Mesélek valamit

Sokszor érzem úgy, hogy itt már jártam, ezt már láttam. Biztos ti is voltatok így ezzel. Deja vu. Az egyik legkülönösebb ilyen érzés a kastélyokhoz fűz. Rajongok a kastélyokért. Lenyűgöz szépségük, impozáns méretük és az ismerős érzés, ha kastélyt látok: éltem már ilyen helyen.

Szeretem a kastélyokról szóló könyveket. Kedvencem a Kastélyok és mágnások, avagy az arisztokrácia világa a századvégi Magyarországon. Eredeti fotók vannak a könyvben, ha lapozgatom úgy érzem, hogy bejárom a kastélyt magát kívül és belül, az előcsarnokot az ősök portréival, végigsétálhatok a termeken, a szalonokon, megnézhetem az ebédlőt, a könyvtárat, a dolgozó- háló- és gyerekszobákat, táncolhatok a bálteremben. Beindulhat a fantáziám. Elképzelem a forgatagot ahol románcok szövődnek, látom az arcokat és álarcokat, a mosolyt és a gőgöt. De látom a családi zenélést, a karácsonyi ünnepeket is.

Milyen lány lehettem vajon? Okos kis tudorka, akit alig lehetett előcsalogatni apja könyvtárából? Vagy nagyon szép, akinek a kezéért versengtek a környék hercegei? Vagy fiús kis csavargó, aki elszökött a cselédekkel játszani, imádta az állatokat, képes volt naphosszat lovagolni vagy a kutyáival hancúrozni? Talán onnan hoztam az állatszeretetemet és a felelősségvállalás, gondoskodni tudás képességét? Vagy mindenből egy kicsi ? Végül is úgy lenne igazságos:)

A visszatérő érzés. Vonulok le a lépcsőn földig érő ruhában, óvatosan magamhoz emelve a ruha selymét, hogy ne akadályozzon a mozgásban. Jobb kezem a lépcső karfáján, érzem a márvány hűvösségét. Hajamat húzzák a csatok, ahogy ügyetlen kezek feltűzték, igazgatom, miközben lent már várnak a vacsoránál vagy a mulatságban, ki tudja? Figyelő szemek kísérnek, míg le nem érek.

Különös, nagyon különös. Visszatérnek az emlékek egy fotót látva, vagy ha egy kastélyszerű épületben vagyok éppen. Sok ilyen van a fővárosban. Elhoztam az érzést ebbe az életembe is. A kastélyt persze nem, de az nem is számít. Új élet, új jelmez. Immár kastély nélkül.