra…

A hit szikrája.

Hiszen a hitet nem vehetik el, nem vásárolhatják meg tőlünk. Hittel minden megvalósítható. Legszebb álmaink, vágyaink, ábrándjaink.

Én megtettem. Valóra váltottam legszentebb álmaimat, elköltözöm a Hegyre. Fel, jó magasra, a Vár tövébe. Hihetetlen energiák közelébe. Találtunk egy kertet, egy hozzánk illő házat, és a ház, a növények, a gyümölcsfák szívesen fogadtak. Hazaérkeztünk. Csomagolunk lelkesen és szombattól már nem kell eljönnünk onnan soha többé.

forrás: Posta Imre blogja

5 megjegyzés:

  1. kösz s sziep nyarat
    x i t stb.

    VálaszTörlés
  2. http://sztandit.blogspot.com/2008/09/palsti-ivnka-kria-csbrg-vra-1kor.html

    http://sztandit.blogspot.com/2008/06/erdei-t-t-fk-kzt-clja-kdbe-vsz-vgin.html

    VálaszTörlés
  3. Lassan vége a nyárnak sajnos, bár itt a Bakonyban ma csodálatos az idő. Most lett netem, pár perce:) Tegnap költöztünk. A ház még nincs kész, talán még két hétig is kupi lesz körülöttünk, de megéri. Minden jót nektek is!:)

    VálaszTörlés
  4. Találgatja:) Hamarosan írok bővebben.

    VálaszTörlés