2009. április 2., csütörtök

Ferenc Ferdinánd


(Dr. Elba Odescalchi Sándor herceg visszaemlékezései, 2. rész)


Amikor 1914. március 23-án megszülettem a budai Várban, ragyogó tavasz volt. Virágzott a som, az utcákon illatos ibolyát árultak és apám mandulafagallyakkal díszítette anyám szobáját.

Hazánk a hatalmas virágzó Osztrák-Magyar Monarchia, Európa egyik legnépesebb és leghatalmasabb birodalma, Ferenc József a császár és a király, a pápa után a világ első uralkodója, és a kor a belle époque.

Keresztelőmre négyesfogaton vittek a budavári Nagyboldogasszony Koronázó Főtemplomba, ahol Nemes Antal püspök keresztelt. Szülőim olasz rokonunkat, Albertoni Muzio grófot, a máltai lovagrend lombardiai tartományfőnökét kérték fel keresztapának, de ő röviddel születésem előtt meghalt, így nagyatyám, Erba Odescalchi Hugó herceg lett keresztapám. Keresztanyám, Inkey Kálmánné aranypénzekből kis gúlákat rakott a főoltár minden sarkára. Én sárga selyem és brüsszeli csipke pólyában voltam, de erről mit sem tudok. És az élet megtanított, hogy a selyem és a csipke csak látszat: alatta egy síró gyermek van.

A keresztségben Sándor József Innocent neveket kaptam, Sándor Elba Odescalchi őseim ilyen nevű tagjai után, József apámról, és Innocent XI. Ince pápáról. Keresztanyám egy igen szép szecessziós stílusú ezüstkészletet adott nekem és tíz darab húsz koronás aranypénzt tett be nevemre a takarékpénztárba, hogy ha majd nagy leszek, kamatos kamatokkal felvehessem. Anyám családjának egyetlen leszármazottja lévén, több oldalról nagy örökségek néztek rám, mint aki majd az Erba Odescalchi házat folytatja. És szülőim azt remélték, hogy egyszer a virágzó nagy birodalom vezetői között lesz a helyem.

De mikor még csak három hónapos voltam, 1914. június 28-án két lövés dördült el az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Sarajevóban, és Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös és felesége, Hohenberg Zsófia hercegnő holtan roskadtak össze autójukban. Ezzel a két lövéssel lezárult a belle époque, egy hónappal később kitört a háború Szerbia ellen. A háborúba napok alatt annyi ország lépett be, hogy annak a világtörténelemben először a világháború nevet adták a történészek. És ebben a világháborúban elpusztult az Osztrák-Magyar Monarchia, a cári Oroszország, a német császárság és a török szultánok birodalma.

Sok évvel később, stockholmi hazátlanságunk első éveiben, mikor szinte semmink sem volt, ami családjainkra és régi életünkre emlékeztetett volna, sikerült vásárolnom egy plakát nagyságú képet Ferenc Ferdinándról, egy festmény színes reprodukcióját, melyet halála után nyomtathattak, gyászkerettel és aláírásának reprodukciójával. Úgy terveztem, hogy feleségem szobájába teszem berámázva, mint családjának egy tagját. Nem lett belőle semmi, mert látni sem akarta. Kinézése valóban nem volt megnyerő, és egyike volt a dinasztia azon kevés tagjának, ki nem volt népszerű. Apám sem szerette. Halála után találtam apám könyvei közt egy panegyrikus életrajzot róla 1914-ből, a Pacséry nevű szerző alázatos ajánlásával apámhoz. Sorai után apám szabályos, szép rond-írásával ez állt: „érdemtelenül jutottam e könyvhöz. Én Ferenc Ferdinándot egy korlátolt embernek tartottam, ki még halálával is pusztulásba döntötte a szép Monarchiát”. Egy történelmi személyt, aki lebukott a színről, mielőtt szerepét eljátszhatta volna, nehéz megítélni. Céltalan a múlt valamelyik szereplőjével kapcsolatban azt kutatni: mi lett volna, ha tovább élt volna.

Ferenc Ferdinánd nem szerette a magyarokat. Mikor magyar képviselők azt kérték, hogy a hadseregnek Magyarországon magyar legyen a vezényleti nyelve, Ferenc Ferdinánd ellenezte. Azt mondta, hogy 68 német szó elég ahhoz, hogy valaki katonai szolgálatát teljesíthesse. Ennyit mindenki megtanulhat a hadsereg vezetésének egysége érdekében. A német Fugger hercegné emlékirataiban leírja, hogy mikor férje katonai szolgálata miatt egy soproni huszárezrednél Magyarországon éltek, egy bált, melyen Ferenc Ferdinánd is megjelent, szokás szerint csárdással nyitottak meg. Ferenc Ferdinánd hallhatóan mondta a körülötte ülőknek, hogy meg fogja tiltani ezt az „ostoba” táncot. Mikor pedig apám, mint ezredparancsnok Nagykanizsán a Rákóczi-induló lelkesítő hangjaival vonultatta el ezredét a trónörökös előtt, ő ezt rebellis tüntetésnek értelmezte és az apámat rögtön nyugdíjaztatni akarta.

Mint magyar, gyermek- és ifjúkoromban ezek ellenszenvessé tették számomra Ferenc Ferdinándot. Később sok mindent másképp láttam. A trónörökös nem volt megnyerő ember, de kötelességtudó, vallásos, családszerető, jó férj és apa, és igazságosságra törekedett. Egy sok nemzetből álló birodalom trónjának örököse volt, de látta, hogy ebben a birodalomban csak két nemzet és nyelv viszi az uralkodó szerepet, az osztrák és a magyar.


Feleségének nemzete, a csehek, kiknek történelmi múltja nem kevésbé régi és dicső, a lengyelek, a horvátok, kik a török háború súlyát legkeményebben szenvedték évszázadokon át, a szlovénok, szlavónok, bosnyákok, szlovákok, rutének és a szláv népcsalád többi tagja, kiknek száma a Monarchiában nagyobb, mint a magyaroké, nem játszottak hasonló szerepet, és ezért elégedetlenek. Szerinte a magyarok befolyása túl nagy volt, és mikor Magyarországon magyar vezényleti nyelvet és egyéb engedményeket követelnek, azt hiszik, hogy Magyarország huszonegymillió lakosa csupa magyar nacionalistából áll, holott legalább nyolcmillió magyar állampolgár anyanyelve nem magyar.

És arról, hogy Magyarország románlakta területein román, szlováklakta területein tót, rutének részére rutén s a többi legyen a vezényleti nyelv, a magyar képviselők hallani sem akarnának. Ők a „harmincmillió magyar”-ról álmodnak (Rákosi Jenő), értve ez alatt, hogy a más nemzetiségűek éppúgy magyarrá lesznek, mint Petőfi Sándor, a szerb kocsmáros és a tót cseléd fia, a legnagyobb magyar nacionalista költő, és mint nagyon sok más nem magyar eredetű család, ezek között mi is.

Ferenc Ferdinánd biztosítani akarta a Monarchia egységét és jövőjét, és ezt úgy látta elérhetőnek, ha az osztrák és a magyar mellett a szláv nemzetiségűeket is államalkotó nemzetté emeli: dualizmus helyett trializmus. Mióta Magyarországon kívül élek és más látókörből nézem a világot, Ferenc Ferdinándnak ezt az elgondolását helyesnek tartom. A nemzeti és nyelvi elkülönülés gondolata a múlt században kezdte diadalútját Európában, mikor a Habsburg Birodalom már több évszázados, és nem valamelyik nemzetre épített valóság volt. Minthogy a magyar nemzet volt az, mely legrégebben követelt nemzeti szuverenitást, Ferenc József az idők szelleméhez vélt alkalmazkodni, mikor a kiegyezéssel az Osztrák Császárságot Ausztria-Magyarországgá változtatta. De a magyarok kiemelése csak még jobban elkeserítette a többi, fel nem emelt nemzetiségeket, annál is inkább, mert a magyarok ezek törekvéseit nem támogatták, sőt ellene voltak.

A szláv népek felemelésének gondolata Ferenc Ferdinándnak az életébe került. Az orosz pánszlávisták féltették befolyásukat a többi szláv népre. Ha a Monarchia keretében a szláv népek is főszerepet kapnak, senki sem fog többé az orosz szirénhangokra hallgatni, hiszen egy sokkal magasabban álló európai birodalom egyenrangú tagjai. Ezért dolgozta ki az oroszok által inspirált szerb Narodna Ohrana a tervet, hogy a szlávbarát trónörököst el kell tenni láb alól. Hogy sikerült volna-e a trializmust keresztülvinni, és hogy ezután a Monarchia lakossága elégedettebb lett volna-e, nem tudhatjuk, mert erre sohasem került sor. A trónörököspár meggyilkolása olyan kihívás volt, melyet nem lehetett szó nélkül hagyni.

Ferenc József 84 éves volt, és sohasem volt hadvezér. Örökösét hihetőleg nem is különösen szerette, és a háborúkból hosszú uralkodása alatt keserű leckéket kapott: elég a véres solferinoi, később pedig a königgrätzi csatavesztésekre gondolni, melyek után jelentős veszteségekkel békét kötött. Most sem akart háborút. De a fejlemények egymást követték, a német császár biztosította támogatásáról, ugyanígy a török szultán is. A szövetséges Itália, Románia és Bulgária ugyan nem kívántak vele együtt háborút kezdeni, de egy hónapi habozás után megjelentek a plakátok az egész Monarchiában: „ Népeimhez! Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam..”. És ezzel megindult a háború Szerbia ellen. Németország mellénk állt, erre megjött az orosz hadüzenet, és mint egy válasz-levelezőlap, jött a hadüzenet Franciaországtól és Angliától is. Igen, a belle époque-nak vége volt.

2 megjegyzés:

  1. Csodálatos ez az írás!:)
    Te történelemtanár vagy, Hanga?
    Üdv: V.

    VálaszTörlés
  2. Nem, nem vagyok:) Csak nagyon szeretem a történelmet, sokat olvasok önéletrajzokat, vagy tudományos munkákat akár. Mára már megtanultam összefüggéseiben látni a dolgokat. Szeretem megismerni a gyökereimet, ha már a saját őseimről olyan keveset tudok:)

    VálaszTörlés