2009. február 17., kedd

Felhők alatt halkan suhanunk



De jó is volt. Jó csapatunk volt, csupa fiatal srác, csaj na meg egy reptéri Uaz. Kalandosak voltak az utak nagyon. Hajnalok hajnalán találkoztunk a budaörsi reptéren, bepakoltuk az autóba az összehajtogatott ballont, gondolát, gázpalackokat meg magunkat. Mindig négyen voltunk, kettő repült kettő pedig a ballont követte az Uazzal, hogy meg is találjuk, amikor földet ért. Nagyon izgalmas játék volt.


Felváltva működött a csapat, hol követők, hol repülők voltunk. Nagy élmény volt repülni. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint némán siklani a fák felett, fölöttünk az ég, alattunk az erdő a vadakkal, a falvak a kutyákkal, akik csak nézték azt a hihetetlenül nagy furcsa tárgyat a magasban, még csak el sem szaladtak, nem is ugattak, tátott szájjal bámulták a csodát, ahogy az emberek is.

Akkoriban még az embereknek is szokatlan volt a látvány, hallottuk, ahogy a falusi asszony kiabált be a párjának " hé apjuk gyere mán, nédd, mi van ott, valami léggömb a' de hát embörök vannak benne!" Különös élmény megfigyelni az erdőt, a tájakat. Legjobban szerettem alacsonyan repülni emiatt, de mentünk magasabban is, ez tény, onnan más a világ. Szabad vagy, repülsz, mint a madár, a gondola a derekadig ér, a látványt semmi sem zavarja, a néma csendet csak a lángoló gáz hangja töri meg időnként, de nem zavaró. Arra szállunk, amerre a szél visz bennünket, csak a leszállást lehet segíteni egy tépőzáras rés megnyitásával, amivel fokozatosan kiengedjünk a meleg levegőt.

Na, a földet érés sem volt semmi. Jó pilóta kellett, különben a ballon húzta maga után a gondolát, ami pattogott ide-oda, komoly térd- és egyéb sérüléseket is lehetett szerezni. Pár kék folttal mindig megúsztam, de az szinte kötelező volt:) Nem, nem számított semmit sem, annyira király volt az élmény. De szép is volt, maradandó emlék.

Voltunk egyszer egy nemzetközi bajnokságon. Nem repültem, mert máshol volt rám szükség, tolmács voltam és kereső, nagyon jól tudtam tájékozódni, mindig megtaláltam a földet ért ballont. Volt egy éjszakai keresés, na, az nagy kaland volt. Délután feltámadt a szél és a ballont igen messzire sodorta, engem küldtek és egy srácot a megkeresésükre. Ő vezetett, én figyeltem, kerestem és navigáltam. Ráment a délután, az este és akkor besötétedett. Nem tudtuk, tudnak-e világítani, vagy legalább valami tüzet csinálni, hogy jelezzenek nekünk. Úttalan utakon mentünk, erdőben főleg, nem volt könnyű az Uazzal haladni, de végül megláttunk a távolban egy kis pislákoló fényt, ők voltak. Egy német csapat, még a nevükre is emlékszem. Húúú, de megörültünk egymásnak. Nem is kezdtünk el bepakolni, dumálgattunk, nevetgéltünk miközben majdnem éhen haltunk, előző reggel óta nem ettünk egy falatot sem.

Hajnalodott, mikor visszaértünk a szállodába. Jólesett, hogy gondoltak ránk. Mindenki aludt már rég, és aludt még, de kajacsomagok vártak bennünket, neki is láttunk a társalgóban egyből. Így elmesélve talán nem is túl izgalmas és szemléletes, de nekünk akkor az volt. Remek dolog volt ballonozni és igazi sport. Mára már nyilván betört oda is a technika, lényegesen könnyebb lehet a keresés és megtalálás a mobiltelefonok világában. Viszont a repülési lehetőség meg lecsökkent, mi sportként űztük, a maiak meg nyilván fizetnek érte, vagy szponzorálják őket, nem tudom, hogy megy ez. Mindenesetre elmondhatom, hogy jó időben voltam jó helyen.



(Fotó: Ed Siegel)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése