Szeretem az öregeket. Különösen a falusi öregeket. Szeretem mélyen barázdált arcukat, kedvesen mosolygó szemüket, munkától kérges kezüket de legfőképpen a történeteiket szeretem. Mindent tudnak a világról, amiben élünk, még többet a faluról, régmúlt időkről. Azt mondják, kevesen hallgatják meg őket. Letűnt idők tanúi pedig ők, velük együtt vész el a történelem, nem lesznek gyökereink, nem tudunk semmit sem átadni majd gyermekeinknek, unokáinknak. Mert rohanunk és nem figyelünk egymásra és egyszer csak késő lesz.
Legjobban szerettem Julika nénit. Kilométereket gyalogolva, kis kocsin húzva hozta a megtermelt zöldségeit, gyümölcseit a piacra, a Dunapartra, ahova én is járok. Nekem a piac ráérős tevékenység, beszélgetős. Julika néni már várt, láttam rajta, örült nekem mindig, amikor odaléptem hozzá. Nyolcvan éves rég elmúlt már, de ott volt benne a pajkos kislány, a szerelmes bakfis, a gondoskodó feleség, a büszke nagymama, ahogy a történetei megelevenedtek. Csillogott a huncut szeme a visszaemlékezés hatása alatt, időnként, szája elé kapva kezét, szégyenlősen elmosolyodott, mikor az udvarlókról esett szó. Mérhetetlen szeretet volt abban a kis törékeny asszonyban és mérhetetlen erő. Azt hittem száz évig fog élni. Mindig szépen felöltözött piacra jövet, felvette azt a rengeteg szoknyát, alsószoknyástul, fejére kendőt kötött, akármekkora volt is a hőség. A zöldség, amit tőle vettem, még ízre is más volt, mint a többi, tudom, én képzeltem így, de mert így képzeltem, ilyen is volt. Sok-sok órát töltöttünk mi együtt, feltöltődőset, lélekmelengetőset.
Aztán egyszer csak azt mondta: jövőre már nem jövök. Nem kérdeztem meg, hogy miért, mert tudtam, hogy mire gondol. És így történt. Nem volt ott, nincs ott. Julika néni, a kis kerekes kocsijával, elment az ő Istenéhez, elment tőlem örökre.
Legjobban szerettem Julika nénit. Kilométereket gyalogolva, kis kocsin húzva hozta a megtermelt zöldségeit, gyümölcseit a piacra, a Dunapartra, ahova én is járok. Nekem a piac ráérős tevékenység, beszélgetős. Julika néni már várt, láttam rajta, örült nekem mindig, amikor odaléptem hozzá. Nyolcvan éves rég elmúlt már, de ott volt benne a pajkos kislány, a szerelmes bakfis, a gondoskodó feleség, a büszke nagymama, ahogy a történetei megelevenedtek. Csillogott a huncut szeme a visszaemlékezés hatása alatt, időnként, szája elé kapva kezét, szégyenlősen elmosolyodott, mikor az udvarlókról esett szó. Mérhetetlen szeretet volt abban a kis törékeny asszonyban és mérhetetlen erő. Azt hittem száz évig fog élni. Mindig szépen felöltözött piacra jövet, felvette azt a rengeteg szoknyát, alsószoknyástul, fejére kendőt kötött, akármekkora volt is a hőség. A zöldség, amit tőle vettem, még ízre is más volt, mint a többi, tudom, én képzeltem így, de mert így képzeltem, ilyen is volt. Sok-sok órát töltöttünk mi együtt, feltöltődőset, lélekmelengetőset.
Aztán egyszer csak azt mondta: jövőre már nem jövök. Nem kérdeztem meg, hogy miért, mert tudtam, hogy mire gondol. És így történt. Nem volt ott, nincs ott. Julika néni, a kis kerekes kocsijával, elment az ő Istenéhez, elment tőlem örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése