2010. március 24., szerda

Virágpor, a házasságközvetítő


Nem győzöm csodálni a természetet. És ezzel együtt persze óvni is mert tudom, minden apró élőlénynek, növénynek, állatnak, mikrolényeknek mennyire fontos szerepük van. Hatással vagyunk egymásra, szimbiózisban élünk és nem is tudunk élni egymás nélkül.

A virágpor meg aztán maga a csoda. Azt mondják, hogy a távolság megöli a szerelmet, vagyis óriási galibák okozója. Nahát. A virágpor az meg olyan, hogy hatalmas távolságokból is összeboronálja a szerelmeseket. Mint nálam Horányban. Csak egy szem cseresznyefám volt, mégis mindig bőven termett, mert valahol volt egy másik. Tudja jól a természet, mit csinál. Vagyis az evolúció nagy trükkje a megporzás volt, az ismeretlenek távházassága.

A mohák máig az esővízzel küldik el közeli társaikhoz hímivarsejtjeiket, ahogyan más kezdetleges növények is tették – ám ehhez nedvességre volt szükség. Így csak azokban a nyirkos zugolyokban maradhatott fenn a vegetáció, ahol a víz megbízhatóan közvetített a nemek között, és a csupasz földfelszín jórészt barnán virított.

Az első virágporszemcsék még sima felszínű, apró bolygókhoz hasonlítottak, melyek egy viharos univerzumban sodródnak – ám idővel az evolúció díszes fegyverzettel szerelte fel őket. A fehér here nektárja a méhek fontos tápláléka, ahogyan fehérjedús pollenje is. Van is a kertemben bőven, és még szórok el magot most tavasszal is. Jöjjenek csak a méhecskék. Úgyis bajban vannak szegénykék, valami nagyon pusztítja őket. A kerti selyemmályva virágpora nagyon különösen száll tova, tüskéivel a madarak tollazatába kapaszkodik.

Telt-múlt az idő, majd több mint 375 millió esztendeje a növények egyik evolúciós ágában magvak és virágporszemek alakultak ki – s ezzel minden megváltozott. Ne kerteljünk: a virágpor, avagy pollen nem egyéb, mint növényi sperma. Minden egyes pollenszemcsében két-két hímivarsejt lapul. Ezeket közös, gyakorta aranysárga színű burok, pollenzsák veszi körül, amely óvja és szállítja őket.

Talán azért göngyölődik befelé a díszbirs pollenjének felülete, hogy az alkalmas virágra hullva szaporán magába szívja a nedvességet. „Ha gyorsan veszi fel a vizet, hamarabb képződik pollentömlő is. Ez pedig fontos a megtermékenyítés szempontjából” – magyarázza a képet készítő svájci Martin Oeggerli.

Évmilliókon át telt-múlt így az idő, s a szél egyre csak hordta a pollent a türelmes bibékhez, mígnem bekövetkezett egy újabb fordulat, Loren Eiseley természetbúvár szavaival „egy néma, de heves robbanás”. Az evolúció ismét újított egyet: a növények sziromleveleket fejlesztettek, s magvaik már a termés belsejében fejlődtek ki. Ezek a „zárvatermők” sikeresebbek lehettek, hiszen magkezdeményeiket magház óvta (utóbb abból alakul ki a növény termése-gyümölcse), sziromleveleikkel pedig magukhoz csalogathatták a tollukon, bőrükön, bundájukon esetleg virágport szállító állatokat. Azok pedig már megbízhatóbban hordták virágról virágra a polleneket, mint a szél – előnyben részesítve a feltűnőbb szirmú növényeket.

A virágok ezért tarkább színekben kezdték kelletni magukat, s a csábítás édes trükkjeként már nektárt is termeltek. Ezrével jöttek rá az éhes látogatók! A mézevő madarak és kolibrik hosszú csőrt, a lepkék, méhek, legyek hosszú szívó szájszervet, egyes denevérek a testhosszuk duplájára kinyúló ragacsos nyelvet fejlesztettek, hogy hozzáférjenek a növényi nektárhoz.

Micsoda világ, és mindez a miénk. Ha vigyázunk rá, a miénk is marad. Hát vigyázzunk.

forrás: NatGeo

2 megjegyzés:

Antoine de Saint-Exupéry: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz. Taníts meg a kis lépések művészetére! Tégy lelemény...