2009. február 22., vasárnap

A pénz nagymesterei


Vissza kell nyúlnunk a múltba, ha meg akarjuk érteni a világunkban most zajló pénzügyi folyamatokat. Ismernünk kell a bankok, különösen a nemzetközi bankok praktikáit legalább alapfokon. A nemzetközi pénzemberek célja nem kevesebb, mint a pénzügyek irányítása általi világuralom. Honnan kapják a kormányok óriási pénzösszegeiket? Java részük természetesen adóból származik, de a kormányok gyakran költenek többet, mint amennyit polgáraiktól behajtani akarnak vagy tudnak, és így kénytelenek kölcsönt felvenni. Államadósságunk minden forintja után kamatot kell fizetnünk.

Az emberek sokáig azt hitték, hogy a kormány, államkötvények formájában a lakosságtól kölcsönöz. A valóságban ez csak az ország adósságának egy kis töredéke. A nemzetközi bankokként ismert óriási pénzintézetek birtokában van a kötvények legnagyobb része.

A nemzetközi bankárok évszázadokon keresztül nagy hasznot húztak királyok és kormányok pénzeléséből. Miféle biztosítékot kaphat az ember egy királytól vagy kormánytól? Mi lesz, ha a király egyszerűen lefejezteti a pénzét követelő bankárt?

Stuart Crane közgazdaság professzor megjegyzi, hogy két lehetőség van királyi és kormánytartozás behajtására. Ha egy vállalat nagy összegű kölcsönt vesz fel, a hitelező, befektetésének megóvása miatt beleszólást nyer a cég irányításába. Egy vállalathoz hasonlóan, a kormány sem kaphat kölcsönt anélkül, hogy hajlandó lenne lemondani függetlenségének egy részéről. Tehát a különböző országoknak milliárdos hiteleket nyújtó nemzetközi bankároknak jelentős beleszólásuk van az adós országok politikai ügyeibe.

De a hitelezők egy esetlegesen helytelenkedő király elleni legfőbb fegyvere, hogy az ellenségeit is támogathatják. Tehát ha a királypénzelő üzletben akarunk maradni, tanácsos, hogy mindig kéznél legyen egy-két ellenség, aki kész a király elmozdítására. Ha nincs ellenség, gyorsan keríteni kell egyet.

A híres Rothschild család volt a király-finanszírozó tevékenység legkiemelkedőbbje. A családalapító Mayer Amschel Rothschild (1743-1812) egyik fiát otthon tartotta, hogy a frankfurti bankot irányítsa, a másik négyet pedig elküldte Londonba, Párizsba, Bécsbe és Nápolyba. A 19. században a Rothschildok hihetetlenül meggazdagodtak az egymással háborúzó országok finanszírozásából, de róluk részletesebben majd a következőkben írok.

Ha visszatekintünk a 19. század Európa háborúira, azt láthatjuk, hogy azok mindig hatalmi egyensúly létrehozásával értek véget. A kialakult új erőegyensúly a londoni, párizsi vagy bécsi Rothschild-ház köré csoportosult. Úgy rendezték az egyes országokat, hogy ha bármely király nem a megfelelő irányvonalat követte, azonnal háború tört ki, aminek kimenetelét a pénzügyi támogatás döntötte el. A háborúzó országok adóssághelyzetének vizsgálata általában megmutatja ki volt az, akit büntetni kellett.

A Rothschildokat és a főbb nemzetközi bankárokat jellemezve Dr. Quigley elmondja, hogy azok több tekintetben eltérnek a közönséges bankároktól. Ők nemzetköziek, közel állnak a kormányokhoz és főképp államadósságban vannak érdekeltségeik. Minthogy az államkötvények a nemzetközi bankbirodalom alapkövei, e bankoknak mindig is az volt az érdeke, hogy a kormányokat hitelek felvételére ösztökéljék. Minél nagyobb az adósság, annál nagyobb a kamat. Semmi nem adósít el úgy egy országot, mint a háború. Nem szokatlan a nemzetközi bankárok részéről, hogy egy háború mindkét oldalát támogassák. Az amerikai polgárháború alatt például, a Rothschildok amerikai ügynöke, August Belmont, Északot finanszírozta, a Rothschildokkal rokonságban álló Erlangerek pedig Délt.

A háborúk és forradalmak a kormányok fölötti hatalomra törekvő bankárok fontos eszközei, de a befolyás igazi kulcsa a pénzügyek kézbekaparintása. Könnyűszerrel irányíthatunk egy olyan kormányt amelyik adósunk. A hitelező abban a helyzetben van, hogy kiváltságokat követelhet. A pénzszűkében lévő kormányok pénzügyek, ásványkincsek, szállítás feletti kizárólagos jogokat adtak hitelezőiknek. A nemzetközi bankárok természetesen a nemzet pénze feletti ellenőrzés előjogára vágytak a legjobban.

Végül is a nemzetközi bankárok Európa központi bankjainak tényleges tulajdonosaivá váltak. Az angol, francia, német nemzeti bank nem állami tulajdonban volt, mint azt legtöbben képzelték, hanem bank-monopóliumokéban. Amint azt Reginald McKenna, a Midland Bank elnöke, megjegyezte : „Egy ilyen rendszerben a hitel és a pénz teremtői és kibocsátói irányítják a kormány politikáját és tartják kezükben a nép sorsát.”


A nemzetközi bankárok saját embereiket tették az európai központi bankok vezetőivé. Quigley professzor így ír erről : „Nem szabad azt gondolnunk, hogy a világ központi bankjainak vezetői önmagukban különösebb hatalmat jelentenének a pénzügyi életben! Ők inkább csak az országaikban uralkodó beruházási bankárok ügynökei. E bankárok ültették őket hivatalukba és módjukban áll, hogy bármikor elmozdítsák őket. A világ pénzügyi hatalma a beruházási bankárok (nemzetközi vagy kalmár bankároknak is nevezik őket) kezében van, kik a színfalak mögött, be nem jegyzett magánbankjaikban húzódnak meg. E bankárok nemzeti befolyása és nemzetközi együttműködési hálózata sokkal hatalmasabb (zártkörűbb és titkosabb) mint a központi bankokban ülő ügynökeiké.”

1929. október 24-én elszabadult a pokol. Az Egyesült Államok Megoldatlan Pénzügyi és Politikai Gondjai című könyvében, William Bryan a következőképpen írja le mi történt :

„Amikor minden készen állt, New yorki hitelezők visszavonták azonnali-hívásos kölcsöneiket. Ez azt jelentette, hogy a tőzsdeügynökök és ügyfeleik kénytelenek voltak eladni részvényeiket, hogy kifizethessék tartozásukat. Ez természetszerűleg tőzsdei bukást és országszerte bankok csődjét eredményezte, mert az uralkodó körön kívüli bankoknak ekkor igen nagy összegű, ügynök-kölcsön kibocsátásaik voltak és a betéttel rendelkezők is egyszerre mind a pénzüket követelték. Annak ellenére, hogy a törvény szerint kötelessége lett volna rugalmas fizetőeszközt fenntartani, a Szövetség Tartalék semmit sem tett a helyzet javítására.”

A pénzüket részvényekbe fektetők — beleértve a legtöbb tőzsdeügynököt és bankot is — óriási összegeket veszítettek, de a bennfentesek egy centet sem. Ők akkorra már kiszálltak az üzletből. A dolgok valós állását ismerők előtt Paul Warbur egyik megjegyzése volt a végszó az eladásra. 1929 március 9-én jelent meg Warburg figyelmeztetése a Financial Chronical-ban :

„Ha megengedjük, hogy a zabolátlan spekuláció orgiái túl messzire menjenek, elkerülhetetlenül összeomlásba sodródunk, ami egy egész országra kiterjedő, általános válságot fog eredményezni.” Az ügyesebbek később az összeomlás előtti ár egy tizedéért tudtak részvényeket venni.

Minden észszerűségnek ellentmond az a feltételezés, hogy a ’29-es bukás véletlen vagy ostobaság következménye volt. Az inflációs politikát és a részvények árát felhajtó hírverést ösztönző nemzetközi bankároknak túl sok nemzedéknyi tapasztalata volt ahhoz, hogy csak úgy belecsöppenjenek egy gazdasági világválságba.

Louis McFadden, a Ház Bankügyi és Fizetőeszköz Bizottságának elnöke, megállapította : „A válság nem volt véletlen. Egy alaposan kigondolt esemény volt. A nemzetközi bankárok reménytelen helyzetet idéztek elő, hogy azután mindannyiunk uralkodói lehessenek."

Most pedig valami nagyon hasonlót, csak súlyosabbat élünk át. Túlnépesedett a bolygónk, el kell pusztítani az emberiség felét a túlélés érdekében. Tetézve mindezt energiaválsággal, klímaváltozással, társadalmi- és szociális válsággal.

(Forrás: Gary Allen) folytatom

2 megjegyzés: