Boldog Új Évet!

Minden kedves olvasómnak, ismerősnek és ismeretlennek, barátaimnak, békés, boldog, reményteli, szeretetben gazdag Új Évet kívánok!

A gazdagságot hozó lencse és egyebek

Nyakunkon a szilveszter, illenék egy pár szót szólni a népi hagyományokról is, nem gondoljátok?

Miből is állt az első étkezés? Hm? Egy szem almából, bizony és akkor még nem volt következmények nélküli az ember: kiűzettünk a Paradicsomból nyomban. Azóta is keressük a boldogságot, de még inkább a szerencsét, rohanunk utána ki így, ki úgy, hogy megkaparintsuk. Számtalan babona van ezzel kapcsolatban és érdekes módon jó részük főként szilveszterrel és az újévvel kapcsolatos. Nem nagy ünnep pedig, apró kis fordulópont, de ki nem kerülhetjük, mindannyiunk életében jelen van.

Nézzük csak meg ezt a dolgot közelebbről: egy középkori babona azt mondja, ha nem falunk fel mindent szilveszterkor, ami nincs az asztalra szögezve, akkor jó lesz nekünk, lesz kajánk bőven a következő esztendőben is. Vigyázni, Uraim és Hölgyeim, morzsákat összeseperni:)

Baromfihúst nem ehetünk, jaj dehogy, hátrakaparná a szerencsénket, márpedig az a miénk jövőre, le van zsírozva, mindenki menjen el a közeléből! Készítsünk réteseket, nyújtsuk jó hosszúra. A rétes maga a gazdagság, ne sajnáljuk tehát a strapát, lógjon le az asztalról, munkára szaporán! Egy egész vekni kenyerünk is legyen, amit szilveszter éjjel szegünk meg, ez fogja biztosítani a következő évi kenyérbőséget. Kell nekünk kenyér? Kell hát. Na ugye, milyen egyszerű a jövőnkről gondoskodni.

Disznóhúst enni kell feltétlenül, mert a disznó előtúrja a szerencsét. Szegény disznó, az életét adja az emberiségért. Hősi jelvényt neki. A ropogósra sütött malac boldog, sikeres esztendőt jelent. Hát a malacnak nem, az tuti. Azt hallom, hogy még akik egyáltalán nem hisznek az össznépi babonákban, azok is üdvözült mosollyal arcukon rontanak a fenséges malacpecsenyének, kezükben fegyverként forgatva a kést meg a villát. Horror. Jobb ha tőlem tudjátok meg, a rántott husikával nem mentek semmire, szerencsétek csak akkor lesz, ha fülét, farkát, körmöt meg csülköt esztek. Na? Tudom, erre nagyon jó a kocsonya.

Akkor most rátérünk az élvezetekre és a valódi gazdagságra. Megérkeztünk a lencséhez. Január elsején, első étkezésként muszáj lencsét enni. A sok-sok szemecske sok pénzt jelent. Ha lencsét eszünk, soha nem ürül ki a pénztárcánk az újévben. Szeretem a lencsét. Nem bánom, legyek gazdag, de ne nagyon. Tudjátok, a nullához konvergál a pénzügyi intelligenciám, de ezt már mondtam. Ismerhettek már jól, mint a rossz pénzt. Van rossz pénz? Na már most, ha nem akarok sokat, akkor majd kevés lencsét eszem. Vagy kölest vagy rizst, utóbbiak is szerencsét hoznak, még akkor is, ha tőlem halljátok először.

Valamit mondok nektek még a népi hagyományokról is: újév napján semmit sem szabad kivinni a házból, mert "elszáll a tehén haszna". Értjük, ugye? Szerintem a szemetet se vigye ki/le senki, jobb az ilyesmivel megvárni a másodikát. Biztos ami biztos. Na és most jön a csemege: nem magyar hagyomány, valamelyik egyéb nemzeté, talán tiroli, nem tudom pontosan, de nekem igen nagyon teccik: ha a férfiak szilveszter éjszakáján pucéran, azaz anyaszült meztelenül megrázzák az almafát, egész évben nem lesz gondjuk. Izé. Mivel is? Nem, nem azzal, amire gondoltok. Nem lesz gondjuk semmire sem, gördülékenyen, gazdagon zajlik majd az életük. Úristen, hol van ilyen buli? Hívjon meg valaki, de nyomban:)

A jókívánságaimat majd később kapjátok, annyira azért ne szaladjunk előre:)

Szép napra ébredtünk

December van és nincs túl hideg, süt a nap, szeretem ezt az időt. Megmaradt egy kevés hó is a kertekben, az erdőben is, ha nem is annyi, mint a képen. Még izzik a galagonya, mindig eszünk belőle a napi túra során. Talán megint lesz aranykertem. Elmesélem, mi is az aranykert.

Pár évvel ezelőtt, egy szép téli napon szikrázó napsütésre ébredtem. Kinézek az ablakon és elvarázsolódtam a látványtól. A sok fa rengeteg ágán lévő hó aranyként csillogott, ahogy rásütött a nap. Soha nem láttam még ilyen szépet. Gyorsan előkaptam kis vacak Minoltámat, vadul fotózni kezdtem. Megörökítettem minden fát, minden bokrot, izgultam nagyon, hogy visszakapjam az aranykertet valahogy a fotókon is. És mire ellőttem az egész tekercs filmet, továbbhaladt a nap és szelíd fátyolos fénybe burkolta a kertet, már nem szikrázott az arany a faágakon.

Mosolyogtam, hogy sikerült, az aranykert enyém örökre. Vettem volna ki a filmet a gépből és...nem volt benne film. Hogy nem vettem észre, azon nem csodálkozom, nem való nekem semmi ilyen technikai jószág. De mélyen érintett, hogy az aranykert ezentúl csak a lelkemben élhet tovább. Gépem lett jobb azóta, aranykert viszont nem volt soha többé. Elteltek a karácsonyi napok. Volt nagycsaládos együttlét, ajándékok nélkül, csak úgy nevetősen, beszélgetősen és persze jó kajákkal. Karácsonykor valahogy mindig elmélkedni kezdek. Tudok-e úgy élni mindig, ahogy kellene, ahogy helyesnek tartom. Sokat olvasok. A nagy gondolkodók segítenének, hiszen ők a tanítóim, de ki az, aki minden tanítást magáévá tud tenni, elfogadni fenntartások nélkül és úgy is élni? Törekszem rá. Nyitottnak érzem magam, mégis bezárkózom. Nem szó szerint, inkább csak úgy, hogy ritkán veszek részt közös programokban, egyedül szeretek lenni. Vannak barátaim, de nem a mindennapokra, évente nagyjából csak egyszer találkozunk.

Lassú az életem ritmusa, nincs benne rohanás, szabadon választott életet élek, nyugodtat, békéset. Másnak talán unalmasnak tűnhet, hogy nincs nagyvárosi pörgés, nekem nem az. Éltünk eleget a fővárosban, nem sírom vissza. Hiszem, hogy tudom ki vagyok, tudom, hogy mit akarok. Jó úton haladok, azt is érzem. Talán ennyi éppen elég is, talán éppen erről szól az élet.

A vonzás törvénye

Mindent, amit életedben tapasztalsz, te magad vonzottál be, az agyadban megjelenő képek által. A gondolataid által. Nagyon különös, ugye? Bármi zajlik is az agyadban, az előbb-utóbb az életedben is megjelenik.

A vonzás törvénye válaszol a gondolatainkra, bármiről szóljanak is. A gondolatok mágnesek, saját frekvenciájuk van. Amikor gondolkozol, jeleket küldesz az univerzumnak, amelyek mágnességük által magukhoz vonzanak minden hasonló, vagy ugyanazon a frekvencián rezgő dolgot. Minden, amit kibocsátasz, visszatér a forrásához, vagyis hozzád. Még írok majd erről, komolyan foglalkozom ezzel a dologgal, hihetetlen energiákat sejtek benne. Amit elképzelek, meg is valósítottam. Király és egyben félelmetes. És hogy igaz-e? Gondoljatok a placebo hatásra. Nincs gyógyszer, mégis meggyógyulnak a betegek, mert hisznek benne. Megélik, hogy egészségesek újból, és azok is.

Láttam a múltkor egy pasit valamelyik tévécsatornán. Mágus? Varázsló? Nem tudom, minek nevezi magát, de a tevékenysége abból áll, hogy feláll egy színpadra pakolt emelvényre és meredten nézi az előtte ücsörgő, ácsorgó többszáz főnyi tömeget, akik buszokkal, autókkal érkeznek a világ minden tájáról Bécsbe, ahol a mágus fogadja őket. Soha nem szól egy szót sem, csak néz. A tömeg elbűvölten figyeli a szemeket hosszú perceken, félórán keresztül és a gondjaik elmúlnak, betegségeik meggyógyulnak, csodákat élnek meg, hihetetlen dolgok történnek velük. A varázserőt a mágusnak tulajdonítják.

A hitetlenek legyintenek erre, nem hiszik az eredményeket sem, egyszerűen csalónak tartják ezt az embert. Pedig nem az. Segítő. Azt nem tudom, maga mennyire van tisztában azzal, hogy milyen módon segít. Mert a betegek valóban meggyógyulnak, de nem azért, mert varázsló, hanem azért, mert mélyen hisznek abban, hogy meg fognak gyógyulni. Beszívják azt az energiát, amit saját hitüknek, az erős, eltökélt pozitív gondolatoknak köszönhetnek, de kell hozzá egy katalizátor, a mágus, mert magukban nem hisznek ennyire. Nem hinnék el, hogy a mágus nélkül is képesek az öngyógyításra, mint azok, akik a placebót veszik be. A gyógyító energiát az univerzumból kapják és ez az energia rendelkezésére áll mindenkinek, aki használni akarja és tudja.

Lehet nem hinni, de inkább meg kell próbálni alkalmazni. Mindent, de mindent be tudunk vonzani az életünkbe, még a pénzt is, akinek az a fontos. Fordult már velem is elő, hogy kellett, jött is. Nem szeretnek magukon segíteni az emberek, mert foglalkozni kell vele, hinni és tájékozódni, olvasni és dolgokat megismerni. Lényegesen egyszerűbb orvoshoz rohanni, bekapni pár gyógyszert vagy kés alá feküdni, abban hisznek. Az világos, érthető dolog. Tegyék. Mindenki olyan életet él, amilyet akar.

Ma szép napsütést szeretnék bevonzani az életembe, olyat, mint a képen ott fent:) A Nap leánya volnék, csak mondom, annak aki nem tudta. Sötétben, napsütés nélkül elveszettnek érzem magam.

Áldott Karácsonyt!

Nagy a szegénység a világban és nálunk is, sokfelé. Ha eszembe jut, hogy éheznek, hogy éhezik sok kisgyermek, miközben mások a túltápláltságtól betegek, tudom, hogy megérett az emberiség a pusztulásra. De legalábbis valami nagyon komoly változásra. Mert ez így nem mehet tovább és ne is menjen tovább.
 
A szegénységről, a kiszolgáltatott gyermekekről eszembe jutott egy mese. Elhoztam annak, aki nem ismeri.


Andersen: A kis gyufaárus lány

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. 

Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta “Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé.”
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufás skatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

Egy kis olvasnivaló

méghozzá kötelező olvasmány ünnepek utánra.

http://www.falura.hu/

alcíme: ismerjük meg a globális kaszinó (világgazdaság) szabályait, szemfényvesztését.

Beismerem, nem karácsonyi téma. Viszont nagyon fontos. Nem tűr halasztást. 

A szeretet ünnepe

A karácsony talán az emberiség egyik legnagyobb ünnepe, az emberi érzelem legnagyobb kifejezésének az ünnepe, a szeretet ünnepe. A katolikusok Jézus születését ünneplik ezen a napon. A karácsony, mint bizonyság, mindig megmutatja, hogy az ember valójában miért van a földön, miért él itt, mi a célja ezen belül a létnek. Ez a cél valójában a szeretet megtanulása, a szeretet megtapasztalása, de ami a legfontosabb, a szeretet felismerése. Nagyon sokszor egy karácsony estén évtizedes feszültségek múlnak el.

Nos, mi lehet ennek az egésznek az oka? Talán elképzelhető, hogy a világot alkotó tudat ezen az éjszakán, karácsony éjjelén maga is mintha alászállna az emberek közé és szétáradna az emberek között, s ez a szétáradás valójában az emberi lélek hatalmát, az emberi lélek fényét jelenti. 

Az emberek összekapcsolódnak egymással, szinte automatikusan, s ez az összekapcsolódás le tudja győzni az akadályokat. Hiába gondol valaki éppen valami szürke hétköznapi dologra, ami jellemzi a mai kultúrát és társadalmat, akkor is van a karácsonynak valami megfoghatatlan mélysége, misztériuma, varázsa, s ez a szeretet. A szeretet ezen az éjszakán - mint megnyilvánult erő - jelképezi az embereknek, ha egyszer működik, akkor miért ne működne másodszor is. Ha egyszer az ember meg tudja tenni, hogy szereti a másik embert, akkor semmi nem tiltja neki, hogy annak folytatása legyen, hogy működjön, hogy állandóvá tudjon válni. Az embernek éreznie kell azt, hogy mindig képes a megújulásra, a felismerésekre, és mindig képes befogadni azokat az információkat, amelyek az ő számára a szeretetet és a boldogságot jelképezik.

A régiségben ezek az idők, a karácsony körüli ünnepek, a karácsony idején történt ünnepek az évfordulókkal függtek össze. Karácsony körül voltak a leghosszabb éjszakák, karácsony után már elkezdett növekedni a fény, elkezdtek a nappalok hosszabbodni, ami azt jelentette, hogy a sötétség felett az értelem újra diadalt aratott, újra az ember került ki a fénybe, újra legyőzte önmagát, újra a zárt világból a térbe, a messzeségbe tud átlépni. Mélyen beágyazódva ott él tudatának rejtett zugában, hogy várni kell, amikor a fény eljön, várni kell, amikor a fény elkezd növekedni.

Ha az ember magába tekint ezekben a napokban, s végiggondolja saját életét s a gyertyának a fényét, erejét, varázsát, misztériumát a saját életében próbálja meg felismerni, a saját életébe átvetítenie, akkor az élete más jelentőséget, más értelmet kap.

A legfontosabb dolog, hogy az ember fel tudja ismerni, hogy igazából a szeretet az egyetlen erő, amely méltóságot és varázst ad az emberi életnek. Így eggyé tud válni azzal az erővel, amit teremtésnek nevezünk, s azonos azzal az erővel, amit szeretetnek nevezünk. A szeretet maga a teremtés, s abban a pillanatban, amikor a karácsony szelleme megérinti az embert, új gondolatok, új élethelyzetek, új csodák történnek az emberi élet apró kis világaiban, amelyeket azonban nem úgy kell nézni, hogy kicsik mennyiségileg, hisz valójában minőségileg óriásiak.

Az életben minden egyes pillanat fontos, és minden egyes pillanat megismételhetetlen, pótolhatatlan, - de ha szeretet van benne, akkor múlhatatlan is. Karácsony szelleme mindig arra világít rá, hogy az embernek észre kell vennie, hogy mi végre van itt a földön, mi célból, - ez az egész csak azért van, hogy az ember megtanuljon egy aprócska hitet, de egy óriási szabadságot, amit úgy neveznek: szeretet.

A kép: ravennai mozaik - Jézus, a jó pásztor

Szeresd nagyon

Sat gondolatai nyomán én is elkezdtem elmélkedni azon, hogy is van ez a gyermekekkel. Nagyon különös véleményem van a gyereknevelésről. Sokan nem fognak egyetérteni velem, de lesznek, akik elgondolkodnak majd és megértenek. Nem akarom most elvont, ezoterikus módon megközelíteni ezt a kérdést, nem beszélek arról, hogy önmagában attól boldognak kell lennünk, hogy az a csöppnyi kis lélek minket választott szüleinek, arról sem teszek említést, hogy kész életprogramot hozott magával, arról beszélek most csak, miként és hogyan fog felnőni mellettünk a kis emberpalánta.

A gyermekek jónak születnek, boldognak és vidámnak, csak mi ronthatjuk el őket, mi, mindenbe beleszóló, mindent jobban tudó, okoskodó felnőttek. Hagynunk kell őket megismerkedni a világgal, szeretni őket, óvni míg rászorulnak, gondoskodni a testi fejlődésükről, egészséges táplálékot kell adnunk nekik és mindig őszintén kell válaszolnunk a kérdéseikre, mindig azon a szinten amit a koránál fogva megért. A legfontosabb azonban, hogy meg kell ismernünk őt, de úgy igazán. Minden tulajdonságát, elfogadni őt éppen olyannak, amilyen, nem szabad megváltoztatni akarni.

Hiszek a dicséretben és nem hiszek a büntetésben, a testi fenyítést, verést, pofont, nadrágszíjat meg egyenesen szadizmusnak tartom, senki nem élhet vissza a testi fölényével, az erőszak minden formáját mélyen elítélem, legyen testi vagy lelki akár.

Ha ismerjük a gyermekünket akkor azt is tudjuk, hogy mire képes, mi érdekli, milyen irányba mozdul majd az élete, mihez van kedve és tehetsége. Segítsünk neki abban, hogy elindulhasson a saját útján, ne mi találjuk ki az életét. Szeressük nagyon, hogy a lelke szabadon szárnyalhasson, hogy biztonságban érezhesse magát mellettünk és tudja, hogy ránk mindig számíthat. Szeressük úgy, mint ahogy a sas a fiókáit: megtanítja őket repülni. És ne úgy, mint a majom, aki megfojtja a kölykeit a szeretetével. Ennyi nagyjából a tudomány, nagyon egyszerű és nagyon nehéz. Le kell hozzá győzni önmagunkat, az egónkat, tisztelnünk kell azt a pici kis emberi lényt ott mellettünk és majd tapasztalni fogjuk, hogy mi is mennyit tanulunk tőle. Megtanulunk újra gyermeknek lenni, ártatlannak, nagy szemekkel a világra csodálkozónak. És boldognak.

Nem anyagiakban kell megadnunk mindent, azzal nem sokat ér. A lelke legyen gazdag és erős, teste-lelke egészséges, ez a legtöbb, amit útravalónak adhatunk. És még valamit, ami nekem sajnos nem sikerült: apát ÉS anyát. Ha eljönnek a párkapcsolatban a konfliktusok, érezni a felelősséget és dolgozni azon keményen, hogy a problémák elháruljanak és a gyermek(ek) összetartó, egy életre véd- és dacszövetséget kötött, szerető családban nőjenek fel.

Valami nagyon elromlott. Tönkretettük a Földet, mi emberek, és tönkretettük egymást is. Visszaút nincs, egy óriási kataklizma segít majd megoldani a problémát. Gondoljunk csak Atlantiszra, az eltűnt világra. Nem tanultuk meg a leckét. Hiszek a reinkarnációban, abban, hogy kapunk még lehetőséget megtanulni. De mennyivel jobb lett volna még ebben az életben.


Jánosi Csaba festménye: Tengerparton

Háztartási napló 1967-ből

A Reakció blogban volt egy kisebb vita a kifli régi áráról, tíz fillér vagy negyven fillér volt-e. Valószínűleg mind a kettő igaz. Eszembe jutott, hogy édesanyám halálakor, 2000-ben hozzám kerültek az okmányai, közöttük a megőrzött háztartási naplók. Ötven éven át vezette naplóit, naponta beleírva a kiadásokat, bevételeket. Pénzügyi végzettségű volt, mérlegképes könyvelő, nem csoda, hogy szívesen molyolt az ilyesmivel, nekem sohasem sikerült. Két hétnél tovább sose tartott a naplóírásom. Nem maradt meg az összes napló, be sem férne a házamba, de szerencsére meghagytam párat, huszat talán, 1967-ből való a legrégebbi. Nagyon érdekes korrajzzá váltak mára a megsárgult lapok, benne családunk élete. Értelmiségi szülők három gyermekkel.

Nem éheztünk, de kevés pénzből éltünk. Minimális zsebpénzt - 20 Ft - kaptunk havonta mi gyerekek, apróbb kiadásainkat abból fedeztük. Tipikus középkategóriás család voltunk, autóval, telekkel Gödöllőn, kirándulásokkal, minden évben balatoni nyaralással, szakszervezeti beutalóval.

Na de nézzük a naplót. Kilenc rovata van, ezek, a naplóban feltüntetett sorrendben: élelem, havi rezsi, takarékba, javítás-tisztítás, ruházkodás, tisztítószerek, művelődés, egyéb, és végül egy rovat a havi bevételnek.



1967 január 14-15.

Hétvégi bevásárlás lehetett, azért az összevont két nap:

1 kg kenyér 3.60 - Ft
1/2 kg citrom 9.50
1/2 kg zsír 10.80
1 vaj, 1 májkrém 11.60
savanyúság 10.40
pirosparika 10 dkg 12.-
65 dkg hús 25.40
1 kg rizs 16.-
1/2 kg kolbász 14.-
1/2 kg hagyma 1.70
1 kg liszt 5.60
1 kg cukor 10.60
2 doboz tejföl 8.40.
1 liter tej 7.60
élesztő 60 fillér
kalács 6.40
2 kg Ella burgonya 4.80
2 kg alma 16.40
lekvár 9.60
6 db tojás 13.80

Ugyanaznap tisztítószer: 1 Ultra paszta 12.50
ugyanaznap egyebek:
Kati színház 6 Ft
Ildi iskola 3 Ft ( valamit be kellett fizetni nyilván)
cigi 4.40. (Fecske)
gyufa 4.80
Kati korcsolyaélezés 3.-Ft
busz 1.50

Alig találtam olyan napot, amikor kiflit vett a család. Kenyeret ettünk hét közben, abból is keveset. Az iskolába uzsonnára két vékony szeletet csomagolt a mama, közötte hajszálvékony tojásszeletek vajon, egy darab főtt tojást osztott szét a három gyermeknek. Hét végén vajas-lekváros kalácsot reggeliztünk, kakaóval. Luxus dolgok nem voltak az életünkben. Ünnepekkor, ritkán, vettek egy palack bort a szülők, azon kívül nem találtam ilyesmire utaló bejegyzést. Dolgoztak rengeteget mindketten, felelős beosztásokban, a gyerekek meg cseperedtek, mint a vadvirág.

Nézzünk még egy napot:

február 6.

1 kg kenyér 3.60
6 db kifli 2.40
anyám reggelije 3.-
1/4 kg bab, zöldség 6.-
1 kg alma 8.20
1 l tej + üveg 7.60
10 dkg vaj 6.60
1 kg cukor 10.60
1 lekvár 4.50
angol szalonna 30 dkg. 15.80
15 dkg sajt. 3.80
1 tejföl 4.20
6 tojás 12.-
20 dkg bácskai 6.10
1/2 kg gríz 2.30
citrom 5.70

Rezsi: TV előfizetési díj 50.-Ft
Javítás: gázbojler 32.-Ft
Tisztítás. patyolat 38.40
Egyebek: fodrász 25.-Ft
busz 1.50
cigi 4.40
Kati kézimunka 8.20

Művelődés: könyv 40 Ft

Érdekes elolvasni. Történelem.

Falvédők világa

Nagymamáméknál is volt a falon. Éppen így nézett ki, bár a szöveg más volt, csak már nem emlékszem rá. A falusi utcákban nem is volt talán olyan konyha, ahol ne láthattunk volna ilyen, vászonból készült és valamilyen népi okosmondást tartalmazó falvédőt.

Nagyon szeretettem a konyhájukat. Zöld volt a konyhaszekrény, szép, metszett tükrös ablakokkal, sok kis fiókkal, megannyi rejtekhely az apróságoknak - befőző celofán, gumik, ruhaszárító csipeszek - ahol annyira szerettem kotorászni. Az ajtó mellett mindjárt volt egy fásláda, újságpapírral, némi fával, hogy ha hideg van, ne kelljen korán kimenni a sufniba érte. Sparherd volt jó nagy, kacska lábakkal, az adott meleget és azon főtt az ebéd. Valamelyik nap írtam róla. De ott sült a tetején az alma is, vagy a gesztenye, mikor mi.

A fásládán hímzett terítő volt, nagyi bökögette, ha volt egy kis ráérő ideje, keresztszemes mintákkal. Engem is megtanított. Erzsébeten laktak, néha villamosra szálltunk, emlékszem, a 31-esre, hogy bemenjünk a "kosutiba". Az volt az erzsébeti belváros, a Kossuth Lajos utca. Ott vettünk előrajzolt mintákat a hímzéshez, válogattam örömmel, olyan jó volt.

Nagyapa minden reggel aprítóst reggelizett. A sparherdon melegedett a tej, volt egy literes piros kisfazeka, abba készített neki nagyi tejeskávét, ő pedig kenyeret tördelt belé, ez volt az annyira szeretett aprítósa. Aztán ment munkába. A Lámpagyárban volt melós, ma már tudom, hogy fegyvergyár volt valójában, akkoriban senki nem beszélt ilyesmiről. Imádta a focit. Az erzsébeti fiúknak drukkolt, vitt engem is a meccsekre gyakran, sok hétvégét töltöttem náluk. Kaptam egy nagy zacskó pirított szotyit, oszt jól elvoltam a meccs végéig, igaz, nézni is szerettem.

Visszatérve a konyhára, a zöldre festett faasztalnál a falon volt a falvédő. Mindig szépen kimosva, kikeményítve. Nagyikám nagyon tiszta asszony volt, ügyelt az ilyesmire. Volt sokféle, mind más tanítással. Szerettem olvasgatni, bennem is maradtak nyilván azok az egyszerű, de igaz gondolatok. Jó volt így gyereknek lenni. A mi unokáinknak már csak akkor lehetne hasonló élményekben részük, ha élnének még a dédnagymamák. Nálunk sajnos egy sem él már.

Az angolokról, akik elrontották a teát, viszont tudnak játszani

Iszogatom a csipkebogyó teámat és valahogy eszembe jutott George Mikes, a Londonban élő, magyar származású humorista Papucsban című könyve. Nagyon kedvelem az írót, megnevettet. Ő mesélte el, hogy rontották el az angolok a teát.

A teával az a baj, hogy eredetileg egész jó ital volt. Ezért a legkiválóbb angol tudósok egy csoportja összedugta a fejét és bonyolult kémiai és biológiai kísérletekkel megállapította, hogy miképpen lehet elrontani. Az angol tudomány örök dicsőségére munkájuk nem maradt eredménytelen. Rájöttek, hogy ha a teát nem tisztán isszák, vagy pedig citrommal, - esetleg rummal, mint néhányan - hanem néhány csepp hideg tejet öntenek beléje és cukor nélkül isszák meg, elérték a kívánt célt. Mihelyst azt az üdítő, aromás keleti italt átváltoztatták színtelen és íztelen szájmosóvízzé, nyomban Nagy-Britannia és Írország nemzeti italává lépett elő - még mindig megtartva és bitorolva a jó hangzású tea nevet.

De ha már a teát élvezhetetlenné reformálták is, van valami, ami nagyon tetszik az angolokban, feltéve persze, hogy Mikes a valóságot írta meg, még ha humoros formában is. Az, hogy tudják élvezni az élet apróbb örömeit. George Mikes szerint ez nagyon angolos. A legtöbb komoly, angol felnőtt szeret krikettezni, kis nyilakat célba dobálni és más játékokat játszani. Egy híres angol politikusról azt tartotta a hír, hogy délelőttönként feladott egy-egy kisebb európai államot a németeknek, délután pedig lepkét fogott.

A franciák például gyermetegnek tartották az angol katonáknak azt a szokását, hogy folyton futballoztak vagy szembekötősdit játszottak. Unalmas és nagyképű külföldiek képtelenek megérteni, hogy miért ülnek össze angol miniszterek, hogy a "Daisy, Daisy" című és kezdetű dalt énekeljék kórusban. Nem értik, hogy komoly üzletemberek miért játszanak játékmozdonyokkal, míg tizenhárom éves fiuk trigonometriát tanul a szomszéd szobában. Nem értik, hogy magas állású bírák miért töltik szabad idejüket azzal, hogy ritka madarakat próbálnak fogni, amikor a ritka madarak amúgy is ritkák és nem lehet sokat fogni belőlük (ezt azért nem tartom jó játéknak). Miért ambícionálják komoly és érett egyének, hogy kis labdákat pöcköljenek kis lyukakba? Nem értik, miért énekelnek az angolok, ha egyedül vannak, viszont miért ülnek órákig szótlanul a klubjukban. És még kevésbé értik, miért fizetnek ezért a szórakozásért évi 21 fontot és miért nevezik ezt társadalmi életnek.

No, így ír Mikes az angolokról. Ha tényleg így van, szeretem az angolokat. Mert tudnak játszani, mert játszani kell, játszani jó. Például a golflabdákkal és nem országgal, emberek életével, jól vagy nem jól létével, mint azt a mi mostani Nagy Játékosunk, Gy, a Küldetéstudatos Megváltó Reformer teszi. Maradt volna a villanyvonatánál, mindannyian jobban jártunk volna.

Ha kedd, akkor...

..nem, nem Belgium, hanem a hozzánk közeli kisváros. Többnyire kedden szakítok időt legalább egy hétre bevásárolni. Jó nagy tömeg volt ma, mintha mindenki attól félne, éhenhal a néhány napos ünnep alatt, ha nem pakolja tele a kosarát mindenféle földi jóval. Vagyis olyasmivel, amit jónak gondolnak, kinek-kinek mi a jó. Nem érződött a válság, nézelődtem, sok pénzt költenek az emberek, gondolom tényleg a karácsony miatt.

Mondtam már, hogy a kedd a kedvenc napom? Sok jó dolog történt velem sok-sok kedden. Szentendre meg a kedvenc kisvárosom, egyszerűen tök jó sétálni az ódon, szűk, macskaköves utcácskákon, nem ismerek még egy városkát, amelyiknek ilyen különleges hangulata lenne. Úgyhogy a tortúrának induló vásárlás nem is tortúra, inkább kellemes csavargás.

Csak ezt a hülye parkolóórás rendszert ne találták volna ki, már két mikuláscsomagot sikerült begyűjtenem, mindenhova órát tettek, ahol eddig nem volt én meg jól nem veszem észre és kész a baj. Meg sem néztem, mit tartalmaz a csomag, bedugtam a kesztyűtartóba osztjóvan. A könyvtárnál óránként 300 forint!! Haljon éhen, aki kitalálta, kinek elég a könyvtárban egy óra? Én ott társadalmi életet élek, meg böngészgetek, megnézem az újdonságokat, folyóiratokat olvasok, szóval kell majd keresnem valami zegzugos utcácskát ahova nem fért be a parkolóóra.

Na de térjünk vissza csak a vásárlásra egy picit. Vettem sok gyümölcsöt na meg cicakaját, a kisasszony lassan többe kerül, mint én magam. Nem ér, tök igazságtalan. Sok helyen vásárolok, a multikat utálom, bár bemegyek, kéztörlő, állatkaja, ilyesmi ott a legolcsóbb, de a kedvenc kisebb helyeken szoktam vásárolni inkább - Bioszféra:) amíg ki tudom fizetni. Az árak lassan az egekbe szöknek, át kell venni a trükköket az élelmiszeripartól: ugyanazért a pénzért kevesebbet kell enni. Mint ahogy ők csinálják a tejföllel meg a joghurttal. Nézzétek egyszer meg a biotejfölt, olyan aranyos kis mini pohárkában árulják, kinek elég annyi? De a nembio is hasonlóképp.

Szóval jó lesz átgondolni az életünket. Újévi fogadalmam volt (á, nem is fogadalom, bár olyasmi:) hogy háztartási naplót vezetek. Vezettem is. Másfél hétig. Nem nekem való az. Idén nem fogadok meg semmit, úgysem tartom be. Megfogadom, hogy nem fogadok meg semmit:D Vagy ezt már írtam valahol? Olyan ismerős.

Aba-Szőcs László festménye: Szentendre, Vörösház

Izgalmas hétfő

Ez volt tegnap. Egy izgalmas nap. Vártam a futárt és megérkezett ez a szépség itt a fotón, az új túrabakancsom. Voltam bátor a neten rendelni, anélkül, hogy felpróbáltam volna.

A nagy izgalmat persze az a tény okozta, jó lesz-e méretre, olyan-e a minősége, amilyennek leírták a weboldalon. Olyan bizony. És tök kényelmes. Semmilyen csalódás nem ért, csak öröm. Nem volt óccsó, de a cipőre adni muszáj, sokat mászkálok hegyen - völgyön át szinte naponta, kell a minőség, a lábamra sokáig szükségem lesz.

A másik izgalom meg az volt, hogy beszerelték a T-Home IP tévét. Királyság van. Az eddigi három földi adó helyett van 24 csatorna, végre olyanok, amit néha én is nézni fogok. BBC Prime: eszméletlen jó természetfilmek angol nyelven, némelyik magyar felirattal. Jó filmek. Van videotéka a progiban, igaz, fizetős és még a választékot sem néztem meg, de ami késik, nem múlik. Végre nézhetem a Hír tévén a kedvenc műsoraimat, nem kell az íróasztalnál gubbasztani, a számítógépemnél.

Lehet műsorokat rögzíteni és később megnézni, össze lehet állítani estére a menüt magamnak, ha éppen tévézni akarok, szóval megannyi kellemes dolog. Apró örömökből áll az élet, na.

Ellopott életek

Korán elveszítettük anyai nagymamámat, a tizenhatodik születésnapomon halt meg, családi körben. Mellette lehettünk utolsó napján és ez jó volt mindannyiunknak. Egy karórát kaptam tőle és nagyapától, még a karomra tudta csatolni. Évekig élt nagyapa egyedül, aztán összeboronálták egy dömsödi özvegyasszonnyal, Juliska nénivel.

Nagyon szerettem nagyapáék öreg házát a szőlővel, a virágoskerttel, szerettem ahogy éltek. Sokat voltam náluk, míg élt nagymama. A konyhában szerettünk lenni télen, ott volt jó meleg, a szobákat nem is fűtötték, csak ha az egész családot várták. Nagy sparhelt köré ücsörögtünk, olyan volt, mint a fotón. Volt alatta egy kosár, abban tartották a sok újságpapírt gyújtósnak, de volt egy zöld színű fásláda is odébb. Fölötte hímzett falikép, írok majd még erről.

Imádtam a nagymosást. Kivittük a fateknőt az udvarra, szappannal mostunk, kefével dörgöltük nagyapa munkásruháit, öblítettük, kicsavartuk, aztán szépen megszáradt a napon. Döngölt föld volt a ház előtt, ott tettünk-vettünk mindig, a szélén kerekeskút állt, abból húztuk a vizet. A szélen rengeteg kukacvirág és sok egynyári, távolabb apró veteményes, nem sok, hogy helyet adjon a szőlőnek, nagyapa imádott tőkéinek.

Juliska nénit is megszerettük. Akkor már kamaszlány voltam, kevesebbet időztem náluk, később férjhez mentem és nagyapa jött hozzánk látogatóba. Különös, mintha megérezte volna a halálát. Egy napon azt mondta, elkészített nekem egy csomagot, a nagyszekrényük alján megtalálom, ha vele valami történne. Benne van minden, amit a régmúltból őrzött, fényképek, családi dokumentumok, bizonyítványok, anyakönyvi kivonatok, vagyis a családom múltja, amit rám bíz, mert tudta, hogy én megőrzöm.

Nem sokkal ezután agyvérzést kapott, többé nem tért magához, meg is halt. Iszonyatos érzés volt, hiszen nem sokkal, másfél évvel előtte temettük el édesapámat. Nem jutott eszembe a doboz, annyira fájt a halála, el voltam foglalva a gyászommal.

Egy idegen asszony maradt a házban, nagyszüleim házában, anyám és húga nem tudtak semmit sem tenni ellene. Később Juliska néni meghalt és az örököse egy unokaöccse lett, mert nem voltak gyermekei. Akkor jutott eszembe a doboz. Közben az unokaöcs eladta a házat és kidobásra meg ki tudja hova került nagyszüleim egész élete, minden tárgya, gondolom a nekem összekészített doboz is, amit nem kaptam meg sohasem. Az unokaöcs, akit később megkerestem, azt is letagadta, hogy létezett.

Én vagyok a hibás, azonnal el kellett volna hoznom, nagyapa halálakor. Pótolhatatlan veszteség. Mintha a gyökereimet tépték volna ki. Anyám nem volt egy nagy mesélő. Alig van múltam, nem voltak mesék, csak amit még dédnagymamától és nagyapámtól hallottam. Azokat őrzöm is. Anyámat nem érdekelte sem a múlt, sem a rokonság. Tőle nem tudtam meg semmit sem, talán ő sem tudott semmit sem, vagy valami miatt fájt az emlékezés.

Így történt. Ellopták tőlem a múltat, a családom tárgyi emlékeit. Átjátszódott egy vadidegennek, aki arra sem vette a fáradságot, hogy odaadja nekem, hiszen a dobozon rajta volt a nevem, hogy nagyapa nekem szánta. Nagyon bánt még most is, ha eszembe jut. Amit tudok, elmeséltem a gyermekeimnek. Egyszer szívesen beülnék a levéltárba, kutatni. Honnan jöttem vajon? Ki vagyok én?

Fabrikett kaland

Ha már ennyit kalandozom, elmesélem a fabrikett kalandomat is. Eddig minden évben tűzifa kalandom volt. Idegbaj, gyomorgörcsök, becsapás mindennel, amivel csak lehet. Meghozattuk és felpakoltuk a helyére idén is a tűzifát rég, ám a mostani vizes, füstölt mint őrült, befűteni vele nagyon nehéz. Kell egy év száradás biztos. Természetesen száraznak hozták. A mennyisége kábé 3-4 mázsával kevesebb a megrendeltnél, ez meg megszokott. Mégsem kell gáz, őrült vagyok tudom, de a végén nekem lesz igazam. Vissza a természethez, az egyszerűséghez, hamarosan rájön majd mindenki, mennyire célravezető.

Olvastam a fabrikettről, egészen véletlenül. Sosem hallottam róla eddig. Egy blog posztjának kommentjeiben nagyon dicsérték, elhatároztuk, veszünk belőle erre az idényre, így legalább két télre le van a gond a fűtőanyagról.

Két raklapnyit rendeltem. Végre, végre, mantráztam örömmel, nem tudnak becsapni semmivel, a mennyiség adott, öt darabjával nejlonzsákokba vannak csomagolva, méretük szintén adott, harmadannyi kell belőle, mint a fából, igazán király a buli.

Az egyik raklap rendben volt, a másik nem annyira. Csak akkor vettem észre, mikor pakoltam le. Kiszakadt zsákok, némelyik brikett vizes, sok zsákban összetöredezett brikettek. Azért van nejlonban, hogy ne érje víz, mert akkor vagy füstöl és nehezen gyullad meg, vagy önállósítja magát és lazán visszaalakul fűrészporrá a neveletlen kis hülyéje.

Hívtam a tulajt - Pátyról szállították egyébként igen borsos áron - szerinte az úgy tökéletes, ahogy van. Kétszer kétféle tanácsot adott, milyen módon is kell befűteni vele, mondanom sem kell, a tanácsok egymásnak ellentmondóak voltak, miközben ő állítólag hét éve ezzel fűt.

Jó. Megállapítottam, hogy én vagyok a béna, befűtéshez teljesen alkalmatlan - miközben sikeresen fűtöm a kályhát jó pár éve fával, igaz, száraz fa kell hozzá. Még jó, hogy szinte nyár van, csak délután fűtök be, vagyis inkább kísérleti befűtéseket végzek, mert még a tapasztalás útján haladok, remélem előrefele. Az már igaz, hogy kevés kell belőle, három - négy rúdnyi fabrikett jól felforrósítja a kályhát - nem ilyen, mint a fotón, cserépkályhánk van, kerámia csempés - úgyhogy van remény, hogy kevés brikettel jó meleg lesz akkor is, ha hidegebbre fordul az idő. Addigra vígan belejövök, hogy is kell ezekkel a rudacskákkal bánni.

Úgyhogy félretettem a tűzifa kalandot, beszerveztem helyette egy fabrikett akciót erre a télre. Elleszünk majd valahogy, a brikettecskék meg én. Marad a gyerek, ha játszik.

Az elveszett sajt története

Kaptam egy jó kis receptet, gondoltam megsütöm. Sajtos sós tekercs, imádom, hugi süt elég gyakran, baromi finom, nem is nehéz, úgyhogy nekiláttam. Néha nem értem magam gyakran, mi a manóért kell nekem változtatgatni a rég kitalált, kipróbált recepteket, megmondták az okosok, járt utat a járatlanért el ne hagyj.

De mindig a liszt visz bűnbe, mert nem bírom a hülye fehér liszteket és teljes kiőrlésűből kevertem be a tésztáját. Eddig még jól ment minden, szépen letisztítgattam az asztalt, bekevergettem a tésztát, megcsináltam az előírásszerű hat gombócot, kiszabadítottam magam a lisztből aztán elkezdtem kinyújtani olyan mancsosan, ahogy szoktam.

Hat lapocska lett, megtöltöttem ügyesen a már összekevert sajtkrémmel, de közben elfelejtettem, hogy a lapokat meg kell kenni vele, csak úgy csíkban odapakolásztam a közepére osztjóvan. Három kész rudacska ment a mélyhűtőbe karácsonyra vagy szilveszterre, hármat felszeleteltem, ennek kellett volna a sajtos tekercsnek lenni, mint utólag kiderült, hát nem az lett. Nem is lehetett, hiszen nem tekertem, csak összehajtottam. Olyan nemtudommi lett, és volt benne egy kevés sajt.

Süldögélt szépen, de igen lassan, pedig a tűzhely már maximális erőbedobással dolgozott, az áram fogyott rendesen, a sajt középen feketedett, a tészta még nyers volt. Aztán másfél óra múlva késznek ítéltem és kivettem. Nahát, nahát. A tészta felül megsült, alul fekete volt és nem volt benne egy szem sajt sem. Néztem jobbra, néztem balra, sehol a sajt. Bekukkantottam a tűzhely mögé, ott sem volt. Azok a jótékony manócskák járhattak errefelé, kiették a tésztámból biztos. Ha valaki tudja, hova lett, nyomban mondja meg nekem.

A tészta tetejét megettem, finom volt. Jó sós. A sajtokat azóta sem találtam meg, talán az volt a tészta aljára égett fekete. Így jártam. Ha valakit a recept is érdekelne, adjon füstjeleket és megírom. Legközelebb - kivételesen - megcsinálom előírásszerűen. Mert most se sajt, se süti. Talán ami a mélyhűtőben van, jó lesz valamire. Majd hugi megsüti, akkor legalább őt szidhatom:)

Fotó: Macikonyha

Egyszerűen

Az élet nagyon egyszerű. Még a fák is megélik; egyszerűnek kell lennie. Miért vált olyan bonyolulttá számunkra? Mert elmélkedni tudunk róla.

Ahhoz, hogy az élet sűrűjében létezz, az élet intenzitásában és szenvedélyében, el kell dobnod minden életfilozófiát. Máskülönben ott maradsz elveszve a szavak ködében. A filozófia megbénítja az embereket. Az életnek nincs szüksége filozófiára, az élet elegendő önmagában. Nincs szüksége mankókra; nincs szüksége támasztékokra, oszlopokra. Éppen elegendő önmagában. Erről szól a tao az én felfogásomban.

És mert a tao közel áll hozzám - közelebb, mint bármelyik vallás - írok majd még róla bőven.

Netokrácia

Volt régen egy együttes, az Army of Lovers. Egyik tagját úgy hívták, hogy Alexander Bard. Svéd, és ha éppen nem zenél akkor filozófus. Vele készült egy igencsak különös és elgondolkodtató interjú. 2000-ben írt egy könyvet filozófusunk Netocracy címmel, sajnos magyarul nem jelent még meg, pedig azonnal elolvasnám. Illik megemlítenem a szerzőtársát is, ő Jan Söderqvist.


Azt mondják a hozzáértők, alapmű. A szerzők közlik, hogy mindennek vége: halott a hagyományos értelemben vett média, halott a kapitalizmus, halott a demokrácia, és persze halott az ember is. Mi van helyette? Interaktivitás, informacionalizmus, netokrácia, a halott ember helyett pedig a hálózat. Az új társadalmi rend uralkodó osztályának tagjai a netokraták (net + arisztokrata), alsó osztálya a konztumtáriátus (konzum + proletár), ami annyira eredeti fogalom, hogy a szerzőknek maguknak kellett kitalálniuk.

Ha elhisszük, amit mond, akkor mind halálra ítélt kapitalisták vagyunk, vegyük ki gyorsan a bankból a pénzünket és fektessük kapcsolati hálóba. Már ha nem akarjuk életünk hátralévő részét idióta konzumproletárként leélni.

Még valami érdekes: " létezik egy általános félreértés, miszerint az ember úgy válik filozófussá, hogy filozófiát tanul. A valóságban ez nem így van. Ha az ember filozófus akar lenni, ahhoz nem kell filozófiát tanulnia, hiszen tizenöt éves korára kötelessége ismerni a filozófiát. Akkorra kellett olvasnia és meg kellett értenie Kantot, Hegelt, Nietzschét, mindenkit. Máskülönben nem lesz belőle filozófus. Nem elég tehetséges. Akkor fogjon valami másba. Ha az ember filozófiát tanul, valószínűleg filozófiatanár lesz belőle. De az nem egyenlő a filozófussal." - mondja Bard. Jó kis vitaindító, van itt a virtuális környezetünkben filozófus bőven.

Érdemes elolvasni az egész interjút, itt megtaláljátok.

A festett ruha hizlal

Eddig azt hittem, hogy a csoki, meg a sütikék, meg a mozgáshiány ami hizlal. De ezeket az okokat elvethetjük, másról van szó. Beidézem, mit írt erről az Inforádió honlapja:

egy, a ruhák festéséhez használt vegyületet tartanak felelősnek a világjárványként terjedő elhízásért japán kutatók. A vizsgálatot a Bioscience című tudományos folyóirat közölte. A festékként használt tartósítószert környezetszennyező mivolta miatt betiltották, de csak most derült ki, hogy az emberi zsírszövet is növekedésnek indulhat tőle.

Dr. Matos Lajos szívgyógyász főorvos elmondta, hogy a tributiltin fontos konzerváló szer, például faanyagokat szoktak vele védeni. Azonban a tengerek is szennyeződtek, mivel a hajókat is lefestik vele a tengeri élőlények megtelepedése ellen.Kifejtette: a textilipar gyártási titokként kezeli a tributiltin alkalmazását. Ha kioldódik, az emberekre is lehet hatása. Az elhízást úgy segítheti elő, hogy beépül a sejtekbe, a sejtmagba. Ezek a sejtek pedig így zsírt halmoznak föl. A sejtek, és ennek nyomán az egész szervezet elzsírosodhat - figyelmeztet a szívgyógyász.

Mit szóltok? Ha ez igaz, vajon hogy lehet védekezni ellene? Mindenki hord festett ruhát. Viszont nem mindenki izzadós. Én sem. Talán éppen az izzadság maga oldja ki a mérgező és hizlaló anyagot a ruhából? Na látjátok pasik, nem véletlenül kell az az atlétatrikó. Az talán megvéd. És a tenger? Ha szennyeződik a hajóktól? Megvan. Hízik a tenger is. Emiatt tűnik majd el Hollandia, hoppácska. Etetnek itt össze-vissza a klímaváltozással:P

Komolyan, annyi idegesítő dolgot lehet olvasni. Lehet, hogy hülyeség az egész. Tüntessék el azt az anyagot, lecseréljük a ruhatárunkat és újból karcsú lesz az emberiség. Jöhet a csokika:)

Egy fa halálára

Gyönyörű szép volt. Hatalmas nyárfa, itt az utcánkban, mindig megcsodáltam, mikor elmentem előtte. Az lett a veszte, hogy túl magasra nőtt. Vagy csak a pihéi bántották a közelében lakókat, nem derül ki talán sohasem.

Egy idősebb nő kertjében volt, mellette új házat építettek a szomszédok. Ők jelentették be az önkormányzatnál, hogy szerintük életveszélyes a fa. Kötelezték a nőt arra, hogy nyolc napon belül vágassa ki. Megtette. Szomorú volt ő is, az vagyok én is.

Sírt a fa, csak úgy ömlöttek a könnyei. Mikor lefotóztam még állt, ma már nyoma sincs. Sajnálom, hogy nem örökítettem meg teljes pompájában, de elkéstem vele. A gyökereiből biztos új élet sarjad majd, sok kicsi nyárfa nő mindenfelé, ha hagyják. Ha nem lesznek megint valakinek az útjában.

Orwelli önkény jön vagy megtisztult világ?

Az Ez Van Kiadó elkészíttette A pénz, mint adósság című film magyar változatát. Mindenkinek meg kell néznie, izgalmas, döbbenetes, félelmetes, meglepő, megrázó, felkavaró.Itt találjátok a videót a fotó fölött. Ahogy megnyitjátok az oldalt, el is indul.

A kanadai festőművész és videografikus Paul Grignon alkotása a pénz keletkezésének eddig nagyon gondosan eltitkolt mechanizmusát mutatja be, mindenki által jól érthető módon. Mert a forgalomban lévő pénz mindössze 5 százalékát bocsátja ki az állam. Hol és hogyan keletkezik a többi? Kikből áll az a hatalom, ami az egyre növekvő, visszafizethetetlen adósságok révén markában tartja az államoktól kezdve a vállalkozásokon, háztartásokon keresztül az embereket?

A rohamosan közelgő világgazdasági összeomlás elkerülhetetlen. A bankok, kezdve a kisebbekkel, csődbe mennek. Utolsó szalmaszálként hamarosan rövid határidőre visszahívják kintlévőségeiket. A fizetni képtelen túlnyomó többségtől elveszik jelzálogként felajánlott ingó és ingatlan vagyonát. A kisemmizett, éhező nincstelen tömegek végső kétségbeesésükben az utcára özönlenek fosztogatni, rombolni. A karhatalom szétzúzza, kegyetlenül földbedöngöli őket, s a megfélemlített emberek rabszolgasága a becsipeléssel kiteljesedik. A kérdés csak az: mi lesz utána? Az orweli önkény tébolya, vagy egy megtisztult, ésszerű, emberséges világ?

Rajtunk múlik. A minket nyomorba kergető pénzügyi rendszer kíméletlen, alattomos, rejtett mozgatórugóit tárja föl ez a film, sőt járható kiutat mutat. Erről a médiában és az oktatásban eddig soha egyetlen szót sem ejtettek. Nem véletlenül. Kihagyhatatlan élmény a megismerés útján. Ezvankiadó minőség.

Ami engem kiborított az az, hogy az eredeti film 2006-ban készült. Már akkor tudták, hogy a pénzpiaci válság bekövetkezik. Sőt, szerintem már korábban is. Nem tettek semmit sem a megakadályozására. Mintha a maroknyi tőkepiaci nagymogulnak az lenne a célja, hogy elpusztítsa az emberiség felét, így remélve a túlélést. Az energiaválság is mélyül, ott sincs - egyelőre - megoldás. Peak Oil.

Van egyáltalán jövőnk?

Mi lesz veled, Ferihegy?

Nem értem, mi zajlik Ferihegyen. Mit szeretnének elérni? Több fizetést? Vagy azt, hogy ne legyenek elbocsátások? De miért ne? Ezt én kérdezem. Az autóipar haldoklik, ha át nem állnak egészen más jellegű autók gyártására, akkor meg is halnak. Ezrével építik le a dolgozóikat. Miért lenne ez másképp a légiközlekedésnél?

Az Usában légitársaságok mentek csődbe és ez a folyamat most is zajlik. Miért éppen a Malév lenne a kivétel? Egyre drágább a repülés, hiába lett most olcsóbb az olaj, a világgazdaság válsága nem ért véget. És azon is jó lenne elfilózni, jó-e nekünk, hogy most ennyire olcsó az üzemanyag. Szerintem nem jó. Mert azt jelenti, hogy nincs kereslet. Ha nincs kereslet azt jelenti, hogy nem folyik a termelés, kevesebbet szállítanak, stb. Gördül tovább a nehéz kő. Ki tudja, hol áll meg.

A Malévnek sem lesz jobb, viszont még ennél is rosszabb lesz. Nem hinném, hogy elérik, amit követelnek. Sajnos a sztrájkok a repülés biztonságát veszélyeztetik, nincs odafigyelés. Emberéleteket követelhet ez az állapot. Mondom ezt úgy, hogy mélyen együttérzek velük, hiszen egy pilóta hova menjen dolgozni, ha nem repülhet? Hol keresnek még pilótákat? Nem könnyű.

Öreg házak

Szeretem az öreg házakat, az ódon utcákat, a régi tárgyakat. Mesélnek. Még jobban szeretem, ha találok idős embereket, akik mesélnek róluk. Életre kel a múlt.

Szeretem a múzeumokat is, de nem annyira, mint amikor a valóságban találkozom a régmúlttal. Bemegyek egy házba, egy öreg parasztházba és arra gondolok, vajon hány család élt benne, hiszen a ház egy emberöltőnél jóval öregebb. Vajon ugyanaz a család lakta? Vagy elmentek, mások jöttek, megint elmentek és mindenki hagyott ott valamit a lelkéből.

Az életünk része az otthonunk. De ha ilyen öreg házban élhetnék - és szívesen élnék - akkor nem ezt mondanám. Nem mondanám, hogy a házam az életem része. Azt mondanám, hogy része vagyok a ház életének.

Fotó: Fotoaréna

Zen történet

Nyolcéves vagy. Vasárnap este van. Még egy órát engedélyeztek lefekvés előtt. A család Monopolit játszik. Azt mondják, már elég nagy vagy te is hozzá. Veszítesz. Folyamatosan veszítesz. Gyomrod összeszorul a félelemtől. Majdnem elfogyott előled a pénzrakás. Fivéreid megkaparintották utcáidról az összes házadat. Eladod az utolsó utcát. Fel kell adnod. Veszítettél.

És hirtelen rájössz, hogy ez csak játék. Ugrándozol örömödben és felborítod a nagy lámpát. A lepottyanó lámpa magával rántja a teáskannát. A többiek haragszanak rád, de te nevetsz, amikor felmész a szobádba.

Tudod, hogy semmi vagy és tudod, hogy semmid sincs. És tudod, hogy nem lenni és nem birtokolni felmérhetetlen szabadságot ad.

Az autózás kezdeti évei

Az első budapesti autó útját óriási csodálkozás kísérte. Le voltak döbbenve a sebességen, az automobil bizony még a szaporán ügető kettősfogatot is megelőzte. Nagy feltűnést keltett, amerre csak járt. Megbámulták és csak néztek, ember hogy képes ekkora merészségre. Az autó forradalmasította az utcai közlekedést. Felgyorsult az élet hirtelen. Míg a pesti gyalogos nagyjából három-négy, a konflis hat, a fiáker hát-nyolc, az autóbusz pedig húsz-huszonöt km-es sebességgel haladt, addig az autó valóságos rakétának számított a maga harmincöt-negyven kilométeres sebességével, már ha tudta volna akkoriban mindenki, mi is az a rakéta.

És mert gyors volt, meg is határozta a forgalmat nyomban, fokozott gyorsaságot diktált. A közlekedés megváltozásával megváltozott az életstílus is. Megjelent tehát egy új életmódelem, ami új kihívásokat jelentett, nem elhanyagolható személyiségformáló hatással. Az emberekben olyan képzetek keletkeztek, mintha az idő gyorsult volna fel, vagy mintha a távolságok csökkentek volna jelentősen.

De ismerkedjünk meg magával az automobillal, nézzük, hogy írt erről Cholnoky Viktor:

„Az automobilt szabályozott robbanás mozgatja. Izzóra hevített kis kazánba, amelybe dugattyú csövének a szádja torkollik, cseppenkint benzin hull alá. A benzin az izzó ércre cseppenve felrobbanik, vagyis cseppfolyós mivoltából légneművé, benzingázzá alakul át. Mivel pedig a benzin légnemű alakban a cseppfolyós térfogatának nem tudom, hány százszorosát foglalja el, természetesen túltelik vele az egész kazán, aminek az lesz a következése, hogy a gáz kikívánkozva, a dugattyút iszonyú gyorsasággal előrelódítja.

A dugattyún levő rúd vízszintes mozgását azután, csuklók és fogaskerekek segítségével, már könnyű mesterség az automobil kerekén kör alakú mozgássá változtatni át. Ez az automobil váza, s ennél a — hogy úgy mondjam — matematikai automobilnál nem sokkal komplikáltabb volt annak a legelső robbanómotornak a szerkezete, amelyet 1885-ben épített és szabadalmaztatott Benz Károly.

Ennek a járóműnek a motorja mindössze háromnegyed lóerővel dolgozott, s mégis körülbelül olyan nehéz volt, mint egy társzekér. Tessék elképzelni egy társzekeret, amelyet olyan konflistó húz, amelyiknek egyik lába le van vágva. Ebből a csigakészségből fejlődött ki az a szörnyeteg, amely ma 140 kilométert képes végigrohanni egy óra alatt. A legelső javítás, amit az automobilon csináltak, az volt, hogy megváltoztatták a motorjának a taktusát. A dugattyú eredetileg két taktust csinált. A gáz kilökte, egy ütem, egy csukló visszatolta, két ütem. Ezt az ütemszámot felemelték négyre, s ma már nem készítenek mást, mint négytaktusos automobilt.

Ennek a vázlatos szerkezete a következő. Érchengerben dugattyú jár fel s alá, és benzingőznek és levegőnek a keverékét szíja be. Amikor a szellentyű, amelyen át a keverék beömlött, bezárul, a dugattyú elindul visszafelé, s összenyomja a keveréket. Abban a pillanatban, amikor el akar indulni visszafelé, a motor gyújtókészüléke tüzel, s a benzingőz felrobbanik, nagy erővel taszítva ki a dugattyút. Amikor ez megint visszatér, a szellentyű már nyitva van, s rajta kiszorul a gáz a szabad levegőre. Ez után a négy taktus után újra kezdődik a munka elölről.

Ez a motor olyan egyszerű, tehát olyan tökéletes, hogy már nem lehet rajta sokat tökéletesíteni. Hogy az alkotórészei lehetőleg könnyűek legyenek, és mégis elég szilárdak, legfeljebb ez lehet a további töprenkedés tárgya. Ezt a műhelyben is ki lehet, sőt papiroson is ki lehet számítani.”

Így aztán az automobil tért hódított, egy idő után szinte maradinak számított, aki idegenkedett a motorizáció gondolatától. Az autó lassan, de biztosan kiszorította a lovakat a fővárosi közlekedésből. Kialakult az autós szubkultúra, az autóval rendelkezők , az autózáshoz kapcsolódó személyes élmények életstílus közösséget hoztak létre. Amikor még kevés volt a gépkocsi az utakon, az autósok felsőbbrendűnek érezték magukat a lovonjárókkal vagy a gyalogosokkal szemben.

Az automobilos kisasszonyok sajátos eleganciával divatot teremtettek, könnyű hosszú sál lebegett utánuk, ahogy autójuk elhaladt a gyalogjárók mellett. Autózni akart szinte mindegyikük, és a szempont a férjhezmenetelükkor is fontos szerepet játszott. Csak magányos, romantikus hölgyek álmodoztak továbbra is a hercegről, aki fehér paripán érkezik. A lányok álmainak netovábbja gazdag úr, a hatalmas autó és a libériás sofőr volt, emiatt aztán rengeteg sofőrtrükk született akkoriban. Az inasok autmobilon közlekedő báróknak adták ki magukat, sikerük biztosítva volt a hölyeknél – persze csak ideig-óráig. Így győzött tehát az autós szubkultúra a lovas szubkultúrával szemben.

Nézzünk be egy pillanatra a Horthy család életébe, hogy viszonyultak ők ezekhez a változásokhoz. A paradigmaváltás náluk is megtörtént, pedig a kormányzó lovak iránt táplált vonzalma közismert volt. Fogata, hátaslovai voltak, fia, Horthy István azonban rögtön a motorizáció lelkes hívévé vált. Kiskorától érdeklődött az autó, a motor, a repülőgép, a motorcsónak iránt. A királyi várban található kormányzói rezidenciában a falakon, polcokon képek, szobrok alakjában, még a ló, főképp a telivér dominált. 1941-ben Horthy Istvánt kormányzó-helyettesnek nevezték ki. Ekkor az ő hivatala is (a pesti rakpartról) a királyi várba költözött. Életmódjának mértékadó szerepét jellemzi, hogy kormányzó-helyettesi kinevezését az autósok klubja, a Királyi Magyar Autós Club az autóstársadalom sikereként fogadta, és ünnepelte. A klub vezetői bíztak abban, hogy az autós életmód ezután még rangosabb szerepet kap majd az állami életben, és abban is, hogy a klub az autósok érdekeit a korábbinál is hatékonyabban tudja majd képviselni.

Az autózás a Horthy-korban tehát beépült a korabeli elit életmódjába; az autós-szubkultúra képviselői a legfelsőbb állami szinten is reprezentálni tudták az autós életmódot. Már az első autótulajdonosok előkelő társaságot alkottak, s a gépkocsi-tulajdonlás presztízse a későbbiekben is megmaradt. Hatsek Béla, egy tehetős műszerész volt az első magyarországi autótulajdonos, akit még a gépcsodák iránti rajongása késztetett autóvásárlásra . Őt követve, Törley József pezsgőgyáros hozatott be személygépkocsit, saját használatra. Az elkövetkező években főképp főurak vásároltak gépkocsikat: Esterházy Miklós, Szapáry Pál és Karácsonyi Jenő grófok . Majd az arisztokratákat követve a magyar gyárosok is az autótulajdonosok soraiba léptek.

Az autó reprezentációs szerepét jelzi, hogy a politikusok szinte velük egy időben kezdtek ismerkedni az új életmód-elemmel. Már 1911-ben megalakult a képviselők automobil klubja. A klubba a képviselőház és a főrendiház tagjai, az ő feleségeik és gyermekeik léphettek be. Az autótulajdonlás a hagyományos elit, az arisztokrácia, a gazdasági elit, a nagypolgárság, s egyúttal a politikai elit életmódjának szerves része lett, s beépült a hagyományos életmódelemek közé. Az első autótúra Szapáry Pál gróf nevéhez fűződik.

Később egyre többen vásároltak autót a felső-középosztálybeli státust jelentő foglalkozások képviselői közül (ügyvédek, orvosok, stb). Az autóvásárlás az elit státuszához való közeledést jelentette a számukra, s egyidejűleg a gazdasági fölzárkózás jelképévé vált. Az autó egyszerre volt státusszimbólum, és a státuszerősítés eszköze. Az autótulajdonos intenzívebben tudott részt venni a társasági életben, így megsokszorozhatta kapcsolatrendszerét.

Az autós szubkultúrát az új tulajdonosok életmódja fokozatosan hatotta át. Az autóvásárlásban és a fogyasztási szokásokban a reprezentációs célok mellett mind inkább érvényesültek gyakorlatias szempontok. Az autók számának növekedésével együtt bővült a megvásárolható típusok köre. Az "olcsóbb" kisautók megjelenésével a gépkocsi jellemezni kezdte a felső- és a középosztálybeli tulajdonosok vagyoni helyzetében megfigyelhető fokozatokat. Az autó státusszimbólummá válik: a társadalmi értékelésben magán viseli azokat a jegyeket, amelyeket tulajdonosai. Akik nem jutottak autóhoz, az autótulajdonosokat gazdag és befolyásos emberek szűk rétegével azonosították. Azoktól az érzésektől, amelyeket az autó birtoklása keltett csak kevesen tudták függetleníteni magukat.

Majtényi György, Cholnoky Viktor írásai nyomán

Blogdolgok

127 látogatás jött innen: 12 ország/tartomány

Webhelyátlag: 2,22 (0,00%)

Webhelyátlag: 00:04:11 (0,00%) Új látogatások %-os aránya 19,69%

Webhelyátlag: 19,69% (0,00%)

Visszafordulások aránya 55,91%

Webhelyátlag: 55,91% (0,00%)
Részletességi szint:

Ország/tartomány látogatás Oldal/látogatás Átlagos idő a webhelyen Új látogatások %-os aránya Visszafordulások aránya

1. Hungary 110 2,38 00:04:48 7,27% 51,82%
2. United States 6 1,00 00:00:00 100,00% 100,00%
3. Romania 2 1,00 00:00:00 100,00% 100,00%
4. South Korea 1 2,00 00:00:01 100,00% 0,00%
5. Thailand 1 1,00 00:00:00 100,00% 100,00%
6. Germany 1 1,00 00:00:00 100,00% 100,00%
7. Spain 1 1,00 00:00:00 100,00% 100,00%
8. Japan 1 1,00 00:00:00 100,00% 100,00%
9. China 1 1,00 00:00:00 100,00% 100,00%

10. Saudi Arabia 1 1,00 00:00:00 100,00% 100,00%

Ezek itt fent a Google Analytics adatai a blogomról, onnan kopiztam. Az utolsó két adatot nem szedtem ki, Szingapúr az egyik és (not set) a másik, utóbbiról nem tudom, mit takar. Lehet, hogy hirtelen létrejött egy Not Set nevű ország, de még nem legitim, ezért van zárójelben:D

Rögtön látható, hogy a jobb oldalon lévő látogatásmérők tetszetősek ugyan és szép színesek, de nem túl pontosak. Rengeteg zászlócskának kellene lenni és nincs.

25 állandó látogatója van a blogomnak, huha, okosakat kell(ene) írnom, nehogy beégjek előttetek:) Gyertek gyakran, néha szóljatok is hozzám majd, örülnék. Az állandó látogatók magyarok, három városból, legtöbben a fővárosból.

Ez is jó megoldás

Megszületett a fejemben egy kósza gondolat és kiderült, mások már rég megvalósították. A lábbal hajtható autót, azt ám. Ha cangázni jó, miért ne lehetne emberi erővel egy fedett járgányt is megmozgatni. Lustáknak szigorúan csak arra az esetre, ha nem lesz benzin vagy olyan drága lesz, hogy Brunei szultánján kívül csak páran tudják majd megfizetni.

Léteznek már egészen pofás elektromos autók is, de mi van akkor, ha az áram árát is a csillagos szép kék égbe emelik? Úgy lesz pedig, nagyon úgy néz ki. Bioetanol kilőve, a növényekre az embereknek lesz szükségük, nem az autóknak. Marad a lábacskánk, az mindig kéznél van és nem is kerül sokba. Beülünk az autóba, hajtjuk mint kiskorunkban és miénk az országút. Sehol sem kell megállni tankolni. Királyság, nem?

Volt egy szép felvonulás fővárosunk belvárosában ősszel, valamikor akkor volt az Alternatív Autózás Napja. Ideje volt, hogy legyen egy ilyen napunk is. Voltak ott autócsodák bőven, sűrített gázzal üzemelők, hibrid autók na meg az elektromosak, de nekem a lábbal hajtós lopta magát a szívembe. Szeretnék egy ilyen autót vagy mit. Járgányt. Annyira drága nem lehet. Ha megtudok valamit, szólok.

Vissza az időben

Zseniális ötlet, nagyon, de nagyon tetszik:) Tavasszal menetrendszerű postakocsi járatot indítanak a Bükkben. Igazuk van, nagyon romantikus a lovak húzta postakocsi, igazán környezetbarát, senkinek egy szava sem lehet rá. Remélem, csilingel majd egy picit. Vagy az a villamos?:) És amikor megáll, a kocsis harsány hangon kiabálja: " megjött a póóóóóóóóstaaa!" Csodás ötlet, na. Indulhat a vadnyugati túra:)

Kilenc hegyi falut fog érinteni, megy szépen hegyen-völgyön át. Aki nem ismeri a Bükköt, menjen el gyorsan kirándulni arrafelé, a világ egyik legszebb helye, állítom. És a falunevek is elbűvölőek. Nekem Cserépváralja a kedvencem, voltam ott ősszel. Patak szeli át a falut, két oldalán magas hegyek, a patakon kicsi híd ível át. Szépen rendben tartott házak, gazdag növényzet, jó levegő.

Szóval az úgy lesz a postakocsival, hogy lesznek kijelölt megállók, melegedők, jól járnak majd a falusi kocsmárosok, betérnek a várakozók biztos egy-egy hörpintésre. Célszerű lesz a kocsmákat a megállok mellé telepíteni, vagy fordítva:) Én azt tenném. Szeretem a forralt bort így télen, jólesik szánkózás, sielés vagy túra után.

Ne legyen késő

Szeretem az öregeket. Különösen a falusi öregeket. Szeretem mélyen barázdált arcukat, kedvesen mosolygó szemüket, munkától kérges kezüket de legfőképpen a történeteiket szeretem. Mindent tudnak a világról, amiben élünk, még többet a faluról, régmúlt időkről. Azt mondják, kevesen hallgatják meg őket. Letűnt idők tanúi pedig ők, velük együtt vész el a történelem, nem lesznek gyökereink, nem tudunk semmit sem átadni majd gyermekeinknek, unokáinknak. Mert rohanunk és nem figyelünk egymásra és egyszer csak késő lesz.

Legjobban szerettem Julika nénit. Kilométereket gyalogolva, kis kocsin húzva hozta a megtermelt zöldségeit, gyümölcseit a piacra, a Dunapartra, ahova én is járok. Nekem a piac ráérős tevékenység, beszélgetős. Julika néni már várt, láttam rajta, örült nekem mindig, amikor odaléptem hozzá. Nyolcvan éves rég elmúlt már, de ott volt benne a pajkos kislány, a szerelmes bakfis, a gondoskodó feleség, a büszke nagymama, ahogy a történetei megelevenedtek. Csillogott a huncut szeme a visszaemlékezés hatása alatt, időnként, szája elé kapva kezét, szégyenlősen elmosolyodott, mikor az udvarlókról esett szó. Mérhetetlen szeretet volt abban a kis törékeny asszonyban és mérhetetlen erő. Azt hittem száz évig fog élni. Mindig szépen felöltözött piacra jövet, felvette azt a rengeteg szoknyát, alsószoknyástul, fejére kendőt kötött, akármekkora volt is a hőség. A zöldség, amit tőle vettem, még ízre is más volt, mint a többi, tudom, én képzeltem így, de mert így képzeltem, ilyen is volt. Sok-sok órát töltöttünk mi együtt, feltöltődőset, lélekmelengetőset.

Aztán egyszer csak azt mondta: jövőre már nem jövök. Nem kérdeztem meg, hogy miért, mert tudtam, hogy mire gondol. És így történt. Nem volt ott, nincs ott. Julika néni, a kis kerekes kocsijával, elment az ő Istenéhez, elment tőlem örökre.

Visnu hitvese

Neve Laksmi. Az Úr Visnu hitvese, a gazdagságért, a szerencséért és a szépségért felelős istennő. Szimbóluma a lótuszvirág. A Laksmi szankszritul előjelet, jószerencsét, királyi méltóságot, erényt jelent. Ennek az uralkodói dicsőségnek a megszemélyesítése az istennő.

Mesélek róla. Az ábrázolásokon Visnu lábainál ül, vagy mellette áll. De úgy is ábrázolják, hogy Visnu mellkasára borul - ez tetszik nekem a legjobban, jó dolog egy férfimellkasra borulni:) Amikor valamely templomban Visnuval együtt imádják, akkor kettő, amikor egyedül, akkor négy karja van. A tejóceánból született, amikor a félistenek és a démonok a nektárt köpülték. Laksmit elbűvölően gyönyörűnek írják le, amint egy lótuszon áll vagy ül, lótuszvirágot tart a kezében. Ha négy karja van, két felső kezében lótuszokat tart, az alsó kettő pedig az áldásosztó kéz, vagy aranypénzek hullanak belőlük. De gyakran láthatjuk derékig a tengerbe merülve, két oldalán egy-egy elefánttal, amelyek vizet permeteznek rá.

Nincsenek külön neki szentelt templomok, Visnu templomok oltárán az Úr Visnu lábainál találjuk meg őt. Indiában és Balin is szinte minden ember imádja az otthonában Laksmit. Gyakran egymagában, hogy meggazdagodjanak, mert nem tudják, hogy ha nem hitvesével együtt imádják, akkor kegye csak átmeneti lesz. A kis csapongó, nahát:)

A Dipávali fényfesztivál - mostanában van, október-novemberben - Laksmiról szól. Olajlámpásokkal és manapság már elektromos fényekkel is kivilágítják a házakat, mert azt tartják, hogy Laksmi személyében a gazdagság nem lép be sötét házba. Bizony, Laksmi a hinduk kis kedvence. Visnu népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy Laksmi a felesége. Hiába, egy sikeres férfi mögött mindig ott áll a NŐ :)

Hazugság vagy őszinteség?

Kaptam meghívót megint az IPM Klubba - azt mondják magukról, hogy a gondolkodó emberek társasága - jó lenne elmenni, igazán színvonalas előadásokat lehet hallgatni és a társaságot is szeretem. A hazugság lesz a téma, jónak ígérkezik a vitaindító előadás. Most viszont nem érek rá sajnos, annyi munkát kaptam itthonra is, hogy még az estébe is belecsúszik a munkaidőm. És ez nem panaszkodás, inkább örülök, különösen mert sokan elveszítik a munkájukat és ez borzalmas. Mélyen együttérzek velük.

Mit is gondolok a hazugságról lássuk csak. Nem lehet megszámolni, hányszor tapasztalok hazugságot egy nap alatt, de jó játék. Megpróbáltam:) Csak oda kellett figyelni és gyorsan rájöttem, hogy hazudok én is. Na nem nagyot, csak kicsit, vagy nevezhetem kegyes hazugságnak is, de itt van, létezik. Van különbség, hogy nagy dolgokban hazudok, vagy aprókban? Majd megmagyarázom magamnak jól, hogy van.

Jobb nem is gondolni a politikusokra, de azért eszembe jut. Mosolygok rajtuk, szinte látszik, hogy saját maguk sem hiszik el, amit mondanak. Ultragáz lehet így élni, gondolják, jó pénzért megéri.

A kíméletlen őszinteség viszont fáj. Senkinek sem esik jól. Ha egy óriásnak azt mondom, hogy törpe, nevet rajta. Ha egy törpének mondom, hogy törpe, megsértődik. Milyen hülye világ. Jó, nem mondom egy törpének, hogy törpe. Nem mondok semmit. Kínosan nézek mindenfelé, mert ha ránézek, a szememben sajnálatot lát majd és az is bántani fogja. Jó lenne természetesnek venni, hogy törpenövésűek is léteznek, de nem tudom annak venni, mert nem természetes. Így vagyunk mindennel, ami eltér a normálistól. Már csak azt kellene meghatározni, mi a normális. Vagy ez csak helyrajzi kérdés? Honnan nézem éppen?

Kukoricafosztás

Most elmegyünk vidékre egy picit - hagyjuk azt a csúnya politikát másra - megnézzük, hogy is volt régen, mit csináltak falun így ősszel, tél elején, mikor végeztek a betakarítással. Társasmunka a kukoricafosztás. Van ahol tengerihántásnak nevezik, van ahol máléfejtőnek, a székelyeknél bontónak. A résztvevőket általában meghívták, de például a Bácskában a kapura tűzött zöld gally jelezte, hogy abban a házban kukoricafosztás lesz.

Szegeden az udvarok közepére garmadába hordott kukoricát muzsika- vagy cimbalomszó mellett fosztották, vagyis hántották, itt ez volt a neve. Alkonyatkor felhangzott a muzsika vagy cimbalomszó egyik-másik udvaron s a csapatostól jövő lányok, legények letelepedtek a garmada köré és víg nótázás közben kezdtek el fosztani. Egy-egy rakás megfosztása után táncra perdültek, majd fosztottak tovább. Közben-közben főtt vagy sült kukoricát, olykor jó zsíros pogácsát meg borral tele kulacsot hordtak szét köztük. Ha sok a kukoricafosztó a vidám muzsikaszó mellett hamarabb készen voltak a nagy garmada megfosztásával, aztán táncoltak hajnalhasadtáig.

A kalotaszegi Nyárszón főleg a legények mentek a lányos házakhoz megkérdezni, hogy „kell-e hántó?” A kukoricát a szoba tükör felé eső részében fejtették. Főtt csöves kukoricával és mézes kukoricával kínálták a segítőket. A lányok arcát a legények tréfából üszkös kukoricával kenegették. A tengeri héjában meghengergették egymást a lányok, a piros csöveket pedig elkapkodták a legények, s azt csókkal kellett kiváltani.

Turán a kukoricafosztóba rokonokat, jó barátokat hívtak meg. Jó időben az udvaron, esőben a konyhában, fészerben fosztottak. Szilvával, süteménnyel, itallal kínálták a segítőket. Énekeltek, beszélgettek.

Sajnálom, hogy mára már alig vannak települések, ahol férfiak és nők részesei lehetnek ennek a vidámságnak. Milyen szép lenne ezeket a hagyományokat sokáig megőrizni. Meg aztán jó buli is lehet, jó a társas együttlét mindig, és éppen ez megy veszendőbe. Igazán kár érte.

Neogrády Antal festményével illusztráltam, címe: Kukoricahántás

Vicces közéletünk

Nálunk, kis hazánkban mindig történik valami. Valami olyan, hogy ha nem lennénk nagyon szomorúak miatta, akkor harsányan nevetnénk. Vagy nevetünk is. Kínunkban persze, mert minden hülyeség tőlünk, adófizetőktől veszi el a zsetont, bennünk nő az elégedetlenség míg aztán robbanunk előbb-utóbb.

Robbani sokféleképp lehet. Kirobbanó nevetéssel, molotov koktéllal, hogy nagyobb erejű robbanóeszközöket ne is említsek. Azt mondják, birka nép a magyar. Eltűr mindent. Olyan az alkotmányunk, olyanok a törvények, hogy a politikai elit jó időre bebetonozódott, ember vagy tömeg legyen a talpán, aki a bársonyszékből kibillenteni képes őket.

Addig is, amíg tűrnünk kell, legalább nevessünk. Nevessük ki a tetteiket, nevessük ki a tetteik hiányát, az értelmetlen szónoklataikat, a szervezetlen, átgondolatlan intézkedéseiket. Lesz olyan, amin már nevetni sem tudunk, mert ha a lenyúlt milliárdokra gondolok, a tűzhöz közel üldögélők zsíros falatjaira, elmegy a kedvem a nevetéstől és heves érzelmek generálódnak bennem. Pedig a csendes többséghez tartozom. De a csendben ott parázslanak az elfojtott vágyak, indulatok. Mindannyiunk vágya egy jobb világra. Majd csak megmondja valaki, mit kell tenni érte.

Erdőirtás árán

Örökké bosszantani fog, ha ránézek. A történetet mindenki ismeri. Megépült Magyarország legnagyobb hídja, a kőröshegyi völgyhíd, az M7-es autópálya viaduktja. Nem szép, viszont ronda. Nem jóárasították, nagyon drága lett. Önmagában már ez is baj, hiszen sokkal olcsóbb megoldások kínálkoztak volna, de akkor biztos kevesebb juthatott volna ilyen-olyan zsebekbe. A legnagyobb baj viszont, hogy nincs is rá szükség. Ha azt nézem, hogy mennyire rontja a táj képét, akkor inkább nem is nézem, mert nagyon. Az Állami Számvevőszék igen finoman fogalmaz a nem olyan régen elkészült jelentésében. Szerintük „a Kőröshegyi völgyhíd beruházás műszaki, gazdaságossági, természetvédelmi és településrendezési megalapozottsága nem igazolt". Tehát? Egyértelműen kijelenthetjük, hogy a megépítésére nem volt szükség. Hoppácska. 43 milliárd forintot tapsoltak el csak ezzel, miközben Gyurcsány urunk megszívatta a nyugdíjasokat. Meg a közalkalmazottakat. Az ő milliárdjai meg köszönik, jól vannak.

A híd építését vezető Orosz Károly mérnök szerint a hagyományos, híd nélküli megoldás a híd költéségének „nagyságrendileg a tizede lett volna”. Az elemzés idézi Kálnoki-Kiss Sándort, volt közlekedési helyettes-államtitkárt: „Máshol, normális országokban elkerülik a hegyet, ha egy mód van, mi ebben az esetben felmentünk a hegyre, kiirtottunk egy erdősávot, ha jól tudom végül, ami ellen a természetvédelem, meg a környezetvédelem tiltakozott, de ők húzták a rövidebbet, és építettünk teljesen feleslegesen egy óriási műtárgyat, ami lehet, hogy műszakilag egy bravúros megoldás, mérnökként azt mondom, hogy igen az, de felesleges”.

Összehasonlításképpen: falun átvezetve körülbelül 3 milliárdba került volna ez a szakasz, de ez a megoldás a tervező mérnökök szerint az ottélők otthonainak elértéktelenedését jelentette volna. A jelenlegi nyomvonal helyett felmerült a föld alatt vezetett útpálya is, illetve az autópályával együtt megépítendő elkerülő útszakasz is, de ezt Kőröshegy képviselő-testülete elutasította.

Most már mindegy is. Van egy teljesen felesleges műtárgyunk, örüljünk neki. Turista látványosságot kellene belőle csinálni, büféket az aljába, hozni sok külföldit, ilyet otthon úgysem látnak. Csinálhatnánk egy hasonlót a Hortobágyra, átívelne mondjuk a kilenclyukú híd felett. Sorompó lenne a két végén, csak bérlettel lehetne átmenni rajta, igaz, előbb jóárasítanánk azt is. A tetején meg lehetne állni egy kis időre, külön jeggyel. Lenne ötperces, tízperces, mint a szülési fájások. Onnan lehetne nézni a szivárványt. Aki szerencsés, az lát is. Pénzt vissza nem adunk, esőnap a jegyen. Nos, így valahogy.